Tibor bá’ online

Ez a poszt, vagy levél először 2007 tavaszán jelent meg itt a blogon . Erre ma már senki nem bukkan rá, ezért elővettem, elsősorban azért, mert időközben több százezer honfitársunk távozott külföldre, és nem biztos, hogy tudják, mivel néznek szembe. A levél valóságos, nem kitalálmány, egy kanadás magyar írta.

________________________________

A hazatérő disszidens helyes döntését dehogy is kérdőjelezem meg. Ha most így nagy hirtelen próbálok visszaemlékezni, akkor azt mondhatom, hogy a barátságunk is tán annak köszönhető, hogy az írásaimon keresztül lemérhetted, mennyire hasonlóan látom én is a helyzetet. A novelláim itt élő magyar hősei, tulajdonképpen nem mások, mint egy rakás félresiklott sorsú szerencsétlen, akik a körülmények miatt már nem tudnak letérni a pályájáról, de azzal korántsem elégedettek. Igaz, ismerek olyanokat, akik be nem vallanák, hogy mennyire hiányzik a szülőföld, de nem kell atomtudósnak lennem, hogy rájöjjek, nekem is és önmaguknak is hazudnak. Elképesztő mennyiségű magyar filmekkel felszerelve csipegetnek valamit az otthon hagyott hangulatból és persze repülőre is ülnek rendszeresen, hogy hazalátogassanak. Ilyenkor úgy térnek vissza, hogy a világ minden kincséért nem tudnának már otthon élni, de azért kiderül, hogy a következő években újra tervezik a hazalátogatást. Hamis, hazug világ ez, és ha az ember bevallja, hogy mennyire fontos a szülőföld, akkor is tehetetlen. Sokan már nem képesek az ismételt újrakezdésre és végtére is, hazaköltözés esetén megint csak bele kéne szokni valami idegenbe, mert ez már akkor is egy külön világ, ha az utcán magyar szót hall az ember. Sokan – köztük jómagam is – abban reménykednek, hogy tán nyugdíjasként több időt tölthetnek otthon. De meddig lehet bírni egészségileg és anyagilag ezt a röpködős, sehová nem tartozó életmódot? Én tudom, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, szóval az ember az idegen jóban is csak vágyakozhat a „legjobb ” után. Egyetlen mentségem van csak a jelenlegi állapotomra: Ha nem próbálom meg ezt a lépést, örök életemre szemrehányást tettem volna magamnak, hogy nem volt bátorságom hozzá. Fonák helyzet ez, de már kár keseregni rajta. A gyökerek pedig vannak, léteznek és bár láthatatlanok, de eltéphetetlenek. Van itt olyan magyar, aki annyira kanadai akart lenni, hogy a magyaros hangzású Csabát Zale -re változtatta. Nos ez a szivar igazán nem panaszkodhat, de azért kiderült, hogy egy kis ingatlan már várja odahaza, ha esetleg mégis a hazaköltözés mellett döntene. A magyarsága meg abban nyilvánul meg, hogy hazai műsort ad egy tévécsatornán, ahol az egyik fia szorgalmasan olvassa a híreket, reklámokat, magyarul, de mivel a srác már itt született, így a kettőkor-ból kétkor lesz és hasonlók. Hát így magyarkodunk mi errefelé.

___________________________________________________________________
___________________________________________________________________
_____________________________________________________