Tibor bá’ online
Manapság szinte éjjel-nappal az egészségügyről van szó. Ez sarkalt arra, hogy összeszedjem emlékeimet és írjak valami olyasmit, ami majd mindenkit meglep.
Bár Fleming a penicillint 1928-ban fedezte fel, az első gyógyításra csak 1942-ben került sor. Az első penicillin készítményeket Magyarországra az angol „megszálló” katonák hozták be 1945-ben, amikor is úgy keresték, mint a cukrot. A 8 éves húgom életét egy ilyen mentette meg 45 karácsonyán. Protekció és pénz kellett hozzá. Az első penicillin por egy apró üvegcsében volt hermetikusan lezárva, gumidugó segítségével. Egy injekciós tű (és persze fecskendő) segítségével élettani só oldatot nyomtak a porra, majd a feloldódás után annyit szívtak vissza, amennyi egy adagnak számított, és mindjárt be is nyomták a betegbe. Ezek szerint a háború előtt a magyar egészségügynek be kellett érni a szulfa készítményekkel: Ultraszeptil, Szuperszeptil, Szulfaguonidin… Más nem létezett. De nem hiszem, hogy ezért nagyon hátrányos lett volna. A magyar orvosok nagy tudású, sok tapasztalattal rendelkező, hivatásbéliek voltak. Ezek a ma már ritka tulajdonságok ellensúlyozták a modern diagnosztikai eszközök hiányát. Nem kellett ultrahang, egy sztetoszkóp és hozzáértés, máris megszületett a diagnózis. Szívbillentyű tágulás.
Anyám meglehetősen hanyag anya volt, ami a paraszti múltból maradt vissza. Ha üvöltöttem, akkor lázam volt, rohant az 5 házzal arrébb lakott (gyerektelen) Maca nővéréhez, és együtt rohantak velem tovább. Két éves koromban a Horthy Miklósné gyerek klinikára, ahol 2 hét alatt helyre pofoztak, természetesen ingyen. Erről nyilvánvalóan nincs személyes élményem. 4 évesen már a Tűzoltó utcai gyermekkorházba vittek, amit akkor „Fehér keresztnek” neveztek. Tüdő és mellhártya gyulladás, ami modern antibiotikum nélkül nem volt vicces. De meggyógyultam. Az anyám nem, de az állam vigyázott rám, kellett a katona, mert Erdélyt vissza akartuk szerezni. Esti ima helyett azt harsogtuk el, hogy „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország.” A gyógykezelésem itt is ingyenes volt, nem is lett volna rá pénzünk, különben is, anyám sajnálta volna rám költeni (a gyerek akkoriban fogyóeszköz volt, nem minden joggal felruházott parazita).
Csak azt ne gondoljátok, hogy a nővérek – például – kitörték értünk a nyakukat. Nem voltak hanyagok, de semmi laca-faca. Az esti lázmérésnél behoztak egy bögrét félig teli fertőtlenítő folyadékkal, amibe bele volt nyomva 20 lázmérő, sorba járták az ágyakat és mindenkinek a kezébe nyomtak egy lázmérőt, úgy vizesen. Le is törölhették volna, de nem, edződjenek ezek a gyereket, a csatamezőn se lesz kényeztetés. Emlékszem rá, mennyire kellemetlen volt a hideg víz és a forró test találkozása. Különben se kényeztettek (ami ma a hirdetések kulcsszava) Vérvétel, injekció, tűrnünk kellett egyetlen zokszó nélkül. Nekem a hátamból lógott ki egy gumicső (PVC nem létezett), amin keresztül csöpögött saját termelésű gennyem. Zacskóba tárolt vérplazma ismeretlen fogalom volt. Ha kellett vér, akkor jött egy rokon és „transzfúzió”, azaz egyik testből a másikba, csövön keresztül. A rokon azért is fontos volt, mert vércsoport megállapításra nem nagyon került sor. De ha az anyuka nem kúrt félre, akkor a fiúgyerek rendszerint örökölte az apa vércsoportját. Viszont az iskolában havonta jött az orvos és mindenkit meg vizsgált, jellemző a korra, hogy még a hajtetű és deréktetű ellenőrzés is be volt iktatva. Három havonta pedig testületileg mentünk fogorvoshoz. A Kormány nem csak papolt a megelőzésről, de cselekedett is. Igaz, nem volt anyuka, aki berohant volna az iskolába és tiltakozott volna, hogy a 14 éves fiának a fitymáját is megnézték, nem szűk-e. Mi, legfeljebb röhögtünk.
Vézna voltam, beutaltak az Erdei iskolába (a fogaskerekű második állomása), ott töltöttem 3 hónapot, megerősödtem. Természetesen ez is ingyen volt. A téli hónapokban ingyenes volt a kvarcolás (gondolom D3 vitamin helyett)
Az OTI, OTBA, MABI, MÁV biztosító társaságok a kor igényeit kielégítették. Persze „más anyagból” dolgozott a kormány. Az orvosok fix fizetést kaptak, és eszük ágában se volt lelkiismeretlen munkát végezni, vagy tartani markukat paraszolvenciára. Ez elképzelhetetlen volt. A korszelleme nem tette lehetővé. Az emberek vasárnap nem megszokásból mentek templomba. Nem kellett őket rászorítani a lelkiismeretes munkára. Pedig a feladat gigászi volt. Népbetegség a halálos TBC, ami ellen nem volt gyógyszer. A immunrendszernek kellett gyógyítani. Persze én is megkaptam, (majd pont ezt hagyom ki!). A korabeli technika a kavernás tüdőlebeny „lekapcsolása” volt, azaz levegő nyomás alatt kicsire zsugorítani. Ha a szervezet a kavernát elmeszesítette, akkor szüret. Ha nem, akkor annyi. Röntgen átvilágítás természetesen létezett, iszonyatos dózissal, de legalább diagnosztizálni tudták a betegséget. Persze a gyógyulás hosszú hónapokig tartott, amit jó levegőre épített szanatóriumokban kellett eltölteni. Ez nem kigyógyítás volt, „csak” utókezelés.
Amit nem értek, minden olajozottan működött, ment a gyógyítás és a kormány nem vágta a társadalom pofájába, hogy nincs pénz. Sokba kerültök. Nem dolgoztok, csak élősködtök. Egy sima laborvizsgálatra nem kellett 4 hétre előre kérni időpontot. Nem 07:00-től 09:00-ig volt a vérvétel, hanem amíg a páciensek el nem fogytak. Sokan haltak meg, mert mások voltak a feltételek, de senkinek se volt az az érzése, hogy szarnak rá, az orvosa és a rendszer nem tesz meg mindent az érdekében.
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________