Tibor bá’ vissza a múltba online

Az egyre langyosabb érdeklődésre való tekintettel a

sorozat ezzel a poszttal befejeződik.

A sors szeszélye folytán 1950-ben szüleim vettek egy családi háznak csúfolt valamit a Rege út 12. alatt. Ez tulajdonképpen egy szolgálati ház volt egy gyerektelen házaspár részére, ahol a nő szakácsnő, a férfi pedig sofőr lehetett volna, de az urasági villa nem készült el. A háború alatt az ilyesmi nem volt ritkaság. A házban egy kisszoba és egy nagyszoba volt – némi jóindulattal – mely utóbbi valójában egy kibetonozott padlózatú garázs célját szolgálta, középen egy szerelőaknával, ami persze le volt fedve szőnyegekkel. Viszont mind ezt a Szabadság-hegyen lehetett megtalálni (ma már megint Sváb-hegy), amely presztízs értékét egy percre se veszítette el. A ház árát 60.000 Forintban szabták meg, ami abban az időben hatalmas összegnek számított, főleg egyben. Apám az utolsó pillanatban csinált egy Kft-t gyapjúfonal előállítási profillal. Az alapanyagot a félegyházi szűcsök hulladékából szerezte be, az áruhiányos Budapesten pedig a kézi kötésre szánt gyapjúfonalat úgy vették, mint a cukrot. Fél év alatt összejött az összeg, ami után apám felszámolta a céget két héttel az általános államosítás előtt.

A házat Titkos Ilona kínálta eladásra, mert bár tagja volt a Nemzeti Színháznak, szerepet valami okból kifolyólag Rákosi alatt nem kapott, viszont hozzá volt szokva a pazarló életstílushoz. Különben Titkos Ilonát ma már a kutya se ismeri, de a maga idejében a mindössze 10 évvel fiatalabb Karádinál is híresebb díva volt, csak úgy látszik sokkal kevesebb férfivel került egy ágyba, de azért a dívákra jellemző hisztériában utolérhetetlen volt.

Abban az időben a „sötétben bujkáló reakciósok” azt a rémhírt terjesztették, hogy Rákosi a forintot le fogja bélyegezni. Ez persze nem volt teljes mértékben hihetetlen, ráadásul az utolsó lebélyegzés mindössze 5 évvel volt korábban (1945. december) amire mindenki emlékezett. Erre az esetre az állampolgár csak egyféleképpen tud védekezni, ha a pénzét 1, 2 és 5 forintosokban tartja, mert ugye az érméket nem lehet felülbélyegezni, csak a papírpénzt. A felkínált ház adásvételének céljából összejöttek az érdekeltek: apám, anyám, Titkos Ilona, és ügyvéd barátja, akire nem lett volna szükség, mert akkoriban a földhivatalhoz magánszerződést is be lehetett nyújtani ügyvédi ellenjegyzés nélkül, amit az ügyvédi kamara csak a 90-es évek végén erőszakolt ki a parlamenttől. Az ügyvéd barát inkább csak a tanácsadó szerepét játszotta. És akkor ugye aláírás és pénz átadás-számolás. Apámék egy meglehetősen súlyos bőrönddel érkeztek, amiben az érmék lapultak 60.000 Ft értékben. Amikor Ilona meglátta a kinyitott bőrönd tartalmát rikácsolni, ájuldozni kezdett, majd belemarkolt és az érméket elkezdte hisztériásan szanaszét hajigálni a lakásban. Még jó, hogy ott volt az ügyvédje, aki nem csak értette a dolgot, de kifejezetten szerencsésnek találta. Aztán lecsillapodtak a kedélyek, mi meg napokon belül birtokba vettük a házat, ahol a tinédzser éveimet töltöttem, ahonnan disszidáltam, majd tértem vissza jó egy évtizeddel később.

A hazatelepülést a hatóságok nem tették könnyűvé, mielőtt megadták volna a belépésre jogosító vízumot, apáméknak írásban biztosítani kellet számunkra lakhatást. Így aztán felnőtt fejjel, egy feleséggel és egy újszülöttel alkottunk egy három nemzedékes együttlakást, ami egy külön élmény volt. Miért? Arról van szó, hogy a folyamatos együttélés mellett hozzászokunk a családtagok lassú változásához. Na, de, sok éves távolmaradás után a változás szembetűnő, főleg akkor, amikor egy más nyelvi kultúrához tartozó magatartási normák fényébe kerülnek. Egyszóval anyámról kiderült, hogy kicsinyes, fukar és bosszúálló, ezen kívül csak úgy általában rosszindulatú. Bár a háború óta, vagyis akkor már 18 éve, nem dolgozott, „csak” háztartásbeli –akkoriban negatív cédulával bíró – beosztása volt, a hirtelen megjelent unoka hatására azonnal elhelyezkedett, nehogy vigyázni kelljen a csecsemőre. Ez azonban mindössze egy apró példa, nem ebben merül ki ítéletalkotásom bizonyítéka.

1946-48 között volt egy fiatal cselédlányunk, a kor szokásainak megfelelően, aminek Rákosi pontot tett a végére. Nem nagy ügy, abban az időben sok ezer „úriasszony” volt kénytelen megtanulni némi házimunkát. Tehát mi is búcsút intettünk Terinek, akiről soha többé egy szót se hallottunk, legalább is néhány évtizeden keresztül. Aztán Teri is 60 éves lett és ráhajtott a nyugdíjra. Felkereste tehát az anyámat, hogy igazolja a Tb felé a nálunk, munkában eltöltött két és fél évét. És bár ez anyámnak egy fillérébe se került volna, az igazolást megtagadta, pedig csak a valóságot kérték tőle.

A hatvanas években azonban egészen más kavarta fel anyám hangulatát. A Rege út vége felé, közel a Széchenyi kilátóhoz volt egy állami bölcsőde anyátlan csecsemők részére. Itt nem csak alkalmaztak, de főleg kiképeztek dadusokat, akiket vidékről verbuváltak. Ezek a fiatal lányok szabályos időközönként, mondjuk három havonta kisebb csoportban Fogaskerekűn érkeztek a végállomásra. Onnan végig kellett menniük a Rege úton, azaz a mi házunk előtt is, természetesen bő szoknyás népviseletben, ahogy otthonról elengedték őket. Aztán, ahogy megkapták az első fizetésüket, lementek a városba és vettek normális szoknyát, blúzt, kardigánt és soha többé rá se néztek a bő szoknyákra. Ezek a lányok természetesen bentlakók voltak, és aki közöttük éppen szabad volt, az szombat esténként elment a Fogas vendéglőbe, ahol táncos vigadalom folyt.

Anyám oldaláról nézve a lényeg az, hogy éveken át lányok jöttek mentek bő szoknyában, majd szűk szoknyában, amit kivetkőzésnek neveztek. Ez volt a magyar vidék eléggé gyors átalakulása, amit jó anyám képtelen volt elviselni. Szerinte, aki beszületett a bő szoknyába, annak élete végéig viselnie kellett volna. Hmmmm…

De van az érmének egy másik oldala is. A hetvenes évek elején, amikor megvettem a borosjenői telket, az egyik szomszédom egy ilyen kivetkőzött, már erősen idősödő hölgy volt. Egy napon azzal jött át hozzánk, hogy „adnának kölcsön egy gereblyét, én ugyan nem tudom az mi, de a másik szomszéd azt mondta, azzal kell összegyűjteni a lombokat.” Mi összenéztünk, majd elnevettük magunkat. Ezt követve a kivetkőzött, volt cselédlány ott ártott nekünk, ahol tudott.

_______________________________________________________________
_______________________________________________________________
_________________________________________