2019-02-05 napi bejegyzések

(2746) Hajdan volt fotográfia

Tibor bá’ (unom már a kihalást) online

 

Tízéves koromban vette észre az osztályfőnököm, hogy rövidlátó lehetek, és nyomban értesítette az apámat, aki elvitt egy szemészhez, szemüveg felíratása végett. Aztán együtt elmentünk egy látszerész szaküzletbe, és ha már ott voltunk, apám vett nekem egy fényképezőgépet: Zeiss ikon 6×6 tükörreflexes masinát.

Abban az időben a fényképezőgépet „kezelni” kellett, mert semmit se csinált magától. Nem volt elég megnyomni a gombot. Meg kellett tanulni mi az a filmérzékenység, illetve viszonyát a szemcsézettséghez; a zársebesség alkalmazását; a blendét, és annak fokozatait; az optika fényerejét; mi a különbség az ortokromatikus és a pankromatikus film között; a különböző fényszűrök hatását és alkalmazhatóságát. És, mindezek után lett egy fekete-fehér kép, és nem azonnal, hanem napokkal később, mert a filmet elő kellett hívatni, és kellett róla kérni másolatokat, vagy nagyításokat. Ha valaki hobbinak választotta a fotográfiát, akkor maga hívhatta elő a filmet, és egy nagyítónak nevezett eszközzel maga készíthetett róla nagyításokat. Szép és érdekes időtöltés volt.

Persze voltak mankók: napsütés, 17°Din-es film, 5,6 blende (vagy magyarul rekesz) és 1/100 sec exponálás. Így a kép általában sikerült. Persze lehetett hibázni bőven. Egy képet alul lehetett exponálni, vagy túlexponálni, amin a nagyításkor lehetett korrigálni keményebb fokozatú papír alkalmazásával, ahol a gamma görbe meredekebb volt. de el lehetett szúrni a fókuszálást is, mert ugye kézzel kellett fókuszálni, vagyis meg kellett becsülni, hogy a téma hány méterre van, és a távolságot oda kellett állítani.

Ezzel volt a legtöbb baj, mert az emberek a távolságot nemigen tudják megsaccolni, ezért a tervezők itt próbáltak besegíteni. Egyik megközelítés a térlátáshoz szükséges két, egymástól bizonyos távolságban lévő képképző ügyes alkalmazása, ami a gyakorlatban úgy nézet ki, hogy a két képet össze kellett vonni eggyé, amikor is a fókuszálás megtörtént. A másik megközelítés a két lencsés gép, ahol az egyik lencse végezte a filmre vetítést, a másik, ezzel párhuzamosan pedig leképezte a tárgyat egy homályos üvegre. A fényképkészítőnek megjelent egy kép, amit élesre kellett állítani. A két lencséből a végén maradt egy, ez volt a pentaprizmás megoldás.

Ezek ellenére a fotós trükközhetett, ha tudta, hogy mi az a mélységélesség, és hogyan lehet elérni. Aztán mit lehet tenni a bemozdulás ellen. Hogy lehet kihozni a fehér felhőket, amikor a fekete-fehér film azonos mértékben érzékeny a fehérre és a kékre. Szóval meg kellett dolgozni a jó fényképért, de megérte. Ez, ami ma van, pancser munka. A mobil telefonnal lehet képet készíteni, olyan is. Mert teszem azt, tudja-e a tulajdonos, hogy mi az a fókusz távolság, és mennyi az objektívjáé? Mert minél rövidebb, annál jobban torzít. Jó portréhoz legalább 90 mm-es fókusz kell, ahol már semmi mélységélesség nincs (még viszonylag kisebb rekeszállásnál se), pontosnak kell lenni a fókuszálásnak. Tehát jó rövid fókuszú lencsét alkalmaznak, hogy ne kelljen törődni a távolsággal, akkor meg torzít a kép.

~at516A fénykép készítéséhez mégis leginkább fény kell, mert fény nélkül tényleg nincs fénykép. Fény pedig nem mindig volt. A filmek érzékenysége messze nem volt olyan jó, mint manapság a digitális gépeknél. Ráadásul minél érzékenyebbre gyártottak egy filmet, annál szemcsésebb volt a felvétel, ami megszabta a nagyíthatóságot. Kirándulásoknál nem volt gond, mert ha nem is volt direkt napfény, elégséges megvilágítás csak maradt. Meg aztán ki lehetett várni, hogy kisüssön a Nap. Épületen belül azonban már baj volt. Stúdiókban úgynevezett fotólámpákat használtak, amik egyfelől 500 watt teljesítményt vettek fel, másfelől túl voltak feszítve, ami miatt megemelkedett a lumen, de persze az élettartam nem volt több 3 óránál. Na de mit csináltak a fotóriporterek, akiknek le kellett fényképezni két politikus találkozását egy sötét pályaudvaron. Erre találták ki a magnézium puskát. Régi filmeken néha lehet látni, hogy a fényképész feltart egy valamit, ami hirtelen fellobban, hatalmas fény, kész a kép. Itt a roppant oxigénre éhes magnéziumot gyújtják be, ami azonnal oxidál (magyarul elég), hatalmas fény kíséretében. Ezt persze később felváltotta a vaku, ami egy olyan zárt lámpácska volt, ami egyetlen egyszer tudott felvillanni, mert elégett a belsejében elhelyezett fémfólia. Aztán jött az örök vakú, ami mind a mai napig létezik. 1950 környékén jelent meg a magyar piacon az NDK-ból importált villanópor. Ez egy olyasmi zacskó volt, mint amibe manapság a teát adagolják, hogy be lehessen lógatni a forró vízbe. Abban az zacskóban magnéziumpor volt, és a külső zacskó kibontása után előkerült két vékony zsineg, egy hosszabb és egy rövidebb. A hosszabbal a belső zacskót fel lehetett valamire kötözni, amire legalkalmasabbnak egy csillár mutatkozott. A lelógó rövidebbet meg kellett gyújtani. A láng néhány másodperc alatt felkúszott a zacskóhoz és belobbantotta a magnéziumot. Az illusztrációnak használt mellékelt kép pontosan így készült 1949/50 szilveszterén (persze én is rajta vagyok, balról az első alak), de pontosan hogyan? Nos, először is egy állványra fel kellett állítani a gépet, aztán a képen rajta kívántaknak össze kellett állni egy csoportba, miközben a fotózó felkötözte a zacskót a csillárra, aztán az alig megvilágított szobában ki kellett nyitni a fényképezőgép zárját, és meggyújtani a zsinórt, majd gyorsan berohanni a csoportba, mielőtt fellobban a magnézium. (lehet tippelni, ki volt a berohanó).

Ezzel egy időben jelentek meg a széles publikum részére is a színes filmek, ami újabb fogalmak bevezetését és azokkal való bánást szükségeltette. Ez pedig nem volt más, mint a színhőmérséklet. A fizikához nem értők számára is megvilágosodott, hogy a fénynek az intenzitása mellett van színe is, ami nem egészen azonos a közismert színes fénnyel. Ugyanis egy fény színhőmérséklete attól függ a kibocsátó test hány fokon izzik. A napfény esetében ez általában 6000 °K, miközben az izzólámpáknál csak 2700 °K. Nagyon nem mindegy, hogy a színes negatív filmre melyik fény vetődik. Aztán komplikálódott a dolog azzal, hogy megjelentek a higanygőz-lámpák, majd a nátriumgőz-lámpák. Az egyik kékes, a másik narancssárgás színt adva.

És akkor jöttek a majom gépek, amit csak nyomkodni kellett, amire egy majom is képes, mert ezek a szakbarbár mérnökök addig-addig ügyeskedtek, hogy a fényképezőnek ne kelljen gondolkodni (a legtöbb úgyse tud) csak nyomják és nyomják. Előbb a polaroidoknál, ahol mindjárt kijött a kép. Most meg a digitálisoknál, ahol a kép ott van bent, csak ki kell hívni. Kétségtelenül kényelmes, csak éppen elvette az alapos felkészülést igénylő alkotás igazi ízét. Mit is írt Madách? Egy csepp víz ízét szomjaddal kell kiérdemelned.

Jut eszembe: Időnként érdemes ellátogatni a Mai Manó Házba (Nagymező u. 20.) Most ~at517éppen “Back to the future-vissza a jövőbe” című kiállítás folyik (A 19. század a 20. században).

Ez itt balra pedig életem első aktfotója, természetesen analóg.

___________________________________________________________________________
______________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!