Tibor bá’ vissza a múltba online

 Tegnap, vagyis pénteken osztálytalálkozó volt. Kicsit vicces, hogy ezt a szót – osztálytalálkozó – leírom, amikor mi, a gyéren megjelentek, utoljára pont 60 éve voltunk „osztály”. Azóta átestünk házasságokon (igen, többön is), nagy reményekkel nemzettünk gyerekeket, örömmel fogadtuk az érkező unokákat, itt-ott déd unokákat, és most meg eltotyogunk egy kerekszámú találkozóra. A szervezők valahogy elérték, hogy fogad minket a régi épület, mert persze a belső tartalom néhányszor megváltozott, mindig a kor divatjának megfelelően. Most éppen idegenforgalmi szakközépiskola. Igen-igen, lehet érettségizni templommutogatásból is. Bezzeg nekünk jócskán kijutott a tanulásból. Az akkori diktatúra pont úgy működött, mint a mostani. Csak azokban bízott meg, akiket ő ültetett be valahova. Égetően szükség volt egy nagy rakás középkáderre, létrehozták hát a technikumokat. Nyolc év helyett 4 év alatt akartak mérnököket faragni 14-16 éves gyerekekből. Hát igen, ez egy olyan évfolyam volt, ahol bőven voltak túlkorosak, mert a háborút nem mindenki egyformán élte át, és voltak 1-2 év vesztesek is közöttünk). Ez a mérnökfaragás sikerült is, a felvettek 3 százalékánál. De azután jött Nagy Imre, és az egészet szép lassan elfelejtették. Minket meg annak idején halálra nyúztak. A nagy többséggel lehetetlenség volt akkora anyagot megtanítani 4 év alatt, de azért mindenkit átengedtek. Akik 52-ben tovább tanultak, azt mondják, hogy a négy év egyetem alatt semmit se kellett tanulniuk, nekik az egyetem ágyba szarás volt. Na, tehát, a régi épület a Markó utca 25 alatt, elég híres, mert a homlokzatára ki van téve néhány márványtábla azokról, akik szintén odajártak, mint például Karinthy Frigyes, vagy Gábor Dénes a hologram atyja. Persze ezek a táblák már akkor is ott voltak, csak mi nem vettük őket észre. Most viszont már észrevesszük. Az idős ember nem akar semmiből se kimaradni, mert nem tudja meddig lesz még idős, ami azért egy fokkal jobb, mint az alternatíva. Nem csoda, hogy többen elkezdtek velem élcelődni, hogy szerintem lesz-e nekem is márványtáblám? Lesz hát, ha az Éva csináltat a borosjenői temetőben. Morbid! Volt rá a válasz, meg hogy én nem változom, pont olyan cinikus vagyok mint régen. Fel is emlegették, hogy az agyvérzésben elhunyt Fóti Jancsi temetésére azon az alapon nem mentem el, hogy ő se fog eljönni az enyémre. Eszük ágában se volt vizsgálni a mondat igazságtartalmát, csak azt nézték, hogy ilyen nem szokás mondani. Szóval,  kapun belülre kerültünk.

Tudtam, hogy meg fogok lepődni, mert ilyenben már volt részem. Amikor több év külföld után hazatértem apámék családi házába, ami elhagyáskor 4 hatalmas fenyőfa alatt helyezkedett el. A viszontlátás pillanatában elkiáltottam magam, te jó isten, milyen kicsi ez a ház, és a fenyők is sokkal magasabbak voltak. Szóval ezt játssza az emberrel az agya. Kezdjük a folyósokkal, ahol rengeteg minden történt annak idején csak éppen nem néztünk körül. Most aztán alaposan meglepődtünk. Belül az épület egyszerűen fenséges. Mellékelek is néhány képet.

A tantermek modernek, teljesen amerikai stílusú minden. Kaptunk egy üres osztálytermet és ott megkerestük a helyeinket. Érdekes élmény volt. Aztán körbejárhattuk 17-en az épületet, ami alaposan átalakult. Ráleltünk egy dicsőség falra is, egy teljes folyosó hosszban. Ez kicsit népi demokratikusan nosztalgikus volt, áh! Nem is kicsit. „Akikre büszkék vagyunk” feliratra utalok. Manapság ilyesmivel nem találkozni. Na-de, nézzük kik azok? Hahóóóó, mindenkinek nem lehet mellszobra az utcán, így aztán ott sorakozik a falon félszáz fénykép, mind volt tanulója az épületnek. Meglepő nevek. Bánki Donát, ismeri valaki? És úgy, hogy „Déri-Bánki-Zipernovszky”? Aztán Grossman Marcell, ő volt az igazi fej Einstein mellett.  Voltak humánok is: Határ Győző, a tragikus angliai emigráns. Élt halt anyanyelvéért. Ő tudósított Angliából elsősorban irodalmi eseményeket és persze színházi szenzációkat. Fia már Angliában született, szeretett volna vele közös művet alkotni angol-magyar nyelvi relációról, de a fia kikosarazta, majd átment Amerikába biztosítási matematikusnak. Szegény Határ Győző megtört szívvel ezt is elviselte, végül is, annyi mindenen átment, ez már meg se kottyant neki. Volt, aki jobban járt mert maradt, például Ascher Oszkár, és ugye ő is oda járt. Csakúgy mint Feleki Kamill. Emlékeztek rá? Igazi pesti polgár volt bájos selypítésével, utálta örökös partnerét Honthy Hannát, amiért külön megérdemel 3 piros pontot. Következő a tragikus sorsú Radnóti Miklós, de már 30 méterről integetnek, hogy menjek már. Megyek.

