Hétvégi szci-fi novella: VACSORA A BŰNEVŐVEL

Szerző: Winston Smith

A konvoj egyre lassuló tempóval haladt  a meredek  szerpentinen, a lenyugvó nyári nap fé-nye mélyvörössé változtatta az ég alját. Távol a magasban szélvihar tombolt, foszlányokká szaggatva a gyülekező felhőket. A három járműből álló benzingőzös karaván második nap-ja haladt a végső cél felé. Útjukat vadul tomboló vihar és az azt kísérő villámárvizek soroza-ta kísérte, mintegy  megkísértve célja  elvetésében a konvoj közepén guruló mikrobuszban terpeszkedő férfit. Az összeomlott rezsim egykoron teljhatalmú urát.

A diktátor nem adta fel s ezúttal nem türelmetlenkedett. Élete kanyargós ösvényének végéhez közeledve közönyös tekintettel, szótlanul figyelte a repedezett aszfaltrétegen túl elterülő ismeretlen világot. A szeme alatt duzzadó mély táskákat méretes napszemüveg mögé rejtve, a sötétített lencsék védelme mögött néha elbóbiskolt. Ilyenkor álmodott, s mindig ugyanaz a két álom kerülgette. A fény és a szürke ravatalozó.

– Uram – összerezzent a hangra. Az első ülésen utazó testőre hátrafordult. – A navigációs adatok szerint perceken belül megérkezünk.

A diktátor némán biccentett, reflexszerűen megigazítva nyakkendőjét, mintha mindössze egy rutin megbeszélésre tartana. Végleg felébredt. Kíváncsisága sikeresen egyensúlyozott a mérhetetlen fáradtsággal, mely zsibbasztóan rátelepedett végtagjaira. Szemüvegét maga mellé hajította.

A kanyargós hegyi út, akár a kígyófarok vékony csíkká szűkült, míg végül a hegycsúcs közelében teniszpályányi parkolóban ért véget. A horizont mögött elbújó nap helyett a kerekre hízott hold adott tejfehér világosságot.

A sárfoltos mikrobuszok egymás mellé parkoltak, fekete fényezésükkel belesimultak az éjszakába. Az autók belsejéből közel tucatnyi nagydarab figura kászálódott elő, laza körbe rendeződve zsoldjukat fizető uruk páncélozott járműve körül. Végül, rövid szünetet követően nyílt a páncélozott ajtó és a fontos ember testőrei gyűrűjében nehézkesen kikászálódott kagyló formájú üléséből. Szuszogva összegombolta méretes potrohán a méregdrága zakót, majd fejét felszegve körbenézett. Mindenütt fák magasodtak a murvával borított pihenőhely körül, egybefüggő sötét lombkoronájuk elkergette a holdfény sugarait. Nyirkos meleg légpaplan fedte a tájat, esőszag és rothadó növények fojtó kipárolgása nehezítette a levegővételt. A mikrobusz klímájának védelméből kiszakadva a diktátor máris érezte, amint izzadtságcseppek jelennek meg mély ráncokkal szabdalt homlokán. Komor arckifejezéssel körbenézett.

– Merre megyünk?

– Ott egy tábla – mutatott bal felé az egyik testőr.

– Mi áll rajta? – kérdezte a diktátor. – Nézd meg. Igyekezz!

A fiatal férfi zakója belsejéből zseblámpát kapott elő és lendületes léptekkel a derékmagasságig érő, falécekből eszkábált táblához sietett.

– Latin szöveg – szólt hangosan, visszafordulva. – DEUS IUDICAT QUUM NEMO ACCUSAT.

Senki se vádol bár, ítél majd akkor is Isten – fordította a szöveget némán a diktátor.        Megborzongott, mintha láz gyötörné.

– Arra megyünk – szólt hangosan. – Látsz valamilyen gyalogutat?

– Van egy ösvény néhány méternyire – válaszolt a testőr. – Ez lehet az.

– Gyerünk! – Intett a diktátor, a kis testőrhad szorosan körbefogva követte. Azután megtört a lendület, alakzatuk teljesen szétbomlott.

A keskeny csapás nem engedte, hogy sáros földjére lépjenek. Pontosabban a diktátor csúszkálva bár, bizonytalan járással, de elindult az erdő sűrűjébe, az emberei viszont lecövekeltek az első métereken. Akaratukon kívül.

– Miért nem jöttök? – nézett hátra a diktátor. – Kövessetek. Ezért fizetlek benneteket!

– Nem megy, uram – válaszolt egyikük. – A lábam olyan, mintha folyékony beton fogná körbe, nem moccan.

– Nekem se megy – erősítette meg a csapat másik tagja.– Lehetetlen tovább lépni. Még soha nem láttam ilyet.

A többiek mind bőszen bólogattak, fejük s karjuk moccant, nem úgy, mint testük deréktól lefelé.

A fekete erdő földjére taposva az erős emberek lebénultak, lihegésük, fojtott szitkozódásuk erősítette meg a tényt, bármennyire is szeretnék, minél jobban akarják, képtelenek követni főnöküket.

– Idióták! – A harag erőt adott a diktátornak. Fáradtsága elpárolgott, a sikamlós föld elszívta a test béklyóit.

– Add ide! – Parancsolta testőrei főnökének, visszasasszézva mellé.

