2023. december hónap bejegyzései
Kellemes Ünnepeket
Andrew karácsonyi visszaemlékezése.
Régi karácsonyok
Még csak 40 éves leszek és így karácsony előtt szívesen emlékezem vissza a múltra, most már mondhatni a régi időkre hiszen 20-30 év nagyon hamar elrepül így utólag.
Mondjuk gyermekkoromtól azaz körülbelül 10 éves koromtól eltelt lassan harminc év.Itt az ideje megállni egy picit a rohanásból és elmélkedni egy picit hogy mi is történt a világgal ez idő alatt.
Szóval gyerekkoromban talán 7 éves lehettem emlékszem , hogy szinte minden télen volt hó. Olyan hó volt ami megmaradt az utakon hetekig.Erre onnan emlékszem, hogy gyerekkoromban
szinte mindig szánkóztam vagy a hóban játszottam.Annak idején még nem volt minden családban minden személynek autó, nem tudom de talán minden ötödik házban volt autó, így a városunkban
a mellékúti forgalom elenyésző volt ezért a szülők ki mertek engedni egyedül órákra.
Az első hónak örültünk és nem azt mondtuk mint a mai gyerekek hogy jaj de hideg van kint, hanem az örömben szaladtunk ki a hóra játszani.A kövesúton a friss havat általában 1 nap alatt lenyomták az autók így igazi jégpálya lett az egész utca sokszor hetekig a főút kivételével.Gyerekként nagy élmény volt elővenni a padlásról a szánkót és csak egyedül „szörfölni” vele az úton.Sokszor nem volt játszótárs és egyedül toltam a szánkót.Ilyenkor jött elő az akkori német juhász kutyánk akit be akartam fogni a szánkó után de sajnos gyerekként nem tudtam hogy erre a kutyát a gyerekkorától kellett volna betanítani, így a kutya nem tudta hogy mit akarok vele amikor a nyakába kötöttem a kötelet.A szánhúzás helyett maradt a kutya kergetése a hóban a vele való fetrengés és birkózás.
Néha akadt játszótárs, egy pár házzal távolabbi levő lány, akivel húztuk egymást a szánkón.Divat volt még az hogy az úton elkezdtünk csúszkálni cipőben az út egyre csúszósabb lett így egy nekifutásra akár 6-8 métert is csúsztunk. Mindezeket megunva jött elé a kemping bicikli a havas úton amivel fékezéseket és kaparásokat lehetett csinálni.Volt olyan is amikor anyum húzott a szánkón egy pár utcatömböt.
A játékok a hóban általában este sötétedéskor kezdődtek és javarészt a sötétben este 7-8 órakor fejeződtek be.
Egy játék a hóban eltartott 2-3 órát is és sokszor egy fél óra cipőszárítás után folytatódott.
Amikor anyum húzott a szánkón az útról csak néha néha kellett lehúzódni ugyanis 30-35 éve sokan még biciklivel közlekedtek, nem volt ennyi autó, talán néha egy Zsiguli vagy Wartburg ment el az úton.
A szánkón ülve csak néztem a kádárkockákat, néhol láttam égve hagyott villanyt ahol láttuk a karácsonyfákat odabent , néhol pedig a sötétben láttuk világítani a karácsonyfát.
Abban az időben még nem volt LED égő amivel körbecicomázták a házat, általában ha jól emlékszem akkor orosz karácsonyfaégőket lehetett kapni és csak a fára tették, a házat akkoriban még nem díszítették.
Gyerekként a játékból beérve még nem volt külön tévém abban az időben.Ha jól emlékszem volt egy fakeretes Orion tévénk aminek az elektroncsövét néha csavarhúzóval bizergálni kellett ha elment az adás(csoda hogy meg nem rázott) és utána jött egy műanyagkávás tévé talán ma 24 vagy 26 colosnak felelne meg. Esténként tehát az egész család nézte az M1 vagy M2-őt ha jól emlékszem.
Időben már nem tudom pontosan de talán 30-35 éve még m1 és m2 volt vagy talán egy pár adó, erre pontosan nem emlékszem. Ilyenkor néztük azt amit adtak éppen : híradó, Dallas , Rex felügyelő
vagy éppen a tv maci után valamilyen magyar mese.Nem volt 60 csatorna és nem tudjuk hová kapcsoljunk érzés, de számítógépünk és még vezetékes telefonunk sem volt.Igen nem 80 éve hanem körülbelül röpke 30-35 éve.Talán kisiskolás koromban jöttek be a 386,486 és pentium 1 nevezetű számítógépek .
A karácsonyi gyerekjátékok már nem kukoricaszár volt, mert sok műanyag játék volt kapható (legó , transzformer stb…) de még abban az időben nem volt Lidl, Tesco és hasonló áruházak és nem igazán létezett gyerekjáték osztály mint ma. Azért a szülők így vagy úgy már be tudták szerezni a műanyag autót vagy játékot de abban az időben még kis választék volt.
Karácsonykor a szünetben elmentem gyakran a nagyszüleimhez akik pár utcával távolabb laktak. Nem kocsival vittek minket, hanem kemping biciklivel mentem. Ha esett a hó mamám mindig kérte hogy
hányjam el a havat bent és kint a járdán amiért cserébe kaptam némi zsebpénzt. Karácsonykor mamám mindig sütött mákos és diós kalácsot amit ott frissen ettünk.Természetesen akkor nem egy
karácsonyi látogatásból állt a nagyszülők meglátogatása , hanem sok esetben minden nap letekertem a kemping biciklivel hozzájuk, ami később már montembájk 18 sebességes kerékpár volt mert akkor jöttek divatba.
Akkoriban nem volt internet így a nagyapám Szabadföld újságát és a képes újságot végiglapozva láthattunk a világból egy pár képet vagy híreket.Gyerekként az unokatesókkal még összejártunk
és a nagyszülőknél együtt díszítettük fel a karácsonyfát.Még egyikünknek sem volt mobiltelefonja és a nagyszülőkkel a fa feldíszítése után kártyáztunk.
A másik nagyszülők 15 kilométerre laktak ezért őket ritkábban látogattuk de karácsonyra volt időzítve a disznótor amire mindig meghívást kaptunk, de általában nem az ebéd miatt hanem azért hogy segítsünk.
Reggel 5-kor kelt az egész család és a nagy beöltözés után beültünk a Zsiguliba és irány nagyanyám. Megérkeztünk , gyerekként reggel mindig pogácsa vagy süteményevéssel indítottam, majd jött a disznó szúrása
amit a szülők végeztek el.Általában ott volt a nagyobb rokoni kör és a 90-es években még talán 12-en is voltunk ami az idő előrehaladtával szépen csökkent ahogy kihaltak a rokonok.
Mindegyik disznótor hasonló volt: Egész nap hideg, reggel a disznó pörzsölése, darabolása, délután pedig a feldolgozás, hurka , tepertő és egyéb dolgok készítése a hidegben.Este vacsora , hurka kolbász csomagolása majd indulás haza.
Otthon gyerekként, vártuk hogy milyen ajándékot kapunk és nem úgy volt mint a mai kisgyerekek hogy már 6 évesen az internetet bújják hogy nekik milyen játék kell .Minket még nem vittek el játékot kiválasztani mert még nem épült erre üzletág. A kapott játéknak kibontáskor megvolt a varázsa , még örültünk neki nem úgy mint a mai gyerekek akik el vannak halmozva.Este volt karácsonyfa díszítés és mindig elővettük az előző évben dobozba eltett díszeket.Jött a szaloncukor kötözése, majd a habcsók.Akkoriban még nagy divat volt a habcsók amit legelőször ettünk le a fáról mert szerettük hogy nyúlik a közepe és nem olyanok voltak mint a maiak.Gyerekként már előjött a fogyasztás ugyanis karácsony előtt gyakran jó pár üveg üdítőért mentem el a boltba hogy karácsonyra minden tökéletes legyen és az egyfajta habzsolás volt régen.
Üdítő, csoki , habcsók és lakmározások voltak akkoriban.Este a tévében még valamilyen karácsonyi műsort adtak karácsonykor nem pedig sztárban szár leszek műsor vagy valami szennyet.Akkoriban legfeljebb videókazettát tudtunk nézni de még a korai gyerekkoromban az sem volt így maradt az az 1-2 csatorna ami volt a tévében.Ha jól emlékszem akkoriban még nem volt teletűzdelve az esti film 15 perces reklámokkal így jobb volt egy filmet végignézni.
A karácsony elmúlta után vártuk a szilvesztert ami már nem volt olyan jó mint a karácsonyi várakozás, mert utána óvoda iskola következett.
Hát igen sokat változott a világ, a disznótorok és a nagy családi összejövetelek elmúltak.Ma már lassan rokon rokonnak az ellensége. Az emberek nagy része bevásárlóközpontokban veszi meg az élelmet.
Szinte mindenki kocsival jár így már nem állnak le egymással beszélgetni az emberek az úton, a gyerekek már nem játszanak az utcán és már hó sincs, télen is többnyire eső esik.
Az emberek rohannak és közömbösek lettek egymással , mindenhol a pénz dominál. Idősebb körben is megszakadtak a kapcsolatok , szomszédolás, összeülés, rokonok összejövetele már a hidegebb téli hónapokban, vagy karácsonykor sem jellemző sok embernél. Épp a tévében láttam hogy például székelyföldön, Kárpátalján még vannak olyan idősebbek akik összejárnak karácsonykor.
Emlékek
18
Manipulált emlékek
2023. december 18. 22:060
Emlékeinkkel nagyon felemás a viszonyunk. Egy részüket szeretnénk elfelejteni, míg másik részüket mindörökre élesen bevésni. Felejtünk, és újra eszünkbe jutnak dolgok. Ez csak véletlenszerű, de akár kívülről is lehet manipulálni.
Kevés dolog okoz az életünkben annyi konfliktust, mint a memóriánk. Mit felejtettünk el, mi nem jutott eszünkbe, amire pedig emlékeznünk kellett volna, és miért nem jut eszünkbe az, amiről tudjuk, hogy tudjuk. Bezzeg, amit el szeretnénk felejteni, azt nem tudjuk kitörölni az emlékeink közül. És miért felejtünk el annyi szép emléket?
Mindenki számára nagyon fontosak az emlékei, a memóriája. Nem véletlenül, hiszen jelentős mértékben meghatároz bennünket, azt, hogy kik vagyunk, milyen emberek vagyunk, mit tudunk. Az emlékeink befolyásolják azt is, hogy jó emberek leszünk vagy rosszak, hogy Teréz anya lesz belőlünk vagy Hannibal Lecter.
Amikor azt mondjuk, Én Én vagyok, akkor nagymértékben memóriánkra támaszkodunk. Mert az emlékeink adják a tudásunkat saját magunkról és minden másról. Életünk első pillanatától kezdve információkat fogadunk be. Tudást gyűjtünk azzal, hogy emlékszünk arra, amit megtanultunk. Tapasztalatokat gyűjtünk azzal, hogy emlékszünk a velünk történt eseményekre. És a mindennapi emlékek is meghatározóak, amelyek csak egyszerűen vannak. Vagy nincsenek.
Mégis mindezek ellenére szeretnénk manipulálni a saját emlékeinket és másokét is. Szeretnénk elfelejteni a rossz dolgokat, kitörölni másokból a hozzánk fűződő, kellemetlen pillanatokat. Szeretnénk tudatosan kis emléktörléseket végrehajtani. De ennek ellenére kevés dologtól félünk annyira, mint hogy elveszítsük a memóriánkat. Egész életünkben aggódunk, hogy öregkorunkra feledékenyek leszünk, és rettegünk attól, hogy elér minket az Alzheimer-kór.
