(2927) Disszidálásom története (egy 33 éves szösszenet)

Vissza a múltba a négy napos ünnep alatt

 

Csak azért nem állítom, hogy birkatürelmem van, mert Ausztráliából származó okok miatt a birka előttem egy kifejezetten antipatikus állat. Jobban esik, ha azt mondom, fát lehet aprítani a hátamon. Kolosszális dolgokat tudok tolerálni a megerőltetés legkisebb jele nélkül, de azt elvárni tőlem, hogy az elszart életemért cserébe mosolyogjak csak azért, mert „közmegegyezés” nélkül nem tűnünk európainak, hát kérem, ez minden képzeletet felülmúl.

Nézzünk szembe a tényekkel. Tizenhat éves voltam, amikor a létező szocializmus elkezdett szétterpeszkedni hazámban. Most pedig 56 vagyok, amikor a sztálinista struktúra alagútjának a végén valami fény kezd derengeni.

Akárhogy nézem a dolgot, a kommunizmus építésének nevezett történelmi ficam engem pontosan derékba talált. Nem kívánok én sem leszámolni, sem elszámolni, de azért egy-két, ma még élő elvtársat szívesen szembeköpnék, pláne, hogy az új politikai pártok önjelölt politikusai olyan kurva gyorsan megbocsátanak mindenkinek, de főleg önmaguknak. Nekem gyanús ez a dolog, de nem erről akarok írni.

1952-ben érettségiztem, és a tanáraim hiába tartottak kisebbfajta zseninek, mint „osztályidegen” még csak nem is gondolhattam az egyetemre. A hatalom hülye birtokosai ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólag bunkók kapjanak lehetőséget a nemzet középszintű vezetésétől felfelé. Elvégre nincs az a kétlábú marha, aki nyugdíjazásig ne rázódna bele bármilyen munkakörbe, ha nekünk a második ezer év alatt a KGST megfelel.

Így aztán 1953. november 10-én bevonultam a Magyar Néphadseregbe. Elitalakulathoz kerültem, mert szépen tudtam írni-olvasni. Kiképző tisztjeim hülyék voltak, mint a segg, de egytől egyig a „nép fiai”. Én nem voltam a nép fia, nekem örülnöm kellett, hogy lyuk van a seggemen.

Az egész katonaság úgy szakadt ránk, mint egy túlméretezett büntetés. Persze meg kellett védeni a hazát, mert még a végén megszállják az oroszok J, de józan ésszel nem lehet felfogni, miért vágták kopaszra a fejünket, miért voltunk elzárva a laktanyának nevezett börtönbe, miért kellett magunkra ölteni egy olyan egyenruhát, amelyben hazánk asszonyait és lányait 1945-ben tömegesen megerőszakolták, miért kellett a lábunkat a földhöz csapkodni egy másik ember közelében (aki történetesen egy tiszt volt), miért kellett egész éjszaka egyetlen pokróc alatt dideregnünk, miért kellett állandóan éhesnek és túlhajszoltnak lennünk, miért kellett fűtől-fától engedélyt kérnünk még arra is, hogy levegőt vegyünk, és miért élvezte itt mindenki, hogy reggeltől estig baszogathatott?

Én nem kéredzkedtem erre a világra. Apám-anyám összekalapált, megszülettem, magyarnak születtem. Kiskoromban nem kaptam eleget enni (a változatosság kedvéért később sem). Télen fáztam, nyáron beteg voltam. Nyolc-tíz évesen légiriadókkal ijesztgettek, éjjel felvertek álmomból és mesélés helyett a szüleim lerángattak az óvóhelyre. Még nem voltam tizenkettő, amikor édesanyámat megölték. Senki sem vigasztalt, de a kékre fagyott hullákat nekem kellett eltolnom a házunk elől, mert a bujkáló férfiak nem mertek előjönni. Meg volt rá az okuk. Édesapám életben maradt, de hónapokig kellett bujkálnia, hol a nyilasok akarták elvinni, hol az oroszok vagy a kommunisták.

