Tibor bá’ online

Nagyapám disznóölését néhányszor alaposan végignéztem. Ő a kolbászba sertéshúst tett, némi szalonnát, sót, paprikát, köménymagot. Aztán megfüstölte. Manapság törvény (vagy talán csak rendelet) írja elő, hogy élelmiszer terméken fel kell tüntetni, mi van benne. A hentesnél kapható kolbászban is a főtétel a sertéshús és a szalonna, de belecsempésznek egy kis vágóhídi hulladékot is, és alaposan feljavítják tartósítószerrel, savanyúságszabályozóval, modifikált (nem ám módosított) keményítővel, (kapaszkodj meg!) cukorral, meg fűszerekkel (gondolj, amit akarsz). A virslik, parizerek, szóval a pépesített hústermékek esetében a helyzet még ennél is sokkal rosszabb, például pépesített csirkebőr, sertés bőr – szintén pépesítve.

Elhatároztam tehát, hogy legyártom a saját kolbászomat. A hentes kisiparostól megkérdeztem hajlandó-e nekem 10 kg sertés combot ledarálni. Hajlandó lett volna, de csak finom lyukú profilvasa volt. Nekem nagy lyukú kellett volna, mert az igazi parasztkolbászban apró hússzemek vannak, nem pép. A hetes közölte velem, hogy nincs rá kereslet, és ő nem szerzi be, mert nem éri meg. Vettem tehát egy régi vágású, kézi húsdarálót, nagy lyukú profilvassal. Nem volt drága, 3000 forint, bár többet valóban nem ért, mert húsdarálásra a két egymással nyíró hatást kifejtő alkatrész erre alkalmatlan, pedig egyéb más funkciója nem lett volna. A profilvasat és a kést elvittem egy Minitman nevű szolgáltató mindeneshez, aki elvállalta a kettő összeköszörülését 3700 forintért, hogy a flegmán és olcsón legyártott darálót használni is lehessen. Ezt természetesen sokalltam. A pasi azt mondta, ő csak alkalmazott, de a helyzet az, hogy ehhez egy igen drága síkköszörű kell, aminek a fenntartása költséges, nekik csak ilyen árak mellett éri meg a vállalás, és kell várni rá egy hetet, mert valami központi helyre gyűjtik össze az összes vállalást az egész országból, másképp nem éri meg. Magyarul a profit hajhászólás komoly mértékben hozzájárul ahhoz, hogy el legyen szarva az életünk.

Gyerekkoromban az utca végén egy pincehelyiségben honolt egy cipész, aki mindenféle javítást, talpalást, sarkalás elvállalt a lábbeli vételárának az aprócska tört részéért. Munkája mindig volt, de azért aznap estére, vagy másnap délelőttre mindig minden készen volt. A cipész sose lett gazdag, sose ment nyaralni Horvátországba, de láthatóan kellemes, kedélyes életet élt, és a jelek szerint meg volt elégedve a sorsával. Ezzel szemben, ha ma, valami apróságot javítani kell egy cipőn, mondjuk leesett róla a csat, akkor a javítás költsége sok esetben a cipő vételárának kiteszi a negyedét, vagy inkább a felét. Le van szarva, hordom csat nélkül, vagy az egészet kidobom a szemétbe. Ma senki se akar kellemesen élni, mindenki kaszálni akar.

Már egy ideje a karórák nem rugóra működnek, nem kell őket esténkét felhúznak, mert be van építve egy 30 forintos elem, az hajtja az órát 1-2 éven át. Ha esetleg a kedvenc karórád beesett a Balatonba és venned kell egy másikat, ki fog derülni, hogy különösebb márka nélküli, jó minőségű órát kapsz 3000 forint körül, természetesen a 30 forintos elemmel együtt. A meglepetés akkor jön, amikor egy szép nap reggelén késel egy órát a munkahelyeden, mert az órád lelassult, biztos jele az elem kimerülésének. Délután betérsz egy óra-ékszer boltba az elem kicseréltetése végett. Ha nem kérdezed meg előre, hogy mennyibe fog kerülni, alapos meglepetés fog érni. A 30 forintos elemet 700 forintért helyezik be, amennyiben hagyod. Igen ám, de ki tudod-e nyitni a hátsó fedelet. Ugyanis ők arra spekulálnak, hogy nem tudod, és akkor kaszálnak egy nagyot. Ha pedig elromlana a karórád és meg akarnád javíttatni, hahotázva röhögnének rajtad. „Uram, egy új óra fele annyiba kerül, mint a javítás.” Hogy-hogy. Másképp nem éri meg.

Valamelyik nap elmentünk a Budakeszi határában lévő vadasparkba. Nézelődés után a park mellett találtunk egy nagyon nívós éttermet, ahová betértünk ebédelés végett. Érdekes volt látni a kb. 120 ember befogadására alkalmas, vadászkastély utánzatú, teljesen üres éttermet. Első látásra azt hittem, hogy nem üzemel, de igen. Ebéd után kértem a számlát és bankkártyával fizettem. A számlával együtt kihozták a kütyüt is, hogy beírjam a PIN kódomat. Kicsit még régi vágású vagyok, úgy tudom a pincérek főleg a borravalóból élnek, vagy Ausztriában dolgoznak. Megkérdeztem tehát a felszolgálót, hogy a borravalója benne van-e a végösszegbe, mert egyes helyeken felszámolnak 10 százalékot. Nem uram, nincs benne. Ekkor benyúltam a zsebembe és kivettem egy 200 forintost, amit átnyújtottam – ez a magáé. A pincér vágott egy fanyalgó pofát, jól lehet elmehettem volna borravaló osztogatás nélkül is. Kamasz koromban fával-szénnel fűtöttünk télen. A tüzelőt ősszel meg kellett rendelni, amit lovas kocsival kihoztak, és két markos legény, akiket a fuvaros alkalmazott, lehordta a pincébe. Egy ilyen alkalommal az apám elővett a zsebéből egy doboz Szimfóniát, kivet belőle 5-5 szál cigarettát és borravaló gyanánt átadta őket a két trógernak, akik megköszönték és mentek a dolgukra. Később az anyám szemrehányást tett az apámnak, hogy igazán adhatott volna nekik egy egész csomaggal. Apám azt válaszolta, hogy annak idején ő még ennyit se kapott, és örült, hogy felvették inasnak.

___________________________________________________
___________________________________________________
___________________________