Az ötlet nem is olyan rossz, ugyanis Miki nem járt sem Mr. Soros, sem pedig Mr. Sarlós nyomdokaiban, ő mindössze egy apró üzemet hozott össze, ami aztán csődbe ment, és a rendszerváltáson átesett magyarországi üzleteléssel akarta kihúzni önmagát a szarból. Költőpénze havi 1500 dollár volt, amiből itt fényesen meg tudott élni. Ugyanis durván 500.000 mai forintból kellett volna majd itthon nyomorognia.
Ezt a nyomorgást természetesen nők terén kell érteni, amivel barátom eleve tisztában volt. Éppen ezért, ahogy közelgett a hazatérés ideje, a nemi élete felhőtlen egén gyülekező kumuluszokat velem szándékozott eloszlatni úgy, hogy küldött 100 dollárt és arra kért, szervezzek be neki valami fiatalabb hölgyet, esetleg hölgyeket, hadd válogasson belőlük. Ezek a hölgyek újabban igen hevesen keresnek „kifejezetten nagyvonalú” urakat, az „ápoltság nem akadály” jeligével.
Közben a megbízatás nekem is megtetszett, mert ki nem foglalkozna fiatal pipikkel úgy, hogy a cechet a haverja fizeti. Elkezdtem tehát böngészni a hirdetéseket, bár azzal tisztában voltam, hogy alapos keresgélés előtt állok, mivel a nőknek rendszerint se önkritikájuk, se arányérzetük nincs. Egy-két perces „munkáért” tízezreket akarnak kasszírozni és micsoda lotyók, te úristen. Szóval böngészem az újságot és megakad a tekintetem egy jeligén: „Vörös és Fekete”, mi a fene? Csak nem Stendhal törvénytelen ükunokáiról van szó? Legjobb lesz utánajárni a dolognak, feltétlenül válaszolnom kell.
Kedves Vörös és Fekete!
Ausztráliából hazatelepült, igen nagyvonalú üzletember vagyok. Hirdetésüket érdeklődéssel olvastam, és biztosítom Önöket, hogy személyemben meg fogják találni számításukat. Különben hatvanas, ápolt, szabályos testalkatú, kifejezetten elviselhető férfi vagyok. Természetesen a végső döntést egy személyes találkozásnak kell megelőzni. Ennek érdekében kérem, vegyék fel velem a kapcsolatot.
A levelemből egyértelműen kiderül, hogy írója hülye, alaposan fejhető, nem ismeri a hazai viszonyokat. Már másnap csöng a telefon. Csicsereg egy női hang, hogy ő a Vörös és Fekete.
– Drága hölgyem, maga vagy vörös, vagy fekete, mind a kettő nem lehet.
– Oh, hát az csak egy jelige – jön a megnyugtató válasz.
– Jelige, jelige, de azért valamit csak jelent.
– Hát persze! Ez olyan izgis, nem?
– Szóval ketten vannak és egyikük fekete hajú, a másikuk vörös? – sietek a hölgy segítségére.
– Valami ilyesmi, hehehe.
– Na jó, ne feszegessük. Különben is, gondolom, találkoznunk kellene.
– Hát, igen, hehehe – csicsereg vissza Vörös és Fekete.
Egek! Ez olyan, mint az angol történelemben „William & Mary” társuralkodók. A diákok legnagyobb része csak az érettségi szünetben döbben rá, hogy „William & Mary” tulajdonképpen nem egy személy, hanem kettő. Szent igaz, hogy Anglia trónján 1689-től William és Mary ült, de valószínűleg egymás ölében. Szóval nem bírom tovább és rákérdezek.
– Bocsásson meg, kedves, de magácska a Vörös vagy a Fekete?
– Egyik sem, én Bea vagyok.
– Még jó, hogy nem egy boa.
– Hogy mondta?
– Még jó, hogy nem egy boa – ismétlem meg szellemeskedésem, de hiába, Vörös és Fekete zoológiai ismeretei a házityúknál bezárulnak. Azonban tépelődésre nincs idő, mert Vörös és Fekete átveszi a szót.
– Magához fel lehet menni?
– Hozzám fel, ha nincs itthon a feleségem, nincsenek itthon az unokák, nem látja a házmester, a társbérlő és a ház 23 nyugdíjas nénije.
A telefon másik végén gyanús csend. Most én mondom a kagylóba:
– Hehehe, csak hülyéskedtem.
– Jaj, de jópofa, hehehe – jön meg újra Vörös és Fekete hangja.
Nekem meg rohadtul kezd tetszeni a dolog. Mekkorát lehet szórakozni 100 dollárért. A végén persze megállapodunk abban, hogy másnap délelőtt tízre jönnek Miklós két hónapja bérelt lakásába. Este ugye nem lehet, mert akkor dolgoznak, néha délelőtt is, de speciel a holnap délelőtt, az üres. Hát akkor, a holnap délelőtti viszontlátásra, kedves Bea.
Másnap délelőtt 10-kor csöngetnek az ajtón. Azért szép tőlük ez a pontosság. Az egész olyan üzletszerűen precíz.
– Nyitóóóóóm – üvöltöm át a falakon, és már pattanok is. Az ajtón pedig belibben egy hatalmas csöcsű, enyhén elhízott, harminc körüli cigány lány. Na, ez lesz a Fekete – állapítom meg magamban – akit szorosan követ egy szintén harmincas, egy kissé kiéltebb, kéthavonta más-más színre festett hajú nő, aki egy árnyalattal soványabb és két árnyalattal kisebbek a emlői. Ezzel szemben a hihetetlenül ízléstelen szerelésük egyforma. Én természetesen úgy teszek, mintha aranyat leltem volna, és már tessékelem is be őket a szobába. Hiába, na, anyám belém verte az udvariasságot.
– Hölgyeim, Önök hirdettek, adják elő a programjukat. Hogyan is gondolták, mennyibe fog kerülni, stb. Remélem nem szégyenlősek, ezeken túl kell lenni legalább egyszer, csak úgy, a miheztartás végett – hadarom el, hadd lássák, én is vágom az üzletszerűséget. A Vörös mindjárt magához is veszi a kezdeményezést:
– Szóval, először is azt kellene tudnunk, milyen gyakran szeretne velünk találkozni, és mennyit szán ránk egy hónapban?
– Csak egy pillanat, még mielőtt továbbmennénk – vágok a szavába – mit jelent az, hogy „milyen gyakran szeretnék magukkal találkozni?”
– Nézze, nekünk mindegy, de azért tényleg tudni kell, milyen gyakran.
– Hölgyeim, félreértették. Hogy milyen gyakran szeretném, azt értem, és nem is nehéz rá válaszolni, de mi az, hogy „magukkal”? Úgy értem, kettőjükkel?
– Hát persze, hogy kettőnkkel – trillázik felém az uniszónó, hát én sarkig lerohadok. Hogy gondolják ezek?
Egymás szájából szedik ki a szavakat. Kiderül, hogy ebben a szférában már tökéletesen érvényesülnek a piac törvényei. Ők, mármint Vörös és Fekete, iparkodnak a konkurenciát a háttérbe szorítani. Ők egyszerre ketten jönnek, de a dupla szolgáltatásért mindössze szimpla árat kérnek.
– Hölgyeim, ez nagyon jól hangzik, de ennek semmi teteje. Azok az idők, amikor még duplázni tudtam, már rég elmúltak a fejem felett.
– Oh, hát ők ezt tudják, ugye az én koromban, nyugtatnak meg bájosan, de azt lássam be, hogy ez így mégiscsak izgalmasabb és főleg látványosabb.
– Na, jó – adom be a derekam – menjünk tovább. Szóval gondolom, hetente egyszer.
Ezen mosolyognak. Úgy látszik, tudnak valamit, amit én nem. Szerintem azt hiszik, hogy a heti egyet azonnal felemelem háromra, ha meglátom, mit tudnak.
– Nem kell mosolyogni, kezdjük heti eggyel és van rá havi húsz rongyom.
Ez tetszik nekik. Kifejezetten szimpatikus, hogy havonta annyit szándékozom kidobni az ablakon, amennyi a minimális nyugdíj egy teljes hónapra. Bólogatnak, hogy elfogadják.
– Hát akkor, hölgyeim, mikor kezdjük?
Szerintük akár most mindjárt. Nézem az órámat, másodika van. De jó! Akkor most új hónapot kezdünk. Majd azt mondom a Miklósnak, hogy sajnos szárazon nem lehetett tanulmányozni a témát.
Vörös és Fekete meg se várta a formális igen elrebegését, máris akcióba kezdtek. Az egyik leengedte a rolót, a másik közölte velem, eddig tartott a magázással összekötött bohóckodás. Ők mindent tudnak (mármint ebben a témában), de magázással nem megy.
– Oh, hát persze. Szervusz, Bea. Szervusz… téged hogy is hívnak?
– Zsófi, hehehe – jön a vidám válasz.
– Nahát akkor, szervusz Zsófi – és vártam mi lesz. Na mi?
Bea és Zsófi minden sikk nélkül lehajigálták ruhadarabjaikat. Szóval, ezt már láttam gusztusosabban is, izgatóbban is, csak még ízléstelenebbül nem. Különben minden úgy jött be, ahogy megsejtettem. Bea hatalmas csöcsei még hatalmasabbakat lógtak. De mi a fenét lehet várni. Ez a nő már legalább 20 éve ivarérett, és 20 év piszok hosszú idő. Ezekkel a csöcsökkel ennyi idő alatt már annyi minden történhetett, talán csak a gőzhenger nem ment át rajtuk. Bár azon sem csodálkoznék.
Zsófi felsőteste se volt esztétikusabb. De tárul még elém négy darab meglehetősen szőrös női láb is, hiába na, Borsodot az epilláció mind ez ideig sikeresen elkerülte. Aztán felbukkant egy csomó hurka, két enyhén kopott nemi szerv. Nem kell röhögni! A fanszőrzet igenis kopik, koptatja az idő múlása és koptatja a használat is. Bea és Zsófi esetében mind a két eset fennállt. Tényleg, épp azon meditáltam, miért nem találják ki az altesti parókát, amikor Zsófi rám förmedt.
– Te nem vetkőzöl?
Ilyenkor szokott Woody Allen hátranézni, vaj’ kihez szóltak.
– De igen, azaz, majd ha lázba jöttem, illetve gumival szoktátok, vagy mi?
A kérdés megzavarta őket, mert éppen azon tanakodtak, melyikük kapja be a másik csöcsét egy kis leszbi macerának, így hát csak hevenyészve vetették oda nekem, hogy ők tiszták és nagyon megválogatják a partnereiket. Nahát, micsoda megtiszteltetés, tehát meg vagyok válogatva, de azért még erőlködök egyet.
– Úgy értem AIDS, meg ilyesmi.
Legyintenek, hogy már hallottak róla, de hát ők vigyáznak.
– Na ez az, de hogyan? Gumi?
– Nem, dehogy, az olyan, mint zokniban mosni lábat, hehehe.
– Lehet – megyek bele ebbe a bárgyú hasonlatba – csak tudjátok a lábmosástól még senki se kapott Kaposi szarkómát.
Ezt már nem is hallják. Valósággal habzsolják egymás rég lógásnak indult testrészét. Nem is tudom, kellek-e én ide? Most ráesnek az ágyra. Bea a hátán fekszik és térdben felhúzott lábait széttárja. Zsófi mohón beveti magát a combok közé és szürcsölő hangot hallat.
Na, én inkább kimegyek a konyhába, és főzök magamnak egy jó erős duplát. Lehet, hogy hajnalban lesz vége a bemutatónak.
Tíz perc múlva jövök vissza, egy helyett három kávéval. Ne mondják, hogy paraszt vagyok. De ahogy nézem, ezek észre se vették, hogy hiányoztam. Most Zsófi fekszik a hátán, és Bea dugja be egyszerre három ujját oda, ahová azok egyáltalán nem valók. Nem tudom, mit hülyéskedik, az egész öklét kellene, mondjuk, könyökig.
Zsófi hangosan liheg. Szent isten, ezek igaziból csinálják. Nem is tudom, mit tegyek. Az ágyon folyik a sikongatás. Most Bea rágcsálja Zsófi bimbóit, de jó alaposan ám. Körülnézek a szobában, nem hoztak-e magukkal kancsukát vagy jégtörő csákányt. Úgy tűnik, nem. Ez azért megnyugtató. Kevergetni kezdem a második kávét, megiszom. Bea a hasán fekszik, Zsófi lovagló ülésben a hátán csúszkál le és fel.
Egek, ez rosszabb, mint egy pornófilm, mert ezt ki se lehet kapcsolni. Vajon meddig tart? Nézem az órámat. Még nincs dél. A két nő mindenfajta hörgő hangokat bocsát ki magából. Lehet, hogy kezd vége lenni a bemutatónak? Adná Isten! Kokettálok a harmadik csésze kávéval, aztán észreveszem, hogy Zsófi és Bea átölelkezve egymás mellett fekszenek a hátukon, és engem néznek. Végre Bea megtöri a csendet.
– Előre tudtam, hogy impotens vagy, még mondtam is Zsófinak.
– Na, azért ez túlzás.
– Akkor miért nem kellett egyikünk sem? Le se vetkőztél.
– Azt hittem, még eltart egy darabig – dadogtam, és bátortalanul elkezdtem babrálni a nadrágszíjammal.
– Ne szövegelj! Mi a gond? Nem vagyunk elég jók? Na, mindegy, fizetsz valamit?
– Tulajdonképpen fizethetnék, mert azért a show, mint olyan, jó volt. Úgy értem, végül is dolgoztatok.
De Zsófi megvető kézmozdulattal belém fojtotta a szót.
– Figyelj! Ne fizess, kend a fejedre a stegót. Nem mindig jön be. Veszíteni meg tudni kell.
Mire filozófiájuk bölcsességét megértettem, már egyedül voltam a lakásban három üres csésze társaságában, és arra gondoltam, hogy az én koromban nem is olyan könnyű elkölteni 100 dollárt.
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