Aztán összefutottunk egy középkorú férfivel a tanári vécé előtt, aki néhányunknak elmondta, hogy itt műhelyek voltak (mintha nem tudtuk volna), de ezek át lettek alakítva, stb. stb. és micsoda pénzekbe került, de hát elnyertek egy pályázatot. Szóval kedélyesen elbeszélgettünk az illetővel, akit immár teljesen körülvettünk. Aztán a vége felé az alfa nőstényünk megkérdezte, hogy kihez volt szerencsénk. Na kihez, Kóbor András igazgatóhoz. Volt némi meglepetés, mert valahogy nem ilyen szívélyes, szolgálatkész, és mi tagadás lelkes igazgatókhoz vagyunk szokva. Ez pedig úgy eset, hogy az „ügyintézőnk” az igazgató helyettessel, pacsizta le a szemlélődést, aki történetesen egy nő volt, ezért az igazgatóval közölünk senki se találkozott.

Azért a világ nagyot változott 60 év alatt. Évával felmentünk a padlásbejáróhoz, ahová annak idején az egyik osztálytársnőmmel szöktünk fel más-más lépcsőn megközelítve (de azért mindenki tudta) egy kis smárolás végett. Azonban a járat vége el volt zárva, így nem jutottunk el az utolsó kanyarba, ahol a falba még a leendő gyermekünk nevét is bevéstük a vakolatba. A gyerek persze nem született meg, mert Erikának egyáltalán nem lett gyereke, lángoló szerelmünknek pedig végett vetett két apai pofon és az eltiltás egymástól. – Az udvaron annak idején röplabda pálya volt kiépítve, mivel a szovjetek igencsak favorizálták azt a sportot. Most viszont vörös salak és elegánsan beöltözött teniszezők. Csak nem a hatvantagú tanári kar lyukasórásainak kedvtelése? Ki tudja. Az udvar egy másik része kibitumenezve és 8 luxus kocsi parkol rajta, szép sorban. Nem hinném, hogy tanári fizetésből. Aztán kicsöngettek, és a mai tanulók kitódultak a folyosókra. A mi termünkkel szemben lévő padra lehuppant egy fiatal csaj és egy srác. Jó szoros lehetett közöttük a kapcsolat azt elárulták a mozdulataik. A kislány menő lehetett az osztályban, mert a tablók tanulsága szerint a húszas létszámú osztályokban 17 lányra 3 fiú jut. Mondtam is az igazgató úrnak, hogy szívesen járnék ide még egyszer négy évet. Pláne ilyen feltételek mellett. De azért a világ a fejetetejére állt. A csaj vad hévvel magyarázta a kalcium karbonátot. Nem tudom megállni, hogy ne szóljak közbe: „CaCO3”. A kisnő felpillant rám – a bácsi honnan tudja? – én barom, kellett nekem belepofázni. Most már mindegy – gondoltam – hát, az ilyesmik nem nagyon változnak 60 év alatt. Látom nem értik, amit mondtam. Sebaj – gondolom magamban – ők is meg fognak öregedni.

Közben a teremben azon versenyeznek kinek hány unokája van. Persze, mert ez mérhető. De a minőség? És mintha csak megérezték volna, az egyik hölgy mobilja megszólal….. „ott van a jégszekrény alsó polcán, tedd be a mikróba 6 percre, most nem tudok hazamenni.” Ez ki volt – kérdem. Gábor az unokám, ott hagyta az anyját, most nálam él. Kapom a pontos választ, de inkább beszámolót. Van állása? – kérdem. Nincs, de állandóan keres. Ilyenből kellene tíz darab.

Valaki statisztikázásba kezdett. Hetvenen érettségiztünk, ebből ma él 28, eltávozott 42. Az utolsó 10 év alatt 19. Ha ez így megy tovább…… hagyjátok abba, sikongat egy vastagbélrákkal alig két hónapja műtött „csaj”. Ja, akit a vonat füstje megcsapott. Eljött az idő, hogy belém bújjon a kisördög – „akkor én most elkezdem szervezni a 70-es találkozót. Ki az az egy fő, aki rajtam kívül még élni fog?” – Ez hatásos volt, többen a megkövezésemre szavaztak. 😀

Ekkoriban derült ki, hogy várnak minket a „Red Papper” vendéglátó ipari egységben, ahová szép csendben átgyalogoltunk, beültünk, rendeltünk, és visszaléptünk a mába. Ez nem ment gyorsan, csak lépésről-lépésre. A folyamat az ásványvizes palackba töltött csapvízzel kezdődött, és a fizetésnél fejeződött be. A viszonylag szerény számlám háromszorosa volt a hajdani havi fizetésemnek. Kiszállás, végállomás, megérkeztünk, 2012.

2022. december 13. A 70. találkozó: Egyedül ülök a dolgozó szobámban. Én megmondtam!

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________