Tibor bá’ vissza a múltba online

Édesanyám 1945 januárjában halt meg, vagyis apám ekkor özvegyült meg, amit éhes nőstények hada konstatált. Végül is egy elvesztett háború végén tartottunk, aminek egyik hozadéka a férfihiány volt. A környéken több fiatal nőnek a férje vagy „hősi halált halt”, magyarul elesett a fronton, vagy eltűnt, illetve hadifogságba került. Ezek azonnal bejelentkeztek nevelő anyának, amit első nekifutásra apám inkább leendő feleségnek fogott fel és mint ilyen tartott néhány gyakorlati próbát. Szóval sürögtek-forogtak nálunk a fiatal nők (harminc alatt), amit egyes szomszédok orgiának tituláltak, és persze nem lehetett a végtelenségig fenntartani. Így esett, hogy az év decemberében beköltözött hozzánk az egyik pótmama önjelölt, amiről az egész ház menten értesült, mert az ajtóra apám neve mellé felkerült a „Berdó Béláné” név is, hadd tudja meg apraja nagyja, hogy a verseny immáron eldőlt, a célba érő kanca már be is tette a lábát.

Apám a háború végére tisztességesen megszedte magát, de a vagyona napok alatt közel nullára redukálódott. A Rimaszombat, és hasonló részvények mögötti vagyon többnyire háborús megsemmisülésen esett át. Árukészletének hatalmas hányadát elrabolták. Pengő készpénzének értéke rohamosan csökkent. 1945 karácsonyán a heti zsebpénzem 10.000 Pengő volt, amiért 2 évvel korábban még egy házat lehetett kapni valahol a Főváros területén. Ez a tény és a hatalmas választék arra ösztönözte apámat, hogy bölcsen döntsön, ne menjen a nemi szerve után. Nem is ment.

Berdó Béláné, alias Manyi néni és eltűnt férjének 50 százalék részesedése volt egy finomacélárú nagykereskedésben, és ami a legfontosabb, hogy az árukészletét (minőségi német áru) sikerült átmenteni, magyarul nem zabrálták el. Így esett, hogy a két háztartás egybeforrt. Manyi néni, a kitűnő háziasszony, végezte az egyesítést. Lett két porszívónk, két kávéfőzőnk, két pirítós sütőnk, szóval mindenből legalább kettő, vagy két tucat, de lettek új dolgok is.

A háború kezdeti szakaszában sorra tűntek el, de nyomtalanul, azok az áruk, amiket többnyire Európán kívülről importáltak. Így aztán évekig nem volt citrom, narancs és egyéb trópusi gyümölcs és persze mindenféle fűszer, csokoládé, kávé, tea. Szóval a jegyzék meglehetősen hosszú, de megvoltunk nélküle. Viszont az okosak még az elején bespájzoltak, és persze Manyi néni az okosak közé tartozott, amit lehetett bespájzolt.  Így például rengeteg konzervje is volt, amiknek nagy része átvészelte a háborút és 45 végén átvándorolt a mi, most már közös, kamránk polcaira. Mint szemfüles kamasz a jövevény konzerveket amint alkalom adódott rá, számba vettem. Ezek szerint kiderült, hogy két dolgot nem ismerek. Egyik a spárga konzerv volt, amit roppant furcsának tartottam, mert spárga addig részemre egyet jelentett a kender zsineggel. Itt viszont egészen másról lehetett szó. A másik egy lapos konzerv volt, amire apró halak voltak felfestve, és a szardínia szó. na ez utóbbi különösen izgalmas volt számomra. Halat ugyanis soha nem evett a családom, aminek oka a Nagy Alföld kellős közepén felnőtt édesanyám lehetett. akkoriban ugyanis nemigen voltak halastavak.

Az csak természetes, hogy szerettem volna a dolog végére járni, vagyis megenni a szardíniát, amit szintén nem lehetett üzletben kapni, elvégre egyetlen egy tenger se mosta hazánk határait, nem úgy mint régen, de akkor meg szardínia halászat nem volt. Manyi néni azonban a kérésemet elutasította azzal, hogy majd egyszer megesszük vacsorára. Csakhogy ez az egyszer sehogyan se akart eljönni.

Teltek az évek, közben már 1949 lett, a spájzból az összes régi konzerv kiürült, és már csak a szardínia árválkodott magában, amikor is apának lett egy indokolatlan ötlete, vagyis Manyi nénit elvette feleségül. Ebben nem a házasság volt az indokolatlan, hanem, hogy azt az én születésnapomon (02.11.) tartották. Azóta se tudom, miért. Minden esetre én megragadtam a lehetőséget és javasoltam a szardínia ünnepélyes felbontását az esti vacsorához, és mit ad isten, Manyi néni rábólintott.

Eljött az este, az asztal meg lett terítve, amit négyen ültünk körül, és bámultuk a kibontott szardíniát, ami az asztal közepén helyezkedett el, és iszonyatosan erős illatot terjesztett maga körül. A húgom és én kaptunk fejenként 2-2 halat, amit én nem tartottam méltányosnak, mert kétszer voltam akkora, mint a húgom, de érvemet Manyi néni nem fogadta el, pedig kérésére a Manyi nénizéssel is felhagytam, húgommal együtt áttértünk a „Kisanyi” megszólításra, amit apám talált ki, bár később ezt letagadta és azt állította, hogy mi ötletünk volt ez a megszólítást.

A lakmározás elkezdése előtt Kisanyi figyelmeztetett, hogy együnk hozzá sok kenyeret, különben nem lakunk jól. Igaza lett. A két-két hal után kenyérbéllel nekiestünk a szardíniás doboznak, hogy kitunkoljuk belőle az olajt, aminek szintén szardínia illata volt. Persze még így se laktunk jól, bár a doboz egy idő után ragyogott, mint Salamon töke (ami apám szavajárása volt).

Ezzel tulajdonképpen a történetnek vége is lett volna, de volt némi „utóélet”. A szülinap/házasságkötés keltezésétől számítva néhány napon belül megjött Berdó, a hősi halott, illetve eltűnt katona. Na most kié legyen a nő? Bigámiáról szó se lehetett, mert Berdó holttá lett nyilvánítva, hogy mégis él, hát istenem, nem volt egyedi esett. Nevelőanyánk maradt, de a volt férjet ki kellett anyagilag elégíteni. Pontosítok, nem kellett, mert mindenkinek többnyire mindene elveszett, akinek nem, az nyugodtan letagadhatta, de Kisanyi ilyet nem tett, az ő polgárik nevelése ezt nem tűrte volna. Mindössze annyi történt, hogy ellentétben apám számításaival, utólag csupán fele olyan jó partinak bizonyult Berdóné, mint az előzetes számítások szerint várható lett volna.

De még mindig nincs vége az utóéletnek, csak várni kell még 6-8 évet. Ausztráliában, amikor összeköltöztem a leendő első feleségemmel, és vacsorára szardíniát terveztem felszolgálni, akkor tudtam meg tőle, hogy a háború alatt nagyon szegény volt a család (a papa az európai fronton harcolt, természetesen a németek ellen). Olyannyira szegények, hogy ő az iskolában mindennap az otthon becsomagolt, szardíniás kenyeret volt kénytelen enni. Magyarul, rá se tud már nézni a szardíniára. Különben való igaz, egy doboz szardínia 5 ½ penny-be került, ami tényleg roppant olcsónak számított, olyannyira, hogy az árban következő konzervért 1 shillinget kértek, azaz 12 penny-t.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
___________________________________