(2928) Harc a jövőt biztosító helyekért

Vissza a múltba a négy napos ünnep alatt

 

A nagy tömegek világméretű ki- és bevándorlása a XIX. és a XX. század fordulójára tehető. Egy újabb hullám vonult le a II. világháború kitörése előtt, illetve részben alatta. Ezzel azonban be is fejeződött a békés, rendezett és nagyvonalú befogadások kora.

A II. világháborút követő időkben újra hatalmas tömegek lendültek mozgásba, akiknek egy része szökött a múltja elől, másik része pedig a terjeszkedő kommunizmust kívánta elkerülni, de voltak olyanok is, akiknek elegük lett az örökös üldözöttségből, és ezért kívántak maguknak új hazát.

A II. világháború azonban az emberiségből az összes maradék illúziót is kiölte, ami a kivándorolni akarók befogadására is rányomta a bélyegét. Amerika például szigorú kvótákat eszelt ki. A világon egyedül Ausztráliának volt igazán szüksége emberanyagra, hiszen az Európa méretű földrészen még nyolcmillió ember sem élt.[1] Ausztrália azonban (akkor) nem csak ahhoz ragaszkodott, hogy a bevándorlók kaukázusiak legyenek, de ráadásul preferálta az angol anyanyelvet is, hiszen nem kívánta feladni sem a faji, sem az anyanyelvi identitását. Ezért aztán megszabták, hogy a kizárólag európai bevándorlók hány százaléka lehet nem angol anyanyelvű.

Mivel napjainkban rengeteg vita zajlik a kettős állampolgársággal kapcsolatban, helyénvaló lenne egy kicsit kitérni az angolszász bevándorlási törvényekre. Angol nyelvterületeken, így Ausztráliában is, a törvények végrehajtását a közalkalmazottak végzik, akik – és ez nagyon fontos – egy-egy törvény betűin kívül tökéletesen tisztában vannak annak szellemével is. Éppen ezért nincs szükség konkrét rasszista törvények megszövegezésére, vagy végrehajtási utasítás pontos megfogalmazására. A Bevándorlásügyi Minisztérium minden egyes munkatársa pontosan tudja, kit kívánatos és kit nem kívánatos beengedni. Soha senkinek nem vágják a képébe, hogy te fekete, esetleg ferde szemű vagy, ezért ide nem jöhetsz. Helyette azt mondják: neked hosszú a körmöd, nem engedünk be. Ha az illető levágja a körmét, akkor azt mondják: rövid a körmöd, nem engedünk be.

Térjünk vissza Bécs-1957 koordinátáira! Amikor Ausztriába kimentünk, tulajdonképpen fogalmunk sem volt arról, hogy mi valójában senkinek sem kellünk. Nem arról volt szó, hová kívánunk menni. Inkább arról volt szó, ki fogad minket be, és közülünk hányat.

Akkor most térjünk vissza 2019-be! Érzésem szerint a mai fiatalok ugyanezt a hibát követik el, csak más szituációban. Innen is, onnan is hallom, hogy „kimegyek Kanadába”, „a Jutkáék tavasszal mennek Ausztráliába” stb. stb. És amikor megkérdezem, hogy vízumod van-e, munkavállalási engedélyed van-e, kaptál-e bevándorlási engedélyt, egyáltalán érdeklődtél-e már, akkor rendszerint tágra nyílt szemekkel találkozok. Nem tudom, miért gondolják a kivándorlás gondolatával játszók, hogy a befogadó országnak az egészhez semmi köze. Persze nem az uniós országokról van só.

Amikor mi kimentünk, a hidegháború már javában tombolt, és így mi, magyarok kifejezetten szimpatikussá váltunk a nagyvilágban pusztán azért, mert volt bátorságunk nekiugrani a katonai nagyhatalomnak számító kommunista Szovjetuniónak. Heteken keresztül mi voltunk a legfontosabb hír az egész világon. A kétszázezer ember természetesen nem egy nap, hanem megközelítőleg két hónap alatt ment ki. Ahogy nőtt a számunk, úgy nőtt a puszta létünkből fakadó probléma, és úgy álltak elő az egyes országok befogadási nyilatkozataikkal.

Ausztrália például az első menetben ötezer magyar befogadására vállalkozott, de jelentkezést csak 1956. december 9-éig fogadott el. Úgy nézett ki, mintha valaki valahol számolta volna, hánynak van már helye a kétszázezerből, és amikor elméletileg az összes magyarnak már volt, akkor le is álltak a további befogadási nyilatkozatokkal.

Igen ám, de ebben a nagy kollektív kvótában olyan országok is vállaltak magyar betelepülőket, mint Argentína, Venezuela, Brazília stb. Ne is mondjam, a legtöbbünk ilyen helyekről hallani sem akart. Majdnem mindenki az USA, Kanada vagy Ausztrália között próbálta eldönteni, melyiket szeresse. Az csak természetes, hogy ezekre a helyekre ötször többen jelentkeztek (volna), mint ahányat be kívántak engedni.

A bevándorlási helyekért való küzdelem minden volt, csak tisztességes nem. Kezdődött azzal, hogy aki előbb ment ki, akár november 4. előtt, annak jóval jobbak voltak az esélyei. Márpedig az én véleményem szerint tisztességes magyar november 4. előtt nem hagyta el az országot.

Tovább fokozta az igazságtalanságot, hogy ezek a korábban érkezők egy időben több „kurrens” követségen is jelentkeztek arra számítva, amelyik előbb adja a beutazási vízumot, azt tiszteli meg bevándorlásával. Igen ám, de ezzel a taktikával elvették a helyet a később érkezők elől. Amikor aztán a fenntartott hellyel nem éltek, és így az mások részére felszabadult, nem azok kapták meg, akik korábban kérték, hanem azok, akik éppen akkor toppantak be az utcáról.

Mindezt megtetézte, hogy a különböző követségek munkatársai saját anyanyelvükön kívül legfeljebb németül tudtak. Így az, aki a menekültek közül tudott németül vagy angolul, az császár volt és mindenkit lekörözött. Csakhogy a legtöbbünk fiatal volt, és akkor már jó pár éve az orosz volt a kötelező nyelv a magyar iskolákban.

A fejetlenséget az sem csillapította, hogy természetszerűen minden egyes ország szuverén entitás volt, és ezért a bevándorlással kapcsolatos dolgokat úgy intézték, ahogy eszükbe jutott, azaz a többi befogadóval való összehangolás nélkül.

Az amerikaiak például rettenetesen be voltak szarva, hogy a menekülő tömegekkel orosz kémek furakodnak be közéjük. Ezért aztán igen alapos és persze hosszan tartó kikérdezést, lenyomozást és keresztül-kasul nyomon követett ellenőrzést végeztek. „Na, kérem, ha Ön a Telefongyárban dolgozott, a műszaki fejlesztésen, akkor nevezze meg a gyár igazgatóját, főosztályvezetőjét, közvetlen felettesét és néhány munkatársát.” Vagy „Szóval Ön az Ady Endre Gimnáziumban végzett 1953-ban, nos, ki volt a tornatanár, az osztályfőnök stb.?”

Gondolom, december végére az amerikai követségen többet tudtak a magyar társadalomról, mint a Posta különleges tudakozója beszorozva százzal.

Ezzel szemben az ausztrálokat semmi más nem érdekelte, csak az, hogy nincs-e gümő korunk, szifiliszünk, skizofréniánk. Igaz, vért nem vettek, de röntgenátvilágítást csináltattak velünk.

Ahogy így visszagondolok, elég gátlásos egy társaság. Semmitől nem félnek úgy, mint egy buzi bevándorlótól[2], és semmi más nem tudja úgy kettévágni egy férfi karrierjét, mint a nyilvánosságra kerülő homoszexualitása. Ennek ellenére sem szóban, sem írásban egyetlen egyszer sem kérdezték meg tőlünk, hogy homokosok vagyunk-e, pedig biztos érdekli őket.

Leginkább azok voltak becsapva, akiknek azt mondták a Bécs környéki vagy vidéki lágerekben, hogy ne menjenek sehová, innen a lágerből is lehet jelentkezni. Ez egyszerűen nem volt igaz. Olyan hatalmas nyomás nehezedett a követségekre, hogy a személyesen jelentkező, illetve a naponta be-benéző elutasított a végén kapott egy helyet.

Ugyanis az ausztrál középosztály gyermekei, akik közül a közalkalmazottak kikerülnek, olyan jámbor neveltetésben részesültek, hogy azokat a rámenős magyarok egyszerűen elsöpörték. Egy huszonéves ausztrál női hivatalnok képtelen három egymás után következő nap azt mondani egy beesett arcú, kétségbeesett és gátlástalanul könyörgő embernek, hogy „sorry, I cannot do anything for you[3]”, inkább kihúzza azt, aki nincs ott személyesen.

[1] 2019-ben ez a szám durván 25 millió.

[2] Elnézést kérek, de 1989-ben még nem voltak felkarolva a melegek, és a „buzi” kifejezésért nem járt börtönbüntetés.

[3] Sajnálom, nem tudok önért tenni semmit.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

3 thoughts on “(2928) Harc a jövőt biztosító helyekért

  1. “… az amerikai követségen többet tudtak a magyar társadalomról, mint a Posta különleges tudakozója beszorozva százzal.”

    De nyilván nem csak az amerikaiak dolgoztak minden időben ügynökökkel…

    A 89-es “máltai-keresztes forradalommal” elindított népvándorlás se lett volna a gazdasági világhatalmi tényezők meg titkosszolgálataik nélkül, amikor nem először a történelemben átterelték a “szabadságra” vágyó tömegeket egyik barakkjukból egy másikba.. . Mesélhetnének erről Mark Palmer, Antall meg Csengey és hasonlók ha nem haltak volna meg időben.

    Jó piknikelést!

  2. Hát igen…
    Azon időkben-1956-57 – még mindig pislákolt a fejekben a nemzetállam fogalma, a határok fogalma, a “Refugees Welcome” idióták még meg sem születtek, Angela Merkelt még javában kúrták az egyetemen, még nem volt rászabaditva Európára a mai ballib , öngyilkos migránssimogató őrület, az eszement “fogadjunk be mindenkit ” elmebaj.
    És ki szivta meg, MÉLTATLANUL az akkori korszellemet???????????
    Ti, magyarok, a inteligencia, iskolázottság, szerénység, beolvadni-akarás, szolgálatkészség tekintetében A VILÁG LEGÉRTÉKESEBB MIGRÁNSAI.
    Úgy bizony, és ez bizony csúnya volt, és helyetekben, ha velem történik ez , ha engem vetettek volna alá ezen eléggé megalázó befogadási procedúráknak, akkor MA, Európa MAI helyzetét látva egy kis elégtételt, egy egészen kis kárörömöt feltétlenül megengednék magamnak.

  3. Ha már az emigránsokról esett szó, hadd emlékeznék meg drága jó Mariska néniről.
    Mariska nénit a 70-es évek elején, valahol 71-72 körül ismertük meg a Dimonai benzinkútnál tankolva, az ” utolsó benzinkút a sivatag elött ” figyelmeztető tábla alatt.
    Beálltam tankolni, a nejem is kiszáll, hangosan beszélgetünk magyarul, mire a szomszédos állásból a gépkocsija mellöl átjön hozzánk egy kedves hölgy, boldogan mosolyogva bemutatkozik, és elnézésünket kéri az esetleges tolakodásért, de , mint mondja, “ki volt éhezve ” egy kis magyar szóra.
    Nos, mi is nagyon örvendtünk társaságának, megtankoltunk , beültünk a presszóba egy kis dumára, ahogy ő nevezte, és egy langyos presszó fölött kiterül elöttúnk egy életút.
    Mariska néni és mérnök férje egy kedves város, Sopron lakói, Mariska néni mint szakképzett textilipari munkásnő az ottani textilőzem megbecsült szakembere, férje szintén ott keresi kenyerét.( Ne feledjük, még nincs Kina, az olcsóbb kinai korcsolyákkal, igen?)
    Az 56-os események őket is kiboritják megszokott mindennapjaikból, a város oly közel az osztrák határhoz, hogy egy , az ő szavaival élve, egy pohár ebédutáni szódaviz utáni bőfőgés átrepit a határon, minekután csakhamar valami osztrák elosztó-táborban találják magukat.
    Nekik nem kellett semmi távoli ország, a férje zsidó, ergo irány Izrael.
    Megérkezésük után a hatalmas „ Dimona Textile Co.” kétkézzel kap az égből ülükbe hulló két remek szakember után, a cég lakást ad nekik, „majd idővel kifizetitek” alapon, szép fizetést, egy-kettőre megvan az autó, berendezés, minden az égvilágon… csak társaság NINCS!!!!
    Már nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára magyar szót-mondja szomoruan szegény Mariska néni, elválásunk előtt, mintegy öntudatlanul demonstrálva azon igazságot miszerint az anyagi jólét nem minden, és a héber mondást igazolva: Nem csak kenyéren él az ember!
    Mire akartam ezzel a kis példával rávilágitani?
    Az emigránsok közötti különbségekre AKKOR és MA!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..