Tibor bá’ online

 

Tegnap délután, előzetes bejelentés nélkül, egy idős úr csöngetett be hozzám.  Nehezen leplezett meglepődésemet látva rögvest bemutatkozott, Kapitalizmus vagyok – mondta röviden, majd némi bizonytalansággal a hangjában megtoldotta egy kérdéssel – bejöhetek? Természetesen – bukott ki a számon a kötelező udvariasság, majd összeszedve magam újra megszólaltam – tudja, egy ideje csak Önnel foglalkozom. Ez nagyon kedves öntől – válaszolta – éppen ezért jöttem. Úgy gondoltam, ha nem veszi pimaszságnak, egy csésze igazi angol tea mellett elbeszélgethetnénk. Örömmel állok elébe – feleltem, majd mentegetődzve így folytattam – kérem, engedje meg, hogy előremenve bevezessem a dolgozószobámba. – Vendégem alig ült le, máris a témára tértünk.

 

Tibor bá: A korához képes feltűnően fiatalos.

Kapitalizmus: Kedves öntől, de tegyük félre az udvariaskodást, az a helyzet, hogy haldoklom.

T.b: Ezt nem mondja komolyan.

K: Sajnos kedves Tibor bá, nem vagyok vicces kedvemben – bár őszintén megvallva, éppen itt volna az ideje, hogy távozzak….. Látom meglepődött, de ennek mindössze egy oka van, annak idején a tanulmányait nem vette komolyan.

T.b: Már megbocsásson, de a természettudományos tárgyakat kifejezetten kedveltem, igaz a politikai gazdaságtant gyűlöltem, mert összeollózott hazugság halmaznak ítéltem.

K: Pontosan erre gondoltam. Tudja, az igazság az, hogy Marx Károly a fején találta a szöget, amikor azt írta: „Egyetlen tőkés számtalan tőkést söpör le a porondról, a rendszer önmagát fogja felzabálni.”

T.b: Ezt írta volna Marx?

K: Igen, nem csoda, hogy újabban egyre többet merik idézni, hogy úgy mondjam, kezd visszajönni a divatba. Tudja, azóta velem kapcsolatban hangzott el hasonló vélemény mások szájából is, például „A kapitalizmus önkezével készül véget vetni életének.” Biztosíthatom, hogy meg se fordult a fejemben az öngyilkosság, de egészen biztos ismeri a szenzációra éhes tömegek kielégítésében rejlő üzletet – és kacsintott hozzá – azt is mondták, olyan vagyok, mint egy rákos sejt, addig élősködök a társadalmon, amíg meg nem ölöm azt, és persze vele együtt önmagamat is.

T.b: Ne haragudjon, hogy közbevágok, de van ennek valami realitása?

K: Nézze Tibor bá, a dédelgetett kedvencem a szabadpiac, különben saját találmányom, nem működik, de ez nem az én bűnöm, az oligarcháké.

T.b: Nem mondja komolyan!

K: Nézze, ezzel a szabadpiaccal csak két baj van: nem szabad, és nem piac, hanem fosztogatás. Ettől kellene megszabadulni, nem pedig tőlem.

T.b: Ne haragudjon, hogy közbevágok Sir, de a szabadpiacnak hazámban számtalan támogatója van, akik azt állítják, hogy a nép széleskörű jólétéhez kizárólag a szabadpiac vezet.

K: Badarság. Tudja, én jó 200 éve figyelem. A szabadpiac mindig az erősebbeknek kedvez, és egyetlen célja az eredeti erőviszonyok fenntartása. Nézzen körül! A szabadpiac szószólói csak addig ragaszkodtak hozzá, amíg előnyös volt számukra. Most, hogy a dolgok nem mennek olyan levajazottan, egyszeribe fanyalognak tőle.

T.b: Felelős politikusaink ennyire tudatlanok lennének?

K: Nem szeretném önt naivsággal vádolni, de egy politikusnak elsősorban saját hatalmának megőrzése a cél. Való igaz, az állam szerepe az lenne, hogy engem, a kapitalizmust megvédjen a kapitalistákkal szemben, de kedves barátom elfelejti, hogy egy megválasztott politikus percek alatt maga is kapitalistává válik. Elvárja tőle, hogy saját érdeke ellen hozzon törvényeket?

T.b: Nem Sir – ráztam a fejem – a „rákos sejt” analógiájával elég világosan fejezte ki magát. De, ha már összehozott minket a sors, engedje meg, hogy feltegyek néhány kérdést.

K: Csak nyugodtan. Tudja a halál előtt az embernek már nincs mit rejtegetnie.

T.b: Az előzőekben Sir, ön arra tett célzást, hogy politikusaink….

K: Ne is folytassa. A logika azt diktálná, hogy a recessziókat, pláne a gazdasági válságot el kell kerülni. De ön, kedves Tibor bá, kihagyja a számításból, hogy a plutokraták nem csak nem bánják ezek bekövetkezését, de előre számítanak rá és kihasználják. A munkanélküliség, az életszínvonal visszaesés, a pénzromlás őket nem sújtja, viszont a gazdasági visszaesés mélypontján olcsón, sokszor a valódi érték tíz százalékáért felvásárolják mások vagyontárgyait. Egy ekkora válság fantasztikus üzletet jelent a plutokratáknak. Arról nem beszélve, hogy egy csapásra befagyasztja a munkásosztály követeléseit. Tizenöt-húszszázalékos munkanélküliség mellett a sztrájkkal való fenyegetés viccnek tűnik.

T.b: Érdekes megközelítés, erre nem is számítottam. De Sir, mi van még, amit érdemes lenne tisztázni?

K: Talán azt kellene megérteni, hogy a jelenlegi probléma a vagyonnal és a tisztességgel kapcsolatos. Amikor egy építmény alapjai „eltűnnek”, miközben a felépítmény túlméretezetté válik, az egésznek össze kell omlani. Ugyanis pontosan ez történt. Az Egyesült Államok elnöke 8 éven át azt beszélte be a népnek, hogy a gazdaság virágzik, ami mellesleg számára és a haverok számára meg is felelt a valóságnak, de ezen a 8 év alatt a bérek stagnáltak, vagy esetenként visszaestek, és ugye volt egy hatalmas túltermelés, de nem voltak hozzá emberek, akik a megtermelt javakat felvásárolták volna. Ezen kívül hagyták, hogy a széles tömegek elhiggyék, az ingatlanárak állandóan csak feljebb mehetnek, és így ki lehet venni belőlük a szükséges tőkét. Csakhogy elfogytak az emberek, akik házat vehettek volna, mert ugye semi se nőhet az égig. Ezen kívül a termelékenység 20 százalékkal nőtt, de a munkavállalók bére egyetlen százalékkal se növekedett, – ekkor vett egy mély lélegzetet és folytatta – én természetesen a profitszerzést, a kizsákmányolást pártján állok, de amit láttam az esztelenség volt.

T.b: Sir, Ön aggódik az egyszerű emberekért? Ez meglepő. Nincs ebben valami kis álszenteskedés?

K: Ugyan, mit képzel? De kell nekem egy újabb forradalom? Tudja, ilyen Lenin félékre bármikor lehet számítani. Jó-jó, Vlagyimir Iljicsnek nem sikerült, de most itt volt ez a Chávez, Ki tudja, mi lehet ebből?

T.b: Látom, őszintén aggódik.

K: Dehogy aggódom. Most majd hamarosan megpróbálnak megváltoztatni, bár ha meggondolom, rám fér, de igazából a financiális rendszert fogják drámaian megváltoztatni. Sőt, részben már meg is változtatták és a java még hátra van. Új pénzügyi szabályokat fognak életbe léptetni, és ügyelni fognak, hogy be is tartsák őket.

T.b: Ennyi?   

K: Sajnos nem. Itt van például Michael Partenti, valamelyik nap tartott egy előadást „Vagyon, szegénység és Birodalom” címen. Bevallom, nekem már a cím se tetszett, annak ellenére, hogy néhány perccel ezelőtt tőle idéztem ezt az „összedűlő építményt”. De ez az átkozott közgazdász mondott cudarabb dolgokat is.

T.b: Hallgatom, sikerült teljesen felcsigáznia.

K: A pasi azt állítja, hogy az oligarchák igazi célja Amerikát levinni Indonézia szintjére. Vagy, ha az nem megy, akkor legalább elkerülni egy dániai szintet.

T.b: Röhögnöm kell, a nagy lehetőségek Amerikáját?

K: Szerinte 1978 környékén olyanokat mondogattak egymásnak, hogy „Az ország egy szociális-demokrácia felé tart.”

T.b: Szerintem ez badarság.

K: Dehogy, néhány hónapja a The New Yorkerben volt egy cikk, ami arról szólt, hogy a republikánusoknak már nincs miért harcolni. „Azért nincs újabb célkitűzésünk, mert elértük, amit akartunk. Sikeresen elpusztítottuk a szociális demokráciát.” Ez elég világos beszéd, nem?

T.b: Világos, ha igaz.

K: Tibor bá! Csalódnom kell Önben. Korábban már mondtam, hogy az oligarcháknak a válság egy paradicsomi állapot. Egyetlen dologra kell vigyázniuk, nehogy felemeljék az adóikat.

T.b: Erről jut eszembe Sir, most már több mint 5 éve van ez a recesszió vagy válság, nevezze, aminek akarja. És még semmi jelét se látni annak, hogy legalább megkísérelnének csinálni valamifajta reformot, vagy szabályozást. Szóval, mintha nem történne semmi, és az események csak mennek a maguk útján, hacsak a QE minimális csökkentését nem tekintjük annak.

K: Tulajdonképpen az ok egyszerű, és különben beszélgetésünk elején céloztam is rá Marxszal kapcsolatban, amikor a saját halálomról volt szó. Nem az a probléma, hogy akad egy-két kapitalista, aki visszaél a helyzettel és mondjuk, egy piramisjátékot hoz létre, ügyelve az apró részletekre, pl. csupán mérsékelt kamatot ígér. Hanem az elveim szerint cselekedve, azok érvényesülnek, akik visszaélnek a lehetőségekkel. Na, ezeket kell megrendszabályozni.

T.b: Sir, éppen ezt kérdeztem. Hol vannak a szabályozások?

K: Nézze, a szabályokat emberek hozzák, azok az emberek, akik a legtöbbet profitálnak abból, hogy nincsenek megfelelő szabályozások. Ezt akarta hallani? Ezt, igaz? Addig nem nyugodott, amíg ki nem szedte belőlem.

T.b: Sir, Ön mondta, hogy nem akar öngyilkos lenni! Különben, ha jól emlékszem csak a republikánusokról tett említést, és ha jól tudom, most a demokraták vannak hatalmon.

K: Kétségtelen. Dühítő, hogy a Republikánusok esze semmi máson nem jár, mint az adóztatás elkerülésén. A demokraták? Beismerem, hogy a kríziskezelésük elégtelen. Semmi másról nem beszélnek, mint a vállalatok megmentéséről. Miközben úgy tesznek, mintha a FED nem öntött volna 3500 milliárd dollárt az oligarchák zsebébe és még csak el se kell vele számolniuk.

T.b: És mi erre a magyarázat?

K: Semmi. A FED csak nyomja a bankóprést és ömleszti a dollárt ahová akarják, miközben a Kongresszus a másik irányba néz.

T.b: És mi következik ebből?

K: Mondjam azt, hogy nem helyeslem, mert én igazi tőkét szeretek látni, nem pedig játékpénzt.

T.b: Játékpénz? Nekem legyen mondva.

K: Nézze Tibor bá, az adósság adott esetben egy jó dolog, mert késedelem nélkül lehet vele megvalósítani hasznos dolgokat, de észnél kell lenni. Amikor Ronald Reagent megválasztották az USA állami tartozása mindössze 800 milliárd volt, de ő aztán tudta hogyan kell a pénzt költeni. Elnöklete végén a tartozás 2.500 milliárdra nőtt, különben szép csendben bevezette a regresszív adózást. A következő elnök, az idősebb Bush a 2.500 milliárdból 5.000 milliárdot csinált. Clinton óvatos volt, de a fiatalabb Bush az 5.000 milliárdból 10.000 milliárdot kreált. És, amit most Obama művel!

T.b: Most már csak az a kérdés, hogy hová lett ez a temérdek mennyiségű pénz?

K: Hát ez az, ez lesz a halálom. Ez a sok pénz megtalálta helyét az oligarchák zsebében. Módszer? Megadóztatni a szegényeket, a pénzt pedig odaadni a gazdagoknak., és tudja, a maguk miniszterelnöke igen tanulékony, pontosan azt teszi, amit az amerikai elnök. Csoda, ha újabban állandóan Leninnel álmodom?

T.b: Igen, nálunk is ezt csinálják. Úgy látszik, hogy neoliberális, vagy konzervatív egy kutya. De még mindig nem tudom, hogyan kerülünk ki a válságból.

K: Erre természetesen mondhatnám azt, hogy üzleti titok, ami manapság annyira divatos, de egy ilyen előzékeny házigazda esetében nem hiszem, hogy illő lenne. Normál körülmények között félrebeszélnék, de ön van annyira tájékozott, hogy nem elégedne meg vele.

T.b: Köszönöm az elismerést, de nem élnék vissza a helyzetemmel.

K: Na tehát, válságok mindig voltak, és ha isten megsegít, mindig is lesznek.

T.b: Ha isten megsegít? Azt hittem Sir, hogy ön…..

K: Nem, nem. Ez csak olyan szokás, a lényeg, hogy le kell menni a gyökerekhez. Vizsgáljuk tehát meg, mi is ez a válság? 1) Elképesztő túltermelés, 2) Határtalan eladósodás, ami éppen a túltermelés erőltetet levezetése miatt alakult ki.

T.b: Ezzel egyetértek, hiszen a tények nyilvánvalóak, hacsak nem hamisítják meg a számokat, de ez nem valószínű, hiszen sok, egymástól független forrás áll a rendelkezésünkre. De, sir, még mindig nem árulta el a válságból kivezető utat.

K: Dehogynem, csak ön azt akarja, hogy én mondjam ki. Nos, rendben van. Kisebb adósságokat vissza lehet és vissza is szoktak fizetni. De az amerikai adósság mára már sok 10.000 milliárd dollár, és megnyugtatom kedves Tibor bá, ez a kölcsön soha nem lesz visszafizetve.

T.b: És a magyar államadósság, az a több mint 20.000 milliárd forint?

K: Az se. Az ilyen visszafizethetetlen méretű adósságtól egyetlen módon lehet megszabadulni, a szóban forgó valuta viszonylag gyors elinflálódásával. Ez érvényes a dollárra éppen úgy, mint a forintra.

T.b: Gondolom, kell lenni valamifajta mechanizmusnak.

K: Természetesen, de ez változó.

T.b: Engem most elsősorban a forint érdekelne.

K: A pénzügyminiszternek a valutatartozást konvertálnia kell forinttartozásra, azaz étvágy gerjesztő forint kamat beígérésével el kell adni a valutában denominált kötvényeket, majd be lehet indítani az inflációt. Amikor a forint az eredeti értékének csak a század részét éri, a 20.000 milliárd tartozás lecsökken 200 milliárdra. Ez pedig kinyöghető.

T.b: És a vesztesek?

K: Kit érdekelnek a vesztesek. Vesztesek mindig voltak és mindig lesznek. De nem kell őket sajnálni, többségüket a kapzsiságuk viszi a hatalmas vesztességbe. Persze mindenki veszít, legalább egy kicsit, de ez már csak így van.

T.b: És a túltermelésből származó, eladhatatlan árutömeg?

K: Most megint én legyek a rossz hírt hozó, és persze lefejezendő hírnök? Mi más lenne a megoldás, mint háború.

T.b: Tehát a jövő, ez a szebb jövő, amit az ország 90 éve vár, és amivel megállás nélkül szédítenek a feudális Horthy korszaktól, a Rákosi-Kádá-féle szocializmuson át, egészen az áhított, éppen most Orbán által levezényelt kapitalizmusig, nem más, mint egy újabb nadrágszíj húzás, újabb Infláció és egy újabb háború?

K: Sajnálom Tibor bá, igazán sajnálom, de ön nem érdemelte ki, hogy hazugsággal ámítsam.

_____________________________________________________
_____________________________________________________
_____________________________________________________