2021-11-13 nap bejegyzései

(3695) Bernát puszta

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Azzal kell kezdenem, hogy a háború utáni villamos közlekedés erősen különbözött a maitól. Először is minden kocsiban volt egy kalauz. Később minden szerelvényen. Ez az egy kalauz pedig a megállókban egyik kocsiból átment a másikba. Jól gondolod, akik bliccelni akart az ugyanezt tette. Megállóból a vezető akkor indult el, amikor a kalauz jelezte egy csengőkar megrántásával. Egy időben az indulás előtt egy vörös lámpa kigyulladt az ajtónál. De ez az ajtó tulajdonképpen egy lecsukható rácsszerkezet volt, nem igazi ajtó. Az utazni akaró mindig jóval több volt, mint a szerelvény, ezért az utasok „lógtak” a lépcsőkön, sőt a kocsik között és a kocsik végében is kapaszkodtak. Mivel a rácsokat menet közben is ki lehetett nyitni, gyakori volt a leugrás két megálló között, vagy éppen felugrás. Ennek meg volt a maga technikája. Felugrásnál futással fel kellett venni a villamos sebességét, leugrásnál pedig a villamos sebességét el kellett veszíteni egy gyors hátralendítéssel a lépcső elhagyásakor + futás. Persze ez nem volt túl biztonságos, akadtak villamos alá esők. Nekem szigorúan betartott szabályom volt az utolsó peron favorizálása. Az után már nem volt kerék. Ez az ugrálás természetesen nem volt megengedve, de senkinek se jutott eszébe, hogy engedélyt kérjen.

És akkor a történet: Egy kora őszi délután egy majdnem teljesen üres szerelvény elindult a Széll Kálmán téren, amikre én felugrottam. A rácsajtó fel volt húzva, amit a lépcsőn állva lenyitottam. Erre egy kalauznő, mint egy fúria odaugrott és elállta az utat, sőt a testével megpróbált lelökni a lépcsőről, miközben a szerelvény gyorsított. Ha sikerül neki, hanyatt esve landolok a kövezeten nagyon csúnya eredménnyel. Természetesen nem hagytam magam és elnyomtam a nőt. Edz nem volt nehéz, mert én két kézzel kapaszkodtam egy-egy fogantyúban, ő pedig csak állt a peronon. A rendkívül veszélyes helyzetet elhárítva hihetetlen mérgemben a kalauznőnek lekentem egy pofont.

A pofont láva egy pasi civil ruhába odajött, közölte, hogy ő rendőr hadnagy, szolgálatba helyezte magát és igazoltatott. Nem volt kötelező igazolványt hordani magunkkal így bemondhattam volna bármilyen nevet és címet, de nekem igazam birtokában eszem ágába se jutott megfutamodni.

Néhány héttel később jött egy idézés bűnügyi tárgyalásra, ahol én voltam a vádlott, hatósági közeg elleni erőszak vétségében. Apámék látták az idézés, el kellett nekik mesélni mindent, de nem váltott ki semmi reakciót.

A tárgyaláson elmondtam az én verziómat, amit a hatósági közeg nem cáfolt. Ő is, meg a bíró is normálisnak tartotta, hogy le akart lökni egy mozgó járműről, mert ugrálni tilos. Nem sokat teketóriáztak elítéltek börtönben letöltendő 5 hónapra, természetesen felfüggesztés nélkül, hiszen szükség volt az ingyen munkaerőre.

Apámék segíthettek volna, de inkább azon drukkoltak, hogy börtönbe kerüljek. Én 19 voltam, teljesen zöldfülű. Apámnak volt ügyvéd barátja. A Nagy Imre által hirdetett amnesztia a levegőbe lógott, elég lett volna kérni 2-3 hónap halasztást. Nade én erről nem tudtam.

Egy reggel hajnali 5 órakor jött egy rendőr és bekísért a Markóba. Egy kb. 15 méter hosszú keskeny teremben találtam magam, ahol két sorban emeletes ágyak voltak, mondjuk15-15 darab. Mindenütt emberek léteztek, vagy mkétszázan. A terem végén egyetlen vécé volt, előtte 4-5 rab sorba állt. Fogalmam se volt, hol a helyem. Betelepedtem egy ablak alá a földre, mert ott senki se ült. Megkezdődött a büntetésem letöltése. Hogy hol fogok aludni, fogalmam se volt. Délután az egyik emeletes ágy tetejéről integetett egy jól megtermett férfi, hogy menjek oda. Kiderült, hogy ő itt a menő fej, a smasszerek kivételével neki engedelmeskedik mindenki. Ezt tudomásul vettem, de a pasinak valahogy megtetszettem, és pártfogás alá helyezett. Ennek nem sok hasznát vettem, mert néhány nap után huszad magammal teherautóra raktak és elvittek valahová, ami később Bernát pusztának bizonyult.

Bernát puszta egy állami rabgazdaság volt, ahol fegyveres smasszerek felügyelete alatt napi 16 órát dolgoztunk a földeken, napi háromszoros étkezés mellett. A munka tipikus mezőgazdasági volt. A rabok többsége paraszt volt tipikusan beszolgáltatási bűn elítélése miatt. De akadt néhány nőgyógyász is tiltott abortusz műtét miatt. A lényeg, hogy senki se érezte magát bűnösnek.

Egyik reggel sorakozó után megkérdezték kinek van érettségije. Nem sokan jelentkeztünk, talán hárman. Engem választottak ki irodai munkára. Készültünk az aratásra, amikor még kombájn nem létezett, de nem is kellett, majd mindenki tudott kaszálni.

Még az aratás előtt volt egy látogatási nap, amin az apám is megjelent. Isten ne verjen meg, de biztos voltam benne, élvezni akarja a reménytelen helyzetem látványát, ami nem tartott sokáig. Talán a büntetésem letöltésének a felénél járhattam, amikor megcsapott a hír, Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Napokkal később kiengedtek. Hatalmas élmény volt, amikor Kelenföldön leszálltam a vonatról és nyári ruhában sürgő-forgó nőket láthattam.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!