Tibor bá’ online

Néhány napja egy fiatal pszichológusnő cikke jelent meg az egyik napilap online kiadásában. A fejtegetés lényeg az volt, hogy vegyük tudomásul, a gyerekvállalás egyéni döntésen alapuló passzió, nem pedig befektetés. Következésképpen irreális hálát várni az utódtól. Nekem pedig felállt a hátamon a szőr.

Nem azért, mert az én gyermekeim nagy ívben szarnak rám, elsősorban azért, mert megítélésem szerint ők (és gyermekeik) nagyobb vesztesek, mint én. Viszont a témát nem szeretném önmagam részére kisajátítani, tehát vonatkozzunk el ettől.

Elsősorban fel kellene hívni a pszichológusnő figyelmét arra, hogy mint közszereplő, nem léphet át a törvényen. Márpedig az alaptörvény XVI. cikke kimondja: (3) A szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni. (4) A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.

Másodsorban a pszichológusnőnek el kellene olvasni a bibliai Ó-szövetséget, pontosabban a Mózesnek átadott, kőtáblába vésett Tízparancsolatot. [Mielőtt tovább mennék, néhány szót a Tízparancsolatról, ami a Wikipédia szerint: A tízparancsolat a judaizmus és a kereszténység alapját képező legfontosabb vallási és erkölcsi parancsolatokat tartalmazza. Az első 3 parancsolat istennel foglalkozik. Közvetlenül ezt követő 4. parancsolat: „Atyádat és anyádat tiszteld.” ami megelőzi az 5. Ne ölj! parancsolatot is. Vagyis a gyermeki tiszteletet az élet megóvásánál is fontosabbnak tartja.]

De nem azért mert vallásosak vagyunk, hanem azért mert több ezer év óta ez az elv kitörölhetetlenül benn ül a társadalom kollektív lelkében, a legalsóbb rétegtől egészen a legfelsőig. Emlékeztetőül: amikor elvetemült személyek kikezdenek valakivel, „hagyományosan” a következő szöveggel nyitnak: „Te szidtad az anyámat?” és már ütnek is. Nem nehéz ebből leszűrni, hogy az egészen kérges lelkűeknél is az „anya” fogalom kimagasló szerepet élvez. És akkor jön egy pszichológusnő, aki mindezt egyetlen tollvonással felül kívánja írni.

Végzetül fordítsunk hátat az érzelmeknek. Vizsgáljuk a témát szigorú racionalitással! A klasszikus elrendezés szerint az egészséges, munkaképes középgeneráció egyfelől gyermeket nevel, másfelől képességei szerint gondoskodik a szüleiről (és ne menjünk bele a „gondoskodás” elemzésébe). Mit kap az egyén ebben a rendszerben? Sérülékeny gyermekkorában gondoskodnak róla, kevésbé életképes idős korában gondoskodnak róla. És mit kell érte adni? Gondoskodást nyújtani akkor, amikor a biológia törvényei szerint erre a legalkalmasabb. Nagyfokú bárgyúság lenne ezt felrúgni.

És akkor pontosan hol tartunk? Jó húsz évvel ezelőtt az egyik barátom az erejét messze meghaladva segítette fiát, hogy az majd az életben könnyen boldoguljon. Ez be is jött. Az ifjú titán hamarosan apja fizetésének a többszörösére tett szert. Természetesen továbbra is a szüleinél lakott, de esze ágában se volt hozzájárulni a háztartási költségekhez. Sőt félórás telefonálásokkal emelte jó magasra a telefonszámlát. Egy idő után az apja elé állt és szokatlan téma által kiváltott zavarában valami olyasmit rebegett el, hogy hát fiacskám elég sokat költöttünk rád, valamit talán visszaadhatnál, legalább a rád eső költséghányad mértékében. Némi gondolkodás után az ifjú azt válaszolta, hogy amit tőletek kaptam azt majd a saját gyerekeimnek adom vissza. Az apa nem tehetett mást, mint lenyelte ezt a választ. — Az apa már rég nem él, a fia már túl a negyvenen nem csak gyermektelen, de még felesége sincs, és a jelek szerint nem is lesz. Az apjának pedig már nem tud hálás lenni, még akkor se, ha akarna.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________