Amikor a dolgok rendeződtek, akkor már „csak” a kitelepítésektől kellett félnünk és mindössze a diákszövetségi mozgalmi munka várt rám. Tanulópár, tanuló csoport, közösségi munka vagy annak destruálása, közösségi szellem, amely hol volt bennem, hol nem, szeminárium, ahol vagy nekem adtak elő, vagy én adtam elő, az osztálytitkár terrorja, felvonulás, hangulatkeltés, kultúrműsor, népnevelés és Rajk László kollektív elítélése.

Tizenkilenc évesen már sittre vágtak, szinte azt sem tudtam, miért. Nekem, kérem, az egész gyerek- és serdülőkorom egy hatalmas nagy büntetés volt, és fel nem tudtam fogni, mit követtem el.

Aztán a katonaság harmadik, életem huszonharmadik évében elérkeztünk 1956 októberéhez. Huszonharmadikán már csak 17 nap hiányzott a leszereléshez. Ekkor már szinte naponta kijártam a laktanyából. Ezért aztán ott lehettem a Sztálin-szobor ledöntésénél és a Nemzeti Színházhoz történő vonszolásánál. Ott voltam a Bródy Sándor utcai lövöldözésnél, és ott voltam késő este, amikor a saját alakulatom ki lett vezényelve a Múzeum-kerthez. Én voltam az első, aki még a kocsikról történő levezénylés előtt elmondtam nekik, mi is történik itt tulajdonképpen.

Másnap hajnalban összefutottam saját szolgálatvezetőmmel, akit utáltam, mint a szart, de egy pillanat alatt megbocsátottam neki mindent, amint téglaporos kezeiben megpillantottam a füstölgő csövű davajgitárt[1]. Nem az ávósok oldalán használta.

Ott voltam a boldog tömegben, akik az átállt és szimpatizáló orosz tankokkal a Kossuth térre vonultak, és akiket az épület tetejéről körbekaszaboltak. Ott voltam a szentendrei laktanyában, amikor a tömeg átmászott a kerítésen, és fegyvert követelt magának, ha már mi katonák tétlenül nézzük, hogyan randalíroznak újabb és újabb orosz alakulatok.

Aztán egy szép napon, amikor már minden reményünk végképp összeomlott, arra gondoltam, mit keresek én itt? Nem kaptam én eleget ettől a hazától, vagy még inkább ennek a hazának örökösen áruló, a hazát kiszolgáló, csak önmagára gondoló, gonoszan önző gazdáitól?[2] Eljött a nap, amikor úgy döntöttem, megyek.

November 4-én megindultak az orosz tankok. Maléter Pált tőrbe csalták. Sokat gondolkoztam rajta. Egy ilyen jól képzett katonatiszt, akinek a hadtörténet nyilván a kisujjában volt, ne tudta volna, hogy az orosz hadvezetést Dzsingisz kán óta kizárólag a győzni akarás vezette, és az angolos fair playt még hírből sem ismerik? Egészen biztosan tudta, és azt is tudta, hogy mind a nemzet, mind pedig személyes sorsa meg van pecsételve, és mint Szókratésznak, ki kell innia a méregpoharat.

Nagy Imre kétségbeesett üzenetet küldött szerte a világba. Egy ilyen tapasztalt politikus ne tudta volna, hogy minket eladtak Jaltában? Ne tudta volna, hogy a sok millió orosz ágyútöltelékért (többek között) mi voltunk a fizetség? Ne tudta volna, hogy más a hidegháborús propaganda és megint más a nyugatiak által mindig is komolyan vett szerződés? Valószínűleg tudta, de életösztönét legyőzte személyes ambíciója.

* * *

November 8-án hajnalban, némi előkészület után Orsós Miki barátommal és katonatársammal egy 250 ccm-es Pannónia motor hátán nekivágtunk az útnak, irány a Nyugat. Nem a főutakon mentünk, azok a szovjet tankoknak voltak fenntartva, hanem a térképen feltüntetett bekötőutakon. Egyik-másik út egészen vicces volt. Röhögtünk is volna rajtuk eleget, ha egyébként úgy röhögős kedvünkben lettünk volna. Ami nem volt vicces, az a metsző hideg szél volt az időnként el-eleredő esővel.