A dagadó izmú férfi szégyenkezve adta át urának a gurulós bőrönd fogantyúját.

– A pisztolyodat meg a zseblámpádat is – mondta a diktátor megragadva a koffer fémfogantyúját. Zsebre vágta a hűvös műanyag tokot, majd újból az erdő sötétje felé fordult.

– Itt várjatok – szólt hátra a válla felett, és elindult az éjben.

Régi keletű harciassága felébredni látszott, a csatába induló hadvezér elszántságával vágott bele az ismeretlenbe. Maga volt a császár és saját serege is egyben.

Nincs erő, mely engem visszatarthatna – gondolta diadalittasan.

A felkapcsolt zseblámpa fehér fénydárdája bevilágította az előtte tekergő ösvény néhány méterét. Óvatos léptekkel indult előre. Magára erőltetett türelme fogytán volt. A célnál akart lenni, minél előbb, lehetőleg most azonnal. Az itt viszont nem működött, ami életének hosszú évtizedei alatt oly sokszor sikerült. Ezen az úton abban a tempóban kellett végig mennie, ahogy azt az ösvény engedte. Ezúttal neki kellett engedelmeskednie. Magas rangú vendégét nem fogadta kegyeibe az erdei csapás, néhány tucatnyi lépést és több kanyart követően szűk horhossá zsugorodott, melyben az erős lámpafény megfakult, elveszni látszott.

A sűrű sárgombócokat összegyűjtő bőrönd egyre inkább kolonccá vált, de nem hagyhatta hátra. A fizetséget rejtette, melyre szükség volt az ügye, élete végső üzlete érdekében. Az anyagiak kellettek a sikerhez, pontosabban, ahogy azt az elmúlt évtizedekben oly jól megtanulta, igazán győzni csak pénzzel lehet. A pénz szülte a sikert majd a győzelmek újabb pénzt fialtak.

A szűk horhos vándorát két oldalról éhes gyökerek csiklandozták, annyira nem hogy megakadjon, oly durván nem, hogy fájjon, húsa helyett inkább méregdrága öltönyén fogtak ki elég hamar. Karcolgatták a puha anyagot, tapogatództak, apró lyukakat fúrtak, kisebb szakadásokat, hosszú vágásokat ejtettek.

A vesszőfutás apránként leszaggatja a ruhámat – nézett végig rongyosodó zakóján a sápatag lámpafényben. – Szalámi taktika – jutott eszébe egyik kedvenc módszere. Önkéntelenül elmosolyodott.

Tovább haladt. Az erdő halottnak tűnt. A cipőtalpak cuppogásán kívül más hang nem hallatszott, se éjszakai állatok neszezése, se bogarak zümmögése, se a fák suhogása nem kísérte lépteit.  Számtalan keserves lépés és végtelennek tűnő, izzasztó keserves csúszkálás után az ösvény kiterebélyesedett, hold sütötte tisztássá hízott, melynek közepén apró építmény árválkodott. Megérkezett.

Szemből az erdei lak a szegényesnél is egyszerűbbnek tűnt. Frontoldalán egyetlen ablak, melynek túloldalán tűz fénye imbolygott, s rég elhagyott romokra emlékeztető, görbe ajtófélfával keretezett bejárat, ahol az ajtó szerepét foltos, a küszöbig lelógó anyagdarab töltötte be. A repedezett falú építményt görbe, vékony füstcsíkot eregető kéményt tartó tető fedte be.

A diktátor azonnal tudta, elérte célját. A ház falán, az ajtónyílás felett fekete felirat díszelgett: Bűnevő.

Habozás nélkül megindult előre, a háta mögött vonszolt bőröndről sárkoloncok szakadtak le a tisztás füves talaján. Mielőtt belépett a házba, mindenre készen megtapogatta zsebében a pisztolytáskát. Az üres volt. Meghökkenve húzta ki a belső zsebéből. A tok zárt állapota ellenére a fegyver eltűnt. Jól emlékezett a revolverrel terhes műanyag súlyára, mikor testőre a kezébe nyomta.

Ez hogy lehet? – nézett maga elé döbbenten. – Áh, nincs erre időm – legyintett a következő pillanatban és félrerántva a rongyajtót belépett a házba.

A küszöb után néhány lépést téve megtorpant. Tőle jobbra egy roskatag kandalló koromfoltos gyomrában mindent emésztő tűz ropogott, jórészt ennek fénye szökött meg az ablakon át. Bal oldalt a földön terpesztett lábakkal óriási tükör magasodott, teteje csaknem a mennyezet elfeketedett keresztgerendáit súrolta. A lángok felé fordítva szájalt velük, visszatükrözte azok kinyújtott imbolygó nyelveit.

Szemben középen vesszőből font jókora karosszék mélyén apró alak pihent, ritkás hajjal borított fejét mellkasára ejtve. Rongyos, egykoron talán fehér felsőt és barna színű, foltozott nadrágot viselt. Csupasz lábfején koszcsíkok sötétlettek. A diktátor lélegzet visszafojtva várakozott, némán hezitált, már nem érezte annyira biztosnak, hogy itt kell lennie. Esetleg visszafordulhatna, elmehetne innét. Talán nincs is itt dolga.

Három lépés a tisztás – gondolta megbénult testtel.

– Jó helyen jársz – mondta fejét hirtelen felemelve a kis ember.

A vendég gyomra görcsbe rándult, nyirkos tenyeréből majdnem megszökött a bőrönd fogantyúja. A bűnevő éjfekete szemében fénycsíkok imbolyogtak, látszólag a fahasábok tüzét visszhangozva, félelmetes erős, mindent átégető tekintetet kölcsönözve a ház lakójának.

A diktátor mély levegőt vett, s bénultsága megszűnt, valami ellenállhatatlan erővel beljebb húzta a házikó mélyébe.

– Foglalj helyet – intett a bűnevő egy másik, indákból font székre, mely a bejárattól jobbra lapult a fal mellett.

Vendége közelebb húzta a széket, annyira hogy háta mögött, viszonylag közel legyen a bejárat rongyfüggönye, bőröndjét maga mellé állította, s lehuppant a recsegő ülőalkalmatosságra. Talán néhány méter és egy egész világ választotta el őket.

– Tudod, miért jöttél hozzám, s amit kérsz, valóban akarod? – kérdezte a bűnevő.

– Miért látogatnak meg téged az emberek? – kérdezett vissza a diktátor. Vendéglátója szavainak második fele kipergett zsír gömbös füléből.

– Szolgálatomat ismered, különben nem lennél előttem – mondta a bűnevő. – De muszáj hallanom, elszántad-e magad a rituáléra.

A diktátor szótlanul bólintott. Azután ismét faggatódzott. Évtizedes reflexek segítettek az ismerkedés göröngyös útján, a nehéz első percek túllépésében. Világéletében kérdezett, elemzett és igyekezett tanulni, hogy a hallottakat később a saját javára fordíthassa.

– Mi lesz, ha meggyóntam?

– Nem templomban vagy – válaszolt halkan a bűnevő. – A gyónást isten házában megteheted.

Csend telepedett közéjük. A fahasábokat emésztő lángok ropogásán túl más nem hallatszott. Azután a bűnevő váratlanul felkiáltott:

– Ha gyóntatóhelyet kerestél, az én házamban rossz helyen jársz! – szavai láthatatlan korbácsként hasították keresztül a köztük lévő rövid távolságot.

A diktátor összerezzent, nagyot nyelt. Nem szokott hozzá, vagyis inkább elszokott attól, hogy faragatlan, bamba emberként beszéljenek vele. Egyedül rég elhunyt apja korholhatta meg így, ki erős pofonokkal nyomatékosította mondandóját.

„A fal adja a másikat!” – Ezek voltak felmenőjétől a legenyhébb szavak.

Most, bár ütleget nem kapott, fejét a válla közé húzta. Míg erejét apránként összeszedegette, a bűnevő újból mozdulatlanságba dermedt.

– Tudom, igen – suttogta a diktátor –, templomban voltam már gyónni többször is…

– Ott nem sikerült szembenézned a saját igazságoddal? – vágott közbe a bűnevő.

– A gyónások után – folytatta fakó hangon a vendég – mindig újra jöttek az álmok. Mindenünnen a lángok és a feldíszített üres koporsó a szürke ravatalozóban. Elhallgatott. Eszébe jutott egy fontos kérdés. A gondolatok sűrű, fojtó füstként kavarogtak a fejében.

Tudnom kell a hozamot is – morfondírozott –, mit kapok, ha ezen túlestem?

– Eljön a megváltás – folytatta a diktátor –, ha átvetted a bűneimet?

A bűnevő tekintete hosszan időzött a diktátor arcán, ki néhány röpke pillanatot követően lesütötte szemét. Érezte, amint arca elvörösödik, lélegzete szaporábbá s kapkodóvá vált.

Talán megint rosszat kérdeztem?

A bűnevő lehunyva szemét, hosszúnak tűnő percekig nem válaszolt. Végül megszólalt:

– Terhed nélkül mehetsz utolsó utadra. Láttad a végső ösvényt, ezért vagy itt, igaz?

– Legbölcsebb tanácsadóm javasolta ezt– mondta a diktátor rekedt hangon.               – Egyedül ide jöhettem, mivel nem maradt számomra más út. Fürkészőim és portyázóim járták a világot, míg kiderült, hogy hol talállak.

A bűnevő hosszasan, rezzenéstelen arccal fürkészte a diktátort, úgy figyelte, mint varázsló a kristálygömbjét, mérlegelve a lehetséges jövő kimeneteleit.

– Lássunk hát hozzá, mert hosszú még az éj – mondta végül. – Nekem pedig sok dolgom akad a következő pirkadat előtt.

Felállt a helyéről, orrfacsaróan erős ember és füstszag fátylat terítve maga köré. Eddig láthatatlanul megbújó berendezési tárgyat rángatott elő a széke mögötti félhomályból, a kurta lábú asztalt üvegcsék, tálak és egyéb eszközök zörgő tömkelege borította. Világoszöld gombócot varázsolt ki egyenest a káosz mélyéből, s néhány pillanatig két ujja között a lángok fényében fürdetve figyelte. Azután pillantása elkapta vendége szemét s el nem engedve előtte termett. A diktátor hirtelen úgy érezte, a bűnevő óriássá nőtt, oly gigásszá, aki egyetlen mozdulatával összeroppanthatná, ha nem engedelmeskedik neki. Kéménylyukká szélesedő orrlyukából fekete szőrszálak bújtak ki, s látszólag mind éles tűként a vendég felé irányult.

– Ezt tegyük a nyelvedre – mondta a bűnevő s a szilványi valamit a diktátor engedelmesen feltárulkozó szájába nyomta.

– Rágnod kell, de lenyelni nem szabad. Miközben forgatod a szádban, beszélj. Mondj el mindent, az összes bűnödet, melyeket át kell, hogy vegyek tőled. Ha szavaid fűszerével keverve kész a nyers tészta, tenyérnyi lepényt formálva megsütöm s megeszem. Attól fogva vétkeidtől megszabadultál. Örökre.

A diktátor úgy tett, ahogy kellett. A gombócnak enyhén sós íze, és rágógumira emlékeztető állaga volt.

– Hoztam rossz döntéseket életem során – kezdte, nehézkesen rágcsálva a lenyelhetetlen falatot. – Igyekeztem mindenben az ország és a nép érdekeit nézni. Néha muszájból hazudtam, ezt később persze megbántam. Felemeltem az országot, a kelleténél kicsit talán agresszívabb politikával élve. A tárgyaló partnereimet sokszor nem egyenrangú félként kezeltem, szemből dicsérve, hátuk mögött sértegetve, lenéztem őket. Egyik legnagyobb bűnömként kell megélnem azt, hogy egységbe kovácsolt országom nem vált még erősebb és… – a gombóc magától kifordult a szájából. Csillogó nyálszálat húzva maga után lepottyant a poros, döngölt földpadlóra. A diktátor kézfejével megtörölgette ajkait. Megkönnyebbült.

– Készen van?

A bűnevő lassan hátrált, újból apró embernek tűnt, néhány lépés visszaadta a valós méreteit. Szeméből eltűntek a lobogó láng fényei, helyüket mélységesen szomorú tekintet vette át.

– Nem a valódi, igazán rossz tetteidet soroltad – mondta erőtlen hangon. – Itt is vétkezel, ahol szabaddá akarsz válni. Hazugsággal. Biztosan akarod, hogy folytassuk?

A diktátor nagyot nyelt.

– Igen – motyogta. Rég nem jelentkező érzés kavargott benne. Kis időbe telt, míg rájött, mi az. Mert annyira régen érezte már. Szégyellte magát. Rettenetesen.

– Legyen – bólintott a bűnevő. – Más módszerhez kell folyamodnunk.

– Hogyan? – suttogta a diktátor.

– Ez a két apróság segíteni fog – a bűnevő üvegcsét húzott elő kabátja zsebéből. Egészen közel lépve vendégéhez, az arca elé tartotta a dugóval lezárt hengeres üveget. Alul két giliszta szerű valami tekergett egymás körül, lassú spirálként forogva véget nem érő násztáncukban.

– Ők Igazság és Valóság – a bűnevő végigsimított az üveg oldalán. –Az orrodon keresztül csúsznak beléd. Fájdalommentesen. Velük szimbiózisban a nyers objektív ablakon át ráláthatunk a csupasz tényekre.

A diktátor ekkor úgy érezte, ez nem az ő jelene, valaki más történetét látja, kívülálló szemtanúként. Akár egy moziban. Már eleve az, hogy eljött idáig, próbára tette a racionális gondolkodását. Ha pihentető alvás helyett nem az a sok éjjeli lélekszaggató kép gyötri, soha nem keveredik ide. Némán, lázas gondolatokkal rágódott a hallottakon, sok évtizedes karrierjének döntései mind eltörpülni látszódtak a mostani mellett.

Mit tegyek?  – ez a két szó csapongott barlangba falazott denevérként a fejében.    Lecsukta szemét, a szokásos álomképek így ébren is szinte azonnal bevillantak. Minden ünnen hömpölygő, magasan lobogó, perzselő lángok, égő hús szaga, a hőtől sercegve kiolvadó emberzsír tócsa és a feldíszített üres koporsó a szürke ravatalozóban. A gyerekei, unokái sehol, csak néhány fizetett, álszent, műkönnyeket kipréselő, a szajha médiát képviselő gyászoló. Érezte amint újból kirázza a hideg. Reszketve rápillantott a bűnevőre.

–  Folytassuk.

A bűnevő lassú mozdulattal kihúzta az üveget lezáró dugót és a diktátor orra elé tartotta a fiolát. A benti dervis tánc abbamaradt, talán a diktátor lélegzetvételét érezték meg, vagy más jelet kaptak, de a két féregszerű teremtmény azonnal tudta, mi a dolga. Könnyedén kicsusszantak börtönükből és röpke pillanat alatt eltűntek a diktátor orrlyukában, aki mindössze enyhe viszketést érzett. A bűnevő nem csapta be, Igazság és Valóság tényleg fájdalommentesen foglalta el a helyét.

A bűnevő visszatette az üvegcsét a zsebébe és ezúttal opálos fényű gombócot húzott elő az asztalról. Némán elhelyezte vendége szájában és visszaült a helyére. Várt.

A diktátor rövid ideig semmit nem érzett. Nehéznek, sőt lehetetlennek tűnt akár egyetlen szót is kipréselnie magából. Próbált rágcsálni és nyeldekelte a folyamatosan termelődő sűrű nyálat, az előző tészta sokkal ízesebbnek tűnt ehhez képest, mely erősen keserű ízével ingerelte a nyelvét.

