Tibor bá blogja (81) Az inflációról – I.

önarcképInfláció alatt azt értjük, amikor a javak és szolgáltatások pénzben kifejezett ellenértéke folyamatosan növekszik. Ideális állapot lenne a 0 % infláció, de ez szinte ismeretlen. A tankönyvek szerint az évi 1-2 százalékos infláció kifejezetten jót tesz a gazdaságnak. Teljesen függetlenül attól, hogy az éves infláció mekkora mértékű, az inflációnak vannak nyertesei és vesztesei. Az elsődleges nyertes természetesen az, aki a pénzt kibocsájtja, hiszen a likviditás fenntartása végett egyre több pénz bocsájt ki, amiért árut vagy szolgáltatást kap, gyakorlatilag ingyen, hiszen a kibocsájtott pénz soha nem kerül vissza hozzá úgy, hogy ellenértéket kellene adnia érte. Nyertese még az inflációnak az is, akinek nincs pénze, vagyis tartozik valakinek vagy valaminek. Hiszen a hitel felvételekor nagyobb értékhez jutott, mint amit vissza kell neki fizetni a törlesztéskor. Ezzel azonban a bankok nagyon is tisztában vannak, ezért olyan szerződéseket kötnek, ami feljogosítja őket arra, hogy a törlesztő részletet az inflációnak megfelelően emeljék. Végeredményben az adós reálértékben annyit fizet vissza, amennyi kölcsönt kapott, plusz a kialkudott kamat (adósság szolgáltatás). Magán emberek között ez természetesen nincs így, ezért a hitelező értékben veszít, a kölcsönt felvevő pedig nyer. Vesztesek még a nyugdíjból és a fizetésből élők is. Mert ugyan a nyugdíjakat és a fizetéseket szokás emelni az infláció mértékével, de egyfelől rendszerint kisebb mértékben emelik, és általában késve. Az idő elcsúszás alatt pedig a nyugdíj és fizetés várományosa értékvesztést szenved el. Veszít az is (azaz mindenki), akinek készpénz van a birtokában, éspedig minél több pénz van a birtokában, annál többet veszít (ez természetes). Mivel a mindennapi élethez pénz kell, és nem lehet naponta rohangálni a bankokhoz, hogy a kamatra lekötött betétből felvegyenek egy bizonyos összeget, az emberek zsebében lévő pénz folyamatosan veszít a vásárlóerejéből.

Személy szerint én átéltem az 1945/46-os magyar hiperinflációt. Ez arra tanította meg az embereket, hogy ne takarítsanak meg, hanem költsék el a pénzüket minél hamarabb. 1946 januárjában 10.000 pengő volt a zsebpénzem, amit szombaton este kaptam meg. Másnap délelőtt el tudtam menni az úgynevezett matinéra valamelyik moziba 5.000 pengős jegyár mellett, de csütörtökön már 10.000 pengő volt a jegy ára. A következő vasárnap pedig már 20.000. Reggel iskolába menet a péksütemény 800 pengő volt, de délután már 1000. Amikor pedig bejött a dinnyeszezon 1 kg dinnye ára több milliárd pengőbe került. Az emberek értékeiket egymás között vagy cserélték, vagy dollárban fizettek, vagy pedig arannyal [hosszú aranyláncból csípőfogóval levágták a megfelelő mennyiséget]. Ezek természetesen nem voltak törvényesek, de más megoldás nem mutatkozott. Akinek volt adótartózása, az természetesen röhögve kifizette, mert ugyan az irányadó kamatlábat állandóan emelték, de az inflációval nem tudtak lépést tartani.  

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük