Tibor bá’ vissza a múltba online

Az utóbbi egy-két évtizedben divatos lett vegának lenni, aminek persze különböző fokozatai vannak, de ez most lényegtelen. Tény az, hogy egyre többen ágálnak a hús ellen, újabban már ökológiai alapon is [a kérődző állatok metánt finganak, a húsért tartott állatok ötször több gabonafélét esznek meg, mint amennyi kalóriát az ő testük ad, elképesztő mennyiségű tiszta vizet igényelnek, stb.) A többség azonban hús zabál hússal. Mind a két véglet ökörség. A szigorú vegetáriánus étrend rendkívül veszélyes. A szervezetnek naponta 80 g proteinre van szüksége, amit állati eredetű ételek nélkül szinte lehetetlen magunkhoz venni. A vérképzéshez elengedhetetlen B-12 (cianokobalamin) vitaminból naponta minimálisan 2 µg szükséges, ami megint csak állati eredetű táplálékban található. A szintén nélkülözhetetlen (mert az emberi máj nem képes szintetizálni) Ω-3 és Ω-6 zsírsavak ugyan növényi olajakban is előfordulnak, de például a népszerű napraforgóolajban és olívaolajban Ω-3 nincsen, tehát erre is figyelni kell. Annál is inkább, mert az Ω-3 és Ω-6 aránya is nagyon fontos. Ugyanakkor az állandó nagymennyiségű húsfogyasztás, nem utolsó sorban a húsételek elkészítése (füstölés, pörkölés) szinte garantálja az érelmeszesedést, a vastagbélrákot, röviden: igen egészségtelen. 50-60 évvel ezelőtt ez nem volt probléma. Gyerekkoromban vasárnap „kötelező” volt a hús, de hét közben ritka volt, mint a fehér holló. Legfeljebb íz adásnak volt néhány karika kolbász belevágva a bablevesbe, a rakott, vagy paprikás krumpliba. Kivételt képezett a téli disznóvágás ideje, amikor néhány napig folyt a dorbézolás. És mivel valamennyien tudjuk, hogy ha nem jó szántunkból, akkor kényszerből vissza fogunk térni a régi szokásokhoz, írnék néhány mondatot erről.

A 40-es években és az 50-es évek első felében nagyon sokat éltem vidéken, egészen pontosan anyám szülővárosában Kiskunfélegyházán, ahol házunk is volt, azaz a teljes nyarakat ott töltöttem. Az általam megismert és megtapasztalt vidéki élet ma már rég nem létezik. Nem a nosztalgia beszél belőlem (bár, még az is beszélhetne), hanem a korabeli hangulat átadásának „kényszere”. Visszaemlékezéseim szerint a „paraszti” élet több százéves tapasztalatra támaszkodva, kiegyensúlyozott és nagyon élhető volt. Mindennek meg volt a „helye”. Az aratás-cséplés, a kukoricafosztás biztosította az egymásrautaltságot, ami társadalmi kohéziót adott. Senki se akart „érvényesülni” a másik rovására. A társadalmi elvárás igen kifejezett és egyértelmű volt. Senki nem engedhette meg magának a jelentős alulteljesítést. Ugyanis nem álltak volna szóba az illetővel. Anyai nagynéném gyakran hangoztatta, hogy a „jó háztartásból nem megy ki más csak a hamu és a füst a kéményen át.” Ez nem szarrágás volt, hanem az fenntarthatóság ösztönös megvalósítása. Egy alkalommal valamelyik nagybátyám tanyáján töltöttem egy hetet (ott kedveltem meg a kukacos sajtot, amit mára a tisztiorvosi hálózat kiirtott), úgy 10 éves koromban. Amikor rám jött a szükség kerestem a vécét, de nem találtam, a végén meg kellett kérdeznem, hogy hol van. Imre bátyám rákérdezett, szarnod kell öcsém? Menj be a kukoricásba, nálunk nincs klozet. Bementem hát jó messze, hogy ne látszódjak, mert már kifejlődött bennem a városi szégyenérzet. Leguggolás közben döbbentem rá, hogy nincs vécépapír. Visszamentem a házba és a magammal hozott könyv már elolvasott, első lapjait kitépve, visszamentem a kukoricásba. A tanyák egymás mellett voltak, a kukoricások is. Nekem egybefüggőnek tűnt az egész és a dolog úgy adódott, hogy néhány sorral áttévedtem a szomszéd földjére. Imre bátyám utánam kiáltott. Ne oda szarj öcsém, az a szomszéd földje, a miénket trágyázd, ha már itt vagy nálunk. Ekkor tanultam meg, amit ma már csak kevesen tudnak, hogy a szar is érték. Hogy ne lett volna az, amikor a műtrágya ismeretlen fogalom volt.

Emlékeim szerint senki se rendelkezett gépkocsival, de még motorkerékpárral se, legfeljebb biciklivel. A mezőváros házaihoz tartozott egy pitvar, ahol állatokat tartottak, akinek tanyája volt, az még lovakat is, mert lovat használtak traktor és gépkocsi helyett. A háztáji trágyát lovas kocsi hordta ki a földekre. Minden ötödik házban tehén is volt, akik (vagy amik?) hajnalban, csoportokba verődve kivonultak a legelőre, sötétedés előtt pedig visszajöttek és mindegyik magától visszament a saját istállójába, ahol megfejték őket. A tehenet nem tartó szomszédok este kannákkal mentek az előre megbeszélt 1-2 liter tejért. Tyúkot mindenki tartott, tojást senki se vásárolt. A pékhez nem kenyeret vásárolni mentünk, hanem kora reggel, szakajtóban vittük a saját dagasztású 3-4 kilónyi megkelt kenyértésztát kisütés végett. Délkörül mehettünk érte és a kenyerünk súlya után fizettük a sütési díjat.

Naposcsibét senki se vásárolt, ha kotlott egy tyúk, aláraktak 20-21 tojást és hagyták, hogy kikeltse őket. A kikelt 15-20 csibét a kotlós felnevelte, ügyelni se kellett rájuk. Az elcsavargott csirkéket senki se fogta be, estére úgyis mind visszament a saját helyére. Amikor megtestesedtek, akkor levágták őket (nem ám konyhakészen vették), megkopasztották és a vasárnapi asztalra kerültek valamilyen formában. A magyar parlagi tyúkot szinte nem kellett etetni, felkutatta magának az eleséget, amit kiegészített a házi hulladék. Tartottak nagyobb szárnyasokat is, libát, kacsát. Egy 10 kilós libát egy ültő helyben nem evett meg a család. Jégszekrény nem volt, a „felesleges” húst vagy lesütötték, vagy megvendégelték a szomszédokat, akik ezt később viszonozták.

A házak körül természetesen voltak konyhakertek, ahonnan a szükséges zöldségek származtak. Persze volt velük munka, de a többgenerációs családban ez az idősek dolga volt, vagy a feleségé, aki nem járt el napi 8 órát dolgozni a gyárba, hanem végezte a házimunkát. Nem volt jövedelme, de nem is volt rá szükség, mert a család közel önellátó volt. Aztán ott voltak a heti piacok, ahova mindenki kivihette a feleslegét és megvehette azt, amiben hiányt szenvedett. Mindennek meg volt a maga funkciója. Tartottak macskát, de nem a hálószobában és nem azért, hogy gazdája ölében doromboljon a whiskers falatokért, hanem, hogy az ősszel beszökő mezei egereket megfogja. Amikor a macska lekölykezett, a nem kívánt szaporulatot simán bedobták egy vödör esővízbe, és ha tudták volna, hogy ezért fél évszázaddal később másfél év letöltendő börtön jár majd, estig rázta volna őket a röhögés. Ja, az esővíz, azt bizony összegyűjtötték, mert abban mostak. A kútvíz ugyanis túl kemény volt, sok szappan kellett volna hozzá (nem ám Persil). Ja, szappan, azt bizony az asszonyok maguk főzték összegyűjtött hulladék zsiradékból (nátronlúg segítségével).

Egyre emelkedő gázszámla természetesen nem volt, de még palackos gáz sem. Sparhelten főztek, aminek oldalfalában lévő meleg víz szolgálta a mosogatást, és ősztől tavaszig melegen tartotta a konyhát. Rőzse és aprított fa volt az energiaforrás. Télen a szobát kemencének becézett cserépkályha fűtötte. Áramot kizárólag világításra és egy rádió üzemeltetésére használtak. Még a kapucsengő is mechanikus volt, vagyis a marokgombhoz csatlakozódrót belsővégén, egy kolomp szólalt meg.

A fentiekben leírtak ellenére senkinek se voltak migrénes rohamai, a mániás depressziót nem ismerték, pszichológushoz senki se járt, azt se tudták, hogy eszik-e vagy isszák, nem voltak bipoláris gyerekek. A házasságok nem borultak fel, a gyerekeket apa-anya nevelték, akik felnövekedésük után magától érthetően megálltak a saját lábukon, és növekvő türelmetlenséggel nem várták az öröklést, hogy seggére verve a családi háznak, vegyenek maguknak egy 200 lóerős járgányt. Nem emlékszem, hogy láttam volna elhízott embert, gyereket meg végképp nem. Soha senki nem unatkozott, az ünnepeket mindenki otthon töltötte, és minden pénzben lefogadnám, hogy hét végén wellnes szállóba akkor se mentek volna segget áztatni, ha nekik fizettek volna nem elhanyagolható összeget.

Kiemelkedő (ami nem az én érdemem, csupán egy véletlenszerű előfordulás) intelligenciámnak köszönhetően idős fejjel képes voltam tökéletesen adaptálni magam ehhez a „szép új világhoz”, de ha megkérdeznétek tőlem, azt válaszolnám: sokkal inkább élnék az 1940/50-es Magyarországon, mint a main.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_______________________________________