A nyugati nagyhatalmak a NATO-t 1949 áprilisában hozták létre az egyre agresszívabb (és most már atomfegyverrel is rendelkező) Szovjet Unió ellensúlyozására. A NATO kifejezetten védelmi szerveződés volt, amire az V. klauzula utalt, amely kimondta, hogy bármely tagországot ért támadás esetén a többi tagország is úgy tekinti, mintha őt támadták volna meg. Válaszként az oroszok létrehozták a Varsói Szerződést. A Nyugat Európai országokon kívül NATO tag volt még Kanada és az USA is. Valójában az egész védelmi szervezet az Európában állomásozó amerikai csapatok (és persze atomrakéták) erejére épült, és kialakult két egymást elrettentő katonai tábor, ami hidegháború név alatt tulajdonképpen egészen tűrhető, és hosszantartó békét jelentett.
Csakhogy 1991 júliusában a Varsói Szerződés megszűnt és az ember azt gondolhatná, hogy ezzel a NATO léte okafogyottá vált, hiszen fennmaradásának alapját a Szovjet Unióval való konfrontáció adta. Az USA korábbi szerepére, mármint az általa nyújtott, és az európaiak által elfogadott védőernyőre, nem volt többé szükség. A NATO új szerepe (vagy egyáltalán fennmaradásának ténye) megbeszélés tárgyát képezhette volna. Elvben két lehetőség mutatkozott: Egy független európai katonai szövetség kialakítása, vagy a NATO átalakítása egy olyan globálisan bevethető katonai szervezetté, amelyben Amerikának domináns szerep jut.
1991 novemberében a Rómában megtartott NATO értekezleten a tagok a második megoldást preferálták, mivel az összeomlott Szovjet Unió helyett a globális arénában egy új rém, az amerikaiak által kitalált „nemzetközi terrorizmus” lépett. Végeredményben a NATO, mint védelmi szövetség, átalakult egy agresszív intervencionista katonai erővé, amelynek új feladata az Amerikai Egyesül Államok gazdasági, katonai és geostratégiai érdekeinek a védelme lett.
Időközben a volt Szovjet blokk országai, így Magyarország is boldogan lépett be a NATO-ba, ami számukra biztosítékot jelentett arra, hogy az orosz veszély egyszer és mindenkorra megszűnt. Így aztán szinte észre se vettük, hogy Amerika (a nevünkben is), önös érdektől hajtva, megtámadta Jugoszláviát, Afganisztánt és Irakot is. Azonban a NATO szerepe, mint egy amerikai eszköz, ezzel nem merült ki. A most már birodalomként funkcionáló egyetlen világ nagyhatalom a NATO szervezet által fokozni kezdte befolyását a Kelet Európai országokban, hogy Oroszországot elszigetelje tőlük. Ennek a politikának volt nyilvánvaló csúcsteljesítménye, amikor Grúzia (titkos amerikai és izraeli támogatással) megtámadta Dél Oszétiát, ami Oroszország és Amerika között drámai módon felfokozta a feszültséget.
Az európai szövetségesek médiái természetesen hűen másolták az amerikai hírügynökségek tudósításait, akik teli torokból orosz agressziót kiáltottak és csak hosszú hetek multán kezdett az igazság úgy-ahogy felszínre kerülni. Máskülönben az európaiak teljesen természetesnek vették, hogy csapatokat küldjenek például Irakba és Afganisztánba, ahol a harcok „terrorista ellenes” fedőnév alatt kizárólag amerikai érdekek miatt folynak. Mi, magyarok is több száz katonával képviseltetjük magunkat, ennek ellenére a magyar sajtóban egyetlen egy cikket sem olvastam arról, hogy tulajdonképpen mit is keresünk ott, és az ottlétünk költségeit miért kell a magyar adózóknak kiizzadni? Nyugat-Európa azonban kezd felébredni, és megkérdőjelezi, hogy van-e értelme szembehelyezkedni Vlagyimir Putyinnal, amikor energia ellátásuk jelentős része Oroszországból származik.
Mivel Európa nem rendelkezik megfelelő katonai erővel, amivel ki tudná váltani a NATO tagságot, a probléma másik megközelítésével kísérletezik, nevezetesen nagyobb beleszólást követel magának a NATO döntésekben. Az erre irányuló törekvések az elmúlt hetekben jelentősen megnőttek, miután az Obama adminisztráció külpolitikája és katonai prioritása egyértelművé vált. Ezen belül világos, hogy az amerikai vezetés tisztában van az egypólusú világ megszűnésével, amit egy többpólusú világ fog felváltani. Bár a világporond szereplői még nincsenek egyértelműen meghatározva, az előttünk álló évek nagy kérdés az, hogy Obama el tud-e fogadni egy ilyen hatalomcsökkenést, vagy az erő alkalmazásának fokozásával válaszol. Sajnos az amerikaiak által bemutatott Afganisztáni és Pakisztáni események ez utóbbit sejtetik. Azt talán mondani se kell, hogy például a tervezett katonai létszámnövelés Afganisztánban, nem képezte megbeszélés tárgyát az európai szövetségesekkel. Nicolas Sarkozy és Angela Merkel egy héttel a NATO csúcs előtt kijelentették, hogy mindenfajta amerikai felkérés ellenére egyetlen katonával se küldenek többet Afganisztánba, ami valami okból kifolyólag Barack Obama kedvenc harcmezejévé lépett elő. Sarkozy még azt is kifejtette, hogy nem tartja normálisnak a francia csapatok jelenlétének a megkövetelését, miközben a döntéshozásba a franciákat nem vonják be. Az tehát nyilvánvaló, hogy Sarkozy és Merkel európaizálni akarják a NATO-t, ami konfliktust jelent az Obama adminisztrációval. A Blatter für deusche und internationale Politik arra hívta fel az olvasói figyelmét, hogy végül is a NATO az 1930-as évek gazdasági válságának végső következménye. A jelenlegi gazdasági krízis a nagyhatalmak közötti konfliktust táplálja, ami szétverheti a NATO szövetséget és egy új világháború szellemét kísértheti meg. Happy birthday to NATO!