A másik sokkal finomabb volt – gondolta a diktátor.

           Ebben a pillanatban a két féreg végül célba ért.

Talán jobb lett volna rögtön az igazsággal kezdeni.

– Fiatalkoromban még tiszta lelkű ember voltam – kezdte hangos szóval a diktátor.

– Forradalmárnak éreztem magam, olyannak, aki társaival szövetségben megváltoztatja a világot, az országot jobbá teszi, lakói számára élhetőbbé változtatja, távolról szőtt régi rabigákat ráz le. Azt gondoltam, egyszer biztosan népem első embere leszek. Néhány évvel később mindez megváltozott, ekkorra a politika világában egyedül a romlás útja vonzott. Két dolog érdekelt igazán, a hatalom és a pénz. Az elhatározás hétről hétre, hónapról hónapra erősebben fogalmazódott meg bennem. Pénz és hatalom, e kettő kell nekem, egyedül ez az, ami éltet, amely célt ad. Ennek rendeltem alá mindent, hazudtam, amikor csak kellett és egyre többször kellett. A Párt első emberévé küzdöttem magam, az eszközökben nem válogattam. Politikai ellenfeleimet a megfelelő eszközökkel tönkretettem, akit lehetett, megvettem, akit nem, azt bűnös módszerek megszámlálhatatlan repertoárjával végleg elintéztem. Az ország népét több táborra szaggattam szét, olyan mély szakadékot hasítva közéjük, melynek két oldala a legerősebb híddal is összeköthetetlen. A korrupció soha nem látott módon, rákos daganatként terebélyesedett szét országomban, ehhez példát, a követendő módszereket én mutattam. A kis embereket sarokba szorítottam, láthatatlan láncot fonattam nyakukba. A szegénysorba hajtott tömegek némi ingyen elemózsiáért, vagy kevés téli tüzelőért szavazáskor azt tették, amit én akartam. A Pártra, s vele együtt az én korlátlan hatalmamra szavaztak. A nagy embereket a saját udvartartásomba tereltem. Aki önként nem adta, amit kértem, attól bosszúval fűszerezve mindent elvettem. Akitől egy pofont kapok, annak kettőt adok vissza, ezt az elvet követtem. Békeidőben megvívott végtelen háborúskodással szétromboltam szülőföldemet, összetörtem engedetlen városokat, pellengérre állítottam ellenzéki településeket, emberek tíz és százezreinek sorsát tettem tönkre. A nemzetek közösségétől az ország és a nép életének javítására kapott pénz nagyobbik részét saját uralmam erősítésére használtam, majd arra hivatkozva kértem még több forrást, hogy országom s népem mily szegény.

A diktátor szava elhalt, szája kiszáradt. Lehorgasztott fejjel meredt maga elé, sártól foltos méregdrága cipőjének orrát bámulva. Saját magát szembesítve a bűneivel összehasonlíthatatlanul rosszabb dolognak bizonyult, mint amikor ezeket a vádakat másoktól, jórészt a külföld védelméből megnyilatkozó ellenzéki vezetőktől hallotta. Akkor is tudta, hogy igazak, de lesöpörte magáról, mint kutya a vízcseppeket, mondván hogy egy nemzetközi háttérhatalom ármánykodásának tudhatóak be az ocsmány szavak.

A gyomra tiltakozásul hevesen émelyegni kezdett.

Saját magamtól van hányingerem – jött rá testérzete okára. Régóta gyűlő belső mérgek szabadultak fel a mérhetetlen undor érzetétől.

Elég – futott át kakofóniától zengő fejében. – Ennyi elég kell, hogy legyen. Nem bírom tovább!

Igazság és Valóság azonban nem hagyták, hogy a kelleténél előbb befejezze, nem engedtek sok időt arra, hogy gondolatait összeszedje. Kényszerítették a beszédre.

– Generációk jövőjét daráltam be – folytatta rekedten –, kiművelt emberfők sokasága helyett könnyen manipulálható buta tömegek létrehozását tűztem ki célként. Amikor elkezdődtek a lázadások az elcsalt választások után, békés tüntetőket lövettem agyon fekete egyenruhás zsoldosaimmal, így megfélemlítve az embereket. Persze mindezt következetesen tagadtam. A rendszerem ellenségeit börtönbe csukattam, koholt vádakkal, rögtönítélő bírósággal, mely úgy döntött, ahogy azt én jónak láttam. Saját önös anyagi érdekeim és tiszavirág életű kétes szövetségek érdekében a külső hatalmak játékainak mindig politikai teret engedtem.

A diktátor még hosszan folytatta vallomását. Lassan rágta a gombócot és közben szót szóra halmozott. Nyála szüntelen csepegett szája sarkából, ám ezúttal a gombóc a helyén maradt. A vége felé úgy érezte, hogy kisebb lett, összébb ment, s ekkor megállt egy cseppet, óvatosan nyelt egyet. A bűnevő némán figyelte, végül, amikor a diktátorból elfogyott a mondandó, s láthatóan mindent, mit lehetett, kiadott magából, újból előtte termett. Először az üveget vette elő és a vendége orra alá tartotta. Igazság és Valóság egyetlen leheletnyi kilélegzett levegő szárnyán suhanva otthagyta a diktátort. Fáradt mozdulatlanságba dermedtek üveglakuk alján.

– Kérem a tésztádat – tartotta elé tenyerét a bűnevő.

A diktátor kipréselte száján az összerágcsált gombócot. A hányás ezután tört rá, elemi erővel, cipőjét beterítve utolsó vacsorája félig emésztett halmával. Miután mindent kiadott, mit evett, még néhányszor öklendezett, epét fröcskölve maga elé. A szájában érzett förtelmes ízek tovább fokozták kínjait.

– Kérhetek vizet? – suttogta erőtlenül.

– Nincs – mondta a bűnevő helyére visszaülve. – Nincs számodra segítség.

A diktátor nem hallotta. Nem akarta megérteni, amit a bűnevő mondott.

– Képtelenség átvenni a bűneidet – mondta ismét a bűnevő. – A nyers tészta azt súgja, nem fért bele ennyi minden. Nincs megoldás, elmarad a megváltás. Ma itt nincs számodra győzelem, csak vereség. A végső csatádat elvesztetted.

A diktátor némán meredt vendéglátójára. Hirtelen fellángoló dühében keze a pisztolytáskára tévedt. Az ugyanolyan üresnek bizonyult, mint amikor ideérkezett. Karja bénultan hullott vissza.

Az nem lehet – visszhangzott a fejében –, az nem igaz hogy vesztettem.

– Segíts, nagyon kérlek – a diktátor szemét ellepték a könnyek. – Fizetek, amennyit csak kell – tapogatta meg a mellette terpeszkedő kerekeken nyugvó vastag fekete táskát.

– Készpénz, arany, korlátlan fedezettel kiállítható csekk, minden van nálam.

– Fizetned nem itt kell – válaszolt halkan a bűnevő. – Visszafelé kerül erre sor.

– Van egy embered odakint, ott vár egy fa tövében? – Még reménykedett. – Ha nála hagyom, visszajöhetek s megteszed?

– Észre fogod venni, amikor eljött a fizetség ideje – válaszolta csendesen a bűnevő.

– Miért nem sikerült? – a három szó erőtlenül bukott elő a diktátor kicserepesedett szájából.

– Túl mély a bűneid gyökere – mondta a bűnevő –, annyira szerteágazó s olyan mérhetetlenül sok, hogy számomra is kitéphetetlen. Azt tette veled a rengeteg gonoszság, amit te az országoddal. Végérvényesen megrontott.

Jobbjával megragadva a tükröt, azt a diktátor felé fordította.

– Nézz bele – intett. – Mit látsz?

A diktátor felemelkedett a helyéről, és könnyeit törölgetve a hatalmas tükörbe nézett. Szánalmas, összezsugorodott alakot látott. Armani öltönyének zakója csíkokra szaggatva lógott róla, nadrágja szárát szintén kikezdték a kinti gyökerek. Arcát mély ráncok vízszintes és függőleges erdeje borította, a szeme alatti táskák petyhüdten duzzadtak helyükön. Ősz hajának maradéka csapzottan tekergett feje tetején. Szánalomra sem méltó elaggott emberi roncsot látott maga előtt. A fáradtság újból elöntötte minden egyes porcikáját, láthatatlan ólomköpenyt terítve a hátára.

– Volt értelme, szerinted? – kérdezte a bűnevő. – Megérte? Mit vihetsz odaát? Nézd meg a magadon levő ruhát. Anyagának egyetlen foszlányát sem viheted magaddal. Átlépsz a másik ösvényre, de rossz hírneved e világban sokáig kísérteni fog. A történelem nem felejt. Akarod tudni a jövőt?

A diktátor némán bólintott.

– Gyerekeid és az ő gyerekeik az összeharácsolt vagyont felélik, elherdálják. Neved fennmarad ugyan, de a gonoszság megtestesüléseként fogsz szerepelni a történelem egyetemes lapjain.

A diktátor hallgatott, saját tükörképét bámulva. A bűnevő minden egyes szavával összébb zuhant, a vétkek hosszú sora láthatatlan sziklagörgetegként nehezedett testére.

– Más látogatók is jártak már így – folytatta a bűnevő –, s a jövőben is lesznek reménytelen esetek. A te fajtád közül kerül ki talán a legtöbb. Annak a kis bajuszosnak sem segíthettem, aki azután végezni akart velem.

– Mi lett velük, amikor elmentek tőled?

– A vendégeim sorsát bizalmasan kezelem – nézett fel a bűnevő –, akárcsak vétkeik listáját.

– Hogyan tovább? – motyogta a diktátor, inkább magának szánva a kérdést.

Szinte azonnal megkapta a választ. Nem lépett ki a házból. Valahogy az köpte ki magából. Az egyik pillanatban még a bűnevő előtt állt, halálfélelemtől tehetetlenül, bénán várva hátha mégis kaphat megváltást, hiszen ahhoz szokott, hogy előbb-utóbb mindig megkapja, amit akar. Ám itt ez nem működött. Ahogy lázasan zakatoló aggyal próbált valami megoldást kitalálni, mellyel legyőzhetné ezt a kis embert, a ház elengedte. Jobban mondva kivetette magából. Egyetlen zizegő hangú villanást látott, s az erdőben ácsorgott, összeroskadt vállal, tehetetlen bénán. Hatalma zálogának jelképe, a kincsek morzsáit rejtő bőrönd fogantyúja izzadt tenyerébe simult. Ledobta a földre. Ahova tartott, nem kellett. Oda semmit nem vihetett, egyedül összeroskadt porhüvelyét.

Hátranézett. A házikó alig néhány lépésnyire mögötte várakozott. Egyetlen lépést akart felé tenni. Sikertelen. Vissza már nem mehetett.

Hát ennyi? – gondolta keserűen. – Hiába a pénz, az arany, nincs segítség. A megváltás nem megvehető.

            – Istenem, most hallgass meg! – fohászkodott magában. – Segíts eltévelyedett lelkemnek!

Elindult visszafelé az ösvényen. Zseblámpája szükségtelenné válva kifordult kezéből. Az avar szőnyeg alól néhol izzó fénycsík vöröslött elő. Lehetetlennek tűnt, hogy tűz égjen, nem érződött füstszag. De mégis, volt előtte valami, mely kikerülhetetlenül keresztezte az útját. A felfeslő rothadó levéltakaró alól apró lángnyelvek bújtak elő, kísérték, játszottak vele, ha jobbra lépett, arra siklottak, ha balra próbálkozott, az izzó fény is így tett. A tüzes pávatánc hidegen izzó fényei legyőzhetetlennek tűntek.

Ahogy beljebb haladt az ösvényen, a mélyből feltörő lángok teljesen körbevették. Néhány remegő lábú lépést követően egyetlen pillanat alatt minden ruhája eltűnt róla. Ott állt, mezítelen reszketve, éhes lángoktól körbevéve, míg egyetlen végső néma sikolyt követően eltűnt a föld alatt.

Az erdő újból sötétbe borult, a fények eltűntek. Az útszéli fák alsó ágairól Armani öltönycafatok hullottak alá, lassan, méltóságteljesen befedve volt gazdájuk saras lábnyomait.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

21 gondolat erről: „Hétvégi szci-fi novella: VACSORA A BŰNEVŐVEL

  1. A novella zseniális, egy mai modern mese mély és örök mondanivalóvalóval és katartikus hatással.
    Mégis, a valóságban a diktátorok eltorzult, patologikus személyiségek minden lelkiismeret híján. Amelyik egyáltalán belekerül az igazságszolgáltatás gépezetébe, az már fel sem fogja, mi történik vele, ilyen volt pl.  Ceaușescu esete.
    Carl Gustav Jung pszichiátert és egy kollégáját annakidején felkérték, hogy mondjon szakvéleményt egy nemzetközi bűnözőről, aki rengeteg embert megölt. A férfinak az álmait is analizálni kellett, és volt egy gyakran ismétlődő egyszerű álma, melyben a gyilkos egy vidámparkba ment be mely tele volt nagy hintákkal. Ő is egy hintán ült, fel és le hintázott, mind magasabbra, és amikor a hinta túllendült, ő kiesett az üres térbe. A férfi közönyösen beszélt álmáról, minden érzelmi reakció nélkül fejezte be azzal: „Üres térbe zuhantam”.
    A szakvélemény szerint az álom tükröt tartott a férfinak, a saját közönyével, a saját szintjén mondta el neki, hogy elveszett, és akit már a saját felettes énje is leirt. Az álom meg sem kisérelte, hogy megmentse, csak félelmetesen objektív képekben ábrázolta azt, ahogy a férfi hidegvérrel hintázik az ellentétek között (és ő ezt szórakozásnak, mulatságnak tartotta) majd eme szélsőséges mutatvány végkifejletét.

  2. A novella egyszerűen zseniális a témát és annak feldolgozását illetően. Ez mellett a környezeti leírás művészi. Minden esetre kiderült, hogy egy fideszes olvasó már akadt, aki mikor rádöbbentek, hogy szeretett vezéréről van szó, természetesen elveszítve minden kritikai érzést a kitűnő írást nullára szavazta. Pöcs! Tudnál így fogalmazni, megbocsátanám, hogy egy diktátort támogatsz.

  3. Nekem is feltűnt a hasonlóság , mégha a “szeretett vezér” nem is hardkóros verzió, de azért folyamatosan megfigyelhető rajta a patologikus torzulás 🙂

  4. Tiborbá:
    Miért, kiről szól ez az írás? Hiába töröm a fejem, nem tudok rájönni…
    Vajon melyik távoli, ismeretlen nemzet sanyarú valósága elevenedik itt meg, ebben a népe jövőtlenségét és kilátástalanságát is taglaló műremekben?
    🙂

    Mephisto átváltozása:
    https://hetijoarc.blogstar.hu/pages/hetijoarc/contents/blog/39369/pics/lead_800x600.jpg
    https://nepszava.hu/i/16/10/1/273393.jpg
    https://cdn.nwmgroups.hu/s/img/i/1811/20181116mephisto-1981-hungary-cinema-vertical1.jpg

  5. Egy olyan bűnre, mint a nemzet szétszakitása nincs feloldozás.

    Gróf Széchenyi István híres mondása nemrég került elém:
    Mindenki annyit ér amennyit használ.

  6. Nem volt rossz a novella, nekem a lezárás kicsit kurta farkú volt, de alapvetően jó volt olvasni, mert voltak benne olyan elemek, amik egyedivé tették az írást.

    Szerző neve kifejezetten találó, érteni vélem miért ezt a nevet választotta a kedves (magyar) szerző.

    Re:6
    Egy személyt több 10 év után lehet megítélni, hogy a történelemi szempontból milyen is volt valójában. Most még az aktuálpolitika befolyásolja az embert, ezért nem elég objektív a nézőpont, de a rendszerváltást már egész objektíven lehet látni, igaz lassan ideje lenne levonni a tanulságot is…

  7. 7 – dajtás:
    A lezárás tökéletes volt. Nem lett volna értelme tovább húzni. Bűn és bűnhődés. Mit akarsz többet?

  8. Orbán elvileg református, így kétséges, hogy valaha is gyónt volna. Szegény reformátusok…

  9. Nekem a műfaji besorolás nem áll meg, nem látok semmi tudományos elemet a novellában. Az, hogy az “Igazság és Valóság” megnyilatkozásaként a diktátor szájába adja az író saját (és persze sokak) véleményét a néven nem nevezett, de egyértelműen felismerhető Orbánról, aztán meg megszégyenítve kinyírja, az legfeljebb vágyálom, esetleg disztópikus fantasy…
    De a hangulatos a stílusa, terjengősség nélkül is jó a környezetábrázolása, filmszerűen elképzelhető az eseménysor, így tőlem kapott egy “jó” értékelést a novella.

  10. 11 – Avatar:
    A sci-fi besorolást tőlem kapta. A szerző nem nevezte művét sci-finek. Ifjú koromban faltam a sci-fiket. Sok közülük abszolút nem volt tudományos. Különben is a sci-fi magyar fordítása: Tudományos-fantasztikus irodalom. Elég ha egy novella fantasztikus, szerintem kiérdemli a sci-fi besorolást.

  11. Re:9 Tibor bá’
    A lezárás a cselekményhez képest kurta farkú, ami nem feltétlenül rossz, de nekem nem elég csattanós. Nyilván könnyebb kritizálni, de én még hagytam volna élni a diktátort, ami azzal járt volna, hogy pl az életében megszégyenül, és összetörik az egója, és úgy jár, mint pl Rákosi elvtárs, vagy valamelyik saját embere öli meg, letaszítva a trónról, vagy ami a lelki üdvössége számára legrosszabb lett volna, belebolondul a találkozásba, és főbe lövi magát. Legutolsó verziónak van a legnagyobb súlya, mert önön élete kioltása eleve a tisztító tűzbe taszítja a diktátort, és mivel elég sok bűn szárad a lelkén, jó darabig kivonta volna magát a forgalomból…
    Ettől függetlenül a bűnevés nagyon jól lett ábrázolva, ez a motívum kifejezetten felhúzta nálam az értékelést, ezért is adtam rá “4-est”, egyedüli bajom a lezárás, de ezt fentebb már kifejtettem.

  12. 13 – dajtás:
    Rákosi békésen halt meg száműzetésben.
    A lezárás lehetett volna egy megőrülés, de ahhoz vissza kellett volna menni a közéletbe. Talán a szerző megszólal és elmondja mért választotta ezt a megoldást.

  13. Re:14 Tibor bá’
    Rákosi(Rosenfeld) Mátyás egy koszos kis dácsán halt meg, ami ahhoz képest, hogy ő volt élet és halál ura, nettó megszégyenülés szerintem.

  14. Re:15 Dajtás

    “bástya elvtársat meg se akarják gyilkolni? Én már szart érek?” 🙂

  15. Minden kedves olvasónak köszönöm a szavazatot illetve a hozzászólást is. A novella rövid, csattanóval záródó történet, ennél hosszabb lére eresztve kevésbé volna hatásos. A mű a fantasztikus irodalom szélesen vett zsánerébe tartozik. Bár sajnos nem minden elemében, mert bűnevő ugyan nem létezik, talán a Pokol sem (azt amúgy ki tudja biztosan?), diktátorok viszont sajnos igen, ők létező hús-vér karakterek. Bűneikről egyszer mindegyiküknek számot kell adnia, a játék vége elkerülhetetlen. Végezetül egy ideillő idézet: “Donec eris felix multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris.”
    • Amíg szerencsés vagy, sok barátod akad, de ha borús idők jönnek, állsz a viharban magad.

  16. 6. Bak TIgris

    “Egy olyan bűnre, mint a nemzet szétszakitása nincs feloldozás.”

    Ezért haragszom a kommunistákra és a magukat liberálisnak hívó vélemény-diktátorokra.

  17. 17. Winston Smith:
    Tényleg jól sikerült a novella, talán eljut a diktátorokhoz is egyszer!
    A záró idézeted is nagyon találó, a látottak és tapasztaltak is sokszor bizonyították már.
    Egy diktátor falára is kitűnő “lelkesítő” felírat lenne! 🙂

  18. 14. Tibor bá’
    15. dajtás
    17. Winston Smith
    19. Fehérlábú gólya
    2O. Hanyistók

    Tην προδοσία πολλοί αγάπησαν τον προδότη ουδείς!

    Az árulást sokan megszerették az árulót soha senki!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük