(2304) Hurrá, emigrálunk! Most már lehet!

Tibor bá’ online

 

Lépten-nyomon találkozok emberekkel, értelmes emberekkel, akik meg vannak győződve arról, hogy itthon élni nem érdemes. Igaz, ők itt vannak, de tulajdonképpen mennének, és akkor felhoznak néhány érvet, miért maradnak.

Az egyik azért marad, mert nem hagyhatja itt a szüleit. A másik marad, mert már túl öreg ahhoz, hogy hazát cseréljen (mintha ezt lehetne). Aztán marad, mert nem tud nyelveket és nehezen tanul. Marad, mert nincs jó szakmája. Marad, mert családja van, és nem teheti ki őket a bizonytalanságnak. Retorikailag tehát mindenki megy vagy menne. Szinte érthetetlen, hogy közel 10 millió mégis marad. Vagy talán arról lenne szó, hogy a kibicnek semmi sem drága? Netán divatba jött volna a külhonba távozás betervezése, de a kivitelezéssel azért csínján bánunk?

Mindenesetre vettem magamnak a fáradságot, és egy-egy ilyen menni akaróval kezdeményeztem egy kis gondolatcserét. Természetesen kiderült, hogy egyetlen szempont van csak, az pedig az anyagi boldogulás.

Elképesztő, hogy olyannal nem találkozok, aki tudná, az életnek nem csak színvonala, de minősége is van. Miért nem tudja senki, hogy a gyökértelenség, a sehova sem tartozás demoralizál? Miért nem tudja senki, hogy az anyanyelvi kultúra, a gyermekkorban felvett szokások megtagadása pszichés károsodást von maga után?

Csak pénz, pénz és pénz? Semmi más? Persze tudom, annak, akinek nincs, mármint pénze, annak üresen csengenek ezek a szavak. „Csak nekem legyen egyszer pénzem, majd én megmutatom, hogy…” Nézek elébe, barátom. Nem te leszel az első, aki csak addig akar mutogatni, amíg nincs, aztán meg el lesz foglalva a lelki nyomorával. Apropó, lelki nyomor, térjünk rá erre a témára.

A pénznek ehhez semmi köze, de megjegyzem, 2013-ban tizenhárom kamasz fiú fulladt a Balatonba. Valamennyi sajnálatos eset, és mindegyik családnak személyes tragédia. Ez a tizenhárom eset pontosan tizenhárommal több, mint amennyi szabad lenne, hogy megtörténjen. De jelenti-e azt, hogy jövőre nem engedhetem el a fiam egy kéthetes balatoni táborozásra? Semmi esetre sem, hiszen statisztikailag a tizenhárom eset elenyésző a sok százezer lubickoló fiatalhoz képest. Miért írom ezt? Azért, mert, ha más témában felhívom a figyelmet három-négy esetre, ugyanezt a logikát követve kijelenthető, néhány kiragadott példából nem lehet levezetni általános trendet. Így igaz!

Viszont, ha nem kiragadott esetekről van szó, akkor egészen más a hely­zet. Éppen ezért a következőkben olyan eseteket írok le, amelyek velem, család­tagjaimmal, barátaimmal, közvetlen környezetemben történtek, méghozzá „tömegesen”. Olyanról viszont nem tudok, ahol tökéletes a happy end.

 

Gábor

Középiskolás éveim alatt egy osztályba jártam Szentirmai Gáborral, aki 1956-ban Kanadába disszidált. Megtanult angolul, napi két műszakban dolgozott, tíz évvel később már vállalkozott. Volt neki egy fotóstúdiója, a magyarországi barátok pedig irigyelték. Na nem az álmatlan éjszakáit, nem a könnyekkel küszködő magányt, nem a nihilista sehová sem tartozást. Kizárólag csak a bankszámláját irigyelték. Hogy ezek a dolgok együtt járnak, hogy szorosan összetartoznak, az furcsa módon elkerülte mindenki figyelmét (amit persze én most nem hagyok).

Gabi azt tudta, hogy így, ahogy él, nem jó, csak azt nem tudta, miért. Mindenkitől azt hallotta, ha van pénzed, akkor a boldogság garantált. Neki lett pénze, és boldogtalan volt. Legkézenfekvőbb hiányt feleségben érzett. Úgy gondolta, ha van nő, akkor az megoldja a gondokat.

Megbízott tehát magyarországi barátokat, „szerezzenek” neki egy feleséget (nem egyedi eset, lehet ilyenekkel találkozni). Még csak hirdetni sem kellett, az ismeretségi körből akadt elég jelentkező. Némi levelezés, némi jogi huzavona, távházasság, stb., és már ül is a repülőn a soha nem látott feleség.

Hogy a hölgyet mi motiválta, arra nem térek ki, hülye, aki nem jön rá az első hallásra. A frissen sült feleség csak addig élt Gabi lakásában, amíg nem tanulta meg a helyi dörgést, ami pedig nem volt több három hónapnál. Ezt követve a férj bottal üthette nyomát.

Gabinál az életösztön tökéletesen működött. Elment, hát elment. Kezdte a dolgot elölről. Némi levelezés, némi jogi huzavona, távházasság (amelyet persze egy távválás előzött meg), stb., és már ült a repülőn a soha nem látott feleség.

Hogy a hölgyet mi motiválta, arra megint nem térek ki. Egy biztos, ez a frigy sem tartott tovább három hónapnál.

Gabi nem volt elmebeteg, pontosan tudta, hogy valamit elrontott, csak azt nem tudta, mit. Kezdte tehát a dolgot teljesen elölről, immáron harmadszor, csak sokkal-sokkal óvatosabban. Természetesen még mindig pénz-centrikusan gondolkodott, mert másképp nem is tudott. Úgy gondolta, hogy nagyvonalúbbnak, költekezőbbnek, önfeláldozóbbnak kell lennie, és akkor marad a nő.

Hogy a harmadik feleség hogyan került oda, arra most tényleg nem térek ki, elég, ha ott folytatom, hogy néhány nappal a megérkezés után közösen elmentek egy áruházi barangolásra, ahol a hölgynek érdekes ötlete támadt. Gabi tudta nélkül egyszerűen leemelt egy üveg parfümöt az egyik polcról, és bedugta a kabátja alá. A hülye liba nem tudta, hogy az áruház teli van aggatva rejtett kamerákkal, és nyüzsögnek az áruházi detektívek.

A gyanútlan Gabit és a gyanútlanságot megjátszó feleségét beterelték egy irodába. Jegyzőkönyv meg miegymás. A liba (még mindig a feleségről van szó) egy szót sem értett angolul, ami egy kissé megnehezítette az egész ügyet. Gabi úgy érezte, ütött az ő órája. Magára vállalta a lopást, mert ő beszél angolul, de főleg, mert azt hitte, ezzel a nagyvonalúsággal a nő egy életre le lesz neki kötelezve (egyes férfiaknak sosem jön meg az eszük).

Tévedett! A nő már másnap otthagyta, ő pedig csak igen jelentős óvadék fejében védekezhetett szabadlábon. Most kezdtek a hullámok összecsapni a feje felett. Az életösztön azt súgta, vissza az óhazába. Gábor lehúzta a rolót. Pénzének nagy része az óvadékban. Utolsó dollárjain vett egy retúrjegyet Magyarországra. Hazájába egy 30 napos vízummal léphetett be, és amikor az lejárt, kérte, hogy itt maradhasson, amivel nem is lett volna semmi baj, ha nem mondja el az okot.

Gábor jóhiszemű volt és naiv, azt hitte, az íróasztal másik oldalán egy másik magyar ül, pedig ott egy bürokrata ült, aki mellesleg magyar. A bürokratát nem érdekelte a történet, sem pedig Gábor lelki baja, nem kapott sem vízumhosszabbítást, sem pedig repatriálást.

Persze nyugodtan maradhatott volna ezek nélkül is, elvégre a magyar állampolgárságáról soha le nem mondott és azt soha el nem veszítette, de Gabi nem volt „életképes”, őt a szülei tisztességre nevelték.

Szentirmai Gábor a harmincadik nap esti óráiban repülőgéppel örökre elhagyta hazáját. Frankfurtban át kellett volna szállnia a kanadai gépre, de átszállás előtt felakasztotta magát.

És most álljunk meg egy pillanatra egy röpke kiértékelés céljából. A Gabival történtek elég okot adnak-e az élet megszakítására, mondjuk úgy, „normál” körülmények között? Semmi esetre sem. Azért, mert valakit (igaztalanul) áruházi lopással vádolnak, normál körülmények között nem követ el öngyilkosságot. Tovább megyek, és azt állítom, hogy ha nem szakad el a gyökereitől, nem követi el ugyanazt a butaságot egymás után háromszor.

 

Ildikó

Amikor a forradalom kitört a húgom mindössze 19 éves volt, és szüleink nagyon nem akarták, hogy elhagyja az országot. Na, ha nem akarták, akkor ez eggyel több ok volt a távozásra. ’56 decemberében Bécsben tudtam meg, hogy a húgom is ott van valahol a közelben, amit aztán egy hazulról kapott szülői levél pontosított.

Mivel a lágerekben uralkodó nemi erkölcsök elképesztő mélységben jártak, első dolgom volt, hogy összefussak vele, főleg, mert eredeti lakhelyét, egy apácazárdát három napon belül otthagyta, amikor kiderült, nem csak fiúk nem mehetnek fel a zárda épületébe (a főnöknő már a gondolattól is vissza akarta adni lelkét a teremtőjének), de a lányokkal úgy bántak, mintha valódi novíciák lettek volna.

Ez volt az a légkör, amelyet a húgom végképp nem tudott elviselni. Hogy is ne, nem azért várt tizenkilenc kemény évet, hogy most, amikor már a didkói is oly szépen domborodtak, zárdába száműzze magát. Persze jogilag már nagykorú, én meg alapvetően liberális, szóval mindössze azt tudtam tenni, hogy alaposan megmostam a fejét. De hát meddig nedves egy tizenkilenc éves haj? Maximum addig, amíg látótávolságon belül vagyok. Szóval Ildi „zabálta” a férfiakat, ahogy ezt mondani szokás.

Ezzel a zabálással nem is lett volna semmi különösebb baj, istenem, nem ő az első az Édenkerten kívül, ebbe nő még bele nem halt (legfeljebb a következményeibe), de mindent hülyén intézett.

Bonegillá-ban például összeszedett magának egy olaszt, aki jó pár centivel maradt a 160 alatt. Mondjuk, ez a testmagasság nem túl ritka Szicíliában, de úgy tudom, a nők nemigen díjazzák, ha a hapsijuk a honuk alatt szaladgál. Jó, nem bánom, szaladgáljon, de legalább lenne „valamije” (ahogy az anyám szokta mondani). Csakhogy az a szicíliai, aki heteket töltött Bonegillában, olyan szegény volt, mint a templom egere, természetesen egy szicíliai templom egerére gondolok. Hogyne lett volna szegény, pontosan ez volt az ok, amiért emigrált.

Mindent összevetve, Ildinek volt egy mélyen ülő averziója minden olyan férfival szemben, akinek volt gyerekszobája, akinek volt tisztességes megélhetése, aki a nőt partnernek tekintette, aki bármily más okból kifolyólag „partiképes” volt. Viszont mágnesként vonzódott a csibészek, vagányok, lusta fráterek és a nőket szarba vevő férfiak felé. Ez volt és kész.

Első állását apánk ifjúkori barátja, a ’48 óta Sydneyben élő Nagy Sanyi szerezte neki. Egy felső középosztályú házaspár hároméves kislányára vigyázott bentlakásos alapon egy tengerparti villában. Állítólag a férj „kikezdett” vele, amit a vasárnapi kimenőjén mesélt el a Sanyinak. Ez természetesen nem lehetetlen, sőt, nagyon is életszerű, de az már kifejezetten marhaság, hogy nemet mond a dúsgazdag ausztrálnak és nyomban igent a csóró magyarnak a hatalmas panaszkodás közepette. Ehhez különleges érzéke volt.

Egy másik vasárnap délelőttjén kint ült a Hyde-park fái alatt egy padon, és Adyt olvasott. Egyszer csak jön egy középkorú férfi és megszólítja, „Kezeit csókolom, kisasszony, magyar tetszik lenni?” És ezzel már el is indult a társalgás. Kiderült, hogy az ürge még a háború előtt érkezett, pillanatnyilag van egy női ruhakonfekciója, és alaposan meglepődött, hogy a húgomnak textil technikusi diplomája van. „Hát akkor mi szakmabéliek vagyunk”, lelkendezett az úriember. Bizony, bizony, és beindult a szakmai beszélgetés.

Ha egy talpraesett nőnek van ilyen marha nagy szerencséje, az félórán belül már lecsót főz a konfekciós úriember villájában, aki megnyalja mind a tíz ujját és megkéri a kezét, mert tizennyolc éven át pont ilyen tűzről pattant magyar menyecskéről álmodott. Ildinek viszont eszébe sem jutott a lecsó. Erre a pasinak mentő ötlete támadt, menjen fel a kiskegyed a két sarokra lévő gyárba, nézze meg a gépeket, meg különben is éppen egy forelady[1]-re van szüksége. „Ez úgy hangzik, mint egy bélyeggyűjtemény”, szellemeskedett a „kiskegyed”. „Na jó”, fogyott el a türelme a pasinak, „ha feljön a faktorimba[2], ahány ruhát felpróbál, azt mind elviheti magával”.

Ne is mondjam, Ildi másnap ugyanazokat a rongyokat vette fel, amelyeket még Bécsben kapott a Caritástól. Engem szörnyen izgatott, hogy miért nem ment fel az „impotens vén hülye” gyárába. Erre az volt a válasz, hogy ő nem egy kurva. Ugyanis akkor még nem tudta, hogy tizenöt év múlva öt svájci frankért lesz konzumnő egy útszéli fogadóban közel az osztrák határhoz.

Eredeti férjét, Kozma Elemért simán faképnél hagyta, amikor egy magyar milk bárban összefutott egy igazi pesti stricivel, és amikor kiderült, hogy ezt is Kozmának hívják (csak hát Feri a második neve), ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy férjhez is menjen hozzá. Így maradt a neve Kozma Ildikó érettségitől a haláláig.

Feri jól járt vele, mert végre volt valaki, aki eltartotta. Nem mintha Ferinek nem lett volna állása, csak hát a hét utolsó napján, amikor kiosztották a heti bért, Feri egyenesen egy illegális kártyaszalonba vetette magát, és addig nem tágított, amíg egyetlen penny maradt a zsebében. Ez az állapot, mármint az abszolút pennynélküliség rendszerint hajnali öt körül következett be. Bűnbánó pofával hazajött szépen, és megkérdezte van-e reggeli.

Kozma Feri garázdálkodásának az vetett végett, hogy Ildi összefutott egy Ferinél is nagyobb csibésszel. Meglátni, megismerni, megszeretni és átlovagolni rá csak pillanat műve volt, és ráadásul nagyon hatásos.

Abban az időben közösen béreltünk egy nagyobbacska házat, amelybe annyi albérlőt pakoltunk, hogy mi lényegében ingyen laktunk. Egyik nap délután betépett hozzánk Feri, és izgatottan újságolta, hogy amíg nem voltunk itthon, délelőtt betörtek hozzájuk. Rohanok át hozzá, és konstatálom, hogy az egész szoba olyan, mint a csatatér. Feri bizonygatja, hogy hiányzik Ildi fényképezőgépe, bundája, az összes cipője, stb. Kérdeztem tőle, „mondd, Feri, a te holmid közül mi hiányzik?” Azt mondta, neki nem vittek el semmijét. Egy férfi, még a legnagyobb csibész is, néha elképesztő hülye tud lenni. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy faképnél hagyták.

A Kapovics nevű új pasi nem járt kártyabarlangba, helyette motorversenyezett. Ehhez az igen szórakoztató hobbihoz természetesen tartozik egy versenymotor is, amelyet magától érthetően Ildi vett meg az összespórolt pénzéből. Ez nem esett túlzottan nehezére, mert egy férfi kitartása addigra már vérévé vált. Sajnos Kapovicsnak volt egy másik mániája is a motorozáson kívül, állandóan bujdosott a felesége elől, akinek ’57-ben csinált egy gyereket még Svájcban, és aki üldözte őt a gyerektartásért. Ez a bujdosás azt jelentette, hogy ketten, majd hárman, és a végén négyen végigvándorolták egész Ausztráliát.

Ennek a rendezetlen, hányatott életnek idegösszeroppanás lett a vége. Az idegösszeroppanásból idegosztály, az idegosztályból zárt osztály, majd a gyerekgondozási jog elvétele lett. Egy gyermekeitől megfosztott anya aligha rehabilitálható. Az elmegyógyintézetből történő elbocsátása után kérte vissza gyermekeit, de hiába. Ekkor megpróbálta őket meglesni az iskolából kijövet, de ettől eltiltotta a bíróság. Szülhetett két fehér bőrű gyereket a gyéren lakott Ausztráliának, de ő maga már nem kellett, leírták, igaz, gavallérméretű rokkant nyugdíjjal.

Ekkor eszébe jutott, hogy volt neki egy osztálytársa, akit szeretett, és akiről úgy tudta, hogy Kanadában él. Vett tehát egy repülőjegyet Kanadába, és átutazott. Ott megkérdezték tőle, hogy mi járatban van, amire nyíltan elmondta, hogy Kohn Misi után jött. Hát, ez derék dolog, de ki az a Kohn Misi? Ki lenne, hát az osztálytársa. Na, jó, és hol lakik. Azt bizony nem tudta. Asszonyom, tudja maga, mekkora Kanada? Itt akarja cím nélkül megtalálni? Azt csak bízzák rá. Mi tagadás, egy lelkileg megbillent embert elhagy minden racionalitás. Ildi a következő géppel, nem egészen önszántából, visszament Sydneybe.

Közben „kiderült”, hogy Kohn Misi nem is Kanadában, hanem Svájcban él. Így esett, hogy a következő utazásra svájci céllal került sor. Itt valami okból kifolyólag senki sem kérdezte, miért jött, így aztán elkezdhette keresgélni régi osztálytársát. Amikor megfáradt, betért egy fogadóba, ahol mindjárt meg is szállt. Aztán keresgélt-keresgélt, míg el nem fogyott minden pénze. Ekkor a fogadós azt mondta neki, nem kell fizetnie a szállásért, ha módját tudja ejteni, hogy vendégei jól érezzék magukat, és közben jó sokat rendeljenek is. Ildi kicsit átgondolta a múltat, és rájött arra, hogy tulajdonképpen mit kérnek tőle. Különben sem volt sok választása, a Kohn Misi keresgélésére ráment az összes pénze.

A konzumálkodás természetesen azzal is jár, hogy az ember torkán lecsúszik némi alkohol, ami kezdetben talán kellemetlen, de meg lehet szokni. Sőt, nagyon meg lehet szokni. Így aztán Ildiből néhány év alatt totális alkoholista lett. Problémás nő pedig nem kell senkinek. Ezért aztán Ildi visszakerült Ausztráliába, elvégre ausztrál állampolgár volt.

A rendszeres alkohol, a rossz idegállapot megtette hatását. Előbb nyombélfekély, majd gyomorrák. Még nem volt ötven éves, amikor meghalt… hazájától (amelyet nem kellett volna elhagynia) távol… Sydneyben.

Önmagára sosem költött sokat, munkájának gyümölcséből mindig mások jártak jól, halálakor 8000 dollár volt a bankszámláján, széfjében pedig egy telefonszám, apja budapesti telefonszáma.

Így értesültünk haláláról, és arról, hogy a 8000 dollár sorsa némileg bizonytalan, mert az ausztrál közjegyzőnek ki kell deríteni néhány dolgot, például azt, hogy van-e törvényes örököse. Na, mit ad isten, volt. A húsz évvel korábban elvett Lacika és Katika hirtelen rádöbbentek arra, hogy volt egy bloody new Australian édesanyjuk, aki rokkant nyugdíjából összekuporgatott 8000 dollárt. Nyolcezer ropogós dollárt némi szépséghibával, ugyanis lehet, hogy nem ők, hanem magyarországi apja örököl.

Ekkor a két gyerek másodpercek tört része alatt arra is rádöbbent, hogy van nekik Magyarországon egy anyai nagyapjuk is. A képlet egyszerű, meg kell őt környékezni, az egyszerűség kedvéért mondjon már le az örökségről, mit csinálna egy öregember Magyarországon 8000 dollárral, ott el sem lehet ilyesmit költeni, aztán meg szegény ausztrál közjegyzőnek megszűnne a dilemmája, hogy kié legyen a pénz. Csak volt egy apró bibi, egy rohadt szót sem tudtak magyarul. Ez bizony rázós, de nem megoldhatatlan.

Cataline elment az ottani Belügybe és öt dollárért Antalffy-ra változtatta a nevét, majd a városban felkeresett egy öreg pasit, akiről mindenki tudta, hogy magyar származású. Ezzel magyarra fordíttatta szívhez szóló angol fogalmazványát, és már jött is az ékes magyar levél a szeretett óhazai nagyapuhoz, amelyet ki más írt alá, mint az elveszettnek hitt unoka, Antalffy Katika. Na és, milyenek az óhazai nagyapuk? Bizony úriemberek, írhatnám, hogy gentleman-ek. Apám lemondott az 1.200.000 forintról, ugyan, mire költeném, tette fel nekem a költői kérdést.

Azt mondják a nők hat-nyolc évvel élnek tovább, mint a férfiak. A húgom öt évvel volt fiatalabb, mint én, és már 20 éve halott. Nem tudok szabadulni a gondolattól, ha nem hagyja el a hazáját, még ma is él.

 

Pali bácsi

Pali bácsit hihetetlen keményfából faragták. Megözvegyülésének első napjától kezdve feltalálta magát, így hiányt semmiben sem szenvedett, de hogy Klári nem ült az ablak előtt és nem kötött (csak az isten tudja, hogy mit), az elviselhetetlennek tűnt előtte. Sebaj, gondolta, majd megszokom, de nem szokta meg. Így esett, hogy egy szerdai napon, amikor a magyar hentes leszállította a rendelést, a magyar hentes magyar kifutójával szóba keveredett, és elmondta neki magányosságából fakadó bánatát. A fiú, aki még csak pár hete érkezett Ausztráliába, megígérte neki, hogy segít.

Tíz nappal később Pali bácsi kapott az Óhazából egy nagyméretű borítékot, amelyet egy közvetítő iroda küldött neki, és amelyből női fényképek, valamint egy szerződéstervezet került elő, valamint egy bankszámlaszám, ahová a szolgáltatás ellenértéke befizetendő. A dolgok nyélbeütése után a tíz évvel fiatalabb hölgy karácsonykor már Sydneyben volt, majd hat hónapon belül megejtették az esküvőt is. Hiába, csak a fiatalok érnek rá, az időseknek minden nap számít!

Magdi viszonylag gyorsan megtanulta, hogy fő funkciója az ablak előtti kötögetés, amit különben szívesen felvállalt, de az egy sima, egy fordított helyett az egy sor kötés, egy sor plafonra bámulást praktizálta. Egyre csak nézte a plafont, és szomorú képpel Petőfi-verseket motyogott. Pali bácsi érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért egy terápiás megbeszélést kezdeményezett. Megállapították, hogy Magdi lélekben többet van otthon, mint Sydneyben, és ez így nem maradhat. Ekkor Magdi előállt azzal, hogy van neki Zalában egy harmincéves keresztfia, aki ki szeretne jönni, és ha itt lenne, ő is mindjárt jobban érezné magát.

Az ötletet tett követte, hol volt még az egyéves házassági évforduló, amikor Feri már bőszen lakta az utcára néző kisszobát. A házirend hamar megváltozott, mert a munkát találni képtelen Feri esténként üzleti elképzelésével Pali bácsit zaklatta szüntelen. Végül az öreg úgy gondolta, egyszerűbb, ha ad a fiúnak 10 000 dollárt, aztán érvényesüljön, ahogy tud. Az természetesen borítékolható volt, hogy a tíz rongy hamar elolvad, és Ferinek újabb tervei lesznek.

Az első tízezer dollár Pali bácsitól oly elképesztően könnyen volt leakasztható, hogy a jég hátán is megélni képes fiatal honfitárs vérszemet kapott, már nem csupán kért, követelt. Családi jelenetet családi jelenet követett, már amennyiben ők hárman családnak voltak nevezhetők. A végeredmény minden esetben egy újabb és újabb csekk kitöltése volt.

Közben Pali bácsi szekatúrához nem szokott szervezete a kifáradás jeleit kezdte mutatni. Mire a bankszámla kiürült, Pali bácsit kivitték a temetőbe szeretett hitvese, Klári mellé.

A temetés után Magdi és enyhén mohó keresztfia átnézte a házat, ahonnan minden kacatot és olyan tárgyat kihajítottak, amely a legkisebb mértékben is emlékeztetett Pali bácsira. Aztán elkezdték tervezgetni, mit is fognak csinálni, miután eladták a házat és megfelezték a vételárat. A tervezgetésnek még a felénél sem jártak, amikor a halált követő harmincadik napon levelet kaptak egy olyan ügyvédi munkaközösségtől (hogy ennél a magyar kifejezésnél maradjunk), ahol magyar anyanyelvű munkatárs is dolgozott. A levél tartalma a következő volt.

„Tisztelt asszonyom! Kötelességem értesíteni önt arról, hogy a megboldogult halála előtt a saját tulajdonát képező családi házra 700 000 ausztrál dollárt vett fel, mely összeget letétbe helyezte. A letétből az összeget az özvegy a nevére kiállított csekk ellenében 14 napon belül felveheti. Ha ezt 14 napon belül nem teszi meg, úgy a letéti összeg tulajdonjoga a helyi állatmenhelyre száll. A névre szóló csekk megtalálható az örökhagyó családi fényképalbumának belső borítója alatt. Az ügyvédi iroda páncélszekrényében őrzött végrendelkezés az ausztrál jog szerint megtámadhatatlan. Tisztelettel: Dr. X. Y. ügyvéd.”

A levél olvasása után Magdi elsápadt, majd kihullott kezéből az elolvasott szöveg. Ferinek a földről kellett felvenni, hogy átfuthasson a sorokon. Olvasás után felüvöltött, hol az az átkozott fényképalbum? „Hogy hol van?”, kérdezte vissza Magdi, miután magához tért, „Te vitted ki a kukába, te szerencsétlen.” „Tudod mi történt?” – folytatta a most már cseppet sem víg özvegy. – „A ház sem a miénk, földönfutókká lettünk. Éveket vesztegettem el e mellett a nyomorult férfi mellett, és most mehetek vissza Zalába egy huncut vas nélkül, még azt sem tudom, miből fizetem ki a repülőjegyet.”

 

Ez a kis történet egyaránt figyelmeztető azoknak, aki 40-50 éve kint élnek, és azoknak is, akik a külföldre szakadt hazánkfiait meg akarják sarcolni. Több évtizedes külhoni lét a magyarságtudatot sok esetben egészségtelen szintre srófolja, ami a természetes óvatosság rovására megy. Tanuljuk meg, az azonos anyanyelv nem garancia a tisztességre.

De figyelmeztetés lehet a kivándorolni szándékozóknak is, ha valaki mindenképpen tisztességtelen harácsoláson töri a fejét, okosabb, ha Magyarországon marad, itt legalább ismeri a „dörgést”. Ilyen végrendeletet Magyarországon nem lehet érvényesíteni. Arról nem is beszélve, hogy az ügyvédi iroda jó eséllyel rávehető az örökhagyó kijátszására, elvégre az már halott, de az angolszász hagyományok szerint a végakarat, bármily hóbortos is legyen az, szent és sérthetetlen.

 

Klaudia

Egyedül nevelte tizenhat évesen szült lányát, aki éppen most töltötte be a nyolcadik évét, és persze rengetegbe került. A tizenhat évesen szülő nők partnerei nem arról híresek, hogy rohannak fizetni a gyerektartást. Ebben a témában Klaudia sem volt kivétel, fizetése pedig alig biztosított többet, mint a nyomorszint. Ezért aztán, amikor a munkahelyén az egyik háromgyerekes, 48 éves családapa összerúgta a port feleségével, Klaudia gondjaiba vette az élet méregpoharát fenékig kiívó férfit. Zsolt pedig megkönnyebbülve öntötte ki bánatát egyenesen Klaudia ölébe, és persze a 24 év korkülönbség sem volt kutya.

Zsolt nem csak jól keresett, de kellően vagyonos is volt, ráadásul ezermesterféle, akinek családi költségvetése messze jövedelme alatt maradt. Ráadásul nem zárkózott el az elől, hogy Klaudia és Zsuzsika nevű leánya odaköltözzön hozzá, annál is inkább, mert felesége a három gyerekkel együtt átköltözött az egyik háromszobás lakásukba.

Zsolt mint oroszlán harcolt a gyerekekért, de persze nem sok reménnyel, amióta Magyarországon a bírói kar „elnőiesedett” férfiember nemigen nyer gyermek elhelyezési pert. A máskülönben abszolút családcentrikus Zsolt alkalmazkodott a helyzethez, és azzal biztatta magát, hogy máris van egy nevelt lánya, és nem túl idős ahhoz, hogy vállaljanak saját közös gyereket is. Vagyis Klaudiát az első perctől kezdve végleges „megoldásnak” fogta fel, ami ellen az isten lábát éppen megfogó hölgy nem fejtett ki ellenállást, hogy diplomatikusan fejezzem ki magam.

Most következhetne az, hogy „és addig éltek, míg meg nem haltak”, de nem következik. Klaudia valami kideríthetetlen okból kifolyólag nem volt megelégedve életszínvonalának több száz százalékos megemelkedésével. Amiről korábban csak álmodozhatott, nyáron heteken át saját villában nyaralt a Balaton mellett, télen IBUSZ-szal vitethette magát az osztrák Alpokba, a butikból öltözködött a KGST-piac helyett, a saját gépkocsiján járt, stb., stb. Mindez azonban nem nyújtott megelégedettséget. Minden vágya az volt, hogy kikerüljön Ausztráliába.

Zsolt a disszidálásról hallani sem akart, életével tökéletesen meg volt elégedve, fel nem tudta fogni, mi extrát nyújtana neki egy ilyen feleslegesnek vélt „kaland”. A véleménykülönbség miatt a téma nem lett lezárva, havonta elő-előjött. Máskülönben magyar mércével mérve közöttük a harmónia tökéletesnek volt mondható.

Telt, múlt az idő, egy napon Klaudia azzal állt elő, hogy nincs megelégedve az eddig használt fogamzásgátlóval, és át szeretne térni a méhhurokra. Tekintve, hogy ez a történet még a rendszerváltás előtt kezdődött, a megnevesített hurkot a nőgyógyász ajánlatára az NSZK-ból kellett volna beszerezni. Zsolt a nyakát kitörte, hogy valutát szerezzen, hogy rátaláljon arra, aki az NSZK-ba készül, magyarán pénzt, fáradságot nem kímélve beszerezte a kívánt méhhurkot.

A méhhurok sikeres implantálását követő második nap Klaudia és Zsuzsa úgy tűntek el, mint a kámfor. Mindenfajta figyelmeztetés nélkül egyszerűen kiléptek Zsolt életéből.

A következő héten két dolog történt. Klaudia telefonált egy Bécs melletti menekülttáborból, hogy ott vannak, várják az ausztrál befogadást, és Zsolt ne haragudjon, mert ő vele szeretett volna kimenni, de hát ugye… A másik, hogy Zsolt munkahelyén észlelvén az űrt, egy másik ifjú hölgy (plusz egy négyéves fiúgyerek) azonnal az árván maradt férfi megvigasztalásába kezdett, ami idővel egy külön történetté nőtte ki magát, de ezzel most nem foglalkozunk.

Klaudia Bécs mellett több, mint két évig dekkolt, havonta felhívta Zsoltot és panaszkodott, de nem árulta el, hogy tervének véghezviteléhez nyújtott-e segítséget a méhhurok. Egy év után már visszajött volna hozzá, de persze a disszidálás miatt nem tudott. Két év után kikerült Ausztráliába, ahol bőségesen akad megvigasztalásra váró, faképnél hagyott magyar férfi, akik közül némi válogatás után – láss csodát – lehorgonyzott a leggazdagabb mellett. Klaudiának lett saját gépkocsija, butikokban vásárolhatott, nyáron saját tengerparti villában nyaraltak, télen pedig az ausztrál Alpokba jártak síelni. Vagyis minden maradt a régiben, csak itt senki sem beszélt magyarul.

Állapítsuk meg, hogy Klaudia szívós munkával és néhány év ráfordítással elérte azt, ami után vágyódott, de nem érezte magát boldognak, amit persze ő maga jobban tudott, mint a külső megfigyelők. Végül arra jutott, hogy édesanyját ki kellene hozatni, hátha az meghozná a kívánt változást. A ötletet tett követte, és a mama csakhamar megérkezett a sydneyi repülőtérre.

Az ember azt várná, hogy annyi év után a mama és lánya egymás nyakába borul, de nem ez történt. Katóka néni azzal nyitott, hogy milyen szörnyű volt ez az utazás, és már bánja, hogy az ő korában ilyesmire adta a fejét. Klaudia és az inkább Katóka nénihez illő férje összenézett, és egymást túllicitálva állították, hogy milyen istenien fogja magát érezni, csak legyen túl az utazás fáradtságain.

Az csak természetes, hogy a mama részére lánya és veje már előre tervezgettek kellemes programokat, amit aztán Katóka néni szokatlan zordonsága még magasabbra srófolt. Mindjárt másnap elvitték az Operába, amely építészetileg köztudottan világszenzáció. A darabonként száz dollárért megvett jegyekért cserébe a kedves mama első reakciója annak deklarálása volt, hogy ez az épület eddig csak azért nem dőlt össze, mert arra várt, hogy ő bent üljön a harmadik sorban. Az előadás alatt kifogásolta, hogy az Aidát nem olaszul éneklik, majd kifelé jövet közölte, hogy az Andrássy úti Opera előtt hasaló két oroszlán többet ér, mint az egész operaház itt Sydneyben.

Na, jó, makacskodott Klaudia, akkor a hétvégén elmegyünk a Három Nővér sziklaalakzathoz, ott fog csak a mama álla leesni. Katóka néni álla azonban a helyén maradt. Szép-szép itt minden, de a Normafánál azért mégis szebb az erdő.

Hétfőn Klaudia a mamát elvitte a George Streetre, attól már tényleg seggre kell ülnie, de a mama nem ült seggre, helyette előadást tartott, hogy néz ki ma a Váci utca, amit Klaudia el sem tud képzelni.

Klaudia és férje most már csak azért is célul tűzte ki a mama csodálatba ejtését, ezért aztán elhatározták, hogy elviszik az Ayers Rockhoz. A kérdés csak az volt, hogy terepjáróval menjenek-e vagy repülővel. A végén a repülő mellett döntöttek, de a mama kijelentette, hogy akkor sem ül repülőre, ha neki arannyal fizetnek.

Folyt tehát a méta, de hiába, a mamának semmi sem tetszett igazán. A hangulat pedig egyre fagyosabbá vált. A végén a három hónapos vízum ellenére a harminc napot sem várták meg, és „közös elhatározással” Katóka néni egyik reggel ahogy jött, úgy el is ment a British Airways egyik gépével.

 

Most pedig rajtad a sor, hogy megkérdezd, miért kellett végigolvasnod ezt a viszonylag lapos történetet? A helyzet az, hogy az a jelenség, amely a történet lényege, bizony elég gyakori. Mert mi is történt? Mint egyke, Klaudia édesanyjának másik gyereke nem volt. Elsősorban ezért nem akarta, hogy lánya külföldre menjen. Klaudiáról pedig tudjuk, hogy mániája volt a külföldre jutás. Itt tehát létezik egy konfrontáció a két nő felfogásában. Katóka néni azt játszotta, hogy ez semmi, ezért kár volt elhagyni Magyarországot. Klaudia (és persze a férje is) pedig állandóan bizonygatta, hogy a kivándorlás egy nagyon is jó ötlet volt.

De ez nem minden. Az életszerű és érthető, hogy egy idős nő szeretné, ha öreg napjaira egyetlen lánya mellette legyen. Ez messze nem patológiás, mondhatnánk, ez az élet rendje. Ott viszont kilóg a lóláb, ha valaki állandóan azt akarja bizonygatni, hogy helyes döntést hozott, ő nem cseszte el az életét, jó helyet választott élete hátralévő részének az eltöltésére.

 

Susan

Jól sejted, az a Zsuzsika hívja magát Susannak, akit édesanyja tíz hónapi ausztráliai tartózkodása után szült Sydneyben. A mama nem egészen így képzelte a dolgot, de így sikerült. Ausztráliában tilos volt az abortusz, persze csak papíron, de egy újonnan érkezettnek nem voltak meg az összeköttetései ahhoz, hogy egy nem kívánt szülést elkerülhessen.

A szép lassan felnövekvő Susan természetesen kétnyelvűvé vált, angolul éppen olyan jól beszélt, mint magyarul, eltekintve egy apróka kis akcentust, amely Budapesten oly népszerűvé tette őt, de ezzel még várnia kell. Zsuzsa-Susan nem csak kétnyelvű volt, de kultúrája is össze volt kutyulva, ha ilyesmi egyáltalán létezik. Hiába volt nyelvtudása tökéletes, az ausztrál fiúknak ezer meg egy kifogásuk volt vele szemben, amit csak úgy tudtak maguknak megfogalmazni, hogy she is so queer[3].

Aztán a sors úgy hozta, hogy Magyarországra „tévedt”, egészen pontosan a Balaton mellé, ráadásul nyáron. A cechet meg a mama állta. Zsuzsának, ahogy az várható volt, óriási sikere támadt Siófok éjszakai életében, meg a nappali vitorlás utakon. Édesanyját már a második héten azzal hívta fel telefonon, mint szólna, ha férjjel térne haza.

A Mama természetesen örül, hiszen lánya már a harmincat bőven maga mögött hagyta, és az ausztrál férfiak körében nemigen volt menőnek nevezhető. Csak hát a dolog járt némi adminisztrációval is. Na de a szerelmes szív nem ismer akadályt. Mire betoppant az ausztrál nyár, úgy karácsony környékén, Zsuzsával együtt Karcsi is kiszállhatott a Qantas Airways gépéből Sydney repülőterén, ami nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint hogy ettől a perctől fogva a már két évtizede vállalkozó mama Susan nevű lánya mellett most már egy Karcsi nevű vőt is eltarthatott, és nem is akárhogy.

Probléma azonban egy sem, mivel a mama businesse virágzott, mint nyáron a mező, és ha a boldogságot – na meg a nyugalmat – pénzért meg lehet vásárolni, akkor isten neki, fakereszt. Csak hát időközben nagyot változott a világ. A múlt század kilencvenes éveiben a magyar férfiak nem szartak aranyat örömükben, ha lett egy stabil feleségük. Karcsi nagyon hamar rájött, hogy neki mindent szabad, természetesen félrekefélni is.

Csakhogy ennyire modern soha a büdös életben nem lesz a világ. Susan Karcsit kirúgta, elvégre élt ő már férfi nélkül és nem halt bele.

Aztán egy szép napon a kedves mama kapott egy levelet, amelyből megtudta, hogy a Karcsi vízumához szükséges eltartási nyilatkozat értelemében a nevezett férfit el kell tartania attól teljesen függetlenül, hogy az illető hol lakik, és mit csinál.

A nóta vége azt lett, hogy Karcsi egy Marika nevű nőt dugott, de Susan anyja tartotta el.

Analizáljak? Normális-e az, ha egy Ausztráliában született nő a Balatonnál érzi jól magát, és napok alatt felszed egy férjet? Természetesen nem. Ez csak akkor történhet meg, ha a hölgy nem egészen normális.

 

[1] művezetőnőre

[2] gyáramba

[3] Olyan furcsa alak.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

14 gondolat erről: „(2304) Hurrá, emigrálunk! Most már lehet!

  1. Köszönöm Tibor bá’! Tanulságos élettörténetek; és félresikerültek.
    (Én értem, hogy sokan külföldön élnek – felnőttként -, de azért szerintem ebben a témában Tibor bá’ a rangidős, legtapasztaltabb és autentikusabb. Érdemes odafigyelni arra, amit ír és mond. Én külföldön nőttem fel, tudom, mi az a honvágy… nagyon is. Ugyanakkor a befogadás kapcsán: nem fogadtak be, de amíg nem mondtam, hogy magyar vagyok, elfogadtak, mert pontosan nulla akcentusom volt.)

  2. Sok olyan családot ismerek, ahol az egyik gyerek kiment, a másik maradt. A kint maradtak előadják, hogy milyen nagyszerű az élet odakint és semmi pénzért nem jönnének vissza ebbe a rohadt országba. A testvéreik pedig semmi
    pénzért nem mennének ki: “Nem azért tanultam annyit, hogy idegen népek élvezzék a tudásomat vagy a munkámat, és a szüleimet nem hagyom magukra.”
    Akik annyira el vannak ájulva a kinti léttől arra hivatkoznak, hogy nem kell agyonhajszolni magukat a munkabérükért, telik mindenre – főleg utazásokra, nyaralásokra.
    A legszomorúbb az, hogy miután divat lett a kinti munka – az ifjúkori közösségek és barátságok szétesnek, mert mindenki más-más országban él és hajtja a pénzt.

    Igaza lesz Tompa Mihálynak, hogy “Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.”?

  3. Azért is jó ez a poszt mert arról mindig hall az ember, hogy XY-nak milyen jól bejött a külhoni letelepedés, de arról nagyon keveset olvasni, hogy hányan jönnek haza a honvágy miatt vagy mert egyszerűen nem tudtak boldogulni. Nagyon kevesen merik a kudarc után felvállalni, hogy bizony nem erre gondoltak és mindenki 100x jobban gondolja meg mielőtt beleugrik egy ilyen kalandba.

  4. 4 – Thunder:
    Ifjú korom óta jó barátom, aki igen gyakran látogatott haza (amióta hajó helyett repülővel lehetett közlekedni), nem tudta eldönteni hol akar meghalni itthon, vagy Ausztráliában. Unszoltam, jöjjön haza. Ehelyett múlt évben kiugrott az emeleti ablakon. Nem volt rá semmi észszerű oka.

  5. 5.
    Szomorú dolgok ezek. Az én ausztrál nagybácsim mikor haldoklott itthon (2 évvel ezelőtt) és pont mellette voltunk az utolsó óráiban, mikor magához tért egy pillanatra akkor ez volt az egyetlen és utolsó kérdése, hogy ugye itthon van Budapesten és nem Canberrában. És mikor mondtam neki, hogy Budapesten van, lehetett látni, hogy megkönnyebbült, sőt én még egy picit úgy is láttam, hogy elmosolyodott. (nem vicc)

    Mellékesen jegyzem meg, hogy a már tiszta ausztrál lánya egyáltalán nem tudott mit kezdeni ezzel a hazaszeretettel, ami az apjának volt és örült, hogy Magyarországra jön meghalni mert úgy is unta már kinn, ráadásul itt olcsóbb a temetés sokkal. (ezt Ő mondta)

  6. Szuper jó kis olvasmány volt szombat délelőttre, nagyon élveztem. Remélem én is, hogy lesz még folytatás! Fiatalon nem mentem el itthonról, mert – bár eszembe jutott – de sosem volt komoly a szándék. Most meg már nem fogok, hacsak nem zavarnak vagy visznek 😀 !

  7. Bár nem én vagyok a videón, de lehetnék, mert ugyan van pár apró különbség közte meg köztem, de kb. 99.9%-ban egyetértek a sráccal.

    HUNvágy : https://www.youtube.com/watch?v=zdKbqDstAJs
    Kb. 1.50-től kezdődik a szóbanforgó téma.

    A jót megszokni hamar megy, aztán meg nehéz lemondani róla.

  8. 8 – Gyarmathy:
    Megírtam volt, hogy kb 6 éves kint tartózkodás a vízválasztó. Azt követve (hacsak nem időskori elhalálozásra) a visszatelepedés igen-igen kérdéses. A legtöbb esetben ide-oda utazgatás lesz belőle, állandó frusztráltsággal összekötve.

  9. Husz eve mentem ki eloszor,volt honvagyam.Az utolso tiz evem kint toltottem,jartam haza fel evenkent,az elso ket evben nem jottem,de kihoztam par csaladtagot nyaralni.Del Europa egyik legfelkapottabb udulo helyen eltem,csoro voltam az mellett,hogy dolgoztam( a helyi klientura mellett),akik a 80 000 euros pezsgot(!) magukra ontettek a pincernovel.Megis jobban el tudtam viselni a szegenyseget,talan azert,mert akkorak voltak a kulonbsegek,hogy tudtam,behozhatatlan.Egy eve vagyok itthon,es huz vissza,de nagyon.Nem szakadtam el az itthoni baratoktol,kint sokszor voltam maganyos,de megis.Lehet,hogy fura vagyok?

  10. Tibor bá, jól írtad.

    Gondolom a kb. 6 év onnan jön, hogy aki addig bírta, az már felvette a nyelvet nagyjából, beilleszkedett kiismerve a viszonyokat, talán jobb munkája is lett, mint amivel kezdett és ezekről lemondani már nagyon nehéz. Bár nálam ez – így visszagondolva – 1-2 év volt csak.

    Magyarország klassz hely, jó hazamenni tele zsebbel, csak aztán az ember belegondol, hogy ha maradna, akkor 600-700 fontot kapna ugyanazért, amiért itt 2300-2800 a fizetség, megint nem jutna semmire, csak a kínlódás maradna, vagy vállalkozóként a stressz, az apeh meg közlekedésfelügyelet állandó szívatása, ami még fokozódott is, mióta eljöttem, akkor mi marad?

    EGyébként igazad van, főleg ezért is nem mentem Amerikába, pedig készültem. Onnan hazaruccangatni már nem egyszerű. Mi Európában élők és dolgozók inkább csak vendégmunkások vagyunk, mint emigránsok, bár a hazatérés belátható időn belül erősen kérdéses.

  11. Na, akkor én leszek az egyetlen akinek más a véleménye és bizonyára kapok majd hideget meleget. Tibor’bá cselesen csak a pénzre helyezte a hangsúlyt és szemérmesen elhalgatott számtalan más okot, ami elüldöz innen nagyon sok embert. A pénz valóban sokat jelent. Én még mindíg anyósék másfél szobájában laknék, ha 96-ban nem megyek külföldre dolgozni, pedig nem akartam túl sokat: saját házat, kocsit és némi anyagi biztonságot – és mindezt nem hitelből. Most hogy ezek megvannak, mégsem jövök haza dolgozni, elég az az évi 2-3 hónap szabi itthon és örömmel megyek vissza.
    Jelenleg Skóciában dolgozom egy kis szigeten, már két éve. A helyiek nagyon barátságosak, az úton az idegen is rádmosolyog és köszön, néhányukkal kifelyezetten jó kapcsolatban vagyok és őszintén többre nincs is szükségem. Itt folyamatosan azon megy a sivalkodás, hogy nem fogadják be az embert, ha nem benszülött. Könyörgöm miről beszélünk? Otthon speciel sokkal jobban érzem az ellenséges légkört az emberek között mint itt kint. Állandóan szembesülnöm kell az erőszakos, másokon átgázoló, a másikat semmibe vevő mentalitással a közlekedésben, hivatalban, orvosnál való várakozás közben. A feleségemtől aki otthon dolgozik, volt multinál, dolgozott egyetemen, önkormányzatnál, folyamatosan azt hallom, hogy milyen szörnyű állapotok uralkodnak a munkahelyeken. A minimálbérért, fúrják, gyilkolják egymást, állandóak a marakodások a feszültség. Érdekes 20 éve, kinn vagyok nekem ezzel sosem kellett szembesülnöm, elég volt elvégezni a munkát, jóval nyugodtabb volt az életem ötször annyi fizuért. Néhány új magyar kolléga, persze nem vette észre, hogy erre a sajátságos otthoni “munkamorálra” kint már nincs szükség és magukkal hozták, rutinból folytatták idekinn is az áskálódást, állandó panaszkodást, felháborodást. Meg is utáltatták magukat. Itt most arra szeretnék rávilágítani, hogy a pénzen kívül mennyi olyan taszító dologgal kell szembesülni otthon, amit egyszerűen maga mögött hagyhat az ember és máris nyugodtabban él.
    Honvágy? Igen van néha, de keserű csalódások sorozata is mikor hazamegy az ember, a sok erőszakos, bunkó közé. Hozzátenném, aki kivándorol mondjuk Kanadába, Ausztráliába és évekig kinn él az bizony megszenvedi a honvágyat, mert egy idő után már “csak a szépre emlékezik”, de próbáld meg 8 hónapot olyan helyeken ahol minden jól működik, a hivatalokban nincs várakozás, káosz, frusztrált, ingerült ügyintézők, sorban állások, aztán gyere haza és állj Ferihegyen a mínusz 10-ben hajnal 6-kor egy órát egy bádoghangárban sorba, vagy menj a gyerekeddel diákigazolványt igényelni a kormányhivatalba, ahol közlik veled hogy elromlott a sorszámhívó, minek jóvoltából 40-50 ember közül az jut oda az ablakhoz amelyik erőszakosabb. Esetleg építs fel 10 év alatt egy házat a város szélén és mire kész vagy vele szembesülj a ténnyel, hogy az önkormányzat sintértelepet adott át a szomszédos telken. Csak pár eset az elmúlt egy évből. Tudod csúnyán szétbasszák itthon a hazajövetel örömét amiért hallgattál honvágyadra. Az a nem kevés fiatal, akikkel itt találkoztam főként a reménytelen, negatív jövőtlenség miatt menekült el otthonról. Nem voltak hajlandóak olyanná válni, mint az otthoni “élet győztesei” mert undorodnak attól amivé azok emberileg váltak…és én is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük