(1932)Milyen ma nagyszülőnek lenni

~k001Mottó: A nagyszülőknek folyamatosan fenn kell tartani egy egyensúlyt saját szükségletük és az általuk létrehozott családok szükségletei között. Ez sose volt könnyű.

Előszó féleség: Miután elolvastad a cikket (ha végigolvasod), bizonyára fel fog merülni benned a kérdés, minek került ide, erre a honlapra? csak azért, mert én magam is nagyszülő vagyok, és netán sajnáltatni akarom magam? Nem, nem ez motivált. “Irodalmi” nyelven be akartam mutatni, hogy a mai (modern?) társadalmat nem csak a gazdasági válság, háborús veszély, energia hiány és társadalmi összeomlás veszélye fenyegeti, hanem ezer más sebből is vérzik. A mai ember “jó dolgában” még azt is tönkretette, ami a legközelebb állt hozzá, és amit aztán tényleg nem kellett volna elpusztítani, a Családot. — Az eredeti elbeszélést Barbara Graham, pszicho-terapeuta írta egyesszám első személyben, bár nem magáról ír, hanem egy páciensének a történetét vetíti elénk. Az elbeszélés eredetileg a “Psychotherapy Networker” című folyóiratban jelent meg néhány éve.

~LWF0256A fiam küldött egy videó szalagot, amit ma reggel kaptam meg. Ő látható rajta, amint sétál a Szajna parton, a távolban pedig a napsugár látszik átbukkanni az antik háztetők felett. Ekkor vágás következik, ami után az Eiffel torony jelenik meg, ami alatt kétéves lányunokám, széles mosollyal a szája szélén, elfut az apja elől, miközben meg-megáll, és egy pillanatra visszanéz a fiamra, meggyőződve arról, hogy az apja még mindig ott áll-e. Átélve a pillanat izgalmát láthatom Clay-t és Isabelle-t, amit a modern technika tesz lehetővé úgy, hogy a washingtoni otthonomban felállított számítógépem monitorján abban a pillanatban megjelennek a szereplők, amint a fiam ráklikkel a „küldés” ablakra. A videó felvétel számomra sokkal több vágyódást vált ki, mint örömet. Oly közelinek látszanak, bár a valóságban igen messze vannak tőlem. Ez a felvétel ahelyett, hogy áthidalná a köztünk lévő távolságot és időzónákat, a kapcsolatteremtés hirtelenségével, az ellenkező hatást váltja ki, hiszen alaposan kihangsúlyozza a minket elválasztó távolság nagyságát. Olyan, mintha itt lennének, de még sincsenek itt.

Ugyanez az érzés vesz rajtam erőt, amikor „meglátogatom” őket a szkájp segítségével. Hiába látom én Isabelle-t „in real time” egy croissant majszolni, fájdalommal kell tudomásul vennem, hogy egy egész óceán választ el minket egymástól. Az elektronikus kapcsolat megszakítása után kielégítetlen maradok, olyan, mintha vacsorára lettem volna meghívva egy előkelő étterembe, majd az étel felszolgálása előtt, hirtelen távoznom kellene.Vágyam, hogy együtt legyek Clay-jel, Tamar menyemmel és Isabelle unokámmal, hogy megérintsem őket, hogy együtt nevessek velük valódi „real time-ban”, csak egyre erősödik. Nagyon szeretnék csatlakozni hozzájuk, a közös vacsorákhoz, vagy csak egy kellemes barangoláshoz a folyó mentén, de nekem csak az előre betervezett látogatások jutnak, melyek valamilyen ünneppel kapcsolatosak. Ilyenkor mindannyian nagyokat udvariaskodunk, mert tudjuk, hogy több hónapnak kell eltelnie, mielőtt újra látjuk egymást. Isabelle is méltatlankodott tegnap, amikor a számítógép monitorján keresztül a hajamba akart fűzni egy hajcsatot.

Gondoltam már rá, hogy talán csak én vagyok ilyen nagyon érzékeny a távolságra, mert a fiam felnevelése közben kiéleződtem rá. Ő és én egymásnak sokkal többször mondtuk, „de jó, hogy újra látlak” és „aztán majd látjuk egymást”, mint mások. Ugyanis nem sokkal Clay második születésnapja után az apja és én elváltunk egymástól. 1971-ben, Clay születésekor, nem gondoltunk házassági szerződésre, a legkevésbé se hallgattunk szüleinkre, megvoltak a saját elképzeléseink, vagyis egyáltalán nem voltak elképzeléseink. Akkor a mi korosztályunk körében a sorból való kilógás volt a divat. Szerintünk ez volt a legjobb dolog a világon. A férjem és én minden nap újból és újból szerelmesek lettünk egymásba, míg nem egy szép napon elfogyott a szerelem. Abban az időben, Kaliforniában az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy a gyermek érdekét legjobban az szolgálja, ha a válás utáni felügyeletét mind a két szülő egyformán gyakorolhatja. Clay tehát ingázott a mama és a papa lakása között, néhány napot itt, majd néhány napot ott. A hordozható gyermekek új generációja, szülői levezényléssel újradefiniálta az otthon fogalmát. Így aztán annak ellenére, hogy a bírói ítélet szerint Clay-nek én voltam a kizárólagos gondnoka, és bár agyon aggódtam magam, hogy két különböző háztartás közötti ingadozás a fiamban az állandó kempingelés érzetét váltja ki, hagytam érvényesülni a közfelfogást, ami – így utólag visszatekintve – számomra kényelmes is volt. Mire négy éves lett, Clay ideje egy harmadát az apjával töltötte. Tíz éves korában megegyeztem a volt férjemmel, ezután fele-fele időben látjuk el fiúnkat. Először „egy hét itt, egy hét” ott alapon ment a megosztás, amit felváltott a két hét. Mire a középiskolába ment, egy hónapig az apja házában lakott, egy hónapig nálam.

Világosan emlékszem azokra a szörnyű vasárnap délutánokra, amikor minden igyekezetemmel vidámnak akartam látszani, úgy tenni, mintha a gyermekem összecsomagolása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Összerakta a könyveit, a játékait, ruháit és Batman-t a tengeri malacot (aki életkorával szerintem megjavította a rágcsálók világcsúcsát), és a hordozható TV készülékét. Amint közelgett az 5 óra, beszélgetésünk zavart szünetekkel tarkítva akadozóvá vált, és csak félmondatokat suttogtunk, szinte csak magunkban, miközben mind a ketten az óra ketyegése közben a búcsú utánra gondoltunk, amikor majd a napok rendje teljesen át fog alakulni. Aztán hirtelen megjelent Clay apja, akinek az évek múltával egyre több cuccot kellett elhelyeznie öreg tragacsának hátsó ülésén. Kikísértem őket az utcára, majd a járdán egy gyors ölelkezés, aztán a fiam megfordult és beült a kocsiba. Az ablakon keresztül csókokat dobtunk egymásnak, majd megpacskoltuk arcunkat, jelezve a csók célba ért. (Ez a szokás oly mélyen belénk ült, hogy még napjainkban is megtesszük a szkájpolás végén.) Én persze addig maradtam a járdán, bámulva a távolodó kocsi után, amíg az be nem fordult a sarkon, majd felfutottam a házba, rávetettem magam Clay ágyára és sírva fúrtam bele arcom az ágyneműbe, megpróbálva magamba szívni a hátrahagyott édeskés fiúillatot. Egy kívülálló megfigyelő szemében a gyermek átadása-átvétele civilizáltnak tűnhetett, de én emberrablásnak éreztem. Nem számított, hogy fiam apja, mostoha anyja, majd később féltestvére mindössze 10 háztömbbel laktak feljebb az én San Franciscó-i lakásomtól. Akkor nekem úgy tűnt, hogy közöttünk a fél világ húzódik.

Aztán az 1980-as évek vége felé az uralkodó bölcsesség elmozdult. Pszichológusok kezdtek figyelmeztetni, hogy a szüleik között ide-oda ingázó gyermekek házalóknak fogják magukat érezni, de részünkre elkésett a figyelmeztetés. „Valójában sehová se tartoztam.”, állítja Clay felnőtt fejjel. „Állandóan vendégnek éreztem magam.”

De volt más, kevésbé nyilvánvaló elhagyatottság is, hiszen fiatal, egyedül élő anyuka voltam, aki könnyen kötélnek állt az egymást váltó férfiaknak, nemigen tartozva valakihez is, mígnem megállapodtam Hugh-nál. Hugh egy kedves, mókás egyéniség volt, aki a második találkozásunk után odaadó nevelőapuka lett, de a munkája átparancsolt minket New Yorkba éppen akkor, a mikor Clay befejezte az általános iskolát. Így lettem most én az, aki megnehezítettem a dolgot. Igaz, voltak boldog napok, a nyári vakációk alatti együttlétek, de ez nem változtatott a tényen, hogy fiam és én a kontinens két ellentétes szélén éltünk, majd később két külön kontinensen, közel 20 éven át. Mondhatnám mindketten szenvedtünk az elvált szülők egyetlen gyermekének kijáró különleges kötődéstől, ami végül is, valamifajta közös, a körülményekből adódó fájdalmas elválasztódást is jelentett, egy olyan rejtett, el nem múló fájdalmat, amivel meg kellett tanulni együtt élni. Aztán….

Három évvel ezelőtt washingtoni nappali szobámban ülve néztem a kora délelőtti napsugarak áthatolását a fátyolszerű függönyszövevényen, és a   sugarak mókás táncát a szőnyegen, amikor megszólalt a telefon. A vonal másik oldalán Clay meglepett azzal a hírrel, hogy a leendő csecsemőjük születésekor közel szeretnének lenni a családhoz. Nagyon szeretjük Párizs – állította – de itt valójában senkink sincs. — Aztán csend a telefonban. Gondoltam nem tudja, hogyan fogalmazza meg tapintatosan, hogy visszamennek San Franciscóba, közel apjához, nevelő anyjához, anyósához és apósához. Aztán meg Clay-nek, mint bevezetett szabadúszó fotósnak, kiépített karrierje volt a városban. Ez lett volna a nyilvánvalóan logikus lépés. Vártam tehát, hogy befejezze az elkezdett mondatot, hogy aztán közöljem vele, mennyire örülök neki és egyáltalán nem bánom. Aztán meg mindig is az volt a nem is nagyon titkolt vágyam, hogy egy szép napon, valamennyien, én és a férjem, fiam és családja, összejöjjünk Kaliforniában, ahol a szétszabdalt család egyesülhet. De akkor Clay olyat mondott, amitől majdnem elájultam. – „Közel akarunk lenni hozzád, átköltözünk Washingtonba.” —– A fiam, a menyem, akit 16 éves kora óta ismerek és szeretek, és most még egy kisbaba is, idejönnek a szomszédságba, a közvetlen közelembe! Helló, helló, hallasz engem?

Egy hónappal később meg is érkeztek, beköltöztek hozzánk, amíg találtak maguknak alkalmas lakást, mindössze egy kilométerre tőlünk. Hugh és én olyan boldogok voltunk, hogy feladtuk a lakbér maximált New York-i lakásunkat, amit korábban tíz körömmel fogtunk, és az összes bútort áthozattuk a fiam új házába házavató ajándéknak.

Jött a nyár, fiam és menyem találtak maguknak munkát, barátságokat kötöttek. Amikor Claynek volt egy kis szabadideje, együtt kimentünk a piacra, és egymás után csaptuk a kerti ünnepségeket. Voltak előre ki nem tervezett sétáink, ami közben beültünk valahova egy-egy kávéra. Ez volt a fiam felnőtt korában az első alkalom arra, hogy a közöttünk feszülő nyomás fellazuljon. A fiam és én úgy lehettünk együtt, hogy nem kellett hónapokkal előre repülőjegyeket foglalni. Most volt először, hogy nem kellett számolni az együtt eltöltött másodperceket. Egy szép napon, amikor beugrott hozzám valamiért, rám nézet és viccnek szánva kijelentette: „Most, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, most is össze kell ölelkeznünk, minden egyes alkalommal, amikor találkozunk?” — Én pedig azon gondolkodom, okos volt-e, hogy Claynek  ezt a mondatát leírtam?

Már jól bennjártunk a nyárban, közeledett augusztus eleje, amikorra a kicsit vártuk. Én kötöttem egy bölcsőméretű takarót, megpróbáltam, de nem sikerült kötnöm egy apró mellényt, aztán elkezdtem kötni egy másik takarót, belenyugodva, hogy csak négyszög alakzatokat tudok kötni, a test vonalait követőt nem. Amiket kötöttem, azok is teli voltak leesett szemekkel, de ez nem érdekelt, mert hosszú évek óta most éreztem magam először fontosnak, hiszen hamarosan nagymama leszek. Ebben csak egy, enyhén elképzelhetetlen dolog zavart, valahogy nem éreztem magam hasonlónak Nanához, az én nagymamámhoz, akinek főztje fogalom volt az egész családban. Nanát soha, senki nem kérdezte meg mit szeretne kapni az élettől, és természetesen ő se tette fel a kérdést önmagának. Nana mindenkire ügyelt. Ügyelt a férjére, vagyis az én nagypapámra, a két gyerekükre, majd később az öreg szüleire is, akik egészen halálukig vele laktak. Nanát bármikor meglehetett kérni, hogy felügyeljen az unokáira is, akik a közelben laktak. Mint gyerek csodáltam őt. Éles nyelve volt és különös humorérzéke, ami egy sajátos túlélési taktika lehetett. Bármi történt körülötte, sose hagyta el a józan esze. Nanát mindenki csodálta megtörhetetlen lelkéért, amit örökségként hagyott rám. Ennek ellenére semmi hasonlat nem volt közöttünk. Az unokavárás közepette bele tudok-e bújni egy Nana féle köpenybe? Amikor én voltam várandós Clay-jel, észre se vettem a változást, az egész anyává válást természetesnek vettem. Most, hogy készültem nagymama lenni, a helyzet egészen más volt, érdekes módon szinte elképzelhetetlen. Nem kertelek tovább, elárulom, a nagymamaságot izgalmasabbnak találtam, mint annak idején az anyaságot. Gyakran álltam meg a tükör előtt és vizsgáltam magam: így kell kinézni egy nagymamának? Hogy lehet valaki nagymama az én hátam mögött megbújó történtekkel? De valójában nem ez zavart a legjobban. Két generáció alatt a családon belüli szerepek megváltoztak, összekuszálódtak. Az olyan szavak mögött, mint mama, és nagymama, egészen más fogalmak bújtak meg, mint régebben. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik minden, szemmel jól látható bizonyíték ellenére, nem akar megöregedni, mert úgy nőttünk fel, hogy mi nem öregedhetünk meg. Mások vagyunk, mint az előző nemzedékek, mi fiatalok vagyunk egészen más célokkal és elképzelésekkel, mi nem leszünk öregek. Következésképpen, nem veszünk tudomást a megöregedésről. Hogy lehet ilyen érzéssel valaki nagymama, miközben minden vágyam az volt, hogy legyen egy unokám? Nem is tudom, mit gondoljak. Nem lennék magammal, és a leendő szerepemmel tisztában?

Nemrég olvastam, hogy a mai nagymamáknak egészen más dolgokkal kell szembenézni, mint két generációval korábban. A mai családok is eltérnek a hagyományos családmodelltől. Vannak gyermekét egyedül nevelő anyukák, nagyszülőkkel a háta mögött; összeköltözött fél-családok; adoptált unokák; azonos nemű házaspárok nagyszülőkké válnak. Ehhez képest az én fiam, négy vér szerinti nagyszülővel és két mostoha nagyszülővel olyan gyakori, mint az egydolláros.

De az új szereppel kapcsolatos gondjaim egy pillanat alatt elszálltak, ahogy megpillantottam Isabelle-t a szülőszobában. Megszületése után egy óra se telt el, amikor már karjaimban akartam tartani és tartottam is az első nap, az első héten annyit, amennyit a szülei megengedtek. Teli voltam szeretetéhséggel és álmodozással, mint az első csókján áteső tinédzser. Tamar és az én véleményem megegyezett abban, hogy ez a picurka kislány több ringatásban részesült, mint bármelyik más, a Bali szigeti csecsemők kivételével, ahol a hírek szerint a csecsemők hozzá vannak nőve édesanyjuk emlőihez.

A másik két nagyszülő jött és ment, látogatásuk alatt visszavonultam abban a tudatban, hogy az unokámhoz mindenképpen én fogok közelebb állni. Én fogom jobban ismerni, és fogom észrevenni a fejlődésének apró jeleit, miközben csecsemőből totyis, totyisból kisdiák, majd tinédzser lesz. Én fogok neki mesélni, én fogok elmenni vele fagylaltozni, készülődni az első bálra. És bár az én életem, messze nem hasonlítható Nana életéhez, biztos voltam abban, hogy pont olyan intim kapcsolat fog kialakulni Isebelle és közöttem, mint annak idején Nanával, saját nagymamámmal. Úgy éreztem, hogy megnyertem a lottó ötöst, és bizonyos értelemben ez így is volt. Nem lesz több elviselhetetlen „hamarosan megint látjuk egymást”, legalább is nem a közeljövőben. És akkor….

Unokám alig múlt egy hónapos, amikor Clay elhívott egy sétára. Szeptember volt, de még mindig meleg. A környéken mászkáltunk az útszéli fák árnyékában, amikor a fiam megszólalt: Nagyon szeretünk – mondta némi idegességgel a hangjában, egy hosszabb csend után – tényleg nagyon jó, hogy közel vagyunk egymáshoz, pontosan ezért jöttünk ide. Nagyon szeretjük, hogy itt vannak a nagyszülők, de nem érezzük itt jól magunkat. Ez a te otthonod, nem a miénk. Nem lett volna szabad elhagynunk Párizst. – ekkor egy hosszabb szünet következett, majd – elhatároztuk, hogy visszamegyünk.

Ebben a pillanatban letaglózva éreztem magam. Unokámmal kapcsolatban ugyanaz az anyai ösztön ragadott el, mint annak idején a fiamnál. Isabelle úgy volt az enyém, hogy mégsem volt az. Egy szó se hagyta el a torkomat. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy gyerek a szüleihez tartozik, tehát egy szavam se lehet. Különben is hogy jönnék én ahhoz, hogy tiltakozzam, amikor annak idején eszembe se jutott, hogy Clayt ne vigyem saját szüleimtől 5000 kilométerre.

A bejelentést követve az események gyorsan követték egymást, legalább is nekem úgy tűnt. Clay és Tamar megszabadultak a házuktól és a bútoruktól, és a menyem és fiam a nyakába akasztott Isabellel felszálltak a Párizsba tartó gépre. Gyerekkorának nagy részében az apja és az én házam közötti utazgatás Clayt a gyors helyváltoztatásnak a szakértőjévé tette. Pakolása közben gondolatban visszamentem azokhoz a szörnyű vasárnap délutánokhoz, amikor készült visszamenni az apjához. Csak most nem volt tengerimalac, volt helyette egy csecsemő, az én unokám, és ahová mentek az messzebb volt, mint 10 háztömb.

Közvetlenül távozásuk után legjobban Isabelle hiányzott. Ő, az új jövevény, akit oly irgalmatlan gyorsan megszoktam az órákon át tartó ringatások alatt. Kialakult közöttünk egy szótlan kötődés, hiszen oly messze volt még az első megszólalása. Aztán rádöbbentem, tulajdonképpen Clay az, aki a legjobban hiányzik, hiszen a fiam számomra nem volt egy új kapcsolat. Az nem kerülhető meg, hogy mint az „új generáció” lecsúszott tagja az életem felét azzal töltöttem, hogy mindent átbeszéljek a fiammal, kezdve a válásommal, majd a hűtlen barátai kerültek sorra, a leendő házassága Tamarral, gyermekvállalási vágya, a búcsúk nehézsége, a gyereknevelés és munkájának az összeegyeztetése. Ellentétben a korábbi generációkra jellemző szülő-gyermek közötti titkolózással, közöttünk nem volt semmi titok. Semmi esetre se úgy, ahogy az én családomban szokás volt, ahol minden fontosabb dolog gondosan el volt zárva, egy soha ki nem nyitható hatalmas szekrénybe.

Néha eszembe jut, mi lenne akkor, ha Clay és én megtalálnánk a módját, hogy néhány hétnél vagy hónapnál tovább időzzünk egyazon hosszúsági és szélességi fokon. Ellepne az enyhe ráunás? Nem hívnánk fel egymást? Bosszantanánk egymást puszta jelenlétünkkel, ahogy azt az egymáshoz közel lakó szülők és felnőtt gyermekeik oly gyakran teszik? Aztán pedig, hogy a földrajzi közelség be tudja-e gyógyítani azt a sebet, ami a maga módján távol tart minket egymástól? Szeretném, ha egyszer még az életben megadhatnám ezekre a választ. Addig azonban az életünk továbbra is olyan lesz, mint az a videó felvétel, amit a fiam készít kislányáról, amint fut az Eiffel torony felé. Mindketten körbe- körbefutunk, meggyőződve arról, hogy a másik még mindig ott van-e.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
_______________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

13 gondolat erről: „(1932)Milyen ma nagyszülőnek lenni

  1. Szép, szívhezszóló történet. Nyilván mindenkinek megvan a sajátja.

    És minden családtag megéli ezeknek a változásoknak a hatásait a saját oldaláról, és minden oldalon vannak ennek nehézségei. A gyerek nevelését se könnyíti, hogy nincs kéznél nagyszülő, aki besegíthetne.

    Figyelemre és elismerésre méltó, ahogy a szerző felismeri és elismeri a saját cselekedeteinek, hozzáállásának a hozzájárulását a kialakult helyzethez.

  2. Engem ez a két mondat fogott meg legjobban:
    „Akkor a mi korosztályunk körében a sorból való kilógás volt a divat.
    Abban az időben, Kaliforniában az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy a gyermek érdekét legjobban az szolgálja…”
    Ha nem csinálod azt, amit a társadalom elvár tőled, akkor hajlandó vagy-e viselni a következményeit, hogy a társadalom azt csináljon veled, amit akar.
    Jelenleg az az elfogadott nézet, hogy egy nő karriert fut be, amihez sok olyan időre van szükség, amit a családtól kell elvonni. A férfiak sincsenek jobb helyzetben, mert ha nem keresnek annyit, hogy háztartási alkalmazottjuk legyen, akkor mosogatás, főzés, gyermekre vigyázás a mindennapi életükhöz tartozik. A gyerek többet tartózkodik egy intézményben, mint családi körben. Milyen nagyszülői szerepet tudunk betölteni, ha igazából szülők sem voltunk?

  3. 2: Akár követed a társadalmi elvárásokat, akár nem, a következményeket viselni kell. Ilyen az élet.

    Sokféle gyereknevelési módszer és elv van, mindegyik logikusan alá van támasztva. Mindnek mások az előnyei és más sebeket, hátrányokat okoznak, amikre az ember általában csak utólag jön rá. Nehéz eligazodni.

    Időnként elgondolkodom, könnyebb vagy nehezebb-e az élet, mint nagyanyáink idején. Egyrészt nagyon sok házimunka sokkal könnyebb és gyorsabb a gépek miatt (pl. mosás, mosogatás, sütés-főzés stb.). Másrészt viszont először van olyan, hogy a háziasszony magára van hagyva ezekkel (esetleg a férj munka mellett besegít), és nem 3-4 együtt élő generáció sok-sok tagja osztja fel egymás között a munkát. Az együttélés hiánya sokszor nem praktikus, terhes, máskor viszont nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell a felmenők elviselhetetlen játszmáiban továbbra is benne lenni.

  4. Probalom megtalalni a cimben feltett kerdesre a valaszt, de tulajdonkeppen nem talalom. Leginkabb a Magyarorszagrol torteno elvandorlas es a visszamaradt nagyszulok helyzete jutott eszembe, hiszen altalanossagban nem ad valaszta az iras, vagy csak en érzem igy?

  5. Elég nagy a korszakos szakadék is, ami nálunk szépen látszik.
    Elég érdekesen alakult a helyzetünk, mivel a férjemet nagyon korán vállalták a szülei (18), én meg nagyon későn érkeztem a világra (a szüleim úgy tudták, hogy több gyerekük nem lehet, de anyukám 40 éves korára megérkeztem :).
    Szóval most az a vicces helyzet állt elő, hogy a nővérem egyidős a anyósommal, az anyukám meg a férjem nagymamájával. És hihetetlen a hasonlóság közöttük. Az anyósom inkább a saját maga kis életét akarja megvalósítani, mint a nővérem, míg az anyám és a férjem nagymamája, meg igazi nagymamaként viselkedik.

    Az együtt élés meg hihetetlen nehéz, és az idősebbek azért nem akarnak alkalmazkodni, mert megszokták a maguk kis világát, a fiatalok meg mindent jobban tudnak. Hihetetlen sok türelem kéne, de az meg nincs egyik fél részéről sem, így általában nem jön össze a dolog. A frontvonalak meg a konyha-fürdőszoba részlegen szoktak kiélesedni, ha ezekből van másik, akkor szerintem sokkal simábban megy az együttélés.

  6. Amit el tudnék képzelni optimumnak, az az egymáshoz közel, de külön háztartásban élés. Mondjuk pont a hetekben volt anyámmal egy olyan konfliktusom, hogy örülök, hogy nem él a faluban, akármilyen kényelmes lenne is.

  7. Ábel! Szerintem nem egyenértékű a következmény, ha elfogadod a társadalmi elvárásokat illetve, ha nem fogadod el a társadalmi elvárásokat. Pl.: Sokan költöznénk panellakásból tanyára, de akkor nem tudnánk megfelelni a legtöbb társadalmi elvárásnak. És ennek a következményét nem vagyunk hajlandóak elviselni. Erre gondoltam.

  8. 7: Mit nevezel társadalmi elvárásnak? Vannak dolgok, amiket törvény/rendelet/szabályozás ír elő, és valóban büntet a rendszer, ha megszeged. Ilyen a kórházi szülési protokoll, az oltások beadatása, az iskoláztatás. Ezeket érdemes valamilyen szinten betartani, vagy legalábbis okosan elérni, hogy a hatóság úgy tudja, hogy minden az elvárásai szerint zajlik, különben baj lehet.

    De ezen a néhány dolgon túl nem sok minden van, ami ténylegesen korlátozná az ember szabadságát, hacsak önként nem mond le róla. Az elvárások egy részét csak Te magad érzékeled annak. Egy másik részének úgyse lehet megfelelni, mert akármit csinálsz, kritizálni fog. Ezeket a legokosabb le se tojni.

    Tanyán is lehet élni. A feleségem meggyőzött, hogy ne tegyük, mert kell neki a társasági élet, így faluba költöztünk. Az őslakosoknak van egy csomó szokása, amit mi marhaságnak tartunk, és eszünk ágában sincs követni, ők is hasonlóképpen lehetnek a mi szokásainkkal. Az a szerencsénk, hogy van a faluban egy csomó hozzánk hasonszőrű, így nem érezzük ufóknak magunkat.

  9. 2 – Miértke:
    A hagyományos nagyszülő szerepet könnyebb felvállalni, mint a szülői szerepe, mert a nagyszülőnek nincs munkaköri kötelezettsége, legfeljebb a kényelmét áldozza fel, a szülőnek pedig a megélhetését kellene. — Korábban nagyon jól el volt ez rendezve. A férfi annyit kereset, hogy az ő keresetéből megélt a család, így a nő szabaddá vált a gyereknevelésre, és a házimunka elvégzésére. Az én anyám “háztartásbeli” volt, az Éváé is. Meg is látszik rajtunk a hatás. Éveken át az iskolából hazatérve otthon találom az anyámat, hihetetlen érték.

  10. 8. Az íratlan társadalmi elvárásokra gondoltam, amikre azt írtad, hogy le kell tojni. 🙂 Minden fiatal olyan okos! Persze, hogy én is az voltam! Utáltam a kertet (inkább vásárolok a piacon- gondoltam), erre vén fejjel tanulom a művelését. 🙂 Naponta szembesülök vele, hogy a gyereknek nem adjuk át a tudást. Más fajta tudásra van most szükség (technikai vívmányok kezelése – ami rengeteg időt elvesz), amit azért nehéz elfogadni, mert attól félek, hogy nem lesz választási lehetősége, ha valóban lesz egy összeomlás. És ha én akkor már nem leszek, akkor ki fogja megmutatni neki? Már most elvesztek régi tudások, amiket ha akarnánk sem tudnánk visszahozni, mert már nincs kitől. Nem a kritikától félek, hogy azt mondják, hogy kínzom a gyereket a természettel, hanem attól, hogy még emlékképe sem lesz arról, hogy van élet az elektromos dolgokon kívül is. Tehát, a lehetőség itt van, de a következmény csak a távoli jövőben lesz. Egyenlőre azonban nekem úgy tűnik, hogy a napi 24 óra kevés, hogy mindkét életformát élhessük.

    9. Szeretnék hagyományos nagymama lenni! Na és háztartásbeli!!! Mennyivel kevesebb plasztik dolog menne a szemétbe (óceánban), ha anyuka – nagymama otthon lenne (tanyán 🙂 ).
    Chani felvetette ezt az önmegvalósítás dolgot, ami szerintem szintén egy íratlan társadalmi elvárás. Arra gondolok, hogy egy nagyi legyen olyan fitt, mint a lánya. Csakhogy egy bizonyos kor után már sokkal többet kell foglalkozni mindenkinek magával (időben), hogy fitten tartsa magát. És azért azt se felejtsük el, hogy nem csak nagyik vagyunk, hanem szülők is. A gyerek is hozzánk fordul, ha öröme, bánata van! Az idő még több fele oszlik. Mivel fiatal nagymamának számítok, ezért még megérhetem a dédunokámat is. Na, Őt hova suvasztom ebben a 24 órában azt nem tudom! 🙂

  11. 10: Ha valaki összeírná az összes vélt íratlan társadalmi elvárást, legalább 4-5-szörösen körbeérve zárnák ki egymás teljesítését. Többszörösen lehetetlen minden “elvárásnak” megfelelni, ezért szerintem jobb ezt eleve feladni.

    Az más kérdés, hogy mi az, ami ezek mögött az elvárások mögött érték, abból mi az, ami nekem is fontos, és hogyan tudom ezeket megvalósítani. Így már csak kb. 36 óra kellene egy napból ahhoz, hogy meg tudjam őket valósítani, és ha a kevésbé fontosakról lemondok, rangsorolom őket, felosztom köztük az időt, akkor lehet egy elfogadható kompromisszumra jutni. De itt már az én saját értékeimről van szó, nem társadalmi elvárásokról.

    Egyébként meg hajrá, nagyi! 🙂

  12. Még egy kis adalék: Egy generációval lejjebb rühelljük, amikor egy nagymama azért segít, száll be mondjuk gyerekvigyázással, mert ez az “elvárás”, amikor áldozatot hoz, hogy még az utolsót is kipréselje magából. Ez mindenkinek rossz érzéseket okoz végül.

    Amikor azért tölt velünk vagy a gyerekekkel időt a nagyszülő, mert ez neki jó, mert szeret velünk lenni, feltöltődik, azért készít süteményt, hogy a szeretetét ezzel kifejezze, az jó.

  13. Tibor’bá köszönöm. Sokan külföldről olvasunk, s szerintem sokunkat érint, érinteni fog ez a probléma. A nagycsalád a múlté.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük