(2014) Maca néném kifőzdéje

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Maca néném fénykorában
Maca néném fénykorában

Maca nénémet a dédanyám 12 éves korában adta oda szolgálni heti 20 krajcárért, amit természetesen ő kapott. Nénikém hajnaltól késő estig dolgozott, amiért cserében ehetett és megvették neki a szükséges ruhát, ha nem akarták, hogy meztelenül járjon. Amikor nagylány lett, már maga döntött, hol dolgozzon és a fizetés is az övé lehetett. Nem csak szorgalmas volt – mert akkor mindenki az volt – de volt neki esze is. A pénzét összegyűjtötte. Később felment Pestre a Nagy diófa utcába, beállított egy teknőt a konyha közepébe és ingeket vállalt mosásra és vasalásra. A napi 14 órai munkát már rég megszokta, de most már övé volt munkájának minden haszna. Így esett, hogy az 1930-as évek vége felé nyitott egy kifőzdét a Damjanich utcában, elvégre főzni tudott, azt megtanulta a különböző családoknál.

Maca néném Damjanich utca 41. alatti kifőzdéjébe kilencéves fejjel nem egyszer egyedül is átsétáltam a Bezerédj utcából. A séta jutalma egy kis aprópénz volt, ami később a vurstliban átalakult hullámvasút, elvarázsolt kastély és hasonlók belépőjegyévé. Igaz legjobban a „dühöngő konyhát” szerettem, de oda nem kellett belépni, a bámulás ingyen volt. Ez hasonlított egy céllövöldére, de céltáblák helyett a „cél” egy tökéletesen berendezett konyha volt, ahol terített asztal tányérokkal, poharakkal, kancsóval, stb. várta a vendégeket. A sparhelt teli volt edényekkel, a falon polcok rajtuk tányérok, poharak, szóval minden, ami törékeny volt. Aztán 1 pengőért adtak három darab jó kemény fagolyót, amikkel bármit le lehetett verni 5 méter távolságból. Itt aztán bárki kedvére törhetett-zúzhatott egy pengő erejéig, illetve megtalálva az egyensúlyt temperamentuma és pénztárcája között.

Tátott szájjal hallgattam Káposztás Zsuzsát, aki különben nőnek öltözött férfi volt, a hamisítatlan kikiáltó szöveggel: „Tessék, tessék, itt látható a világ legnagyobb tengeri kígyója, amely a fejétől a farkáig 10 méter, a farkától a fejéig 20 méter, összesen tehát 30 méter hosszú. Tessék, tessék 20 fillér a belépő, katonáknak és diákoknak csak 10 fillér, terhes anyák ingyen látogathatják, csak meg nem csodálják, mert ők is tengeri kígyónak adnak életet. Tessék, tessék, itt látható……”  A liliputi színháznál is sokan tolongtak, de azt nem szerettem. A nálam kisebb, de felnőtt arcú emberek nem nyújtottak megnyugtató látványt, mi van, ha én se növök tovább? Semmiképpen se szerettem volna liliputi lenni. Bementem volna még a panoptikumba is, de oda nem engedtek be. Ez nehezen volt érthető, mert az érdeklődésre számot tartó legizgalmasabb darab a bejárat melletti vitrinben volt „a kínai eunuch óriás hímvesszője”, amit bárki ingyen láthatott. Mit mondjak, nem volt egy gusztusos látvány.

A ringlispílre, a világ legklasszikusabb vurstli alkalmatosságára, mindössze egyszer szálltam fel, sótlannak találtam. Ülni egy körbe-körbefutó falovon nem nagy élmény, illetve túl sok fantázia kell hozzá, az meg nekem úgy tűnik nem volt.

Ha a sok látnivaló közti össze-visszacsavargásban megszomjaztam, hát mi tagadás Coca-Cola ívásról szó sem lehetett, a málnaszörpön kívül egyszerűen nem volt semmi. Kivételt képezett a vurstli, ahol a sarki árusok kirakták az útra 20 literes, gömb alakú akváriumukat, amiben halványsárga vagy rózsaszínű édes folyadék várta a kuncsaftokat. Ezek ma joggal nyerné el az „üdítővíz” címet, benne egy jókora jégdarabbal. Ebből a limonádéból tíz fillérért merőkanállal kimértek egy pohárra valót. Aki nagyon szomjas volt, annak kétszer is. Környezet szennyezésről szó se lehetett, még jó, ha két vendég között kimosták a poharat. Éhes sohasem voltam, arról Maca néném gondoskodott, pedig virstlit (így írták t-vel) tíz méterenként lehetett kapni, és nem kellett külön kérni, hogy „bőrös” legyen, mert műbőrös virstli nem is létezett.

Amikor aztán végképp elfáradtam, hazamenetel előtt beálltam az elvarázsolt kastély előtt bámészkodó bakák közé, akik azt várták, hogy valamelyik cselédlánynak a nyakába fújják mind a tizenhárom szoknyáját. Azt rebesgették, hogy nincs alattuk bugyi, ami valószínűleg igaz volt, de erről csak 20 évvel később győződhettem meg, amikor az akkor már idős és beteges Maca néném élete utolsó éveit az én lakásomban élte le.

Ha maradt pénzem hazafelé még csónakáztam egyet a városligeti tavon, ami nagyon hangulatos volt, nyilván ezért szüntették be. Azt meg sose fogom megérteni, hogy ami a háború előtt profitáló tevékenység volt, például a tavi csónakázás vagy a villamos közlekedés, az mostanára hogyan lett szuper deficites. A háború előtt a villamosokon mindig volt ülőhely, ennek ellenére év végén a BSzKRt osztalékot fizetett a részvényeseinek. Ezzel szemben napjainkban az egymillió pesti polgár tömegközlekedéséhez a tízmillió magyar állampolgár évente 30 milliárd forinttal járul hozzá, és ránk mondják azt, akik már akkor is éltünk, hogy korszerűtlenek vagyunk.

A végén, amikor már egy fillérem se maradt, visszaballagtam Maca néném kifőzdéjébe, ahol fáradtan roskadtam be egy karosszékbe, betöltöttem neki néhány cigarettát az ürese cigarettahüvelyekbe. Ezt annyira élveztem, hogy ki nem hagytam volna.

Persze most kiderült, fogalmatok sincs milyen hüvelyekről firkálok. Nos abban az időben 100-as csomagolásban lehetett kapni füstszűrős, de üres cigarettahüvelyt. Ehhez tartozott egy hosszában kettéhasított, és miniatűr pántok segítségével hosszában szétnyitható, vékony fémcső olyan átmérővel, hogy éppen rá lehessen húzni egy cigarettahüvelyt. Ezen kívül kapni lehetett még vágott dohányt különböző zamattal és minőségben. Én tehát szétnyitottam a töltőcsövet és beleraktam kellő mennyiségű, előre kikevert vágott dohányt és egy nyéllel ellátott, tizenöt centi hosszú, tömör fémszárral a megfelelő keménységre tömörítettem. Ezt követve összecsuktam a töltőt, ráhúztam egy hüvelyt, és a fémszárral kinyomtam a dohányt, bele a hüvelybe. Az így elkészült cigaretta nem csak olcsóbb volt, de mindenki saját ízlésének megfelelő dohánykeveréket rakhatott bele a kívánt keménységre tömörítve. Persze az élvezet egy jó részét éppen a töltéssel járó babrálás adta, amitől nénikémet állandóan megfosztottam.

Cigarettatöltögetés után még időztem egy kicsit, majd holt fáradtan felszálltam egy villamosra, ami a Damjanich utcáról előbb ráfordult a Rottenbiller utcára, majd a Baross térnél a Rákóczi útra, és ment tovább a Kossuth Lajos utca felé. Persze részemre az utazás a Hauer cukrászdánál befejődött.

Ez az idill azonban nem tartott örökké. Maca néném kifőzdéje 44-ben kapott egy láncos bombát, ami elvitte az egész épületet oly annyira, hogy ki se tudtak jönni a romok alól. Az ilyen események bekövetkezésére azonban a légoltalmi hatóságok felkészültek. Ja, hogy légoltalmi hatóság, természetesen ilyen is volt. Magyarországon hivatali rend uralkodik minimum II. József óta. Na jó, folytatom. Szóval minden bérház alatt van egy pince, ami akkoriban fel volt osztva a lakók között, ugyanis mindenki itt tárolta a téli tüzelőt, mert a távfűtést és a gázfűtést akkoriban még a feltalálásra várt. Ősszel a szenes lehordta a pincébe a szenet a hozzátartozó fával, ahonnan fűtés végett a cselédlány apránként felhordta a tél folyamán.

A háború alatt ezeket a pincerekeszeket összenyitották, ami nem volt nehéz, mert végül is az egyes lakók része faráccsal volt csak elválasztva. Aztán a városházán található tervrajzok alapján megállapították, hol a legvékonyabb a fal a két szomszédos ház között. Ezeket a részeket a pincékben vörös festékkel bejelölték, majd állítottak mellé egy vitrint benne csákánnyal, lapáttal, és ezzel a biztonságpolitikának benyaltak egy jó nagyot.

Amikor Maca néném kifőzdéjét a földig rombolták, a pincében nem csak ő és konyhalányai voltak, na meg a lakók és a kifőzde ebédelő vendégei, de az akkor éppen látogatóban ott tanyázó Károly öccse is, tudjátok, aki imádta a nők orrát leharapni. Károly született kubikos volt és olyan ereje volt neki, mint egy bivalynak. Puszta kézzel betörte a vitrint, kivette a csákányt és néhány perc alatt kibontotta a falat. A lyukon keresztül a pincében rekedt emberek pár perccel a légiriadó lefújása után már a szomszéd pincében voltak, ahonnan nem jelentett nehézséget a felszínre jutás.

Tehát az emberek megmenekültek, de a kifőzdének ez annyi volt. A tragédiához csatlakozott más is. Ugyanis amikor még üzemelt a kifőzde, egyik este záróra után, amikor a konyhalányok már hazarebbentek, az egyik álladó vendég-pár, Grünné és férje beállítottak a hátsó ajtón, mivel a rolót már rég lehúzták. „Jaj, Grün úr kérem, Grünné asszony ide üljenek, nem is ide, inkább oda”, és a néném már törli is konyharuhával a széket. Grünék pedig előadják, hogy hát ők most elmennek. Nem messzire, csak ide a Klauzál utcába, de manapság ilyen a világ, és ugye ezentúl nem jönnek enni. „Nem baj lelkem, van nekem kuncsaftom elég”. Ami azt illeti, nem is ezért jöttek csak hát kérnének egy szívességet. Mindössze arról van szó, hogy ezt a fadobozkát átadnák Vasas néninek, tegye már el a részükre addig, amíg odavannak. Majd amikor visszajönnek visszakérik, csak vigyázzon ám rá, mert érték van benne. Nénikém a kis fadobozt bedugta a kamrába két zsák közé, aztán egyre várta a láncos bombát.

Később sor került az ostromra, bejöttek oroszok, egy kis közmunka, meg a rokonokon való segítés. Például, amikor apámat „keresték” és még ő maga se tudta, hogy pontosan kik és miért, Maca nénémnél meghúzhatta magát néhány napra.

Imre nagybátyám Félegyházán meghalt, mert neki éppen akkor kellett kinézni a konyhaajtón, amikor a kertbe becsapódik egy akna, és persze a repeszek megtették a magukét, pont úgy, ahogy az édesanyám esetében is. Imre felesége, Panka és a nálam két évvel idősebb egyetlen leánya, Piri felkerekedett és egy szép napon betoppant Maca nénémhez, aki mindig jó pali-madárnak bizonyult. Maca néném ezt a szerepet önként vállalta fel. Különben igazi egyéniség volt. Amikor megtudta, hogy Imre öccse meghalt a két jövevényt azonnal befogadta, ami a számára a világ legtermészetesebb dolga volt, bár később tíz évig tartó viszály lett belőle. Macu, ahogy én szólítottam, minden unokatestvérnek adott egy ragadvány névtoldalékot és csak azt használta. Én nem egyszerűen Pusi voltam, hanem Pusi-öccse, a húgom arany-Ildi, a Piri pedig Piranő. Macutól az apám is megkapta az állandó toldalékot, nekem mindig csak úgy emlegette „az a lángeszű apád”.

Aztán az egyik májusi nap délutánján megjöttek Grünék és kérték a fadobozt. Maca néném közölte, hogy odaveszett a bombázásba. „Nem baj Vasas néni, ezt majd mesélje el a rendőrségen”, és már ment is a feljelentés. Maca nénémet nem találták bűnösnek, de azért a 60.000 pengős egyoldalúan megállapított kártérítést ki kellett neki nyögni, de van isten!

Amikor a 60.000 Pengőt megítélték, az összegért lehetett kapni vidéken egy házat. Mire a fellebbezések, és a végrehajtásra került a sor, már csak egy kiló kenyeret.

Visszatérve a balsorsú kifőzdéhez az történt, hogy amikor a konszolidáció bizonyos szintet elért Macu kinézett magának egy viszonylag épen maradt üzlethelyiséget a Damjanich utca és az Aréna (Dózsa György) út sarkán, és kiutaltatta magának. Az új kifőzde ebédlő része fele se volt a hajdaninak, de ez még jól is jött, hiszen a romok alól kihúzott bútorroncsokból mindössze négy asztalt lehetett összefabrikálni a hozzájuk tartozó tizenhat székkel. Ennyi elég is volt. Aztán kisipari alapon beindult az üzemelés is. Hajnalban Macu beszerezte a nyersanyagot, majd Piranő mint kézilány elvégezte a munka dandárját, miközben Macu, a szakácsnő előállította a menüt. Amint jöttek a vendéget Piranő átvedlett pincérnővé, sőt fizető pincérnővé. A bekasszírozott pénz bekerült egy üres tányérba az átmentett, ütött-kopott kredenc második polcán.

Másnap hajnalban ez a pénz képezte alapját a bevásárlásnak. Az pedig Piranő csodálatos önmérsékletét, valamint Macu abszolút megértését tanúsította, hogy a tányérban helyett foglaló „lózung” mindig elég volt a másnapi bevásárláshoz, de soha sem mutatott egyetlen fillér többletet se. A verkli ragyogóan működött, egyetlen haszonnak a három személy ingyenes étkezése bizonyult, na meg a villanyszámla, gázszámla és a lakbér zavartalan kiegyenlítése. Ilyen értelemben a vállalkozás nullszaldós volt, ha az adózási kötelezettséget nem vesszük figyelembe.

Természetesen azt is meg kell említeni, hogy én is haszonélvezője voltam a Macu vállalkozásának, mert bármely napszakba is „tévedtem” arra, immáron 15-16 évesen, mindig teli zabálhattam magam bécsi szelettel, de csakis bécsi szelettel. Macu azt mondta, rokonok csak bécsi szeletet kaphatnak, de el nem árulta volna miért. Persze mint mindenre, úgy egy szép napon, erre is fény derült. Egyszer, ki tudja miért, késő este arra vetődtem, és láss csodát fény szűrődött ki a bezárt kifőzdéből. Mivel éhes voltam és nem kevésbé kíváncsi, bezörögtem. Macu nyitott ajtót, mert csak ő egyedül volt a helyiségben. Ahogy beértünk visszaült helyére és folytatta a megszakított munkát. Na de, mi volt ez a munka. Nénikém egy hatalmas vajling előtt ült, ami teli volt mindenféle csontokkal: agyon főzött levescsonttal, lerágott csülökcsonttal, sült karajból a tányéron hagyott bordacsonttal, stb. Ő pedig egy éles kiskéssel kapargatta ezekről a csontokról mindazt, ami nem volt csont: csonthártya, cafrang, mócsing, odatapadt aprócska húsfoszlány, stb. Amikor érkeztem már jó a vége felé járt a munka. Kiderült, hogy az így kinyert, és emészthetőnek nevezhető anyagot feldarálja és ebből lesz holnap a fasírt, amit a magyar vendéglátó ipar „vagdalt húsnak” becéz, és amiből akkor se kaptam volna, ha térden állva könyörgök egy adagért, ami eszem ágában se jutott.

Macunak nem volt gyereke, ezért célja se volt más, mint családtagjainak a messzemenő segítése, aminek volt egy sajátos, néma koreográfiája. Semmit nem észrevenni, semmit meg nem beszélni. Egy-egy látogatás alkalmából Macu a szivarzsebembe, hang nélkül begyömöszölt egy húszast, miközben mind a ketten úgy tettünk, mintha nem történne semmi.  Ennek hátterében a gyermekkori végtelen szegénység húzódott, illetve a felnőttkorban elért viszonylag stabil „jómód”.

Panka és Piranő minden különösebb következmény nélkül Macuból éltek, ami az elfogadott keretek között sose vezetett volna konfliktushoz, hogy konfliktus mégis lett, annak oka a keretek egyoldalú átlépése lehetett. Minden esetre budapesti diák­korom egyik legkellemesebb színfoltja Macu kifőzdéjének a gyakori látogatása volt.

Macu rendszerint a konyhában szorgoskodott, illetve sütötte a tányérról lelógó-méretre klopfolt bécsi szeletet, míg Piranő látványosan unatkozott az asztalok között, így nem csoda, hogy betértemkor a figyelme középpontjába kerültem. Én akkor 17 év körüli voltam, ő meg 19, és mert gyermekkorunkban a két külön városban való nevelkedés miatt alig találkoztunk, a különböző nemhez való tartozásunk erősen dominált kapcsolatunkban. Mit szépítsem a dolgot, Piranő minden lehetőséget megragadott begerjesztésemre.

Egyik alkalommal, amikor bent jártam, Piranő hígra főzött tejbegrízt szürcsölt lassan, látványosan egy kiskanál segítségével. A kifőzdében egy lélek se, ő meg a sarokban ült hívogató szétnyitott térdekkel és belépésemkor azt kérdezte, hogy nekem szoptak-e már. Mielőtt az elképedésből felocsúdtam volna folytatta „és szeretnéd?”, majd megint szürcsölt egyet.

Ahogy teltek a hónapok a kifőzde egyre inkább szárnyra kapott, de egy szép napon közölték Maca nénémmel, hogy végérvényesen le kell húznia a rolót, ugyanis a helyiségből kerületi pártiroda lesz. Erre Macu elkezdett rohangálni jobbra-balra, aminek a vége az lett, hogy kapott egy „romos” üzlethelyiséget a Dob utcában, közel a körúthoz. Macura újfent rátelepedett a boldogság. Neki nem a jövedelem kellet, hanem az alkotó munka. Dolgozott, mint egy barom így a romos üzlethelyiségből néhány hét alatt egy elfogadható kis kifőzde lett. A kuncsaftok hamar megtalálták és a vállalkozás megint prosperált.  A dolognak azonban volt némi szépséghibája. Abban az időben jegyrendszer volt, ami azt jelentette, hogy minden magyar állampolgárnak meg volt szabva mennyi húst vehet egy héten. Macánál viszont mindenki annyi bécsi szeletet ehetett, amennyi hely volt az asztalok körül. A tulajdonosnő úgy jutott a húshoz, hogy a feketepiacon megvette a húsjegyeket.

A „szépséghiba” nem ez volt, hanem a következmény, vagyis a prosperálás. Rákosi ugyanis hozott egy kisvállalkozás barátnak nehezen nevezhető rendelkezést. Ezek szerint minden kisiparosnak az általa elfogyasztott gáznak az árát úgy számították ki, hogy az egy évvel korábbi fogyasztást túllépő mennyiséget százzal beszorozták.

A feketén beszerzett hús miatt Maca forgalma sose látott méreteket öltött, amihez sose látott mértékű gázfogyasztás társult. Ő pedig szegénykém ezért sose látott gázszámlát kapott.

Amikor elment panaszkodni a pártba és a paraszti származást, meg a két elemit emlegette, felajánlottak neki egy szakácsállást valamelyik vendéglátó ipari egységben, de nem fogadta el. Azt mondta negyven éves koráig mások cselédje volt, ahonnan kínnal-keservvel kikecmergett. Most ötvenöt évesen nem lesz Rákosi cselédje. Attól kezdve cukorkát árult a meccseken, látogatás napon citromot a kórház kapukban, a mozik előtt pedig sült gesztenyét és pattogatott kukoricát. Ha tudta volna, hogy ebből egyszer popcorn lesz, biztos kihúzta volna a repertoárjából.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

14 gondolat erről: „(2014) Maca néném kifőzdéje

  1. Én ezeket a csalàdi anekdótákat szeretem a legjobban. Nagyon tetszett.

  2. Nagyszerű kikapcsolódás volt két termonukleáris háború és egy kis orbánozás közt 🙂
    És igen: csak a szorgalmas és kitartó munkából lesz valami.
    A semmittevésből meg csak semmi lesz, lásd “Y” generáció

  3. Egyszerre csodálatos és szomorú. Az olvasás befejezése után percekig csak meredsz magad elé, majd újra bele-bele olvasgatsz…

    Tibor bá’ köszönöm!

  4. Én is ezeket a visszaemlékező posztokat szeretem a legjobban, köszönöm az írást! 🙂

    Maca néninek, hogy hogy nem volt férje? Eszes, dolgos és csinos nő volt, kizárt dolog, hogy a férfianak ne tetszett volna.

    Cigaretta töltés ma is van, de egyenlőre a szegényebb réteg él vele, mert úgy jóval olcsóbbra jön ki, mint a dobozos. Mivel szégyenlik, ezért igyekeznek egy márkásabb dobozt szerezni a cigarettaszálaknak.

  5. 6:
    Macu Juhász Máriának született (édesanyám Juhász Erzsébet volt, én pedig Juhász Tibornak születtem, mert anyám nem volt férjnél. Apám később adoptált.) Majd amikor Gömbös Gyulánál szobalány volt elvette feleségül egy MFTR (Magyar folyam és Tengerhajózási RT) matróz. Ettől kezdve Vasas Kálmánné nevet használta. Kálmuci egy öntörvényű strici volt, a Szent Gellért tengerjárón szolgált. Egyszer Buenos Aires-ben úgy berúgott, hogy lemaradt a hajóról, ott ragadt. Macunak kellett fizetni a haza utazását, amit igen zokon vett, mert nagyon sok inget kellett érte kimosnia. Haza hozatala után elvált tőle, és attól kezdve az özv. szót a neve elé tette, mert abban az időben az elvált nők státusza alacsony volt. A kutya se kérdezte miért, elvált és kész. Ez egy komoly rossz pont volt a számára. >/font>

  6. 7.
    Nagyon erős nő lehetett, ha a saját problémáin felül még a családot is ilyen mértékben tudta támogatni.

  7. minden kedves fórumtárs figyelmébe ajánlom a fenti, illetve a hasonló, a múltat bemutató irásokat.
    ime, a tibor bá, valamint nagyjából az én korosztályom világa, minden jóval-rosszal ami vele járt, ami jellemezte.
    mi ebben a világba nöttünk bele, ez a világ nyomta ránk bélyegét visszavonhatatlanul, egy életre.
    boldog emlékű gedeon hausner, a ‘názáreti jézus ” c. könyv szerzőjét idézem:
    ” Minden ember gyermekkora szinhelyének lenyomata”

  8. Köszönöm a posztot, tegnap csak elolvastam, ma gondolkodtam el rajta.
    Vajon miért vált veszteségessé a budapesti tömegközlekedédés?
    Ennyire megnőtt volna Budapest? Csak erre jutok lehet tévesen.
    Gondolom a többi nagyváros és környékének tömegközlekedése is hasonló cípőben jár, mint Bp.

  9. A tömegközlekedésre példa, hogy nálunk a volt veszteséges tömegközlekedési társaságot évekkel ezelőtt az “új” igazgató nyereségessé menedzselte. Hálából gyorsan menesztették is, azóta megint veszteséges a cég.
    tanulság: nem mindig azok a preferenciák érvényesülnek, amire az “átlagember” gondol és nem mindig a pozitív értékrend dominál!

  10. 12:
    Valóban. Rengeteg apró történetem van róla, amiket majd egyszer összeszedek.

  11. Köszönöm az írást, jó volt képzeletben időutazáson részt venni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük