Most már tényleg teli van a hócipőm ezekkel a végkielégítésekkel. Álljon már elő valaki, és mondja meg az igazságot. A BKV személyzetis főnöke (akit újabban humánpolitikai igazgató néven emlegetnek) ma éppen úgy, mint 40 évvel ezelőtt, egy szaktudás nélküli, semmihez se értő, politikai megbízott (naná, majd a vezér szeretője, csak rá kell nézni a fényképre)volt, és mint ilyen, egy igen megbízható elvtársnő. A szerződést eleve úgy kötötték, hogy majd egy-két év után megválnak tőle, felnyakalja azt a kis 100 milliót, amiből 90-et mindjárt másnap átvisz a pártszékházba a Princz Gábor és Kulcsár Attila által népszerűsített nylon zacskóban. Az állami vállalatok élére a hatalmon lévő párt nevezi ki az embereket, akik pontosan tudják mi a kötelességük, amibe néha bele tartozik a börtön elszenvedése is, miközben befogják a pofájukat. Mindezt a pártért. A rendszerváltás előtt a pártért néha meg is kellett halni (lásd: Rajk László vagy Nagy Imre), amihez képest a piacgazdaság tényleg előrelépés J.