A G-20 találkozó olyan tervekben állapodott meg, melyek [legalább is bevallottan] a globális összeomlást célozzák megállítani, illetve megteremteni a stabilitást, a gazdasági növekedést és a munkahelyteremtést (ami megegyezik a mi Bajnai Gordonunk elképzelésével is). A valóságban azonban az eladósodást, a munkanélküliség növekedését és inflációt fog okozni.

Az eddig se volt titok, hogy Angela Merkel nem kívánt több pénzt önteni egy fekete lyuknak látszó rendszer talpra állításába, míg Barack Obama további 5 trillió (10¹²) dollárral akarja megmenteni a rendszert. Ez utóbbinak az a szépséghibája, hogy az Egyesült Államok költségvetésének 30 százalékos hiánya van és a nevezett 5 trillió dollár természetesen nem áll rendelkezésükre, azaz hitelekből kellene előteremteni. Csakhogy Amerika pillanatnyilag az egész világ megtakarításának 75 százalékát szippantja fel. Az tehát nyilvánvaló, hogy az USA új elnöke éppen készül megalapozni a következő krízist, ami minden bizonnyal túl fogja szárnyalni a jelenlegit. Mondhatom szép kilátások!

Az pedig már szinte komikus, hogy a legfontosabb kérdést senki nem tette fel, nevezetesen azt, hogyan került a világ ebbe a helyzetbe, és pontosan mi okozta? Mivel a kérdést senki nem tette fel, és így senki nem kényszerült arra, hogy válaszoljon, majd megteszem én. A piac azért omlott össze, mert az amerikai állam tudatosan deregulálta a bankrendszert, amivel egy időben a FED az irányadó kamatlábat 1 %-ra csökkentette. Ezt a bankmenedzserek nyomban kihasználták és kreáltak egy ingatlanpiaci luftballont. Ami után a fedezetlen, értéktelen, de cselből bebiztosított és hitelminősített értékpapírokat szétszórták az egész világban. Magyarul kolosszális méretű kollektív csalást követtek el.

Ezzel egy időben, és ezt megelőzően Bush elnök nyakló nélkül költekezett, amihez a pénzt a bankóprés szolgáltatta. Csakhogy a kibocsátott dollár trilliók mögött nem volt megtermelt tényleges érték. Ennek hatására a világgazdaság kezdetben virágzott, mint a tavaszi rét. Amerika pedig fogyasztott, ami évekig fenntartotta a világgazdaság GDP növekedését, miközben az amerikai állam egyre jobban eladósodott, de fenntartotta egy gazdag ország látszatát. Talán még ennél is nagyobb hiba volt, hogy az amerikaiak követték kormányuk példáját. Mára az átlag amerikainak 15 hitelkártyája van és napról-napra él. Bush és a FED elnöke, Alan Greenspan nagyon is jól tudta mi a reális helyzet, de mindent megtettek, hogy a világ ne tudja meg. 2006-tól kezdve a kibocsátott dollár mennyisége állami titokká lett nyilvánítva, ami egy tartalék valuta esetében legalább is abszurd. A világ jegybankjai különböző jelekből iparkodtak kiszámítani a kibocsátott dollár mennyiséget, ami szerint 2008-ban 17 %-al nőtt a forgalomba lévő dollármennyiség.

2009 januárjában elnökváltás volt Amerikában, de az új elnök nem kívánt visszatérni az önmegtartóztató gazdaságpolitikához, ellenkezőleg, még jobban eltávolodott tőle. Obama egyre nagyobb adósságot halmoz fel. [esküszöm arra, hogy nem vagyok képes megszabadulni a lidércálomtól. Ezek az amcsik szándékosan akarják fenntartani a válságot, elértékteleníteni a dollárt, hogy minden kötelezettségüktől ilyen egyszerű módon megszabaduljanak.]

A londoni csúcsértekezleten mintha kényesen kerülték volna a témát, vagyis nem voltak hajlandók észrevenni, hogy a kialakult gazdasági krízist azzal akarják megszüntetni, ami az egészet okozta. Az IMF alapját megháromszorozták (természetesen hitelből). A résztvevő országok (igen Németország is) gazdaságaikat állami garanciákkal akarják helyrerakni, ami az állami tartozások jelentős növelésével jár. Amerika egy újabb gazdaságélénkítő tőke injekciót tervez, mi más mint kölcsönből, amit a többi részvevő ország természetesen követni fog. [Mi ugyan nem voltunk meghívva, J de természetesen mi is felvett kölcsönökből „élénkítjük” a hanyatló gazdaságunkat.] Bizony mondom néktek, hogy történelmi időket élünk, csak nem tudunk róla. Nekem úgy tűnik, hogy a nyugati kapitalizmus most játssza el utolsó esélyét.