Pápán bekéredzkedtünk egy találomra kiválasztott házba, és haraptunk egyet. Ahol megálltunk, az emberek mindenütt készségesek voltak, szerették volna tudni, mi történik az ország szívében, a fővárosban.

A határt valamikor a délután folyamán értük el. Miki, aki elől ült, addigra már teljesen jéggé fagyott. Mint később kiderült, legalább 30 kilométert haladtunk a határral párhuzamosan, amikor szemben találtuk magunkat egy zöld ávós járőr kocsival. Így esett, hogy az első éjszakánkat a legközelebbi őrs fogdájában töltöttük. Reggel továbbszállítottak Győrbe, ahol újra fogdába dugtak. Délután elővezettek minket, és betereltek egy őrnagy szobájába. Igazolványainkat eldobáltuk és előre megbeszéltük, hogy katona mivoltunkat nem valljuk be. Jellemző azokra az időkre, hogy bizony nem tartottuk kizártnak a helyszíni fejbe lövést sem, ha kiderül, katonaszökevények vagyunk, és egy seggfej ávóssal hoz össze a balsors.

Az ávós őrnagy eléggé felületesen foglalkozott velünk. Még nem tudhatta, mi dől el és merre, fentről pedig nem kapott még pontos utasításokat. Így aztán beérte egy kis nyaggatással. Mivel egyetemistának vallottuk magunkat, megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, ki volt Vörösmarty Mihály, és ismerjük-e  fő művét, a Szózatot. Aztán perceken belül az őrnagy elvtárs az „itt élned, halnod kell” szózati sorok filozofikus analízisébe kezdett. Nem kellett volna agyonkomplikálni, mert részemre a dolog rettenetesen egyértelmű volt. Vagy úgy kell itt élnünk, ahogy a kommunisták elképzelik, vagy meg kell halnunk a börtöneikben.

Másnap reggel egy tizedes feltett minket a Pestre induló vonatra, és ezzel az ügy le is zárult. November 13-án elmentünk a volt laktanyánkba, és hivatalosan leszereltünk. Ezek szerint három év és három napig voltam katona. A leszerelési aktus nem volt teljesen izgalommentes, mert a laktanya udvarán több tucat szovjet páncélos vesztegelt, szemmel láthatóan teljes készültségben. A Magyar Néphadsereg részére egyetlen kis irodahelyiséget engedélyeztek kizárólag abból a célból, hogy a tisztek minket és egymást leszereljék. Mindenesetre ezek után technikailag sem lehettünk katonaszökevények, amennyiben a határon elkapnak.

A következő határátkelő kísérletet egyénileg bonyolítottuk. A magam részéről vettem egy jegyet a Sopronba tartó gyorsvonatra, mert ugye Sopron közismerten a határ mellett terül el.

Sopronban közigazgatás nyilvánvalóan nem létezett, mert a befutott szerelvényt nem fogadta senki, pedig a vonat tömve volt emberekkel, akik közül egy sem volt rokonlátogató. Az utasok csak úgy özönlöttek a kijárat felé, miközben maga az állomásfőnök mutatta, merre van az osztrák határ.

Nem tudom, milyen politikai megfontolásból, de úgy emlékszem, a műszaki határzárat néhány hónappal korábban szüntették meg. Így aztán kéz- és láblerobbantástól nem kellett tartanunk, csak attól, hogy tíz-tizenöt kilométer kutyagolás után visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Volt, aki így járt.

Hajnal felé már jó öt-hat kilométerre osztrák területen dagasztottam lábaimmal a felszántott talajt. Amint kiértem egy országútra, már a mérföldkövekből látni lehetett, ez már nem Magyarország. Itt is integettek az emberek, hogy merre menjek, de ezek az integetések már a gyűjtőhely felé tereltek.

Reggel nyolc körül értem be egy falusi iskola erre a célra megnyitott tantermébe, ahol már volt vagy tíz-tizenkét magyar, és valami forró levesfélét szürcsöltek. Én is kaptam egy adagot, amely új erőt adott elcsigázott és átfagyott végtagjaimnak. Délelőtt beállt egy autóbusz, és az addig összegyűlt vagy negyven magyart elvitték Bécsújhelyre. Wiener Neustadt mind a mai napig menekültlágeréről híres. Kitűnően fel volt már akkor is szerelve, és a legszigorúbb láger hírében állt. Még a kaput is őrizték, és úgy tettek, mintha nem akarnának kiengedni rajta. Az „őr” természetesen a leghülyébb ürügyre is kiengedett. Elég volt azt mondani, hogy moziba megyek. A magyarok legtöbbje azonban a kapuhoz sem mert menni. Végül is a fordulat éve óta eltelt vagy hét év, így mi tökéletesen kondicionálva voltunk. Ahogy a pavlovi kutyának elindul a nyála az étel láttán, úgy szartunk mi be az egyenruhától, pláne, ha szúrós szemekkel néztek reánk a zöld egyenruhába bújtatott osztrák parasztfiúk.

Legelőször arra jöttem rá, hogy Wiener Neustadtban maradnom legfeljebb az osztrák hatóságoknak az érdeke, de nem az enyém. Az események elsősorban Bécsben történtek. Mit kerteljek, a húsos fazék Bécsben volt. Ezt még szó szerint is lehetett érteni, mert az amerikai konyhán meleg, húsos levest mértek reggeltől estig, és adtak hozzá egy szelet kenyeret is. Na, de sorjában.

Már a második nap felmentem Bécsbe, ahol az utcán egyszerűen leszólítottam egy magyart, és megkérdeztem tőle, hol alszik. Mondott egy utcát a VIII. kerületben, amelyet ott is Józsefvárosnak hívtak. Oda mentem, találtam ott egy iskolát, amely teli volt hordva vaságyakkal, és szanaszét emberek heverésztek rajtuk. Kerestem egy üres ágyat, és meg is volt az új otthonom.

Ennek az iskola-lágernek is lehetett vezetője vagy hasonló, de én két hét alatt senkivel sem találkoztam, csak a konyhán volt valaki, aki időnként élelmiszert osztott hihetetlen szervezetlenséggel. Ami bejött a konyhára, azt nyomban kiosztotta, és nem érdekelte, hogy az ehető-e vagy sem, megesszük-e, eladjuk, felgyújtjuk vagy lehúzzuk a vécén. Egyszer például kiabáltak, menjen mindenki a konyhába, mert ételosztás lesz. Kiderült, kaptunk három ládát teli 5 kg-os konzervekkel, de azokon sem címke, sem felirat, még az sem derült ki, honnan jöttek. Mindenki kapott egy ötkilós konzervet. Ez volt életem legrejtelmesebb zsákbamacskája.

Ugye öt kiló konzervet egy ember megenni akkor is képtelen, ha történetesen abban cukrozott négerfing van jó sok csomagolással. A mi ötkilós konzervünkben sós, érett sajt volt. Ebből egy ember egy alkalommal legfeljebb tíz dekát tud megenni, aztán még magába gyömöszölhet egy további 10 dekát egészen az öklendezésig, de a konzerv alján még mindig marad 4 kiló és 80 deka ebből a sós, érett sajtból, amely egyébként nem kifejezetten népeledel Magyarországon.

1956 novembere után szinte dőlt a pénz és a segítség az Ausztriába menekült magyar szabadságharcosok részére. Nem az a gondom ezzel, hogy a kétszázezer ember között jó, ha száz szabadságharcos volt, még az sem, hogy a Mariahilferen egy ködös reggel szemben találtam magam Sági Ágival, aki a középiskolás éveimnek legelvetemültebb kommunista strébere és besúgója volt. Az igazi gondom az érkező segélyekkel kapcsolatban a szemmel látható elherdálás volt.

Az egyik délelőtt valaki azzal a hírrel jött vissza szálláshelyünkre, hogy az egyetemen pénzt osztanak a menekült egyetemi hallgatóknak. Gyerünk oda!

A villamos nekünk, magyaroknak ingyen volt. Gondolom valaki ezt a számlát is állta, de speciel mi, magyarok ingyen utaztunk, és természetesen százszor többet, mint kellett volna.

Az egyetem kapujában ki volt ragasztva egy nyíl, és alá volt írva: MENEKÜLTEK. Egy folyosó végén eléggé tisztességes sor állt egy íróasztal előtt. Az asztal mögött egy fiatal férfi ült, és a soron következőtől megkérdezte, „egyetemista vagy?” Az illető természetesen azt mondta, „igen”. Nos, ezek a 20 és 40 év közötti „illetők” mi voltunk. Volt idősebb is, aki megkísérelt beállni a sorba, de az ilyet a szó legszorosabb értelmében kiröhögtük onnan.

Az íróasztal mögött ülő hapsi a deklaráció után átadott 30 schillinget[3] az előtte álló „egyetemi hallgatónak”, akinek egy ívre rá kellett firkálni a nevét. Magyarul aláírattak vele egy kollektív átvételi elismervényt.

Nem hiszem, hogy különösen rosszindulatú lennék, de volt olyan érzésem, ezek itt délben berekesztik a pénzosztogatást, és akkor egy ilyen kollektív ívre rávezetnek még néhány száz aláírást. Ezen aláírások számát simán beszorozzák harminccal, és az így kapott összeget gyönyörűen kiosztják saját maguknak.

Különben ez az osztogatás több napon át folyt, és mi természetesen minden nap elvillamosoztunk érte. Na, még elárulom azt is, egy nap többször is beálltunk a sorba.

Egy más alkalommal híre kelt, hogy a Caritas[4] is osztogat, de csak hívő katolikusoknak. Ez minket nem zavart. Orsós Mikivel együtt vágtunk bele a vállalkozásba. Miki is 33-as volt, ugyanúgy, ahogy én. Hitler az év januárjában átvette a hatalmat. Miki három hónappal később megszületett, akkor még zsidónak, de a gyorsan kapcsoló szülők hónapokon belül átkeresztelték. Ez azonban nem jelentette azt, hogy hívő katolikus lett volna, de hát majd kivágjuk magunkat, gondoltuk.

A Caritasnál egy nyájaskodó magyar jezsuita szerzetes beszélgetett el velünk, ami végeredményben egy udvarias vallatás volt. A Miatyánkról és az Üdvözlégy Máriáról tudtuk, hogy kérdezni fogják, azokat Miki be is magolta. Nekem magolnom nem kellett, mert öt évet jártam felekezeti iskolába, ami azt jelentette, minden reggel éhgyomorra mise, minden hónap első péntekén gyónás, másnap áldozás, fohász reggel, délben, este, étkezés előtt, étkezés után, lefekvés előtt. Ha minden imádkozás helyett egy-egy szelet kenyeret kaptunk volna, akkor mi lettünk volna a világ legtúltápláltabb gyermekei. Nem azért mondom, de májusban például a reggelenként belénk tukmált istentiszteletet délután megtoldották még egy litániával is, mivel a szűzanyának május volt a kedvenc hónapja.

De ez a huncut jezsuita nem a Miatyánkot kérdezte, még csak nem is a Hiszekegyet, hanem, hogy melyik plébániára jártunk istentiszteletre, mit hívnak csendes misének, és ki volt a gyóntató atyánk. Szerencsére az én rutinom kihúzott minket a csávából. Mikinek ugyanis volt annyi esze, hogy mindent mondott utánam. Magyarul hallásból improvizált.

Ügyeskedésünk jutalma fejenként egy 890 schillinges utalvány lett, amelyet minden nagyobb áruház beváltott. Speciel mi ezeken az utalványokon felruházkodtunk. Beszereztünk nyári holmikat a köztudottan enyhe klímájú ausztráliai élethez. A többség nem így járt el. Vettek egy-egy értékesebb télikabátot és már vitték is a használt ruha kereskedőhöz. Olyan dömping volt, hogy a legtöbb ószeres ’57 januárjában már vadiúj cuccokat sem vett be.

A Caritas után a Joint[5] következett. Ide is ketten mentünk. A Jointnál Miki rutinja jött jól. Igaz, volt némi cidri az indulás előtt, mert nem voltunk benne teljesen biztosak, nem kell-e bemutatnom a rituális metélés tárgyát. Mikivel nem lett volna probléma, mert mint már írtam, ő zsidónak született, de az én hímvesszőm nem volt segély-kész állapotban és bár egy-két ezer schillingért sok mindenre képes lettem volna, fitymámtól nem szándékoztam megválni 23 éves koromban.

Ne is mondjam, a Jointnál ennél jóval tapintatosabbak voltak, de ők sem zárkóztak el egy kis faggatás elől a sátoros ünnepekkel kapcsolatban. Miki persze simán vette az akadályokat, amiből csak az látszott, a kikeresztelkedés nem sokat ért. Természetesen itt is kaptunk egy kis kápét.

* * *

Valójában nem ezekben volt a nagy pénz! A kimenekült magyarok lel­kileg szakítottak a hazával, az elmúlt életükkel. Mindenki a jövő felé tekin­tett, amely göröngyösnek, de nagyon biztatónak tűnt. Bármilyen szegény ember­ek is voltunk, néhány ezer forintot (sokaknak ez volt minden vagyona) kivittünk ma­gunkkal. Bécsben a forint nem ért semmit. Ugye a forint nem volt konvertibilis, ezért  Bécsben 1956–57-ben nem jegyez­ték, mert a helyzet annyira bizonytalan volt, épeszű tőkés hozzá sem nyúlt a forinthoz.

Ennek ellenére 100 forintért 8 schillinget adtak „egyesek” a magyarok tömeges előfordulási helyein. Jóllehet a forint hazai vásárlóértéke közel megegyezett a schillingével. Mivel tudtuk, minél messzebb kerülünk Budapesttől, a forint annál ismeretlenebb pénznem lesz, ezért az éhbéren összekuporgatott forintjait mindenki átváltotta schillingre.

A begyűjtőknek nem volt más dolga, mint az összegyűjtött forinttal vissza­menni Magyarországra, és venni valami értékes, Bécsben eladható árucikket. Erre a célra a legideálisabb az ékszer volt, de megtette márkás fényképező­gép, karóra stb. is. Ilyen módon az ügyeskedő tizedáron jutott Magyarország­on például aranyhoz, amelyet kivitt Bécsbe, ott schillingért eladta, amelyért tizedáron újra lehetett venni forintot stb. Könnyen belátható, hogy egy-egy oda-vissza út alatt a tőke megtízszerezhető volt. Három ingázás és az eredeti tőke nem ke­vesebb, mint ezerszerese volt a vállalkozó zsebében. Elég volt tehát novem­ber közepén kimenni néhány családi karikagyűrűvel, eladni azt ezer schilling­ért, csinálni három fordulót december közepéig, és máris megvolt az egymillió forint.

Aki azt hiszi, hogy az értékek felvásárlása Magyarországon különös nehézségbe ütközött, az nagyon téved. Az OTP-ből nem, vagy csak nehezen lehetett pénzt kivenni. Így szép számmal akadtak olyanok, akik értéktárgyaik eladásával jutottak készpénzhez. Véleményem szerint, akit nem üldözött a BM, az 1957-ben egymillióval és annak ügyes hasznosításával jobban járt, mintha kiment volna Kaliforniába és ott bohóckodott volna a nyelvtanulással meg mindenfajta csődbejutó vállalkozgatással.

Természetesen voltak olyan segélyek is, amelyekről jóformán nem is tudtunk. A kivándorlási útiköltségek is komoly pénzt jelentettek, nekünk meg eszünkbe sem jutott, mibe kerülhetett egy hajójegy, mondjuk Ausztráliába. Csak felszálltunk, utaztunk és hőbörögtünk, hogy a zsebpénz kevés, abból alig lehet inni egy-egy Martinit. Jellemző, nem is tudtuk, ki folyósítja a zsebpénzt.

A hajóra szállásig azonban sok víznek kellett lefolyni a Donaun és a Salzachon[6]. Az első kérdés, amely az embereket fejbe vágta: hova tovább? Elvégre Ausztriában nem maradhatunk, és nem is igen volt kedvünk hozzá. A továbbutazás és utazhatóság fogalmával a legtöbb magyar úgy találkozott, hogy a lágerszobába történő belépés pillanatában egyszerre huszonketten kérdezték tőle: te hová mész?

Engem mindig meglep, hogy az emberek a hentesnél tíz forintért veszekszenek, majd egy futó ismerősnek kölcsön adnak 10 rongyot, amelyet sosem látnak többé, és persze az ismerőst sem. Aztán meg a nők fél napot tökölnek azon, hogy a drapp bőrszandált vegyék-e meg azzal az apró pánttal az oldalán, vagy inkább azt a világosbarnát a rátűzött díszítéssel. Az egész életükre kiható döntést viszont, mármint hogy Argentínába vagy Svédországba menjenek-e, 3 másodperc alatt meg tudják hozni.

Ha most elkezdesz sárga irigykedni, akkor felidézek egy épületes jelenetet, amelynek színhelye X láger Y szobája lehetett.

– Te hová mész? Mert mi Venezuelába megyünk.

– Venezuelába mentek? Az hol van?

– Nehogy Venezuelába menj, ezek hülyék! Gyere velünk, mi Kanadába megyünk.

– Hülye vagy, apafej, ott megfagysz!

– Miért fagysz meg, mi, miért fagysz meg? Azt hiszed, ott sincs szén meg zaba? Azt hiszed?

– Akkor is megfagysz!

– Tisztára be vagytok dilizve, az USA a menő, ott minden menekült az érkezéskor kap egy kétszobás kéglit, a saját fülemmel hallottam.

– Amerikába? Te meg vagy húzatva. Ott minden második ember gengszter. Mire félig megtanultál angolul, már háromszor átlőttek.

– Gyerekek, Dél-Amerikába kell menni, ott oltári jó nők vannak.

– Francokat, apám, Ausztrália az igazi, ott sosem lesz kommunizmus.

– Hülye vagy? Ausztráliába? Ott életed végéig rejszolhatsz!

– Marhaság! Van ott nő elég, csak a japánok le fogják rohanni.

– Na és, mitől szartok be? Ha ferde szemmel néz rád egy nő, akkor neked már nem áll fel?

– Hülye vagy! Minden fehér embert ki fognak nyírni. Ezek a japánok ilyenek.

– Az nem Ausztrália, Dél-Afrikában irtják ki a fehéreket. Én, apukám, a svédekhez megyek, az a tuti hely.

– Figyelj, szar az egész. Különben mindegy, hová megyünk, csak Európában nem szabad maradni, mert az oroszok egész Európát le fogják rohanni.

 

Ezek a beszélgetések órákon át tartottak, sokszor még lámpaoltás után is addig, amíg két ember nyitva tudta tartani a szemét. Volt, aki hétfőn még Brazíliába akart menni, szerdán már Kanadába, pénteken jelentkezett a svédeknél, következő hétfőn behívták az USA nagykövetségre, csütörtökön pedig jött az értesítés, Új-Zéland fogadja.

[1] A dobtáras géppisztoly gúnyneve.

[2] Sajnos ez a meglátásom 2005-re sem változott meg.

[3] Az akkori osztrák schilling vásárlóerejét tekintve egyenlő volt a magyar forinttal. Magyarországon akkor 30 forintért 20 kg kenyeret lehetett venni.

[4] Katolikus jótékonysági szervezet

[5] Nemzetközi szervezet a háború sújtotta zsidók megsegítésére

[6] Salzburg városát átszelő folyó

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!

14 thoughts on “(2927) Disszidálásom története (egy 33 éves szösszenet)

  1. 1 – Elek:
    Gondoltad, hogy én nem tudom belinkelni saját könyvemet?

  2. Tibor bá’! Elörebocsátom távol áll tőlem mindenféle kételkedés,kötözködés.Kiváncsiságból kérdezem,hogy,második disszidálás alkalmával már vittél magaddal személyi igazolványt ,iratokat stb?.És a többi disszidens?Amikor az első kisérlet után visszamentetek a laktanyába leszerelni akkor elmondásod szerint már nem volt katonakönyvetek mert eldobtátok és ha jól emlékszem szökésetek előtt még a laktanyában két pps-t is kiosztottak nektek ami hazaérve egy pöcegödörbe lett hajítva.Ezeket se kérték?Vagy anno ilyen volt a helyzet?

  3. Emelem kalapom, regényes életút 🙂

    Ami itt a felszín mögött még kiolvasható ezekből a sorokból és világos mint a vakablak, hogy sajna a kontraszelekció az utóbbi évszázadokban mára már rendszerfüggetlen hungarikummá vált ezen a tájékon…

    Ahogy felénk mondják, “no, innen szép nyerni! “

  4. 3 – attila:
    Őszintén bevallom, nem emlékszem rá. Ráadásul karácsony előtt még visszajöttem a szüleimhez, majd megint kimentem. Nem én voltam az egyetlen. Sőt még januárban is tudtak emberek átmenni a határon. Csak az amerikaiak érdeklődtek minden után. Az ausztrálok nem kérdeztek semmit. Mindent elfogadtak bemondásra.

  5. Tibor bátyám

    Fantasztikus!
    Mindig is szerettem a stílusodat.

  6. Nem volt unalmas az életed, Tibor bá’. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de innen, térben és időben távolról a világ, amelyről írsz
    az összes viszontagságával együtt is sokkal emberibbnek tűnik, mint a jelen, amiben élünk. De erre igazán hiteles választ inkább te tudnál adni. Várom a folytatást!

  7. 7 – amzi:
    Persze, hogy emberi volt az összes kellemetlenségével együtt. Őszintén, nekem nem hiányzik se a kényeztetés, se a cukiságok, se a rinya, se a verda, se “annyi az élet, amennyit beletöltesz”, se semmi más a mai szemléletből.

  8. Tibor bá, az itthon maradt családtagokkal mi történt eközben míg te “mulatoztál, utazgattál” más államok adófizetőinek pénzén? (szándékosan egy kicsit ironikusan) Engem ez a része is érdekelne. Volt valami retorzió miattad?

  9. 9 – Minato:
    A szabadság harcosok (hivatalos amerikai elnevezés) összes költségeit az amerikaiak állták, nyilvánvalóan lelkiismeret furdalásuk miatt, mert ők uszítottak éjjel-nappal, 10 éven át.
    Mi az, hogy “itthon maradt”. Ez úgy hangzik, mintha lemaradtak volna egy vonatról. Minden felnőtt ember szabadon dönt a sorsával kapcsolatban. Nem vagy te egy kicsit irigy? Hogy ki mikor születik, és hol az nem rajta múlik. Ez pedig nagyvonalakban megszabja, milyen élete lesz.

  10. Valóban, írásaid olvasása közben némi irigységgel gondolok a “kalandjaidra”. Nem tagadom. Hogy gondolták anno az itthonmaradott családtagjaid? Mi történt velük – tudom ez nem rólad szól, lehet nem is publikus – de felmerült bennem, kíváncsi lettem, mivel erről nem szoktál írni.

  11. 11 – Minato:
    Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején turista útlevelet nem adtak ki. Hivatalos utakra igen, de az általában nem kapott lehetőséget kiutazni, akinek volt rokona Nyugaton, azon az alapon, hogy nagyobb az esély a kint maradásra. – Az én esetemben a szüleim helyeselték, hogy megyek. A férjezett húgomat nem engedték, de mégis kiment.

  12. 8. Tibor bá’

    Jól érzékeltem ezek szerint. Bár én a koromnál fogva inkább a 80-as, 90-es évekre emlékszem leginkább, ami egy teljesen más világ volt itthon és külföldön is. Tudom, problémák mindig is voltak a világban, de mintha akkor még a földön jártak az emberek. Valahogy több közünk volt ahhoz a világhoz, amiben élünk. Sokszor hallgatok és nézek régi híradásokat, filmeket és azt kell mondanom, hogy még a szockóban is több volt a lélek, mint a jelenben. Egyre nehezebb az optimisták élete.

  13. 13 – amzi:
    Igen, eljött a záróra, a világitást lekapcsolták, a zenekar szedelőzködik, mi ülünk a sarokban, egymást nézzük, és azt várjuk, hogy lesz-e még valami. Valahogy nem akarunk elmenni, pedig már kellene.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..