Kedves Loránd vendégposztja
Elöljáróban: a nukleáris erőművek jó tulajdonsága, hogy elég megfelelő mennyiségű radioaktív anyagot egymás mellé tenni, és azok hőt termelnek. Az 1977-ben fellőtt Voyager űrszondák 500W-os, plutónium alapú hőelemei ma, több, mint 30 év elteltével még mindig 300W teljesítményt adnak le minden tevékenység nélkül, egyszerűen azért, mert a plutónium meleg. Ez fantasztikus! A rossz csak az, hogy ezt nem hagyják abba, nincs „kapcsoló” amit le lehet tekerni, nincs víz, amivel el lehet oltani. Az egyetlen védekezés az, hogy az egész rendszer tökéletesen a tervezett állapotban van, az állandó felügyelet zavartalan, a keletkező energiát folyamatosan elviszik a reaktortól, a tárolómedencék vizét állandóan hűtik. Amennyiben ez bármilyen okból megszakad, az elkerülhetetlen katasztrófáig néhány óra van hátra.
Jelenleg a fukushimai telepen minden van, kivéve a rendet. Sikerült ugyan „viszonylagos egyensúlyt” kialakítani (ennek részleteiről később), átmeneti csőrendszerekkel folyamatosan vizet pumpálnak a reaktorköpenybe, illetve ugyanígy biztosítják a tárolómedencék hűtését. Ezek a rendszerek egyáltalán nem tervezettek, egy mérsékelt földrengést, tájfunt, bármit sem bírnak ki. Ha működésképtelenné válnak, az újabb leolvadás a hivatalos TEPCO jelentés szerint 38 óra múlva bekövetkezik – de az már egy egyébként is katasztrofális állapotban lévő területen üt be, így még sokkal kevésbé „kezelhető”, mint az első…
A radioaktív atomokat a természet bölcsen szétszórta, hatalmas tömegű anyagban keveredik el egy-egy darab ilyen atom, mi ezt óriási erőfeszítéssel összegyűjtjük, és használjuk az energiájukat. Utána viszont nagy gondban vagyunk, mert a „kimerült fűtőelemek” továbbra is, évszázados-évmilliós nagyságrendű ideig sugároznak (csak „kicsit gyengébben”, viszont jóval nehezebben szabályozható módon), ráadásul ezt a tulajdonságukat „örökítik”. Kénytelenek vagyunk nem csak az általunk koncentrált radioaktivitást, hanem a melléktermékként keletkezett sugárzó anyag tömeget is kezelni. Már az sem túl népszerű tény, hogy a normál üzemeltetés során keletkezett hulladék kezelésére sincs korrekt megoldás – ajánlott megtekinteni az Into Eternity című filmet. Jelenleg viszont az történt, hogy Fukushimánál a normális, elszigetelt rendszeren túl közvetlenül a környezetbe kerül hihetetlen mennyiségű sugárzó anyag.
A reaktorköpenyek, amelyek elvileg soha nem engedhetnek radioaktivitást a környezetbe, megsérültek. Ennek következtében nagy mennyiségű radioaktív izotópokat tartalmazó gőz kerül folyamatosan, ebben a pillanatban is a légkörbe. Ennek csökkentése érdekében emelt a TEPCO műanyag sátrat az egyik reaktorépület fölé, a kiszabaduló anyagot egy szűrőrendszeren keresztül, és sokkal magasabban eresztik ki a levegőbe, így a helyszínen könnyebb a munkavégzés, és a korábbi szennyeződésnek csak egy része jut a légkörbe. A dolog árnyoldala, hogy így viszont messzebbre kerül a maradék sugárzó anyag, illetve a szűrők igen gyorsan válnak iszonyú radioaktívvá, tehát újabb szokatlan mennyiségű veszélyes hulladék kezeléséről kell gondoskodni. A sátor ugyan gyorsan felépült, de környezeti hatásokkal szembeni ellenálló képessége elég kérdéses.
A reaktorokat és a tárolómedencéket ideiglenes megoldásokkal hűtik. Ha jól értem, a víz egy része körfolyamatban, szűrőkön keresztül halad (ezek a szűrők is gyorsan használódnak és veszélyesek utána), más részét úgy kell kiszivattyúzni és eltárolni. Kinézetre koszos víz, iszap – de radioaktív porral van tele, ami elvileg soha nem kerülhet vissza a környezetbe. Jó lenne, ha csak ezt a körfolyamatot kellene fenntartani – viszont úgy látják, hogy a területre hatalmas mennyiségű víz érkezik, például a lehulló eső, ami ugyanolyan radioaktív lesz, mint az általuk odaszállított víz, tehát ki kell venni a rendszerből. Amit ilyen módon sikerül kezelni, tartályokban tárolják, a tartályok szaporodnak minden egyes nap. Ez a tárolás nyilvánvaló módon szintén nem bír el egy akár kis mértékű természeti katasztrófát sem.
A mag leolvadása után tehát a fűtőelemek, a tárolórekeszeik és minden más egy reaktoronként körülbelül száz tonna tömegű leégett palacsintához hasonló izzó foltként terül el a köpeny és a reaktor épület alján, amit onnan (tekintve, hogy ezer évekig iszonyúan radioaktív, és az óceán partján, sűrűn lakott területen borzasztó rossz helyen van) valahogy el kéne távolítani. Ezt a műveletet korábbi baleseteknél úgy sikerült elvégezni, hogy a teljes területet vízzel borították, mert a víz a sugárzást rövid távon elnyeli, így viszonylag biztonságosan végrehajtható (ez tette lehetővé például a paksi „üzemzavar” után a tárolómedence aljára hullott, szerencsére nem túl forró fűtőelem kupac felszámolását). Jelen esetben azonban a köpeny „ereszt”, ez nem megy – de a csernobili szarkofág sem jó megoldás. Magyarul: semmi ötlet nincs jelenleg a helyzet hosszú távú megoldására, amikor a jelenlegi átmeneti megoldás fenntarthatósága is csak a véletlenen múlik, viszont őrületes és folyamatos, fenntarthatatlan szennyezéssel jár.
A radioaktív sugárzás olyan külső hatás, amely egy-egy atom vagy molekula szerkezetét károsítani képes, így az élő szervezetben a sejtekben egy-egy fehérjemolekula hirtelen elbomlik, megsérül, másmilyenné válik. A radioaktív sugárzás forrása mindig egy radioaktív atommag, amely az átalakulás során más atommagokká esik szét, de eközben egy-egy ilyen sugarat kilő. Tehát maga az az egy atom csak egyszer képes ilyesmire – de sajnos, egyetlen gramm anyagban is rettentő sok atom van, amelyek ugyan egyenként igen kis eséllyel bomlanak el, de mivel ez folyamatosan zajlik, egy állandó sugárterhelést érzékelünk, amely csak lassan csökken, akár több tízezer év alatt esik a felére.
Sugárterhelést elektromágneses sugárzás vagy radioaktív részecskék formájában kaphatunk. Az elektromágneses, nagy távolságra hatásos, a testünkön áthaladni képes gamma sugárzás egyszeri terhelésként működik, ugyanúgy, mint egy röntgenfelvétel, és az egész testtömegben oszlik el: hol itt, hol ott „üt meg” egy-egy sejtet. Erős gamma sugárzás alatt számtalan sejt sérül az egész testben szétszórtan egyszerre, ami rövid távon halálhoz vezet. A béta és alfa sugárzás sokkal kisebb hatótávolságú és áthatoló képességű, egy távoli balesetnél nem jut el hozzánk. Veszélyt akkor jelentenek, ha maga a sugárzást kibocsátó forrás a testünkbe kerül: por formájában belélegezzük vagy táplálékban elfogyasztjuk (akár a felületen, akár italban feloldott, a növény által felszívott, állat által megevett és beépített formában). A gamma sugárzás számára ugyanis „kifelé is átlátszóak vagyunk”, a béta és alfa sugárzás viszont garantáltan elnyelődik a környező szövetekben, ráadásul kívülről közvetlenül nem is észlelhető egy egyszerű műszerrel. A tüdőben lerakódó porszemek még mindig hatalmas számú atomot tartalmaznak, amelyek már nem mennek sehová, viszont egész életünk során, sőt a halálunk utáni száz vagy több tízezer év során azon az egyetlen helyen sugároznak és roncsolják a sejteket. A táplálékkal bevitt radioaktivitás a forrás jellegétől függően halmozódik fel a csontvelő, izom vagy zsírsejtekben, májban, pajzsmirigyben, és így tovább – az adott szerv sejtjeit bombázva folyamatosan. Ez hosszú távon rákos megbetegedésekhez, illetve az örökítő anyag tönkretétele miatt genetikai hibákhoz, mutációhoz, betegségekhez vezet.
A környezetbe került radioaktivitás rettenetes mértékű, és Csernobillal szemben igen sűrűn lakott területen oszlik el. Százezer gyermek él és jár iskolába most is minden nap olyan háttérsugárzás mellett, ami miatt annak idején Csernobil környékét kiürítették. Ott van az esőben, a talajban, a fákon, a porban, a földön, mindenhol szétszórva. A szakértők szorgalmasan járják ugyan a területet, és ahol magas sugárzást mérnek, „mentesítenek”: hatalmas gödrökbe dózerolják a sugárzó földet (felejtsük el az ilyenkor felszálló port), de akár egy nap múlva az eső, egy kis patak, egy szélroham ugyanennyi sugárzó anyagot hozhat vissza, mert egy egész megyényi területet nem lehet a föld alá temetni. Nem beszélve arról, hogy a forrás jelenleg is aktív, újabb katasztrófa pedig bármikor bekövetkezhet.
A terület mezőgazdaságilag aktív, a radioaktív szennyezés egy része a növényekben kötődött meg, például a rizsben. Egyes hírek szerint az idei termést a tavalyival keverik az ellenőrzések során, mert még mindig jobb öt év múlva rákban meghalni, mint most éhen… A melléktermékeket, mint a rizsszalmát pedig elégetik – ennek füstje újból a levegőbe engedi azt a radioaktivitást, amit már korábban végre sikerült lekötni. Egyes mérések szerint a csatornarendszerben mért sugárzás Tokióban jelenleg magasabb, mint a nyár folyamán.
A probléma felszámolásához hatalmas költségvetés tartozik a cunami által amúgy is erősen megrázott Japánban, a csőd szélén tántorgó TEPCO vezénylése alatt, a kormányra elviselhetetlen társadalmi nyomás nehezedik még úgy is, hogy totális ellenőrzést gyakorol a média felett. Az erőforrások jelentős része tehát arra fordítódik, hogy 1: „megmentsék a TEPCO-t”, ami egyébként egy normális, tehát igen szűk tartalékokkal működő iparvállalat, aminek anyagi erőforrása nyilván egyáltalán nem mérhetők a feladathoz, 2: életben tartsák a japán kormányt és közigazgatást, és 3: ami ezek után megmarad, jut a lakosság megmentésére. A legfontosabb 4: olyan, a jelen pillanatban költségesebb megoldást választani, amely a hosszú távú következményeket is szem előtt tartja, a fentiek után teljesen esélytelennek tűnik.
Összefoglalva, és egy kicsit átfogóbban szemlélve az alábbiakat érdemes fejben tartani:
Ismerjük Kolontár katasztrófáját, az elhárítási munkák hihetetlen méreteit, a kétségbeejtő képeket, aztán a lassan újraéledő rendszereket, a „nincs is olyan nagy baj, vége van” állapotot. Kolontáron kémiai szennyezés történt, az ott szétszóródott anyag óriási mennyisége és kémiai szerkezete okozta a problémát: a vörösiszap egy pohara nem jelent gondot, a veszélyes lúgot alkotó atomok (hidrogén és oxigén) más elrendezésben ártalmatlanok, illetve az ártalom a kémiai reakció során jelentkezik (lúgos égést okoz), melynek során az anyag a veszélyességét elveszíti.
A radioaktív szennyezés nem ilyen. A plutónium 239 esetében például nincs „biztonságos mennyiség”: egyes számítások szerint fél kiló plutónium finom porként belélegezve két millió embert lehet képes elpusztítani. Ez [szerk: természetesen vita tárgya nyilván csupán elméleti számítás, amelyet a kísérleti állatokba fecskendezett plutónium mennyiség rákkeltő hatására alapoztak], de az arányok érzékelhetők, és a plutónium, mint anyag veszélyességét az ideggázokéval teszi egy kategóriába, ennek megfelelő biztonsági feltételekkel kezelik. A történetben az az érdekes, hogy közben a plutónium maga nem lép reakcióba, az áldozatok lebomlásával, elégetésével változatlan formában folytatja útját. Egyetlen ellenfele az idő: ugyanez a fél kilónyi por már csak feleennyi embert lenne képes megölni – huszonnégyezer év múlva, függetlenül attól, hogy addig mekkora kárt okozott. Mivel ez elég csekély vigasz, marad a másik, a távolság: plutóniumot nem kéne csinálni, ami pedig van, nagyon el kéne tüntetni…
A fukushimai katasztrófa, különösen a 3. blokk tárolómedencéjében(!) feltételezhetően bekövetkezett „prompt, moderated criticality”, amit a saját szavaimmal „nukleáris robbanással hajtott piszkos bombának” fordítanék, az elhasználódott fűtőelemek egy részét finom porrá zúzva lökte a levegőbe, az ebből származó (radioaktivitás szempontjából) „forró részecskék” bizonyítottan elérték nem csak Tokiót, hanem Hawaii-t és az USA nyugati partvidékét is, folyamatosan ott keringenek Japánban, bárhol, véletlenszerűen bekerülhet bárki szervezetébe, és ott rákot, illetve az utódok esetében katasztrofális mutációkat, halálos genetikai betegségeket okozhat. Na ezért kéne rettenetesen pofon verni, és örökre eltiltani mindenféle döntéshozataltól azt a barmot, aki Csillag Tünde tornászt jócskán megalapozott aggodalma miatt megbüntette!
Azt mondjuk, a fukushimai katasztrófát „szokatlanul erős” földrengés és cunami okozta. Nem. Ezek önmagukban tragikus helyi események. Az viszont, hogy következményük az egész világra, és az innen következő évszázadokra, évezredekre kiterjedő problémát okoz, az atomerőmű létezéséből, a nukleáris tudomány felelőtlen felhasználásából fakad. Amerikai hivatalos kormányjelentés szerint az ottani atomerőművek felére bizonyítottan, saját elemzéseik szerint igaz, hogy ha a biztonságosan leállított reaktor, illetve esetleges tárolómedencéik hűtése bármilyen okból megszűnik, 12 óra alatt a „maradék hő” elforralja a hűtővizet (óriási nyomású radioaktív gőz keletkezik), hidrogén gázt hoz létre, a több ezer fokra izzó fűtőrudak elolvadnak, szétesnek, kezelhetetlen, a fukushimaihoz hasonlóan globális és elképzelhetetlenül hosszú távú katasztrófához vezetnek. A világon jelenleg majdnem ötszáz atomerőmű üzemel, és a „fejlettség nevében” számos új építése illetve meglévő létesítmények bővítése van napirenden. Sokuk ugyanolyan tervezési hiányosságokkal rendelkezik, mint a fukushimai – de tudható, hogy a hivatalos engedélyeztetési, ellenőrzési eljárások milyen szigorral működnek, ha minden résztvevő a felépítésben érdekelt.
Mindezek után, figyelembe véve az általunk folyamatosan, ordítva pazarolt energia mennyiségét, egyetlen kérdés marad: a kockázatok és egyértelmű tapasztalatok ismeretében tényleg kell nekünk ennyi energia?
_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________