Mert tudjuk, hogy elveszíthetjük emlékeinket. Van olyan ember, akiben egy súlyos baleset után, az agykárosodás következményeképpen nem rögződik több emlék. Minden reggel úgy ébred fel, hogy a baleset napja van. Addig a napig épek az emlékei, attól a pillanattól nem rögzül több. Erről szól viccesen például az 50 első randi című film is. De egy ilyen betegnek köszönhetjük a modern agy- és memóriakutatást is. 1953-ban egy vasrúd hatolt át egy férfi agyán. Túlélte, felépült, de többé nem tudott új emlékeket tárolni. Így személyisége is megrekedt abban a pillanatban. Gondoljuk bele: harminc évvel később felébred, és az elméjében ő még mindig az a 24 éves fiatalember. De amikor belenéz a tükörbe, egy 54 éves ember néz vissza rá, akit nem is ismer. És ezt minden reggel újra átéli a halála napjáig.
Fura dolog a memória, működése az egyik legbonyolultabb folyamat, ami testünkben végbemegy. Neuronok milliárdjai, vegyületek százai vesznek részt benne. Egy elképesztően bonyolult, komplex rendszer. Mindezért az agy, egy másfél kilós, kocsonyás szerv felel, amit 70 %-ban víz és 25 %-ban zsír alkot. 100 milliárd sejtből áll, és mindegyike akár 10 ezer másikhoz is kapcsolódhat. A beszívott oxigén harmadát és a felvett energia 20 %-át az agy használja fel. Ha tíz másodpercig nem jut oxigénhez, elájulunk, ha öt percig, akkor az agy elpusztul.
Memóriánk, az emlékeink ezektől az idegi kapcsolatoktól függenek. Ha kialakulnak új kapcsolatok, tudás tárolódik, ha felbomlik, elvész a tudás. És ami a legfontosabb, ebből alakul ki az éntudat.
Ezek után tényleg a legfontosabb kérdés, hagy manipulálhatóak-e az emlékek. Lehet azokat törölni vagy megváltoztatni? Esetleg újakat elültetni?
A válasz: igen. És ezt sokkal könnyebb elérni, mint legtöbben gondolnánk, mert ez sokszor előfordulhat velünk. Kísérletekkel sikerült is bizonyítani.
Hogy mennyire egyszerű egy nem létező emléket létrehozni, azt a következő kísérlet bizonyította be. Az Egyesült Államokban kevés olyan ember van, aki életében legalább egyszer, de inkább többször ne jutott volna el valamelyik Disney Worldbe, a legendás vidámparkok egyikébe. Ott az egyik legismertebb szolgáltatás, hogy az utakon sétáló mesefigurákkal lehet közös fotót készíteni. A kísérlet első részében a résztvevőknek ilyen fényképeket mutattak. Ismeretlen személyek lefényképezve Miki egérrel, Plútó kutyával, Hófehérkével, a gonosz mostohával, Tapsi Hapsival vagy éppen Donald kacsával. Valamivel később egy tesztet töltettek ki velük. A teszt egyik kérdése az volt, hogy amikor a Disney-vidámparkban jártak, találkoztak-e vagy készült-e közös fénykép Tapsi Hapsival. A résztvevők döntő többsége igennel válaszolt. Nos, Tapsi Hapsi a konkurens Warner stúdió karaktere, épp ezért soha nem volt Disney Worldben. Pusztán a hamis fotók nézegetése elég volt ahhoz, hogy hamis emlékeket ültessen el.
Lehet az emlékeket módosítani is? Igen, ezt egy másik kísérlet bizonyította be. A kísérlet során a résztvevők közösen megnéztek egy filmet. Ezek után számítógép előtt olyan kérdésekre kellett felelni, amelyek a filmre vonatkoztak. Például: volt-e a pozitív főhősnek kalapja, a gonosznak zakója, milyen színű volt a jelenetben látható autó, volt-e a hölgyön kalap, stb. Az egésznek az volt a lényege, hogy a teszt kitöltése során láthatták a többiek válaszait.
Néhány kérdés után a válaszokat manipulálni kezdték. Az alanyok azt látták, hogy a feltett kérdésre a többiek helytelen választ adtak. Ami ekkor történt, alaposan meglepte a kutatókat. A válaszadók hetven százaléka saját emlékei ellenére a rosszat jelölte meg.
Ez a jelenség egy nagyon ősi magatartásformához, a csoporthoz tartozás kényszeréhez és a megfelelési kényszerhez vezethető vissza. A túlélési esélyek sokkal magasabbak egy csoportban, mint egyedül. Ezért törekszünk arra, hogy egy csoporthoz tartozzunk, és igyekszünk megfelelni a csoport elvárásainak.
Ez idáig rendben is van. De mi köze van mindennek az emlékekhez? A kísérlet résztvevőivel két héttel később megismételtették a tesztet. A különbség most csak annyi volt, hogy az alanyok nem látták a többiek válaszait. Minden rendben is ment, remekül emlékeztek a filmre, egészen addig, amíg el nem jutottak a manipulált kérdésekhez. Most nem érezték azt a megfelelési kényszert, amit korábban. Mégis a válaszadók 70 %-a továbbra is a rossz választ jelölte meg. A valós választ felülírta a hamis válasz. A valós emlékeket módosította a hamis információ. Pusztán ennyi elég ahhoz, hogy valamire rosszul emlékezzünk.
Ezek után már csak arra kell választ kapnunk, hogy lehet-e egy emléket törölni. A tudósok ma úgy gondolják, hogy igen is, meg nem is. Pontosabban egy emléket nem lehet kitörölni, de az emlékhez vezető utat igen. Ha emlékeink véglegesen rögzülnek, akkor ez az emlék ott marad. Azonban a hozzá vezető út, amelyen keresztül megtalálható, az megsérülhet, elveszhet. De ez az út karbantartható.
Erre kitűnő példa volt a zseniális Antal Imre. Amellett, hogy fotografikus memóriával rendelkezett, igazi nyelvzseni is volt. Hét nyelven beszélt tökéletesen, és még további 6-8 nyelven jól. Úgy tartotta karban nyelvtudását, hogy minden este kitalált tíz-tizenkét mondatot, és azt lefordította az összes nyelvre. Ez volt az a karbantartó technika, amellyel a nyelvtanulás során született emlékeit, a tudáshoz vezető utat karbantartotta.
És így kapunk magyarázatot a rossz emlékeinkre. Pont emiatt élnek bennünk olyan élénken. Újra és újra eszünkbe jutnak, ezzel akaratlanul újra és újra karbantartjuk az emlékhez vezető utat. Ezért nem felejtjük el soha.
Azt már látjuk, hogy mi, saját magunk hogyan tudunk akarva-akaratlanul az emlékeinkbe belenyúlni. De más, egy idegen, egy rosszindulatú vagy éppen jóindulatú hatalom manipulálhatja az emlékeinket? Ez is egy nagyon jó kérdés .
Genderideológia
Kövesdi Károly
A genderideológia atyja
Íme a szörnyeteg, aki kitalálta a genderelméletet. Ezzel a címmel futott végig nemrég a sajtóban annak a „tudósnak” a bemutatása (leleplezése), akinek a gyermekkori nemváltás gyakorlati alkalmazásának ötletét tulajdonítják. A laikus ember azt hihetné, hogy a tudományban az elméletek megelőzik a gyakorlatot, magát a bizonyítást. Ez így is van, de John Money példája azt tükrözi, hogy az elméletek olykor a legrémisztőbb gyakorlatba torkollnak. John Money esete elrettentő például szolgálhat ahhoz, mire képes a megszállott ember, hogy bebizonyítsa vélt igazát.
Fotó: Magyar7/Archív felvétel
Azt hihetnénk, hogy a napjainkra kórosan elburjánzott genderideológia története néhány évtizedre nyúlik vissza. Tévedés, egészen az 1950-es évekig kell visszamennünk. Ekkor használta először a „gender” kifejezést az új-zélandi születésű, Amerikában karriert befutó pszichológus, John Money, aki külön kategóriát fogalmazott meg a születési nemről.
Elmélete szerint nem a biológiai markerek határozzák meg egy adott személy nemét, hanem a viselkedési mintázatok. Később ezek kiegészültek olyan, ismerősnek tűnő fogalmakkal, mint a „genderidentitás”, a „genderszerep”, ami a férfiakra és nőkre vonatkozó társadalmi elvárásokat foglalja magába.
Money a Johns Hopkins Universityn nyitotta meg első, genderidentitással foglalkozó intézetét. Utólag rejtélyesnek tűnhet, hogy bár a mai kor gendermozgalmát nagy mértékben meghatározza John Money gondolkodása (miszerint nem a biológia határozza meg valaki nemét, hanem a társadalom, a szociális környezet, az egyéni érzések), a genderideológia támogatói mégis kerülik a John Moneyra való hivatkozást. Miért nem emlegetik a nevét? Talán azért, mert Money sajnos nem maradt meg az elméletnél, de képzelgéseit a gyakorlatba is megpróbálta átültetni. Katasztrofális eredménnyel.
David Reimer tragédiája
Money a genderelméletet először ún. „interszex” csecsemőkön akarta tesztelni, olyan kisbabákon, akik születési rendellenességük alapján nem sorolhatóak be tipikus női vagy férfikategóriába. A pszichológus kiagyalta, hogy ezeket a csecsemőket a leghatásosabban hormonokkal és műtétekkel lehet kezelni, hogy valamelyik „genderbe” tereljék őket. Számára azonban az sem számított, hogy a csecsemőnek milyen nemi szerve van, az elsődleges hangsúlyt a „választott genderre” helyezte.
Moneyt tulajdonképpen nem is ez izgatta elsősorban, sokkal inkább foglalkoztatta az egészséges nemi jelleggel rendelkező gyerekek fejődése, az az agyrém, hogy minden gyermek esetében tetszés szerint alakítható a „genderidentitás”. Elméletét azonban szinte lehetetlen volt bizonyítania, hiszen akkoriban egyetlen épelméjű szülő sem kívánta, hogy makkegészséges gyermekét valami őrült másik neművé transzformálja.
A tökéletes tesztalany
Akkor azonban váratlanul szinte az ölébe hullott az áldozat. David Reimer 1965-ben született egy ikerpár tagjaként egy kanadai munkáscsaládba. A csecsemők egészségesek voltak, mígnem az édesanyjuk hét hónapos korukban észrevette, hogy nehezen vizelnek. Mint kiderült, fitymaszűkületük volt, ami egy sima körülmetéléssel kezelhető. A rutinműtét azonban David esetében tragikus következménnyel járt: műhiba következtében szinte teljesen elveszítette a péniszét. A szüleivel konzultáló orvos közölte: sosem fog tudni házaséletet élni és normális szexuális kapcsolatot létesíteni. A szülők nem tudták, mitévők legyenek. Miután senkitől sem kaptak segítséget, egy tévéműsorban látták az akkor már szaktekintélynek számító John Moneyt, aki akkora hatással volt rájuk, hogy végső kétségbeesésükben felvették vele a kapcsolatot.
Money ezzel tökéletes „tesztalanyhoz” jutott. David ugyanis (ellentétben az interszex csecsemőkkel) egyértelműen egy fiú nemi jellegeivel rendelkezett. Ikertestvére, Brian pedig továbbra is teljesen egészséges volt – vagyis ő lehetett a kutatás során a „kontrollcsoport”. A szülők 1967-ben látogatták meg először a pszichológust, és bíztak benne, hogy normális életet biztosíthat Davidnak, csak éppen lányként. Money pedig agresszíven nyomult, hogy bebizonyíthassa teóriáját. Meggyőzte a szülőket, hogy Daviden teljes klinikai kasztrációt kell elvégezni, női nemi szerveket kell neki műtéttel kreálni, majd 11-12 éves korától nőihormon-kezelést kell kapnia. David ekkor még csak 22 hónapos volt, de már megkezdődött a tortúra.
Az orvos utasítására a szülők úgy nevelték, mintha kislány lenne, Brendának nevezték. Lányos ruhákba öltöztették, babaházat kapott ajándékba. Szinte senki sem tudott arról, mi is „Brenda” háttértörténete, még testvére, Brian is abban a hiszemben cseperedett, hogy kishúga van. A gépezetbe azonban hiba csúszott, David viselkedése ugyanis nem igazolta a „kísérlet” sikerét. Magyarán: fellázadt a természet. Nem fogadta el például, amikor az anyja ki akarta sminkelni, a lányos ruhákat letépte magáról, az iskolában fiúként viselkedett, amiért az osztálytársai kicsúfolták. A tanárok problémás gyereknek vélték.
Megrázó vizitek
Ennél azonban sokkal megrázóbbak voltak a John Moneynál tartott vizitek, amikor a pszichológus megvizsgálta az ikrek szexuális fejlődését. A „szaktekintély” hatéves koruktól fogva a szexuális fantáziáikról és a vágyaikról faggatta az ikreket, és meztelen gyerekekről, szexelő felnőttekről mutatott nekik fotókat. Előfordult, hogy arra utasította a gyerekeket, vetkőzzenek le, és nézzék egymás nemi szervét. Money gyakran öt-hat kollégáját is behívta a „vizitekre”, máskor pedig képeket készített róluk. Arra is utasította a testvéreket, hogy imitáljanak közösülést, s amikor erre nem voltak hajlandóak, üvöltözni kezdett velük.
David Reimer egy későbbi interjúban elmesélte, hogy hamar rettegni kezdett a vizitektől. A legszörnyűbb az volt, amikor közeledett a nyolcadik születésnapja, Money ugyanis ekkor akart további műtétet végrehajtani rajta, hogy befejezze „női nemi szervét”. Money egyre híresebb lett, az ikreken végzett kísérleteket publikálta. A média felkapta, és a siker az ölébe hullott. Eközben a Reimer fivérek egészen másképp élték meg a „sikert”.
A kamaszkorhoz közeledve David egyre inkább elidegenedett a saját testétől. Maga Money is arról számolt be, hogy David a hormonterápia puszta említésétől pánikrohamot kapott, a pszichológust azonban ez sem állította meg, mindenképpen meg akarta műteni Davidet. Ezért még egy transzszexuális férfit is fel akart bérelni, hogy beszéljen a fiúval, hátha „jobb belátásra bírja”. A sok tortúra végül egy incidensben csúcsosodott ki: 1976-ban David felrohant a klinika tetejére, és azzal fenyegetőzött, hogy a mélybe veti magát, ha még egyszer látnia kell a pszichológust.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a fiúk a klinikára mentek vizitre. Money ezek után még egy alkalommal, 1979-ben meglátogatta a Reimer családot, ekkor az ikrek a pincében bújtak el az orvos elől. David ezt követően soha többé nem látta a pszichológust. Amint a fiú kikerült Money karmaiból, megízlelte a szabadságot. A tizenhatodik születésnapjára elhagyta a Brenda nevet, mellét műtéti úton eltávolíttatta, és férfihormonokat kezdett szedni. A sok elszenvedett trauma és Money „munkásságának” hatása azonban élete végéig elkísérte Davidet, aki 21 éves kora előtt kétszer próbált meg véget vetni az életének. 1990-ben ugyan még megnősült, és a nevére vette nejének három gyermekét, a rémálom azonban túl mély gyökerű volt, hogy jó véget érjen.
Az elmélet tovább virágzik
Ebben az időszakban kezdett csak Money kísérleteinek sötét, embertelen volta kiszivárogni a nyilvánosság felé. A pszichológus riválisa és Reimer egykori pszichiátere összefogott, és 1997-ben tanulmányt jelentettek meg, amelyben cáfolták Money elméletét, miszerint a csecsemők „semleges genderűek” lennének. Bebizonyították, hogy Money kísérletei és kezelései több kárt okoztak, mint hasznot, s élő példaként David Reimer esetét hozták fel. Reimer számára azonban már túl késő volt. 2004-ben véget vetett az életének. 38 éves volt, de ez alatt az idő alatt döbbenetes kínokat kellett átélnie. Ikertestvére két évvel előzte meg: 2002-ben túladagolta magát antidepresszánsokkal.
Maga John Money 2006-ban hunyt el Parkinson-kór szövődményeiben, 84 évesen. „Termékeny” karrierjét több mint hatvan kitüntetéssel díjazták. A genderelmélet pedig – elhallgatva a szörnyű cáfolatot – vígan terjed a világban, s aki útját akarja állni, azt nemes egyszerűséggel kikiáltják „homofóbnak”.
Címkék
Tibor’bá VIP
Küszöbén állunk-e egy nukleáris háborúnak?
By Paul Craig Roberts
El kell azon gondolkodni, hogy ez az utóbbi időben végrehajtott szélsőséges provokáció, és durva, Oroszország ellen szóló vád, amihez a Washingtoni birodalom odaállt, háborús előjáték-e?
Az amerikai külügy minisztérium március 4.-i közleményének semmi alapja, ami szerint az oroszok katonai minőségű ideggázt alkalmaztak volna, hogy Salisbury-ben megöljenek vele egy angol állampolgárt és lányát.
https://www.zerohedge.com/news/2018-03-26/trump-expel-60-russian-diplomats-shut-seattle-consulate
Megfontolás tárgyává téve azt a tényt, hogy semmiféle bizonyítékkal nem álltak elő, hogy bármiféle ideggáz kimutatható lenne, hogy orosz eredetű ideggáz lett volna, hogy a megbolondult angol külügyminiszter szerint oroszok vagy maga Putyin elnök állna a merénylet mögött. Ez a legfelelőtlenebb és leglehetetlenebb vád, ami elképzelhető.
Ha az oroszok még mindig nem jönnek rá, hogy a Nyugat részére kizárólag az elfogadható, ha hajlandóak felvállalni a Nyugat vazallusának szerepét, akkor, mint reménytelen eset, csak a megsemmisítésük marad. Amennyiben, az Orosz Atlantista Integrácionisták továbbra is paralizálják az orosz kormányt, akkor Oroszországnak annyi. Oroszország részére nincs nagyobb fenyegetés, mint amit az Atlantista Integrácionisták jelentenek.
Mi lesz Washington következő manővere, olyan vazallus országon keresztül, mint amilyen például „Nagy” Britannia? Lehet még ennél rosszabb? Ha az orosz kormány reálisan gondolkodik, akkor felkészülhet egy nukleáris ICBM támadásra. Egyszerűen nincs más magyarázat az Oroszország ellen irányuló hamis vádak sorozatára, mint a háborúval nem törődő nyugati emberek megdolgozása. Ha az orosz kormány nem jön rá, hogy Washington háborút akar Oroszországgal, akkor az orosz kormány veszélybe hozza Oroszországot.
Ha az orosz kormány továbbra is azt hiszi, hogy „a párbeszédre még mindig nyitott az ajtó” akkor az orosz kormány menthetetlenül be van csapva.
A hanyag nyugati emberek, akik azt hiszik, hogy nincsenek következmények, csücsülnek a hülyeségükben, miközben a korrupt politikusai hazudnak nekik. A nyugati társadalom annyira hülye, hogy fogalmuk sincs, hogy milyen következményekkel járnak a velük megetetett hazugságok.
By Paul Craig Roberts
HENRY KISSINGER
A világpolitikai sakktábla gátlástalan nagymestere volt a százévesen elhunyt Henry Kissinger
szerző ( ENDRE AJÁNLÁSA )
2023.11.30. 16:45
Nem létezik szenvedélyes érzelmek nélküli vélemény Henry Kissingerről, a skála a háborús bűnöstől a modern diplomácia legmeghatározóbb szereplőjéig terjed. Az viszont biztos, hogy a kormányzati pozícióban töltött alig nyolc éve olyan hatást gyakorolt az amerikai és világpolitikára, ami öt évtizeddel később is rezonál.
„Csakhogy megszabadultunk tőle. Henry Kissinger, a háborús bűnös, akit Amerika uralkodó osztálya imádott, végre meghalt.” Ezt a címet adta nekrológjának a The Rolling Stone amerikai magazin, és a szövegben sem kíméli a szerdán, connecticuti otthonában, százéves korában elhunyt Kissingert.
„Formálta a nemzet történetét a hidegháború idején” – búcsúzott a liberális The New York Times.
„Aki két elnök idején formálta a világpolitikát” – fogalmazta meg a bennfentes The Washington Post.
„Aki kialakította az amerikai külpolitikát a vietnámi és a hidegháború idején” – emlékezett rá a konzervatív The Wall Street Journal, amelynek hasábjain Niall Ferguson történész Kissinger évszázadáról írt, s nem feltétlenül az életkorára utalva.
A távolságtartó The Economist londoni hetilap pedig azzal vezette be a nekrológját: „Henry Kissinger soha nem igazán tartozott oda, ahol lenni akart”.
Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter integet a küldötteknek a republikánus konvención 1980. július 17-én Detroitban
AFP
Ha csak a szalagcímeket olvasnánk, akkor is világos lenne, hogy az 1923-ban a bajorországi Fürthben született, a holokauszt elől az Egyesült Államokban menedéket talált, német akcentusát levetkőzni soha nem tudó, intelligenciájában és cinizmusában is kiemelkedő, Heinzből lett Henry Kissinger az amerikai és világpolitika kiemelkedő alakítója volt. Jó és rossz értelemben egyaránt, és tele volt olyan ellentmondásokkal, amelyek dinamóként hajtották egyre magasabbra.
Már életében szobrot állított önmagának, amit mások kezdettől fogva igyekeztek ledönteni. Három részben írta meg önéletrajzát, az 1994-es Diplomácia című könyvét alapműnek tekintik, s élete alkonyán még a mesterséges intelligencia potenciáljával és potenciális veszélyével is foglalkozott.
A kötetei vaskosak, hiszen már a harvardi – Immanuel Kantra, Oswald Spenglerre és Arnold Toynbee-re koncentráló – 1950-es diplomamunkája is 383 oldalra rúgott, aminek nyomán az egyetem meghozta az informálisan Kissinger-szabálynak nevezett előírást, és ennek nagyjából a felében rögzítette a hasonló írásművek terjedelmét. Róla is számos életrajz született, Walter Isaacson alapos munkáját Kissinger nem kedvelte, a brit Christopher Hitchens 2001-es könyve pedig valóságos vádirat volt az általa háborús bűnösnek tekintett politikussal szemben.
Kissinger pénztelen bevándorlóból építette fel magát, de hírneve és befolyása csúcsán is kívülállónak tekintette az USA keleti partjának elitje, amely ugyanakkor kereste a társaságát, amivel ő készségesen szolgált, s intellektusa és rámenőssége miatt minden beszélgetést uralt.
A keleti parti elitet gyűlölő Richard Nixon nemzetbiztonsági főtanácsadójaként, majd külügyminisztereként – a két posztot egy ideig, példátlan módon, egyszerre betöltve – tolerálta az elnök időről időre kitörő antiszemitizmusát, holott zsidó gyerekként ki kellett térnie a Hitlerjugend tagjai elől, ha a világéletében a szenvedélyének számító labdarúgás előtt akart hódolni, és focimeccsre tartott.
A reálpolitika tanítómesterének és megtestesítőjének tekintik, aki számára egy valami volt fontos: az Egyesült Államok kivételességének és kivételes hatalmának garantálása, illetve elismertetése a világpolitikában. Ehhez azonban először neki kellett közel kerülnie a hatalomhoz.
Bár a demokratákkal is jó kapcsolatokat ápolt, a mérsékelt republikánusokat és a keleti parti elitet egyszerre képviselő Nelson Rockefellerhez került közel. (A második felesége, Nancy Maginnes a megismerkedésükkor az akkoriban New York állam kormányzójaként működő Rockefeller bizalmas tanácsadója volt.)
Ez nem gátolta meg abban, hogy amikor az 1968-as republikánus előválasztáson Nixon állt nyerésre, átálljon mellé. Amikor pedig hírét vette – mert a külpolitikában már meglévő kapcsolatait kihasználva értesült a Párizsban folyó titkos tárgyalások részleteiről –, hogy az újrázni nem akaró, de a vietnámi háború befejezéséről egyeztető Lyndon Johnson elnök közeledik a megállapodáshoz az észak-vietnámiakkal, s ezzel a demokrata Hubert Humphreyt segítheti, súgott Nixonnak, aki elkezdett azzal kampányolni, hogy ő majd elhozza a békét.
Nixon választási győzelmét követően az elnök legfontosabb embere, külpolitikájának – az akkori külügyminisztert, William Rogerst statisztaszerepre kárhoztató – meghatározója és irányítója lett. Mint nekrológjában a Financial Times megállapította, a két politikus tökéletesen egymásra talált, és jól kiegészítették a másikat. Kissinger csodálta a hatalmat, amivel Nixon rendelkezett, és Nixon csodálta az intellektust, amivel Kissinger még legnagyobb ellenfelei által elismerten is bőséggel bírt. Ketten együtt pedig olyan válaszokat adtak az USA előtti három globális kihívásra, amelyek hatása ma is érződik: a Szovjetunió képviselte hidegháborús ellenfélre, a Kína és Vietnám jelentette ázsiai útra, valamint az arabok és Izrael szembenállásának éleződése jellemezte Közel-Keletre, amelynek fontosságát tovább növelte az olajkincs.
A vietnámi háborút hamarabb is le lehetett volna zárni, ám Kissinger, illetve az általa tüzelt Nixon a hivatalba lépésükkor elérhetőnél jobb feltételeket akartak, ezért az eszkaláció mellett döntöttek, ami újabb amerikai katonák és vietnámi katonák és civilek életét követelte. 1973 januárjában ugyan megszületett Párizsban a békeszerződés – amiért Kissinger és tárgyalópartnere, Le Duc Thu még abban az évben megosztott Nobel-békedíjat kapott –, ám a konfliktus csak 1975 áprilisában, Saigon elestével ért véget.
Kissinger bejelenti a békeszerződés megkötését:
Azóta kiderült, hogy Kissinger 1973-ban csak időt akart nyerni, hogy a fontosabb külpolitikai céljain dolgozhasson, és egy 2018-as interjújában elismerte: kezdettől félreismerték a helyzetet, amikor az Európában dúló hidegháború meghosszabbításának véltek egy vietnámi polgárháborút. Saigon elestét pedig nem véletlenül idézték az USA 2021-es kaotikus afganisztáni kivonulása idején. Azt látták, hogy Washington még mindig addig tud húzni egy háborút, amíg megalázó jelenetek közepette kénytelen távozni, maga mögött szétesést hagyva, és a kudarcért a helyi szövetségesét okolva.
Az eszkalációba – vagy ahogy Kissinger hívta: háború a békéért – beletartozott Kambodzsa és Laosz titokban elrendelt bombázása, amely hetekkel Nixon hivatalba lépése után kezdődött. Az USA a két ázsiai országra annyi bombát dobott le – Kissinger utasítására mindenkire, aki él és mozog –, mint a második világháború hadszínterein összesen, azzal az indokkal, hogy az észak-vietnámiak utánpótlási vonalai a két szomszédos országon át is futnak. Az nem számított, hogy olyan területeken, amelyeket egyiküknél sem tudott ellenőrizni a központi hatalom.
Az USA ezzel veszélyes precedenst teremtett háború idején semleges országok ellen a nemzetközi jogot felrúgó támadásokra – a fel nem robbant bombák máig veszélyt jelentenek a civil lakosságra a két ázsiai országban –, Kambodzsa ezzel is felgyorsított szétesése pedig megágyazott a vörös khmer rémuralmának.
Az ABC dokumentumfilmje Laosz bombázásáról:
Kambodzsa és Laosz sorsa jól illusztrálta, hogy Kissinger a világpolitikai sakktáblán csak gyalogokként tekintett a kisebb országokra, amelyek könnyen feláldozhatóak a fontosabb cél és az átfogó stratégia érdekében. Ilyen volt, amikor Washington hallgatólagosan támogatta Suhartót abban, hogy Indonézia 1975-ben lerohanja a portugál gyarmati sorból éppen szabaduló Kelet-Timort, ahol állítólag a lakosság negyede esett az invázió és megszállás áldozatául.
De nem érdekelte Kissingert az sem, hogy az 1971-ben kirobbant bangladesi függetlenségi háborúban a pakisztáni rezsim valóságos népirtást hajt végre az elszakadni akaró Kelet-Pakisztánban, amihez még amerikai fegyverszállítási segítséget is kapott.
A Fehér Ház ugyanis nagyobb játszmában gondolkodott, és szüksége volt a katonai hatalomátvétellel pakisztáni elnökké vált Jahja Khan segítségére egy sokkal fontosabb cél elérésében: Kína leválasztásában a Szovjetunióról. Khan segítségével indult meg az üzenetváltás Washington és Peking között, ami előbb a pingpongdiplomáciához, majd Kissinger titkos útjához vezetett, Nixon és Mao Ce-tung találkozójában csúcsosodott ki.
Richard Nixon amerikai elnök és Kissinger hivatalos látogatáson Mao Cetungnál Pekingben 1972. február 22-én
AFP
Az eredmény az USA és Kína diplomáciai kapcsolatainak felvétele lett, amire már 1979-ben került sor, annak a demokrata Jimmy Carternek az elnöksége alatt, akinek a nemzetbiztonsági főtanácsadója a harvardi évek óta Kissinger riválisának számító – szintén Európából, Lengyelországból bevándorolt – Zbigniew Brzezinski volt.
Kína leválasztása a Szovjetunióról a hidegháború amerikai megnyeréséhez vezető első nagy fegyvertény volt – a másodikat a Ronald Reagan által felpörgetett, Moszkvát megroppantó fegyverkezési verseny jelentette –, és a játszma Kissinger szája íze szerint folytatódott. A példaképének a napóleoni háborúk utáni európai rend megteremtésében meghatározó szerepet betöltő Metternich osztrák herceget tekintő – akiről 1957-ben a doktori disszertációját írta – Kissinger a Szovjetunióval szemben is erős szövetséget akart kovácsolni, s ezzel engedményeket kicsikarni.
Az USA és Kína közeledése után indulhatott el az enyhülés politikája, vagyis bejött Kissinger (és a vehemens kommunistaellenességét Pekinggel szemben a reálpolitika érdekében félretevő Nixon) számítása, hogy Moszkva tárgyalni kezd. Ennek eredménye lett az 1972-es ABM-szerződés, majd az 1975-ös helsinki megállapodás.
Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Henry Kissinger találkozója Moszkvában 1974 márciusában:
A nekrológokban és a történészi értékelésekben is ezt tartják Kissinger legfontosabb örökségének. Nem csoda, hogy Kína – amely az USA elismerése révén tört ki az elszigeteltségből, és vette át a nemzetközi diplomáciában, s legfontosabbként az ENSZ Biztonsági Tanácsában a Kínai Köztársaság, Tajvan helyét – egyértelműen méltatja a néhai amerikai külügyminisztert, akit mindig kitüntetett a megkülönböztető figyelmével.
Kissinger az egyetlen amerikai politikus volt, aki Mao óta minden kínai vezetővel találkozott, legutóbb, idén júliusban a modern egyeduralmat kiépített Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő fogadta Pekingben, a megromlott kétoldalú kapcsolatokra utalva, és a régi időket emlegetve, igencsak meleg szavakkal.
Ahogy Kína leválasztásának politikai gyümölcse Carternek jutott, úgy Kissinger közel-keleti politikája is a demokrata elnök idején érett be. Az 1973-as jom kippuri háború idején Kissinger és Nixon Izrael mellé állt, ám azt követően, Tel-Aviv, Kairó és Damaszkusz között ingázva a röviddel korábban külügyminiszterré kinevezett Kissinger engedményekre bírta rá a zsidó államot. Ez is egy nagyobb játszma része volt, mert normalizálta az USA és Egyiptom kapcsolatait, amivel sokak szerint megágyazott az 1978-as Camp David-i megállapodásnak. És kiszorította a brezsnyevi Szovjetuniót a Közel-Keletről, ahová a putyini Oroszország csak akkor tudott visszatérni, amikor katonai mentőövet nyújtott a szíriai polgárháborúban Basar Asszad rezsimjének.
Kissinger bűnének tartják azt is, hogy ha az USA érdeke úgy kívánta, akkor lepaktált diktatúrákkal, segített puccsokban, és ügyet sem vetett az emberi jogokra, amit ő a reálpolitika részének tekintett, bírálói viszont minimum cinizmusnak tartják.
Egy szuperhatalom titkai – a Deutsche Welle dokumentumfilmje Henry Kissingerről (angolul, angol felirattal):
A világpolitikai játszmák közepette Kissinger rajta tartotta a szemét az USA hátsóudvarának tekintett Latin-Amerikán is, ahol minden eszközzel védte a konzervatív rezsimeket. A leinkább látványos – és véres – példa erre Chile, ahol az amerikaiak keze alaposan benne volt abban, hogy Augusto Pinochet tábornok 1973. szeptember 11-én puccsal megdöntötte az elnöki palota ostroma során öngyilkosságot elkövető Salvador Allende hatalmát.
Seymour Hersh oknyomozó újságírónak a Kissingert nem túl jó fényben beállító, A hatalom ára című politikai életrajza szerint a chilei példát a nemzetbiztonsági főtanácsadó veszélyesebbnek tartotta, mint a kubait, mert a dél-amerikai országban nem forradalommal, hanem választások útján jutott hatalomra radikális baloldali párt.
Gerald Ford elnök társaságában a brüsszeli NATO csúcson 1975. május 30-án
AFP
Nixon bukása után a volt elnöknek kegyelmet adó Gerald Ford kormányában is megtartotta a külügyminiszteri posztot Kissinger – az alelnöki tisztet pedig Nelson Rockefeller kapta –, ám a befolyása alaposan csökkent, amikor 1975 novemberében a nemzetbiztonsági főtanácsadó Brent Scowcroft lett.
A Nixon bukásához vezető Watergate-botrányban ugyan nem volt szerepe, de ő is hozzájárult az elnök paranoiájának növekedéséhez, s a lehallgatások iránti vonzalmának erősödéséhez. Kissinger ugyanis az FBI segítségét kérte, amikor a vietnámi háborúról a Fehér Ház számára kellemetlen információk kezdtek a sajtóba kiszivárogni, és nemcsak újságírók, hanem egyes munkatársai illegális lehallgatását is elrendelte. Ez egyáltalán nem zavarta, hiszen a feljegyzett, gyakran cinikus aforizmáinak egyike az volt: „A törvénytelent azonnal megtesszük. Az alkotmányellenes kicsit tovább tart”.
#KÍNA#USA#VILÁG#SZOVJETUNIÓ#VIETNAMI HÁBORÚ#HENRY KISSINGER#RICHARD NIXON#VILÁGPOLITIKA#WATERGATE-BOTRÁNY