2021. október hónap bejegyzései

(3685) Cigány viccek

Tibor bá’ vidám vasárnapja

 

2021. A 89. év

A cigány bemegy a DVD kölcsönzőbe, odamegy a pultoshoz, és azt kérdezi:
– Adjon má egy olyan filmet amiben a cigány lelövi a Rambo-t.
– Hát olyan filmről az életben nem hallottam!
– Akkor addzson olyat amiben a cigány megveri a Schwarzeneggert!
– Hát olyan film biztos nem létezik!
– Há akkó milyen film van akkor ebben a kölcsönzőben ami cigányos?
– Van itt egy olyan, amiben a cigánynak dolgoznia kell, hogy megéljen!
– Jaaaaj, a sci-fi-t azt nem szeretjük!

A cigánygyerek levágatja a haját. Amikor hazamegy, odaszól az apjának:
– Apám, skinhead lettem!
Az apja jól pofonvágja. Odamegy az anyjához:
– Anyus, skinhead lettem!
Az anyja is pofonvágja. Odamegy a testvéréhez:
– Tesó, skinhead lettem!
Őtőle is kap egy nagyot. A cigánygyerek bemegy a szobájába, majd elgondolkozik:
– Még csak fél órája vagyok skinhead, de máris utálom a cigányokat.

A cigány feleség telefonál a férjének:
– Szia Gazsi, képzeld örökbe fogadtam az öcséd fiát.
– Nincs is fia az öcsémnek.
– De 9 hónap múlva lesz.

Egy cigány asszony 10 kölykével masírozik végig a városban, valami kegyetlen hangerővel. Megszólítja őket egy rendőr:
– Nagyon zajosak. Kié ez a sok gyerek?
– Há’ kérem, ez mind a enyimé!
– Csak úgy kíváncsiságból: ki csinálta ezeket a gyerekeket?
– Há’ a nagyját az apja, az apraját meg a nagyja.

– Mit mondanak a cigánynak, ha öltönyben ül?
– ???
– Kérem a vádlott, álljon fel!

Két cigány megy az úton. Szembe jön velük a pap. A papnak el van törve a keze, a lába. Kérdi tőle az egyik cigány:
– Hát Plébános Úr, mi történt magával?
– Tudjátok gyermekeim, tegnap este elcsúsztam és beleestem a kádba.
Jól van, megy tovább a két cigány. Megszólal az egyik:
– Hé, te! Mi az a kád?
Mire a másik:
– Honnan tudjam, nem járok én templomba!

A cigány az angol és a német versenyeznek ki tud tovább bent maradni a borz barlangjában.Be megy az angol 1 óra múlva kijön.
-Hú, de büdös ez a borz!
Be megy a német 1 óra múlva kijön.
-Hú, de büdös ez a borz!
Be megy az cigány 1 perc múlva kijön a borz.
-Hú, de büdös ez a cigány!

Meghal a cigány, a túlvilágon találkozik Kádár elvtárssal.
Kádár megkérdi:
– Te cigány, mikor volt jobb élni? Mostanában vagy az én időmben?
– A te idődben a politikusok politizáltak, a munkások dolgoztak a romák meg loptak. Mostanában meg a politikusok lopnak, a munkások politizálnak és bameg, azt akarják, hogy én dolgozzak!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(940) Mi történik veled a halálod után

Tibor bá’ szatirikus online

 

2021. A 89. év

A melbournei Queen’s Collage mastere (igazgatója), aki még teológushallgató korában megbeszélte a legközelebbi társával, hogy bármelyikük halna meg előbb, az feltétlenül jelezni fogja társának a másvilág létezését. Az egyik (Andrew) meghalt, a másik addigra már „master” volt, külön igazgatói villával a kollégium területén. Andrew (ejtsd: endrú) viszont nem jelentkezett. Tudva ezt a teológushallgatók éjszakánként a master ablaka alatt huhogtak, eljátszva Andrew szellemét. De voltak ennél bizarrabb próbálkozások is.

1921, február 6-án Thomas Lynn Bradford hermetikusan lezárta lakásának nyílásait Detroit-ban (Michigan), elzárta a lakás gyújtólángját, majd kinyitotta a gázcsapot. Rájönni mi van a halál után, viszonylag könnyű, visszajelezni az élők felé, na, ez az igazi kihívás. Bradfordnak szüksége volt egy segítőre. A februári kísérlete előtt néhány héttel feladott egy újsághirdetést, amiben egy spiritualista segítségét kereste, és megtalálta, Ruth Doran személyében. Megbeszélték, hogy csak egyetlen egy módja van a talány megfejtésének, vagyis egyiküknek be kell fejezni a földi pályafutását. A választás Bradfordra esett. Az eredményről a The Times így számolt be szalagcímében: „A halott spiritualista csendes, mint a sír.”

Ennél sikeresebb kísérlet volt a halál közeli állapottal kapcsolatos vizsgálódás. Vagyis azokra koncentráltak, akik nem haltak meg tisztességesen, csak bekukkanthattak a másvilágba, majd visszahuppantak ebbe a világba. Erre alkalmat leginkább a műtőkben került sor, ahol haldoklókat próbáltak visszapofozni az életbe, néha tökéletes sikerrel. Na, jó de, hogy lehet bebiztosítani azt, hogy a másvilág megtapasztalásáról fecsegő beteg az igazat mondja. Erre a célra a műtőben olyan helyekre rejtettek el bizonyos tárgyakat, amit a műtőasztalról lehetetlenség volt látni, de a műtő plafonjáról könnyű volt felfedezni, lévén, hogy a lélek feltételezett szokása a felszállás volt. Ilyen kísérleteket az University of Virginia hajtott végre Charlottsville-ben. Amint a páciens magához tért az altatásból, egy pszichológus (Bruce Greyson) kezelésbe vette. Ez ideig nem történt „áttörés”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs lélek, állítják a lélekhívők. Végül is a haldoklás nem halál, ahonnan viszont még senki se jött vissza.

Jó száz évvel ezelőtti haldoklókat mértek. Egy évszázaddal később MacDougall megismételte Oregon-ban, de emberek helyett birkákkal, mert abból jó sok volt neki, és hullottak is rendesen. Aztán meg vannak, akik szerint az állatoknak is van lelkük. A pontos mérések szerint a birkák kimúlása pillanatában némi súlygyarapodáson esnek át. Egészen pontosan fejenként 20 gramm. Ebből az következik, hogy a kérdésre: Mi történik veled a halálod után? Rá lehet vágni: Lelkünk a birkákba szállnak.

Az persze naivság arra gondolni, hogy a lélek grammokat nyomhat. Esetleg picogrammot, a gramm ezer milliomod részét. Ha feltételezzük, hogy az öntudat (vagyis a lélek) információs energia, amire sokan hajlandók, akkor annak kell lenni egy nagyon-nagyon-nagyon piciny tömegének. Azt pedig egy roppant pontos mérleggel ki lehet mutatni. Az öntudat tehát energia, arra pedig nem kell bizonyíték, hogy túléli a halált, mert ilyen bizonyíték már létezik. Ez pedig nem más, mint a termodinamika első főtétele. Energia se nem hozható létre, se nem szüntethető meg. Ez persze számunkra nem túl megnyugtató. Ki a fene akar létezni az örökkévalóságban egy eltévedt energia villanásnyi apró fingjaként, agy nélkül, amivel meg lehet fejteni egy keresztrejtvényt? Egyáltalán milyen lehet? Ahhoz persze semmi kétség, hogy ha a kérdést egyszer valóban meg lehet majd válaszolni, az a kvantummechanika szívességéből fog fakadni. Éppen ezért csak kevesen fogják megérteni olyan szinten, hogy az megnyugtató legyen. Szerintem ne törődj vele, mi lesz azután, inkább nyugodj meg, hogy eljön a nap, amikor a balsors vagy a genetika jóvoltából meg fogod tudni a választ. Addig is légy elnéző a birkákkal szemben! 😀

______________________________________________________________
______________________________________________________________
______________________________________________________________

(3684) Önbecsülés

Tibor bá’ szerkesztett fordítása online

 

2021. A 89. év

Egy kis témaváltás!

Néha-néha meglepő híreket is lehet találni a netten. Olyanokat, amelyek némi betekintést nyújtanak egy nyugati ország társadalmába. Egy amerikai kutató hölgy nyilvános hirdetést tett közzé, és innen jön a fordítás.

Az egyetemi kutató kutatási célból kérte, hogy önként jelentkezők küldjék el neki a péniszük fényképét. Ez a felhívás olyan reakciót váltott ki a társadalomból, hogy a kutató a kutatást leállította.

Tudományos kutatások esetén nem szokatlan felhívást intézni a társadalomhoz, önkéntesek jelentkezésére. Az viszont meglehetősen szokatlan, hogy az önként jelentkezőket felkéri, küldjenek fényképet a nemi szervükről. Ugyanis pontosan ezt történt Alice Walker esetében, aki Missouri Állami Egyetem szociológusa. Ezen túlmenően a szociológus arra is megkérte a jelentkezőket, hogy mérjék meg a péniszüket, és árulják el, hogy véleményük szerint a péniszük mérete nagyobb-e az átlagnál, vagy kisebb, mint az átlag, esetleg pont akkora.   Fénykép faszról tudományos célra: A professzor asszony intim fényképet kér „önbecsülés” tanulmányhoz.

A hölgynek nem volt problémája önként jelentkezőkre szert tenni. Június 18 és 26 között több száz fénykép érkezett, de ez értelmetlenné vált, mivel prof. Walker a tanulmányt lemondta.

„A tanulmányt önként mondtam le” mondotta Walker, akinek célja a tanulmánnyal a péniszméret és az önbecsülés közötti összefüggés felderítése volt.

Továbbra is azt hiszem, hogy a pénisz méret és az önbecsülés közötti összefüggés egy fontos tudományos téma, de a társadalmi reakció a felmérésre rányomhatja a bélyegét, és az eredmény megbízhatatlan lenne.

Walker nem tért ki arra milyen fajta „társadalmi reakciót” emlegetett, de hatalmas esély van arra, hogy nem megfelelő fényképeknek nem lenne olyan klinikai értéke, mint amit keres. Az angol szövegben a „hatalmas” jelzőt faszra szokás alkalmazni, amit itt szándékosan használtak.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(1945) Mit bizonyítanak a halál közeli állapottal kapcsolatos tapasztalatok?

Tibor bá’ online

2021. A 89. év

A napok óta tartott vallásos vita mellékleteként: Mit bizonyítanak a halál közeli állapottal kapcsolatos tapasztalatok? Egy dolgot biztos nem, hogy az embernek van lelke.

Isten létezése mellett szóló argumentumok nagy része olyan gyenge, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Van azonban egy terület, amit nem lehet lesöpörni az asztalról, mert sok ember őszintén úgy érzi, hogy személyes tapasztalata bizonyítékul szolgára arra, hogy az embernek van lelke. Persze ilyenkor az első dolog az, hogy meghatározzuk, mit is nevezünk lélek alatt? Egy olyan  valamit, ami elkülönül a testtől és az agytól, vagyis az öntudattól, amelynek létezése az életben levés feltétele, és ami túléli a test halálát. Az csak természetes, hogy a „lélekpártiak” iparkodtak bizonyítékot találni arra, hogy igenis van lélek. Erre eddig minden kísérlet kudarcot vallott. Van azonban egy érdekes tapasztalat, amin azoknak az embereknek egy része megy át, akik közel kerülnek a meghaláshoz, de aztán a végén mégis élve maradnak. Ezek arról számolnak be, hogy tudatuk érezhetően elhagyja a testüket (majd visszatér abba). Szerintük – és ez logikusnak tűnik – ez nem lehet más, mint a lelkük, ami nem azonos az agyukkal, hiszen az agy ottmaradt a testben, míg a tudatuk a testüktől függetlenül létezett.

Ezzel a függetlenül létező tudattal (azaz lélekkel) az a probléma, hogy elég sok ember megtapasztalta és őszintén hisz abban, hogy amit megtapasztalt az valós. Már pedig mindenki elsősorban abban hisz, amit személyesen megtapasztal. Ezeknek az embereknek hiába mondják, hogy nincs lélek, az istennek se fogadják el. Nekik igenis van lelkük. Ráadásul egyesek ebben a lelki állapotban olyan dolgokat látnak meg, majd feléledve emlékeznek rá, amit normál körülmények között nem láthattak volna meg. Jó, ez nem bizonyított, csak mende-monda, de ott van még az öntudat. Ez tényleg kemény dió!

Végeredményben alapvetően két eset áll fenn: Az öntudat vagy az agy biológiai terméke, vagy pedig, az agynak egy része, ami elválik a normál agyi funkciótól.  Tehát, a lélek el van különülve az agytól és az agy halálát túléli.

Az elv, hogy az öntudat az agy „biológiai terméke” a lelkiismeretesen összegyűjtött, körültekintően ellenőrzött, alaposan  oda-vissza letesztelt, duplán rejtett, placebóval párhuzamos, többszörösen megismételt, a szakmai elit által ellenőrzött, hallatlan nagy mennyiségű kutatási eredményen nyugszik, amelyek napról-napra gyarapodnak. Ha elolvasol egy, az utóbbi időben kiadott neurológiai könyvet, akkor világossá válik, hogy napról-napra közelebb kerülünk az öntudat megértéséhez. Igaz, ez a tudományág még csak gyermekcipőjében jár, de óriási ütemben tör előre. Ami egyre világosabban látszik, hogy bármi is legyen az öntudat, egyértelmű, hogy elválaszthatatlanul kapcsolódik az agyhoz. Az agyban bekövetkező változások hatására megváltozik az öntudat is. Néha ez a változás olyan nagymértékű, hogy az adott személyiség felismerhetetlenné válik. Az öntudatban végbemenő változások MRI segítségével láthatóvá válnak, csakúgy mint az agyi változások. Az egyértelmű és világos tudományos következtetés az, hogy az öntudatot az agy hozza létre.

Akkor most nézzük a „független lélek” elvet alátámasztó bizonyítékot, vagyis a halál közeli állapot élményét, amelyen az átélők bizonyos közös élményekről számolnak be: testüket és annak környezetét, ami a legtöbb esetben egy műtő, ahol operációt végeznek, kívülről látják. A másik gyakran jelzett esemény egy alagútszerű építmény megjelenése, ami ki van világítva, és a másik végéből vonzást éreznek, ahol különben „valaki” vár rájuk. Ez így elég misztikus, de van egy kijózanító körülmény. A vonzó lényt mindenki saját vallásának megfelelően ismeri fel. A keresztények természetesen Jézust vélik látni, a muszlimok Allahot, míg a hinduk mondjuk Sívát. Ez eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy itt agyi fantáziával állunk szemben. Nyilvánvalóan a fantáziának kapcsolódni kell az adott személy vallásos hitéhez. Egy muzulmánt nem várhat Jézus, és fordítva.

Rendben van, de miért látják magukat kívülről, és egyáltalában miért látnak lecsukott szemhéjjal? A helyzet az, hogy az agy és az érzékszervek vérellátása akadozik, tehát hibásan működnek, illetve az agyhoz nem jut el információ a külvilágtól. Ekkor az történik, mint amikor a számítógépen dolgozva megszűnik a csatlakozás a külső szerverhez. Rákattintunk egy kedvenc honlapra, de mivel nincs kapcsolat a gép nem tud rácsatlakozni, hanem a memóriájából előveszi a legutolsó képet. Mi a kezelők (ha nem vesszük észre) megpillantjuk a kért honlapot, de nem real time-ban, hanem ami utoljára volt. Ugyanezt teszi az agy is. A szemtől, fültől nem érkezik értékelhető információ, a  valós világgal megszakadt a kapcsolata, leálló félben lévő maradék kapacitásával előveszi az utolsó információt a memóriájából, ami nem más, mint a műtő, ahová bevitték. Azonban az agy már alig funkcionál, a  hiányzó biteket kitölti azzal, amivel tudja. Így jelenik meg egy kép, amit aztán tárol és az „életbe  visszatérés” után elővesz, mint emlékképet a tetszőlegesen beépített bitekkel együtt. Természetesen ez teljesen megegyezik azokkal a visszaemlékezésekkel, amik valós történetektől származnak. Az egyén nem tud különbséget tenni, neki az emlékkép olyan valódi, mintha tényleg megtörtént volna. Ezt a jelenséget a neuróbiológus így írja le:

Az agykérgen elhelyezkedő látásközpont, mely egyaránt feldolgozza a látott és az elképzelt képet, normál körülmények között stabil állapotban van, mert néhány, ezt a funkciót ellátó neuron a máshonnan érkező ingereket elfojtja. Hallucinálások akkor jönnek létre, amikor ez az elfojtó mechanizmus megszűnik, vagy erősen csökken, mondjuk hallucinogén anyag hatására, vagy azért, mert az agy közvetlenül az elhalás küszöbén áll.

A szemlencse egy tárgy képét először a retinára vetíti ki. Innen az idegsejtek a kiváltott impulzusokat az agykéreg látásközpontjának különböző helyeire továbbítják.

Na jó, de mi van az alagút végén látható fénnyel? Tekintettel arra, hogy az egységnyi területen található neuronok száma sokkal több a látószög közepén, mint a szélén, jóval erősebb hatás várható középen, amennyiben az összes neuron azonos mértékben szenved a szabályozó kioltás megszűnésétől. Feltételezhető tehát hogy minél jobban meg van zavarva a rendszer (vagyis a komplex agyvelő), annál erősebb a fényár.

A legizgalmasabb kérdés mégis az, hogy ha ez mindössze hallucináció, miért tűnik oly hihetetlenül valódinak? Ez utóbbi felvetésre válaszolva kezdjük annak vizsgálatával, miért tűnik valami valódinak. Ami a központi idegrendszert illeti, nem is olyan könnyű különbséget tenni két kategória között: „mi jön a külvilágból?” és „mi van az agyban tárolva?” Amint a látás, illetve a hallás impulzusai és a memóriából érkező információk feldolgozásra kerülnek, azonnal összekeverednek. Miközben az információk különböző feldolgozási fokokon mennek át, a kép összetevői: vonalak, élek, tér és a különböző tárgyak mind-mind más módon jelennek meg. Nem valószínű, hogy ezek meg lennének jelölve: „na, ez ­kintről jött”, vagy „ez hallucináció”. Az eldöntés, mi micsoda, valószínűleg jóval ­fentebb történik az agyban. A rendszer (vagyis az emberi agyvelő) egészen egyszerűen azt tartja „valódinak”, ami a legstabilabbnak bizonyul. Mi mást tehetne?

A normál életben mindössze egy „valós modell” van, mégpedig az, amit az érzékszerveink hoznak létre, és ez rendkívül stabil, koherens és egyben komplex. Ez a modell, az „én, itt és most” fogalmakból áll. Azért érezzük valósnak, mert abban az adott pillanatban a jeleket feldolgozó agyban ez a legstabilabb modell.

De mi a helyzet a haldokló aggyal? Mi van azzal az agyvelővel, amiben már nincs semmi szabályozás? Ez esetben fennáll a veszélye annak, hogy a valóságról képtelen lesz elfogadható modellt kialakítani. Előfordulhat, hogy az agykéreg látásközpontjában az ott találhatók közül a leképezési sorok által nyújtott modell lesz a legstabilabb. Ha ez a legstabilabb, akkor az agy szerint ez a valóság. Elvégre pontosan olyan értelemben valós, amilyen értelemben bármi, bármikor valósnak tűnhet, mert a rendszerben található modellek közül ez a legjobb. Mivel a képek feldolgozása is a látásközpontban történik, más képek is bekerülhetnek az agyba.

Nincs olyan agyvelő, amely ennél a pontnál bedobná a törülközőt. Jó, de mit tud tenni? A leglogikusabb cél az lehet, hogy a lehető leggyorsabban visszaforduljon az érzékszervek által betáplált impulzusokból összeállt modellhez, hiszen ez lehet a külvilág egyetlen stabil megtestesítője. Ennek egyik módja – mint fentebb már írtam – a memóriára való támaszkodás: Ki vagyok én? Hol vagyok? Mit csinálnak velem? Ezekre a kérdésekre a válasz ott szunnyad a memóriában, ha a haldokló agyvelőnek van még elég kapacitása ahhoz, hogy feldolgozza a válaszokat. Mint írtam, pontosan ezt teszi számítógépünk is: ha nincs kapcsolatban az Internet-szolgáltatóval, a memóriában tárolt Internet képeket küldi a monitorra. Tételezzük tehát fel, hogy egy haldokló személy agyi rendszere létrehoz egy modellt abból, amire emlékszik: teste a műtőasztalon van, a sebészek körülötte forgolódnak, felette erős fényforrás, háta mögött különböző műszerek. Ez egy egészen jó minőségű modell is lehet, mivel az agy beépíthet a valós világból érkező impulzusokat is, például a sebészek beszélgetését, műszerek csörömpölését, az újraélesztési kísérlet lökéseit, stb., ezek mind-mind a hallásközpontból származó inputok. Ily módon az agyi modell nemcsak igen hihető, de ténylegesen tartalmazza a valós események egy-két részletét is. Ez az, ami a visszaemlékezőt becsapja, méghozzá olyan alaposan, hogy a végsőkig hisz ­benne.

Ha abban a pillanatban az a legjobb modell, ami az agy rendelkezésére áll, akkor az tökéletesen valódinak fog hatni. Megismétlem, valódi olyan értelemben, amilyen értelemben bármi, bármikor valódi lehet. De lépjünk tovább. Amikor az egyén „érzékeli” a másvilágot, akkor az a másvilág valósnak és feledhetetlennek tűnik. Ha azt állítjuk, hogy a tudat (eszmélés) mindig az adott időben kialakított agyi modelltől függ, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezeknek az embereknek a tudata átalakult. Ha normálissá is válnak, és ha a valós világ vissza is tér számukra, sose fogják elfelejteni, hogy „megtapasztaltak” egy „valós” másvilágot, hogy testük jelentéktelenné törpült, hogy megszűntek önmaguk lenni.

A hiányzó bitekkel kapcsolatban megemlítek egy személyes tapasztalatot. Írásaim lektorálását nem végezhetem magam. Egyszerűen azért, mert amikor a megírt szöveget olvasom, soha se azt látom, ami ott van, hanem azt, aminek ott kellene lenni. Ha tehát egy betűt kihagyok, vagy félreütök, az úgy is marad. Agyam a „hiányzó bitet” beteszi. Még akkor is, ha én tudatosan ezt el akarom kerülni. Ugyanígy jár el a haldokló agy is, a már alig funkcionáló érzékszervektől érkező hiányos jeleket kiegészíti, és elraktározza. Felépült állapotban a kiegészített  képet veszi elő a memóriából és úgy érzékeli, mintha az teljesen ép érzékszervekkel, teljesen normális állapotban lettek volna elraktározva. Ráadásul a tudatos agy még súg is.

Az öntudatra ébredt ember legnagyobb ellensége a halandóság, mert a halandóságot kizárólag az ember képes felfogni. Meghalni senki se szeret, mindenki örökké szeretne élni. Csakhogy a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a fizikai világban minden elhal egyszer, így az ember is. Ebből egyetlen kiutat a lélek jelentene. Az élethez való ragaszkodás olyan erős, hogy az agy mindent megtesz, még önmaga becsapását is. Az csak természetes, hogy a „hiányzó biteket” úgy egészíti ki, hogy a lélek létezése plauzibilissé váljon. A halál közeli állapotban megtapasztaltak kizárólag azt bizonyítják, hogy utálunk meghalni.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

(3683) Páravihar

Tibor bá’ szerkesztett fordítása online

 

Páraviharok veszélyeztetik az embereket és vagyontárgyaikat

Több nedvesség a melegebb atmoszférában táplálja a hurrikánokat és a villám áradásokat.
2021. A 89. év

Szerző:  Jennifer A. Francis | Scientific American November 2021 Issue

2021 nyara kimagasló példa volt arra, milyen romboló tud lenni az időjárás egy melegedő Világban. Julius közepén Németországban és Belgiumban két nap alatt 200 mm eső esett. A hömpölygő víz épületeket sodort el. Egy héttel később több mint 600 mm eső (normálisan egy évi csapadék) esett Kína Henan tartományában mindössze 3 nap alatt. Több százezer ember menekült a medréből kilépő folyók elől. A tartományi fővárosban Zhengzhouban utasok rekedtek metró kocsikban, fejükkel a plafon alatt, hogy a gyorsan emelkedő vízszint miatt az ott lévő légzsákból lélegezni tudjanak. Augusztus közepén a jet stream (futó áramlat) éles hurka miatt Tennessee államban 432 mm szakadó eső esett mindössze 24 óra alatt, aminek következtében az árvíz legalább 20 ember halálát követelte. Ezek az esők nem trópusi alacsony légnyomás következményei voltak.

Augusztus 28.-án 1. kategóriás vihar, tartós 140 km-es széllel jelentkezett. Kevesebb mint 24 órán belül a 4. kategóriás Ida jelent meg kétszer gyorsabban, mint a Nemzheti Hurrikán Központ meghatározása a „gyorsan erősödő vihar” kategória. A louisianai partokra 240 km-es viharral érkezett. Több mint egy millióan lettek áram,és 600 ezren víz nélkül is napokon keresztül. Ida mérge északkelet felé folytatódott, ahol New Yorkban egy óra alatt 80 mm csapadék hullott. A vihar minimum 80 ember halálát okozta.

Ezeknek a romboló eseteknek azonos oka a vízgőz, nagyon sok vízgőz volt. Vízgőz a H2O légnemű halmazállapotának hatalmas szerepe van a romboló viharok táplálásában, és a klímaváltozás előidézésében. Az óceánok és az atmoszféra melegedésével egyre több víz párolog el és kerül a levegőbe. A meleg levegő egyre több vízgőzt képes megtartani mielőtt felhőcseppekké kondenzálódik, amiből eső lesz. Az 1990-es évek óta az atmoszférában található vízgőz mennyisége 4 százalékkal nőtt. Ez nem tűnik soknak, de a klíma szempontjából jelentős. A nedvesebb atmoszféra extra energiát és csapadékot jelent. A több vízgőz segíti az Ida szerű trópusi viharokat a gyors erősödésben. Ez miatt alig marad idő, hogy a hatóságok figyelmeztessék az embereket, hogy célpontba kerültek.

A tudósok már rég tisztában vannak azzal, hogy a klímaváltozás miatt egyre több pára kerül a levegőbe, erősítve az úgynevezett páraviharokat, ami sokkal több esőt és havat jelent, mint amit az emberiség még néhány évtizede is tapasztalt. A mérések azt bizonyítják, hogy heves esőzések egyre gyakrabban fordulnak elő az egész Földön. Az 1980-as évek vége óta az amerikai ingatlan károk egy harmadát, mintegy 73 milliárd dollárt a megnövekedett csapadék események okozzák.

Példának okáért 2017 augusztusában Harvey hurrikán Houston környékén 5 nap alatt 1200 mm esőt okozott, ami sok mindent látott meteorológusoknak is elállította a lélegzetét. Volt, amikor egy óra alatt 150 mm eső esett. Az egyik klímakutató állította, hogy a Harvey okozta, rekord döntögető eső előfordulását háromszor teszi valószínűbbé és 15 százalékkal erősebbé a klímaváltozás.

Ellentétben az egyéb atmoszferikus gázokkal, a vízpára a Föld körül a levegőben nem egyenletesen terül le. Sok vízgőz található a trópusi területeken, az egyenlítő két oldalán, ahonnan folyamszerűen nyúlik fel, a sarkok felé. Ezek segítik a Föld atmoszferikus energiáját egyensúlyban tartani, és hoznak létre erős páraviharokat.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3681) Szabad akarat?

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Induljunk ki abból, hogy a „Hinni, vagy nem hinni” elsősorban az Istenbe vetett hitről szól, rá kell mutatnom arra, hogy a nyugati világban az úgynevezett vallásos emberek egy jelentős része eléggé konfúzus lelkiállapotban van. Egyfelől mélyen hisznek a Bibliá­ban, másfelől viszont igen sokan szilárdan hisznek olyan dolgokban, amit a keresztény hit elutasít. Például abban, hogy a sors meg van írva.  Talán nem is gondolnak rá, de amikor az asztrológiai előrejelzést latolgatják, vagy jósnőhöz mennek, akkor a sorsba vetett hitről tanúskodnak. Elvégre hogyan is jósolható meg az, ami nincs valahogy előre „rögzítve”. Ez viszont nem egy újszerű elképzelés, hiszen ez az iszlám térhódításának egyik sarkköve. „Tehetsz, amit akarsz, sorsod elkerülni úgyse tudod.”

Csakhogy az európai civilizáció alapja, a zsidó-keresztény hitfolytonosság ezzel élesen szembeszegül. A Biblia szerint Isten az embernek szabad akaratot adott. Szó sincs nagy könyvről, szó sincs elkerülhetetlen fátumról. Szabad akarattal, magunk irányítjuk sorsunkat. A jövő még nem történt meg „elméletileg” se, éppen ezért sehol se létezik, ezért megjósolhatatlan. Éppen hogy tőlünk, a mi viselkedésünktől függ.

Aki először kitalálta a szabad akaratot, bizonyára pontosan tudta mit csinál. Egészen biztos arra spekulált, hogy a szabad akarat hangoztatásával a vallás követőinek nem lesz módjuk kibújni az isteni felelősségre vonás alól. Tehát a zsidó és a keresztény kultúra szerint az Embernek szabad akarata van, a jót vagy rosszat szabad akaratból Ő maga követi el, és Isten ennek megfelelően jutalmazza vagy bünteti. Ráadásul jól is hangzik. Az Ember szabad akaratának tudatában büszkén feszít a bőrében.

Ezt azonban újabban megkérdőjelezik. Hogyan beszélhetünk szabad akaratról, amikor minket a hormonok, ösztönök irányítanak? Gyakran hallhatjuk „a génjeiben hordozza a bűnöző életmódot”. Mi tehát az igazság?

„Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) megállapítás a nyugati filozófia Descartestől származó, talán leghíresebb kijelentése, és egyben a legnagyobb problémát okozó gondolat az emberi agyat és elmét tanulmányozó neuróbiológusok részére.

Hívő emberek nézete szerint az elme egy különleges dolog, egy fajta anyagtalanság, aminek létét a halál nem szakítja meg. Ez lenne a lélek, vagyis ÉN a testemtől teljesen különálló valami, a szabad akarattal felruházott öntudatom. Napjainkban azonban a lélek eltűnő félben van. Descartes szerint az emberi elme oszthatatlan, de az agykutatók szerint az agy funkciói egyértelműen elkülöníthetők. Az agy alkatrészekből összerakott gépként működik, amin belül az öntudatnak nincs konkrét helye.

Az agysérülést elszenvedett emberek megfigyelése, például azoké, akik elveszítik forma felismerő készségüket, az agy számítógépszerű felépítését sugallja. Ennél is zavarba ejtőbb a tudat nélküli gondolkodás. Mi ez? Nos a tárgyak felismerése tudatunktól függetlenül történik. Beszéd közben tudjuk, miről beszélünk, de mind addig nem tudjuk pontosan mit fogunk mondani, amíg ki nem ejtjük szánkon a szavakat. A beszédünk levezénylését tudattalan automatizmus végzi, és súlyozhatja minden fajta olyan tényező, amiről nem tudunk. Az agykutatók nézetei így összegezhető: „az elme, amiről úgy tudjuk, hogy konkrétan irányít, valójában egymás kölcsönös irányítása alatt álló rutinok összessége”. Rá kell döbbennünk, hogy valami egy kicsit sántít ezzel a „szabad akarattal” kapcsolatban. Úgy tűnik, a közeljövőben divatos téma lesz belőle. Ugyanis egyre világosabbá válik, hogy tetteinket az agyunkon (tudat) kívül más dolgok is irányítják.

Ezzel természetesen nem fog mindenki egyetérteni. A szabad akarat és a rátámaszkodó felelősségre vonás, illetve felelősség érzet nehezen értelmezhető, ha helyette az agyunk elektromos és vegyi munkálkodása hozza meg a döntést. De nézzünk egy gyakorlatias példát!

Patricia Churchland filozófus professzorasszony (University of California) 2003-ban beszámolt egy esetről az Archives of neurology-ban. Ezek szerint egy középkorú, büntetlen előéletű, virginiai férfi pedofil fényképeket kezdett gyűjteni, majd molesztálni kezdte 8 éves nevelt lányát. Amikor erre fény derül eljárás indult ellene, ami bírósági tárgyalásba torkolt. Az eljárás alatt szexuális abnormálissága egyre kifejezettebbé vált, és mivel állandó fejfájásról és szédülésről is panaszkodott, CT vizsgálatnak vetették alá. Ennek során megállapítást nyert, hogy agyának frontális részén egy nagyméretű, ámbár jóindulatú daganat mutatható ki, ami ránőtt a szeptumra és a hipotalamuszra, vagyis arra a területre, amelyik a szexuális viselkedést szabályozza.

Az agydaganat eltávolítása után a férfi szexuális érdeklődése visszaállt a normálissá. Néhány hónappal később a férfi szexuális érdeklődése újfent a kiskorú lányok felé fordult. Egy újabb CT vizsgálat megállapította, hogy az előző műtétnél a koros sejtekből egy kevés bennmaradt, amiből egy újabb daganat fejlődött ki. A második műtétet követve a férfi szexuális preferenciája végérvényesen normálissá vált.

A fentiekben leírt eset után joggal tehetjük fel a kérdést, tumorral az agyában ennek az embernek volt-e szabad akarata? Felelősségre vonható-e tettéért? Daganata miatt a férfinek ellenállhatatlan, de rendellenes vágyai támadtak, ki volt „vetkőzve” önmagából.

Csakhogy agydaganat nélküli férfiaknak is lehet erős szexuális indítéka, mely adott esetben képes legyőzni éhségét, fájdalmát, akár életösztönét is, aminek elképesztően vakmerő (nem feltétlenül törvénytelen) cselekedett lehet a vége. Ezeket a nemi vágyakat a szeptumhoz tartozó neuronokra ható hormonok váltják ki. Tegyük fel a kérdést, szabad akarat szempontjából mi a különbség egy normálisnak mondható férfi és a fentiekben ismertetett virginiai férfi között?

A neuróbiológia, illetve általánosságban a viselkedésbiológia fokozatosan feltárja azokat a mechanizmusokat, amelyek kialakítják az egyént, meghatározzák, hogyan hozzunk döntéseket és tartsuk kordában indítékainkat. Megtudhatjuk, miként szabják meg génjeink azokat a vágyainkat, melyeknek beteljesülése kielégülést eredményez. Példának okáért már pontosan ismert, hogy emlősállatoknál az anyához való ragaszkodást az agy által kibocsátott oxitocin váltja ki, úgy, hogy neuronokhoz kapcsolódik. Ugyanígy a szexuális partnerhez való kötődés is oxitocin közvetítéssel jön létre mindkét fél agyában.

Az ilyen és ehhez hasonló neuróbiológiai felfedezések tényleg kérdésessé teszik az emberi akarat szabadságát. Úgy tűnik, hogy a szabad akarattal kapcsolatos hagyományos elképzelésünket kissé át kell szabnunk.

Ugyanis elméletileg az a szabad akarat, amit semmi nem befolyásol, vagyis az „akarat” mindenfajta befolyástól függetlenül jön létre. Tehát, olyan „akarat”, amire az agyban lejátszódó vegyi folyamatok nem hatnak. Csakhogy, azt már tudjuk, hogy ilyen nem létezik. Nincs agyunknak olyan elhatárolt része, amire azt mondhatnánk, hogy itt születik meg az akarat, és ez a terület minden külső (az agy más részéből származó) vegyi ráhatástól mentes.

Egyszerű bizonyítékként hadd idézzek egy részt Jonathan Sacks főrabi könyvében (The Persistence of Faith) szereplő megállapítást: „The deep sentiment we call human nature are formed by the primary groups in which we are raised. Handing children over to collective child-minders means raising a less emotional, striving and individualistic generation.[1]” Ezt a tapasztalatot az izraeli kibucokban szerezte, ahol családok helyett a gyerekek közösségben összezárva egy-két felügyelőre bízva voltak nevelve. A végeredmény az, hogy a családon kívül felnőtt egyedek törtetően önzők és betegesen ambiciózusak lesznek. A betegesen ambiciózus azt jelenti, hogy mindenen és mindenkin átgázol egy kitűzött cél érdekében, de amikor a célt eléri, azonnal újabb, magasabb célt tűz ki maga elé. Az egyed egész élete egy véget nem érő hajsza egyetlen boldog pillanat nélkül.

Ezzel, a nevelésből adódó mélyreható pszichés sérüléssel a benne szenvedő egyedek tökéletesen tisztában vannak, azaz „tudnak” róla. Szeretnének rajta változtatni, de nem megy, mert ez a szélsőséges ambíció determinálja az egyed döntéseit, nem pedig a józan esze, ahogy ő hiszi.

Mint tudjuk a neuróbiológia világosan kimutatta, hogy az emberi szabad akarat egy sok ezeréves mítosz. Valójában valamennyien úgy döntünk, ahogy az belénk van programozva ösztön, korai tapasztalatok, kifejlődött komplexusok, neuróhormonok és egyéb tényezők összesített eredményének megfelelően.

Ezzel kapcsolatban van egy személyes élményem is, amit most megosztok az olvasóval. 1962-ben kilenc hónapot töltöttem Londonban, méghozzá munka nélkül, azaz rengeteg szabadidővel. Megélhetési gondom nem volt, tehát nekiláttam a város felfedezésének. Mondanom se kell, London csodálatos és bizony el lehet nézelődni akár 9 hónapon keresztül is. Nem sorolom fel mi mindent láttam, mert nem ez a lényeg. A megdöbbentő tapasztalat a Soho nevű városrészhez kötődik.

Egyik reggel úgy döntöttem, hogy keresztülbarangolok a Sohon, ami egy fajta vigalmi negyed, egy építészeti dzsumbuj bugyraiba bújtatva. Gyalogosan járható „ösvényei” vannak, ezeket kell végigjárni.

A Soho egyik sarkán található az „OXFORD CIRCUS” Metro megálló, innen indultam az izgalmasnak ígérkező nézelődésre. Alig haladtam 20 métert egy apró utcácska nyílt jobbra, majd tovább haladva egy falba ütköztem, ahonnan jobbra és balra lehetett fordulni. Aztán újabb sarkok és elágazások következtek, kitérők, körjáratok, stb. A lényeg az, hogy az önfeledt bámulódás közepette állandóan döntenem kellett (természetesen szabad akaratból) hogy merre folytassam az utam. Szabad döntéseimet kizárólag saját kíváncsiságom vezérelte, azt próbáltam kitalálni, melyik úton haladjak tovább, hogy minél érdekesebb élményekben legyen részem.

Rengeteg bolyongás és nézelődés után megérkeztem a Piccadilly-re, onnan pedig hazamentem. Néhány nap múlva eszembe jutott, hogy Sohonak mindössze egy tört részét láttam, és elindulhatok egy újabb kiruccanásra.

Az eljárás ugyanaz volt, feljöttem az OXFORD CIRCLE metró megállóból és bevetettem magam a Sohoba. Természetesen nem ugyanazt akartam újra végignézni, hiszen volt még sok minden, amit nem láttam. A helyzet megegyezett a korábbival. Ahányszor döntenem kellett, na most merre menjek, minden esetben a kíváncsiságom kielégítése volt a cél és legjobb szabad belátásom szerint döntöttem. Legnagyobb meglepetésemre a bolyongás végén pontosan ott kötöttem ki, ahol az előző alkalommal, vagyis a Piccadillyn. Természetesen meglepődtem.

Mi is történt? Minden egyes döntési pozícióban két elv vezérelt: minél érdekesebbet látni, és ne azt nézzem, amit a múltkor láttam. Ez utóbbit azonban nem nagyon vettem figyelembe, elvégre a variáció olyan nagynak tűnt, hogy nem tartottam szükségesnek különleges figyelembe részesíteni.

Számomra egyértelmű volt, hogy egymást követő néhány tucat döntés csak azért egyezhetett meg, mert egy általam ismeretlen, mondhatnám tudat alatti „valami” vezérelte tudatos döntéseimet.

Aztán hónapokig nem gondoltam a dologra. Mielőtt elutaztam volna, magam mögött hagyva Londont, ki tudja mennyi időre (14 év lett belőle), még egyszer ellátogattam a Sohoba és az csak természetes, hogy megint az OXFORD CIRCLE állomástól indultam. Ekkor már annyira régi volt az utolsó látogatásom emléke, elsősorban a közben ért számtalan élmény miatt, hogy eszembe se jutott annak figyelése, hogy korábban merre jártam, egyszerűen csak bolyongtam, de meg se lepődtem, amikor újfent a Piccadilly-n találtam magam.

Átgondolva a történteket, arra a következtetésre jutok, hogy az én szabad akaratomat valami agyi mechanizmus szabályozza. Igen, én döntök, szabadon, de ott benn valami befolyásol döntésemben. Igaz, az a valami „ott benn” szintén én vagyok, nem külső tényező, a kérdés csak az, hogy került oda?

*         *         *

Most vizsgáljuk a szabad akaratot egy hívő keresztény oldaláról az érdekesség kedvéért párbeszéd formájában:

A szerző: Ön tehát egy hívő kereszténynek vallja magát.

A hívő:    Természetesen.

A szerző: Ismeri ön a hiszekegyet?

A hívő:    Természetesen.

A szerző: Elkezdené?

A hívő:    Hiszek a mindenható Istenben, az ő szent fiában, az úr Jézus….

A szerző: Köszönöm, köszönöm, tehát a mindenható istenben?

A hívő:    Természetesen

A szerző: Ön szerint tehát az isten mindenható?

A hívő:    Ez magától érthető.

A szerző: Akkor térjünk át egy kicsit más területre! Hisz-e a Bibliában?

A hívő:    A Bibliát isten sugallatára írták, tehát hiszek benne.

A szerző: A Biblia szerint az isten az embernek szabad akaratot adott.

A hívő:    Pontosan. Az embernek szabad akarata van.

A szerző: Ha az isten mindenható, ahogy ebben ön hisz, akkor istennek
Ismernie kell a jövőt is.

A hívő:    Isten mindenhatósága azt jelenti, hogy nincs előtte akadály,
Tehát ismeri a jövőt is.

A szerző: Ha az isten ismeri a jövőt, akkor a jövő egy adott, fix dolog, ami
eleve létezik. Hiszen ami nem létezik, azt nem lehet ismerni.
Egyetért ezzel?

A hívő:    Úgy gondolom, hogy igen. A mindenható isten ismeri a jövőt,
vagyis azt, ami történni fog.

A szerző: Egyet ért azzal, hogy amit isten ismer, ami történni fog, az nem megváltoztatható.

A hívő:    Nem tudom hova akar kilyukadni, de isten a tényleges jövőt
ismeri, ami nem megváltoztatható.

A szerző: Nos, ha a jövő nem megváltoztatható, akkor eleve el van
döntve, hogy mi fog történni.

A hívő:    Hát ha így lebontjuk, akkor valóban azt kell mondanom, hogy a
jövő bizonyos értelemben el van döntve, legalább is isten
ismeretei szerint.

A szerző: Ebben az esetben hol van tere az én szabad akaratomnak. Az
én olvasatomban, nekem azt kell tenni, amit isten eleve tud.

A hívő:    Én ezt másképp látom. Szabad akaratból az ember tetszése
szerint dönt. Az más kérdés, hogy isten előre tudja hogyan
fogok dönteni.

A szerző: Be kell vallanom, hogy megfogott. Az ember szabad akarata
nem zárja ki egy feltételezett isten mindenhatóságát, és ami
fordítva is igaz. De akkor fel kell tennem azt a kérdést, hogy
vajon istennek van-e szabad akarata?

A hívő:    Ez egy felesleges kérdés, mert ha isten mindenható, akkor
természetesen szabad akarata is van, bár az ő esetében ezek a
fogalmak üresen csengenek.

A szerző: Mondhatom-e azt, hogy a mindenható isten előre tudja saját
Sorsát?

A hívő:    Igen, mondhatnánk, ha ezek a fogalmak ránézve is érvényesek
Lennének.

A szerző: Ezt hogyan érti?

A hívő:    Nem hiszem, hogy isten esetében beszélhetünk időről, jövőről és

múltról.

A szerző: Miért nem?

A hívő:    Nézze, ha a tudomány megengedi magának annak
Feltételezését, hogy a Világmindenség mindig volt és mindig is
Lesz, azaz a lét időben és térben végtelen, amit persze az
Emberi agy nem tud felfogni, akkor ezt isten esetében is
feltételezhetjük. Ez csakis így lehet fair.

A szerző: Igen, ebben igaza van. Most már csak egyetlen egy dolog nem
fér a fejembe. Ha ön a tudományra hivatkozik, ami szerint
lehetséges a világban olyan, amit az emberi agy nem érthet
meg, miből gondolják, hogy az isten bizonyíthatatlan létezése
érthető?

A hívő:    Isten létezését nem érteni kell, hanem hinni.

A szerző: Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre.

*         *         *

Szabad akarat? Vágjunk a sűrűjébe! Nos, amennyiben a témát alaposan körbe akarjuk járni, akkor először is néhány kapcsolódó fogalommal kell megismerkedni (és kitárgyalni) megfelelő szinten. Ezek felvetik a következő nagy kérdések tisztázását:

  • Determinisztikus-e a Világmindenség?
  • Mi az öntudat?
  • Mi a „valóság” és megismerhető-e?

 

Determinisztikus-e a Világmindenség?

A kérdés eldöntéséhez szorosan hozzátartozik a „véletlen” fogalmának az értékelése. Ugyanis, ha a Világmindenség nem determinisztikus, akkor az események nagy része véletlenszerűen következik be. Személy szerint én nem fogadom el a véletlen létezését, de nézetemet nagyon sokan nem osztják. Nézzük a véleményem kifejtését!

NewScientist, 2005.06.18. FREE WILL or REALITY p. 35: Experiments certainly seem to have demonstrated that the influences of entanglement move faster than the speed of light. Einstein description of space and time, is ripe for redrafting.

Quantum theory famously predicts only the probabilities of experimental outcomes, and most physicist believe that this reflects an ineradicable randomness of the world at the smallest scale.

But Nobel prize-winning physicist Gerard’t Hooft of the University of Utrecht in the Netherlands, convinced that quantum theory itself must be an approximation of some deeper theory, one that should ultimately be deterministic, not random.

Fordítás: A kísérletek egyértelműen bizonyítják, hogy a szuperpozíció gyorsabban terjed, mint a fény. Einstein téridő leírása megérett az újragondolásra.

A kvantummechanika híres előrejelzése csupán egy kísérlet eredményének valószínűségére képes, ami a legtöbb fizikus számára azt jelenti, hogy a mikrovilág eseményei véletlenszerűen következnek be.

Ezzel szemben Gerard’t Hooft Nobel-díjís fizikus meg van győződve arról, hogy maga a kvantum­mechanika mindössze egy olyan mélyebb elmélet közelítése, ami végső soron determinisztikus.

Bár a véletlen definíciójával még nem találkoztam, az egyértelmű, hogy számos megmagyarázhatatlan témában osztották ki számára a „bűnbak” szerepet. Tehát, kezdjük el boncolgatni ezt a véletlennek nevezett valamit!

Először is azt kell belátnunk, hogy a magyar „véletlen” szó több, egymástól eltérő fogalmat is átfed, és mi hajlamosak vagyunk azokat slampos módon alkalmazni.

1.) Véletlen, vagyis nem akaratlagos. „Bocsánat uram, véletlenül léptem a lábára”. Valójában szó sincs véletlenről. Egyszerűen csak figyelmetlen volt valaki vagy éppen gondatlan. Ebben az esetben: véletlen = nem akaratlagos.

2.) Egy régi ismerőssel véletlenül összefutunk az utcán. Szó sincs véletlenről. Összefutásunk feltétele, hogy egy adott időben egy adott helyen járjunk, a másik féllel való találkozás szándéka nélkül. Ebben az esetben: véletlen = tőlünk független.

3.) Véletlen(szerű), vagyis randomizált. Az egymást követő számok (vagy akár események) között nincs semmi összefüggés, találomra következnek egymás után. Tehát szabálytalan, rendszertelen, össze – vissza, kiszámíthatatlan (ami egyenesen következik az előző három jelzőből). Az érdekesség kedvéért tegyük hozzá, hogy igazán véletlenszerűséget szándékosan előállítani nem is olyan könnyű dolog. Ennek valószínű oka, hogy (és ezt egyértelműen ­vallom) igazán randomizált számsor nem létezik. Az például, hogy a négyes után a hetes következik, valaminek az okán történik, csak éppen ezt az okot nem tudjuk.

4.) Az „igazi” véletlen (legalábbis egyesek szerint) egy olyan esemény, ami véletlenül történik, senki és semmi nem befolyásolja vagy váltotta ki.

Eldobjuk a kockát, ami véletlenül az ● ponton áll meg. Nos, ez az utolsó véletlen az, amivel foglalkozni szeretnék. Én ugyanis nem fogadom el, hogy a kocka valóban véletlenül állt meg az ● ponton. Nem fogadom el, hogy van „igazi” véletlen. Azért mondjuk, hogy a kocka az ● ponton véletlenül állt meg, mert nem tudjuk irányítani, nem függ tőlünk, és nem vagyunk képesek előre „megjósolni” az eredményt, mert ismereteink nem elégségesek.

De mi is történik? Amikor a kockát eldobom, a kocka pörgése függ a dobás erejétől, a dobás szögétől, a kocka méretétől, az asztallap és a kocka anyagától (rugalmassági tényező, súrlódási együttható, stb.), és persze attól is, hogy az eldobás pillanatában mennyi pont volt felül. Ezek együttesen határozzák meg a nyugalmi állapotba került kockán látható pontok számát. (Zárójelben meg kell jegyezni, hogy sok más tényező is van, de ízelítőnek ennyi is elégséges.) Ilyen vonatkozásban tehát nincs véletlen. A dobás után látható érték kizárólag a dobás körülményeitől és az eldobótól függ, akinek azonban fogalma sincs, miképpen befolyásolhatná a kocka pörgését. Ugyanez vonatkozik minden más térben és időben lejátszódó „eseményre”. Semmi se véletlen tehát, minden olyan dolgoknak a következménye, amelyeket irányítani, sőt néha felfogni se vagyunk képesek.

Azzal, hogy tagadjuk a véletlen létezését, elég sok kényelmetlenséget okozhatunk a kvantummechanikának, amiről később alaposabban kifejtem a véleményem. Most még csak annyit, hogy logikailag a miszticizmusban hívők részére a véletlen egy logikai szükségszerűség. Ez a következőkből következik. A jövőbéli események két csoportba oszthatók. Az egyik csoportba tartoznak azok az események, amelyek emberileg „befolyásolhatók” (és gyakran meg is tesszük azt). A befolyásolást azért tettem macskakörömbe, mert befolyásolás alatt az is értendő, amikor egy csatár mindent megtesz, hogy az ő csapata nyerjen. A másik csoport az, ahová az ember által nem befolyásolható események tartoznak, például egy villámcsapás. Ez utóbbit természetesen véletlenszerűnek nevezzük, mivel bekövetkezését előre nem tudjuk befolyásolni. Ilyen vonatkozásban a véletlent egyesek misztikus, majdhogynem isteni tulajdonsággal bírónak tekintik.

Ezen elképzelés szerint például a véletlen szabja meg, melyik öt vagy hat számot húzzák ki a lottón. Ha tehát valakinek van valamiféle lelki, vagy ki tudja milyen kapcsolata a véletlennel, akkor kvázi a véletlen neki előre megsúgja, melyik számok kihúzásáról fog dönteni. Mert mi másképp érezhetne rá egy jövőben bekövetkező eseményre, mint úgy, hogy a jövő valaki által előre „meg van írva”, és a kiválasztott személy rendelkezik a megfelelő jövőbelátás készségével, aminek segítségével mintegy kinyílik az a bizonyos nagy könyv, ahol a „meg van írva” található.

A körúton leszállok a villamosról, és összefutok egy régi ismerősömmel. A találkozás természetesen a véletlen műve (a köznyelv szerint), hiszen nem beszéltük meg a találkozót. Azonban nem futottunk volna össze, ha azt az idős hölgyet nem engedem magam elé leszállás közben, ha hagyom, hogy az a két fiatalember elém tolakodjon a kocsiban, akkor se futunk össze, ha a villamos vezetője nem kényszerül fékezésre, mert egy gépkocsi elé kanyarodott a két megálló között. Természetesen folytathatnám, hogy mi mindennek kellett pontosan úgy történnie, ahogy történt, az összefutás érdekében.

A lényeg, hogy semmi se véletlen, minden esemény sokszorosan függ más események bekövetkezésétől. Szerintem a világ kauzális, mindennek van oka. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden esemény előre megrendezett, és csak arra vár, hogy leperegjen a kész forgatókönyv szerint. Jobban mondva ez se lehetetlen, de nézzük, mi lehetséges.

Első szcenárió: A közfelfogás szerint Isten mindenható, ami magától érthető, ha létét elfogadjuk. A mindenhatóság többek között azt jelenti, hogy egy időben nem csak egy dologra tud figyelni (mint mi emberek), hanem végtelen sokra. Ebbe belefér, hogy a világ minden eseményét, a legapróbb részletekig kézben tartja. Ha pedig így van, akkor minden a tervei szerint történik.

Második szcenárió: Isten nem irányít mindent a legapróbb részletekig. Ugyan miért is tenné, hiszen a részletekbe menő irányítás semmilyen „igényt” nem elégit ki. ­Ehelyett Isten megteremti a pontos kezdeti feltételeket, és szabad kezet nyújt az anyagnak, majd „kíváncsian” várja, mi jön ki belőle. Ebben az esetben az anyag Isten partnere, vele szinte egyenrangú, mert Isten kvázi feladta mindenhatóságát. Igaz, Isten teremtett, de a végkifejlet már nem csak kizárólag tőle függ.

Bármelyik szcenáriót fogadjuk is el, a véletlennek nincs szerepe a ­világban. Álláspontom szerint elfogadhatatlan az okoskodás, miszerint egy nagy tengerben ott vannak a különböző atomok, amiket a fene tudja, mi dobál össze – vissza, majd ezen kavalkád következményeként molekulák jönnek létre csak úgy találomra, és egyszer csak a véletlen úgy hozza, hogy olyan molekula alakul ki, ami reprodukálni képes önmagát. Magyarul a „véletlen” szeszélyéből kifolyólag egyszeriben létrejön az élet.

Az emberi agy minden nagyszerűsége ellenére használhatóságát illetően rendkívül lehatárolt. A körülöttünk folyó dolgokból alig értünk valamit, ezért az oksági folyamatból csak keveset veszünk észre, és így az át nem látott események megjelenését a véletlenre fogjuk. Az ember szerint minden véletlen, amit nem ő tervez el, nem ő hoz létre, de hogy ez nem így van, annak számtalan jelét lehet látni, csak oda kell figyelni.

Vegyük mindjárt az Ősrobbanást. Ha az Ősrobbanás homogén módon történt volna (és persze így kellett volna, ha nem lenne mögötte „gondolat”), akkor most, 15 milliárd évvel később a világmindenségben semmi más nem lenne, mint minden egyes 1 m3-nyi űrben egyetlen anyagi részecske. Ezek az anyagi részecskék egymástól azonos távolságra (mondjuk kb. l m-re) ­lennének. De mert az Ősrobbanás nem volt abszolút homogén, ezért az anyag „csomókban” található. A kezdeti picurka inhomogenitás 15 milliárd év alatt vezetett ide.

Vagyis az inhomogenitás ultra precíz meghatározása alakította ki a világmindenséget olyanra, amilyennek mi azt ma ismerjük. Semmi véletlen! Nemcsak azért, mert véletlen nincs is, de mert nem is lehet. Miért?

1.) A véletlennek tűnő eseményeket „terv” alakítja ki.

2.) Ha nem lett volna inhomogenitás, akkor csak tökéletes és totális homogenitás lehetett volna, ahol az egyenletes homogenitáson túl az égvilágon semmi „esemény” nem történhet.

3.) Az eredeti inhomogenitás nemcsak a világmindenség végéig fogja hatását éreztetni, de egyben megszabja az anyagnak, hogyan viselkedjen. Érzésem szerint a kezdeti inhomogenitás szerves része a természeti törvényeknek, és legalább annyira fontos a világ meghatározásában, ha nem fontosabb, mint azok. Persze ezzel egyetlen karnyújtásnyira értünk a fátumhoz, ami ezek szerint mégiscsak lenne, de „nem oda Buda”! Az inhomogenitás a világmindenséget alakította ki, miközben az anyag láthatóan (lásd a következő bekezdés) élet centrikus. A fátum az egyéni sorsokat alakítaná, amivel szemben a természet totálisan közömbös, jobban mondva az egyéni sorsok alakítása a „globális cél” függvénye.

Van egy észszerű sejtésem[2], ami egy kvantummechanikai tényre épül. Ez szerint, ha egy magányos elektront ráirányítunk egy átjárhatatlan akadályra, amin egymás mellet kés rés helyezkedik el, az oszthatatlan elektron egyszerre megy át mind a két résen. Ez azonban csak addig van így, amíg egy öntudattal rendelkező ember nem lesz kíváncsi az eredményre és megfigyeli azt. Ugyanis abban a pillanatban, amikor az ember „beledugja az orrát” az eseménybe, az elektron hirtelen csak az egyik résen megy át. Hogy melyiken az véletlenszerű(nek tűnik). Az én sejtésem az, hogy az anyag predesztinált az öntudat kialakítására, azaz mindent megtesz, hogy ez bekövetkezzen. Ezt felfoghatjuk úgy is, hogy a Világmindenség létének a célja az anyag öntudatra ébredésének a megvalósítása. Ebből következi, hogy mind addig, amíg öntudattal nem rendelkező lény (azaz mi emberek) nem nézünk az elektronra, a réseken történő áthaladás közömbös, nincs ok valamelyik preferálására. Tehát az elektron, ok hiányában, mindkettőn átmegy. Viszont, amint okot adunk neki arra, hogy válasszon, választ is. Az esemény tehát nem véletlenszerű, mint ahogy semmi más se az.

A keresztény civilizációhoz tartozó emberek nagy része biztos abban, hogy az embernek szabad akarata van. Ennek az elképzelésnek természetesen kulturális gyökerei vannak. De, ha történetesen elgondolkozik rajta, akkor a mindennapi értelemben azon a véleményen van, hogy látszatra képesek vagyunk irányítani saját tevékenységünket, ami két következtetésre jutást jelen: Igen, valóban van szabad akaratunk. Nem, nincsen.

Játszunk el a gondolattal és vizsgáljuk meg az „igen, valóban van szabad akaratunk” választ. Hogy lehetne bizonyítani ezt az állítást? Cselekedjünk úgy, hogy azt semmi ne határozza meg előre? De hiszen ez lehetetlen, mert bármit teszünk, annak van valami oka. Pontosabban, az egyén érdekét szolgáló oka. Tegyük fel, hogy az egyén átmegy az úttesten, mert a másik oldalon árnyék van. Szabad akaratból megy át, hiszen ő akarta, de az átmenés oka a napsugár elkerülése. Nyilvánvaló, hogy az egyén valami okból kifolyólag tart a napsugártól, azt ártalmasnak tartja, ezért érdekében áll annak az elkerülése. A szabad akarat mögött van egy cél. A cél pedig belénk van programozva: életösztön – nem akarunk bőrrákot kapni. Szabad ez az akarat? Frászkarikát! Mi döntünk, de egy belénk épített cél elérése végett.

[1] Az emberi természet a korai gyermekkorban alakul ki. Azok a gyerekek, akiket kommunális intézményekben nevelnek fel, érzelmileg szegények, törtetők és önzőek lesznek.

[2] Egy szakterületen dolgozó tudós bizonyíték nélküli „ráérzése”, amit később tudományosan próbál bizonyítani, illetve mások cáfolni. Az eredmény, hogy a tudósok többsége elfogadja-e a bizonyítást vagy a cáfolatot.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3682) AKÁR IGAZ IS LEHETNE…  

Szerző: Anonymus

Egy szép és kellemes őszi délutánon elbóbiskoltam, s miközben testem akaratlanul is átadta magát a kikényszerített pihenésnek, a vér agyamba tódult, s elmém kéretlen zakatolásba kezdett. Rég nem látott barátom jelent meg álmomban, s mielőtt elárulta volna a következő hét lottónyertes számait, egy kis beszélgetés zajlott le köztünk, ami akár igaz is lehetne, íme „a képzelt riport”:

  • Szervusz Tanár Úr!

Szeretnélek meginterjúvolni, hogyan érzed magad, mi a helyzet a magyar közoktatásban a 2022-es év előestéjén?

  • Szervusz kedves Író Barátom!

Szívesen beszélgetek veled, de el kell keserítselek, névvel nem vállalhatom a riportot, mert ahhoz engedélyt kellene kérnem a Munkáltatómtól, s ismerve a közös érdeklődésünket és hozzáállásunkat a világ dolgaihoz, ez a riport aligha kapna jóváhagyást és engedélyt a nyilvános leközlésre, inkább tudatosítanám benned, hogy most éppen álmodsz.

Jó, jó, de kezdjünk már bele, mert nem szeretem az üres fecsegést! Fel is teszem az első kérdést:

  • Mióta és hol dolgozol pedagógusként?
  • Hát nem most kezdtem, s emlékszem, amikor pályakezdő voltam, még 80 főiskolás diák indult neki a szakma elkötelezettévé válni egy évfolyamban, de csak töredékéből lett tanár. Bizony, nem gyermeket kísérgető rabszolgának = paidagogosz, hanem tanárnak tartom magam! Lehet, hogy sokak szemében ma, a tanbák és tündérnénik világában nagyképűnek tűnök emiatt, de az ezredforduló küszöbén ez még megszokott volt, s egyáltalán nem tűnt kirívónak. Emlékszem, elképedve néztük a „Suli” című amerikai sorozatot, ahol szó szerint leköpték a diákok a tanáraikat, nagyobb és drágább autókkal érkeztek az iskolába, s bizton hittük, hogy ilyen nálunk biztosan nem fordulhat elő az életünk során. De az idő kegyetlen, mindenkit utolér, mára szinte minden pályán maradt tanárember elfogadta, hogy ez a valóság. Az iskolánk egy városi, de peremhelyzetű iskola, ahol nagyobb számban tanulnak halmozottan hátrányos helyzetű diákok. Ők szinte semmilyen használható segítséget nem kapnak hátránykompenzációként. Mi több, az intézmény fennmaradása is annak köszönhető, hogy sokuk nem kívánatos a többségi iskolákban, ahol valószínűleg nem is tudnának mit kezdeni velük azok a kollégák, akik az átlagos, sokkal jobb képességű és komolyabb hátránykompenzációt nem igénylő gyerekekhez, illetve családjaikhoz szoktak hozzá.

 

  • A mindenét, ez azért elég kemény felütés volt, pedig elnézve a munkahelyed online adatlapját, nyomát sem találni annak, hogy közlésednek a valósághoz bármi köze volna!
  • Persze papírforma szerint minden rendben van körülöttük, mert papíron egy fejlett EU régió, szegregációtól teljesen mentes, mondhatni átlagos magyarországi intézményében tanulhatnak az itt cseperedő tanulók. Mi több, sok pályázaton is részt vettünk, ahol a kirakott transzparensek alapján horribilis összegek lettek szétszórva a különféle oktatásban jelentkező problémák megoldására. Mindössze annyi gond van ezzel, hogy saját eszközfejlesztést, a létszámhoz arányosított felújításokat ezekből az összegekből valójában nem látott az iskola, mert olyan eszközök megvásárlására költhettek csak belőle egy előre meghatározott lista alapján, amelyek tartóssága 1-2 év. Nyilván mindenki ismeri azokat a kínai játékokat, amelyek 3-6.000 Ft-os vételáron kaphatóak, s még egy családon belül sem biztos, hogy segíteni tudják a csemeték kíváncsiságának kielégítését, nemhogy egy 20 fős osztályban. Biztosan mindenki tartott már a kezében olyan labdajátékot, amelyik a használatba vétel után 1 órával kilyukadt, használhatatlanná vált, mert például nem egy futballmérkőzésen történő felhasználásra tervezték, hiszen az annak megfelelő minőségű termék a tízszeresébe kerülne. Vagy ott van a rengeteg pedagógus továbbképzés, amelyeken 20-30 éve pályán lévő és helyt álló pedagógusokat próbálnak meggyőzni új módszerek kipróbálásáról, akár olyanokról is, amelyeket nevezett kollégák már évtizedek óta alkalmaznak, illetve alkalmaznának, ha a hozzájuk szükséges feltételek rendelkezésre állnának. De arra már nincs pénz és akarat, mert minden segítség kimerül a továbbképzés finanszírozásában, amelyért bizonyos cégek és azok tulajdonosai, számunkra felfoghatatlan összegű kifizetéseket kaptak és kaphatnak. Ami használható tudás és megfogható eszköz így visszamarad, az szinte konvergál a nullához. A tényleges fejlesztések inkább energetikai jellegűek voltak az elmúlt időszakban, de azok nem az oktatáshoz, hanem elsősorban a fenntartás költségeinek lefaragásához kapcsolhatók. Szerintem mindez jól példázza azt a helyzetet, ami nagyon sok, hasonló kvalitású magyarországi iskola léte és működése során kialakult mára.

 

  • Miért nem próbáltok dolgos családokat, jó képességű diákokat bevonzani az iskolátokba?
  • Ugyan! Ezekkel a feltételekkel kellene szó szerint versenyeznünk olyan diákok és szüleik bizalmáért, akik cigány tanulókkal történő egy légtérben tartózkodásról hallani sem akarnak, akik születésüktől fogva olyan feltételrendszer mellett élhetnek, hogy az iskola által nyújtott lehetőségek megmosolyoghatók számunkra, s akik  háromféle több százezer forintot kóstáló Lego robot közül válogathatnak, s a kínai termékeket -úgy alapból- a kukába hajítanák. Ez ugye képtelenség, ez egyszerűen nem működik!

 

  • Gondolom, ha fizetésemelést kapnának a tanárok, ez a helyzet azért rögtön megváltozna…
  • A pedagógusok anyagi megbecsültségéről ódákat lehetne zengeni, de ezzel a problémával mindenki tisztában van, vagy lesz nemsokára, amikor az iskolák már gyermekmegőrző központként sem fogják betölteni funkciójukat, mert nemhogy megfelelő szakemberek nem lesznek, hanem egyszerűen nem lesznek emberek, akik működtethetnék őket. Ezt most tegyük is félre, mert nem szeretném sebnyalogatássá silányítani a riportot. Sokkal nagyobb probléma, hogy egy szakmailag komolynak ígérkező, de gyakorlatilag hasznot egyáltalán nem hozó projekt ma maximális támogatást kaphat, míg a valódi pedagógiai értékeket kínáló, saját kezdeményezésű szakmai próbálkozások rendre csalódással végződnek, elhalnak. Úgy is mondhatnám, hogy a kutyát nem érdekli a hozzáadott érték, mindenki csak a saját csemetéjén keresztül próbálja mérni az iskola hatékonyságát, a saját, sokszor nem is a valóságban gyökerező világképének megfelelő gondolatvilággal. Így egyik helyen az lesz a jó iskola, amelyik tényleg nem csinál semmit, másik helyen egy kegyetlen versenyistálló, s az ezzel járó rendkívül stresszes helytállási kényszer uralkodik el, míg valahol az egyház köntöse mögé menekülve próbálnak elitképzést megvalósítani több – kevesebb sikerrel, általában nagy fokú önámítás és a hitelesség elvesztése, de a hitelesség látszatának erőteljes megtartása mellett.

 

  • Túlságosan keserű vagy! Én életem során olyan sok szép és derűs tanárnőt ismertem, legalábbis, miután a meghallgatás mellett mélyebbre hatóan is próbáltam segíteni nekik a mindennapi feszültségek levezetésében…
  • Nem egy pedagógus, éves szinten milliós tétellel magasabb fizetést, avagy ennek megfelelő jelentős órakedvezményt tehet zsebre pusztán azért, mert kedve és ideje van arra, hogy valamilyen elméleti megoldás felkínálásával próbálkozzon, esetleg beáll egy csapatba, amelyik a napi szinten helyt állni próbáló pedagógusokat próbálja a papírforma betartására szakosodva, ellenőrzéseivel elrettenteni attól, hogy véleményt nyilvánítsanak, vagy bármilyen innovációt vigyenek a rendszerbe, amely nem szolgálja az aktuálpolitika, valamint az aktuális oktatási rendszer működését, működtetését. Legszebb példája ennek a kapható, lassan egyetlen tankönyvcsalád kritizálása, esetleg más, használhatóbb oktatási eszközök és segédanyagok felhasználása. S ebben egy egész hivatal segédkezik, amelynek kiürítésével szinte az összes hiányzó pedagógus állás betölthető lenne az országban, mert itt is pedagógus végzettségű emberek dolgoznak, akik valamiért a katedrától messze kerültek.

 

  • Na jó, akkor van az a mondás, hogy: „Fejétől bűzlik a hal!” Vajon az iskolát igazgató személyek mennyiben felelősek a kialakult helyzetért?
  • A regnáló rendszernek sikerült elérnie, hogy az iskolát vezető igazgatók és helyetteseik, bár az intézményben székelnek, valójában nem tartoznak a nevelőtestületekhez. Az ő fizetéseik egészen európaiak, ez sem egy elhanyagolható feszültségforrás, s elvárás feléjük, hogy a fentről jövő utasításokat ne csak egyszerűen betartassák, de el is fogadtassák.

 

  • Fenyegetnek, zsarolnak? Miért nem jelented fel ilyenért?!
  • Nincs fenyegetés, kényszerítés, egyszerűen tönkreteszik annak a mindennapjait, aki nem hajlandóak beállni a sorba. Olyan órarendet, tantárgyfelosztást adnak részére, olyan elvárásokat támasztanak és ahhoz olyan feltételeket teremtenek, hogy előbb – utóbb a számukra problémát jelentő ember magától feláll és továbbáll, hiszen elhelyezkedhet bárhova. Emiatt ez a fajta vezetői magatartás annak kedvez, hogy nincsenek már állandó tantestületek, bizonyos helyeken az emberanyag évente cserélődik. Természetesen nagy tisztelet a kivételeknek! Aztán amikor ők is felismerik, hogy ez a végtelenségig nem mehet tovább, akkor következik, hogy nem a munkaerőpiacról töltik már fel a megüresedő állásokat, hanem ők, vagy akikben megbízhatnak, saját rokonaikat, ismerőseiket hívják meg dolgozni. Így előfordulhat, hogy egy iskola egyben családi vállalkozásként, illetve baráti körként működik tovább, elveszítve már nem csak a függetlenségét, hanem szakmai bázisát és annak egészséges önellenőrzését is. De itt is gyorsan eljön az a pillanat, amikor az egyenlők között egyenlőbbek lehetnek egyesek, s akkor az ördögi kör kezdődik elölről.

 

  • Azért ez elég elkeserítő! Szerintem ebben te is hibás lehetsz, miért nem tettek semmit egy ilyen helyzet kialakulása ellen a tanárok?
  • A jelenlegi pedagógus társadalom szinte az egész szakmai életútját olyan feltételrendszer mellett élte végig, amelyben az elismerés helyett a támadás, a segítés – segítségadás helyett a felelősségre vonás, a megértés helyett az irigység, a társadalmi hozzáállásban a közöny domináltak. Ráadásul mindent egy állandóan változó környezetben kellett megvalósítani, mert 1990 óta csak jönnek és mennek a tantervek, az elmúlt egy évtizedben is két új tanterv született (2012, 2020), tehát lényegében egy mindössze 10 éve pályán lévő tanárnak is 3 féle tanterv szerint kellett dolgoznia és megfelelő minőségben tanítania. Próbáljuk meg ezt akár egy mérnöki munkára, akár egy szolgáltatói szektor elvárásai mögé igazítani, s figyelembe venni azt is, hogy a kifutás időszaka 8, középiskolában 4 év! Érdekes is lenne, ha megérkeznék a fodrászhoz és rövid, nyári frizurát szeretnék, majd távozás előtt az ajtó előtt köpnék egyet, mert ebben a szélben –miatta– meg fogok fázni… El lehet gondolkodni azon, hogy évtizedeket ilyen körülmények között töltő munkavállalók egyáltalán egészségesnek tekinthetők –e? Mert kötve hiszem, hogy a társadalom bármely szegmenséből ne válhatna ilyen körülmények között bárkiből testi – lelki roncs, akiket ráadásul még meg is félemlítenek, adott esetben kilátástalanságba taszítanak, s közösségében megosztanak különféle, az emberi méltóságban is megalázó körülményekkel.

 

  • Konkrétan mire gondolsz?
  • Például ingyenes rendelkezésre állással, ingyenes helyettesítésekkel, szerintem európai szinten is egyedülállóan nem fix, hanem 22–26 órában meghatározott munkaidőkerettel, önkényesen kikényszerített pedagógus életpálya modellel, és azzal, hogy szakmailag és országosan is egyedülállóan 4 ellenőrző szervet is beültetnek az egyén fölé (EMMI, Klebelsberg Központ, Tankerületek, Oktatási Hivatal + POK), egy amúgy nagy fokú szellemi önállóságot megkövetelő munkában, miközben az érdekképviseletét is egy lényegében munkaadó által fenntartott szervezetre (Nemzeti Pedagógus Kar) bízzák. Vajon ezen elgondolkodik a magyar társadalom? Hiszen a felhatalmazást ők, a többségi társadalom adják mindehhez, s ők fogadják el ezt a feltételrendszert, mondhatnám, hogy miattuk alkalmazzák ezt így, ebben a formában a végrehajtó hatalom emberei.

 

  • Hoppá! Éva kávéjának illatát érzem, azt hiszem be kell fejeznünk a riportot, mert erre biztosan fel fogok ébredni. Zárásul csak annyit, röviden, látsz ebből a kelepcéből egyáltalán kiutat?
  • Őszintén? Nem igazán… A ma még pályán maradt tanártársadalom gerincét nem a fiatalok és nem is a nyugdíjasok adják. Nyugdíjasként leginkább a jóval korábban nyugellátást szerzett, akár már a 70. életévet is meghaladt kollégák térnek vissza, akiknek megalázóan alacsony a nyugdíjuk, s élni kényszerülnek a lehetőséggel, hogy azt a gyalázatosan alacsony havi fix összeghez képest egészen jó,félállásos adómentes fizetésükkel kiegészítsék. Nekik ez létkérdés is, amíg a Kormány be nem vezeti a „katedráról a koporsóba” programot.

A fiatalok hamar feltérképezik a helyzetet, s a fentiekben részletesen ismertetett rendszerből igen gyorsan kiábrándulva, valamint a mai gyermekanyag valóságos, gyakorlóiskoláktól erőteljesen idegen magatartási világán megbotránkozva –legkésőbb a tanulmányi szerződésük lejártát követően– tovább állnak. A gyakorlóiskoláknak mindig lesz versenyképes pedagógus ellátottságuk, hiszen a kényelmes helyekről nyugdíjba elzavarni sem lehet az embereket, de hát nem az ilyen típusú álláshelyből van és lesz sok az országban.

Ma, az a középkorosztály, amelyik képes lenne a tudását átadni és egy új tanárgenerációt a valós gyakorlatban kiképezni egyszerűen hiányzik! Egy részük rég elhagyta a pályát, elment nyelvtudását hasznosítva külföldre dolgozni, vagy nagyobb tudását olyan cégeknél veszik igénybe, amelyekkel szemben a fizetés versenyképessége egy általános iskola esetében az elkövetkezendő 100 évre fel sem merülhet. A leggyatrább képességekkel rendelkezők természetesen maradtak, s zsíros pozícióikból kimozdíthatatlanul felügyelik, hogy ezt a status guot még sokáig ne lehessen a helyéről kimozdítani. S van még pár, de ma már tényleg csak néhány őskövület (mondjuk iskolánként 2–3 tanárember), akik teszik a dolgukat, s a mostoha körülmények ellenére a szarból is várat építenek, s ha kell, a széllel szemben pisálnak (már bocsánat a vulgáris megjegyzésekért!). Persze csak addig, amíg a sorozatos megaláztatásokkal, s rendszeres mellőzésükkel (mert ők valahogy mindig kimaradnak a pedagógusok körülményeinek javítását célzó programokból, tudniillik bizonyos idióta körök szerint csak a fiatalok munkakörülményeit, bérét és pályaelhagyását szükséges rendezni) ők is bele nem öregszenek ebbe a megfásult rendszerbe, amelyet a társadalom 30 éve nem képes, vagy nem hajlandó értelmesen megreformál-tat-ni, s végül nem lesz kitől megkérdezni, hogy egyáltalán mi fán terem az a bizonyos katedra?

A digitális oktatás nemrég mindenkinek megmutatta, hogy az online világ bár sokat segíthet, egyáltalán nem képes helyettesíteni a pedagógusok munkáját, s bár Magyarország a 10 millió focista, 10 millió virológus, s természetesen a 10 millió pedagógus hazája is egyben, mégis ezrek estek pánikba akkor, amikor rövid időre valóban át kellet venni a szerepet és tényleg tanárosdit kellett játszania a családoknak. S mindezt egyszerűen, például fizetésemeléssel, már egyáltalán nem lehet kivédeni!

Híííííííí, pszk, pszk, pszk…

Hmm. Lefőtt a kávé!

  • Jaj ne, még meg akartam kérdezni a jövő heti lottószámokat!
  • Nem is tudom, elmondjam –e, a végén még szerencsét hozó talizmánként tekintesz majd rám! Egye fene: 4,7,9,14,19. Ha nyersz, osztozunk! J

És felébredtem. Vége az október 23-ai bóbiskolásnak! Most aztán jöhetnek a hírek, ne csak a kávé legyen friss!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3680) Vakcina gondolatok

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Kevés a megbízható adat, de ami van, abból csak kevesen indulnak ki. Pedig ez egy járható út!

Amit, biztosra tudunk: 1) Az életkor növekedésével romlik a túlélés esélye. 2) Beoltás után legalább két hét kell a lehetséges immunitás eléréséhez. Mik következnek ebből? 3) Az oltás nem mindenkinél hatékony.

A beoltás tulajdonképpen egy mesterséges fertőzés a betegség kialakulása nélkül. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fertőzést követve a szervezetnek két hétre van szüksége ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű antitestet állítson elő. Ebből következik:

Ha, vírusos fertőzést kapsz, a szervezeted el kezd védekezni, de időbe telik (két hét) mire ezt elég hatékonyan tudná tenni, csakhogy addig a vírus piszkosul elszaporodik. Ez miatt vagy az immunrendszer győz és meggyógyulsz, vagy a vírus és akkor meghalsz.

Ha viszont be voltál oltva, és eltelt a két hét, már lesz elég antitested, ami azonnal felezi a harcot a csekély számú vírussal, és győz.

Ehhez a mechanizmushoz hozzá kell venni, hogy az életkor a vírusnak kedvez az öregedéssel járó immunrendszer romlás miatt. Itt megjegyzem, hogy állandóan hivatkoznak alapbetegségekre, amit általában magas vérnyomásnak, és cukorbetegségnek nevesítenek. Szerintem helytelenül. Arról van szó, hogy idős korban ezek a betegségek természetszerűen, majd általánosan előfordulnak. Mindkét betegség egyszerű gyógyszerekkel kezelhetők. Az egyének a pillanatnyi vérnyomása és vércukra általában normális, és a névleges betegségnek semmi tünete sincs. Persze, ha kórházba kerülés után ezeket nem adják be, akkor egészen más lesz a helyet.

Amikor azt írják, hogy a Pfizer vakcina 95 százalékosan hatékony. nos, ez nem azt jelenti, hogy a vakcina csak ennyire jó. Ez azt jelenti, hogy 20 beoltott közül egy nem reagál rá, de ez nem a vakcina hibája.

Egy másik jelenség, amit a számításoknál nem vesznek figyelembe, hogy a beoltottak általában könnyelműbbé válnak, tehát könnyen fertőződhetnek.

Szerintem az egyén akkor védekezik megfelelően, ha beadatja magának a harmadik oltást. Max fél évvel később megméreti a védettségét, és ha kell újabb oltásokat kér. Mindeközben arc maszkkal, és távolság tartással védekezik.

Túlzásnak tartod? Lehet, de akkor a biztonsági öv és a beépített légzsák is túlzás.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3679) Nem

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

2021. A 89. év

Utolsó munkahelyemen a kor szokásainak megfelelően minden vezető dugta a titkárnőjét. Az én osztályvezetőm kivétel volt, mert az ő felesége is az osztályon dolgozott. Marikát tehát én dugtam. Nem túl gyakran, 2-3 hetente, szinte csak megszokásból.

Amikor kiléptem a megszokást folytattuk. Marika a fordítani valót délelőtt kihozta a lakásomra, és ha már ott volt, akkor dugtunk is. Az elrendezés mindkettőnknek megfelelt. Nekem helybe hozták a munkát, ő pedig meg tudta valakinek mutatni a legújabb, csoda szép bugyiját, kombinéját.

Aztán egy napon Marika főnöke feljebb bukott, a helyetteséből lett az új osztályvezető. Az új osztályvezető pedig kötelességének érezte, hogy dugja a titkárnőjét, aki természetesen Marika volt.

Így aztán egy nap az osztály titkárnője közölte velem, hogy ma jött utoljára, ami azt jelentette, hogy aznap dugtunk utoljára és onnantól kezdve nem hozott több fordítást, nekem kellett érte menni.

A harmadik vagy a negyedik látogatásom alkalmával az új osztályvezető megkérdezte tőlem, hogy dugtam-e Marikát? Mondtam neki, hogy ez egy rossz kérdés. Miért? Azért, mert erre csak egy válasz lehetséges, éspedig a NEM.

Ugyanis – folytattam – ha nem dugtam meg, természetesen nemmel kell válaszolnom (hacsak nem akarok hencegni). Ha megdugtam, akkor pedig diszkrétnek kell lennem és le kell tagadnom, tehát megint csak nemmel kell válaszolnom. Ha kíváncsi vagy, miért nem kérdezed meg Marikát?

Már megkérdeztem.

És?

Azt mondta, nem.

Na látod. Erre a kérdésre csak egy válasz van, NEM. De, tegyük fel, hogy a feleséged megkérdezi tőled otthon, hogy dugod-e a titkárnődet. Mit válaszolnál nekik?

Természetesen azt, hogy nem.

Bizony, ez egy ilyen kérdés. Ezért nem kérdezi meg, és mivel azt gondolja, hogy te se fogsz nála érdeklődni, ezért jóban van a főnökével. De ezen nem kell csodálkozni, te a titkárnőddel napi 8 órát töltesz el egy légtérben, a feleségeddel pedig mindössze másfelet, este, vacsora közben,  lefekvés előtt.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3678) Hinni

Tibor bá’ online

Miért akar az ember hinni?

 

2021. A 89. év

Indokrinálás[1]: Kilenc és fél éves voltam, amikor szüleim kezdtek jómódúak lenni. Tényleg jómódúak. Egyik napról a másikra egyszerűen megfordult velük a világ, és tegyük hozzá, nem a jó irányba.

1943 nyár végén, egy vasárnapi ebéd után, Apuval és Mamival kirándulni mentünk, ha ezt kirándulásnak lehet nevezni. A Rákóczi úton felszálltunk egy 76-os villamosra, ami átment az Erzsébet-hídon, végig a Krisztina körúton, majd a Déli vasútnál éles kanyart vett és rátért az Alkotás útra, felkanyarodott a Nagyenyed utcára és kiment a Farkasréti temetőig, a mai 59-es, illetve már az 56-os útvonalán. Mi leszálltunk az Istenhegyi út lábánál és felkaptattunk a Kis sváb-hegy felé. Az Orbán térnél megfordultunk és lenéztünk Pestre. Valahol ott állhattunk, ahol ma azok az irgalmatlan magas és nem kevésbé ronda házak állnak. Körülöttünk pusztaság, amiből egy U-alakú, vörös téglás épület emelkedett ki az istenhegyi út 32-es szám alatt (jelenleg világos vakolat takarja, és egy német nyelvű iskola van a helyén).

Látod Tibikém azt a nagy épületet? – kérdezte Mami. Nem válaszoltam, hatodik érzékszervével valahogy minden gyerek megérzi, ha a felnőttek valami kellemetlen dologban sántikálnak, legyen az egy beadandó injekció, vagy valami egyéb kellemetlenség. Én is azért maradtam néma, mert valamit ott vibrált a levegőben. Amikor a család ment valahova, a bevett szokás szerint nemigen törődtek velünk. Ildit, a húgomat rám bízták, hogy vigyázzak rá, ami alatt azt kellett érteni, hogy ne legyen az útjukban, semmi más nem volt érdekes. Most viszont megkülönböztetett figyelemmel kísérték, vajon látok-e egy ismeretlen épületet, mit szólok a kilátáshoz, és végül a csattanó. „Mit szólnál, ha ebben a szép nagy házban lakhatnál?”

Laknék? Futott át agyamon a gondolat. Én egyedül? Miért? Minek? Egy szót sem válaszoltam. Mami faggatni kezdett, – na, mit szólsz hozzá? – Nem szóltam egy szót sem. Ösztönösen éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén. Elképesztően jó gyerek voltam, nem azért, mert úgy születtem, nem azért mert úgy neveltek, hanem azért, mert állandó jelleggel meg voltam szeppenve a sok-sok kórházban, szanatóriumban eltöltött hónapok alatt átélt egyedüllét miatt. Mindegy – jelentette ki Apu – szeptembertől úgyis beadunk, – amihez Mami bólogatott, és ezzel a kirándulásnak vége szakadt, mert lassan elindultunk hazafelé.

Életem első három osztályát pontosan négy különböző iskolába jártam, így aztán nem alakulhatott ki különös kötődés egyikhez sem, és barátaim se nagyon voltak. Szüleimnek különleges érzékük volt ahhoz, hogy én legyek az ország legmagányosabb kisdiákja. Ezért aztán egy ötödik iskola lehetősége különösképpen nem hozott lázba, de furcsállottam, hogy ilyen messzire kelljen járnom.

Egészen a haláláig édesanyám nem ismerte a gondolatvilágomat, ezért aztán félig gügyögő hangon próbált rábeszélni, hogy milyen jól fogom magam itt érezni. Ekkor már tudtam, hogy baj van, nagyon nagy baj, és szipogni kezdtem. Hazasétálás közben vigasztalásul kaptam egy fagylaltot, de visszafelé menet előbb még elmentünk a vaskerítéssel körbefont épület előtt, aminek homlokzatán egy hatalmas fehér tábla hirdette fekete betűkkel, hogy SZENT JÓZSEF FIÚNEVELŐ INTÉZET. Szent Józsefről hamar kiderült, hogy Krisztus apja volt, mesterségét tekintve ács, de semmi több. Hogy fiúnevelés alatt mit kell érteni, azt szép lassan, saját magunk tapasztalhattuk meg.

Az internátus környékének meglátogatását követő napokban anyám azzal kötötte le magát, hogy az előírt mennyiségű zokni, alsónadrág, ing, zsebkendő, stb. vagyis személyes ruhaneműimre rávarrt egy-egy apró textil címkét, ami a 35-ős szám virított. Én lettem tehát a 35-ös számú növendék jelölt. Aztán persze eljött a szeptember elseje, amikor én és a kofferom szülői kísérettel megérkeztünk az internátusba, ahol kijelölték az ágyamat, a rajta virító 35-ös számmal. A raktárszobában kaptam egy polcot a fehérneműim részére, egy gyors búcsú a szülőktől és már mehettem is az osztályterembe, ahol ösztönösen az első sorba ültem, mert korábbi tapasztalataim szerint hátrábbról nem láttam. Hogy rövidlátó vagyok szüleimnek nemigen volt alkalma észrevenni, egymás megcsalásával voltak elfoglalva.

A katolikus fiúnevelésnek sok százéves hagyományai voltak. Vasszigor, vallásos agymosás, ami főleg a pokollal való fenyegetésben merül ki, rengeteg ájtatoskodás, az önmegtartóztatás kihangsúlyozása, testi fenyítés következetes alkalmazása, abszolút hűség az egyház és elöljárók irányába. Gondolom a testi fenyítést időközben abbahagyták, ma már politikailag nem lenne korrekt, és mint az egyház többi, korábban elkövetett bűnét, ezt is hamar elfelejtették. A vasszigor természetesen maradt, alkalmazható testi fenyítés nélkül is, elég a hatásos, sokszorosan bevált lelki terror.

A napirend monoton és lelketlen volt. Reggel hatkor ébresztő, mosakodás, öltözés, sorban állás és átvonulás az intézet kápolnájába, ahol szentmise. A kápolnában mindenkinek ki volt jelölve a helye a belső közlekedő folyosó jobb és baloldalán, sorban elhelyezkedő térdeplők mögött. Mise alatt tehát vagy térdeltünk, vagy álltunk. Személyes imakönyvünk be volt téve a térdeplő alatt kialakított mélyedésbe. Misénként három szenténeket énekeltünk el, ez volt a norma. Mise végén korgó gyomorral, sorban állás után, átvonultunk az ebédlőbe reggelizés végett, ami híg kávé és egy szelet csupasz kenyér volt.

Az ebédlőt egy belső oszlopokkal ellátott hatalmas terem jelentette, benne tizenkét-személyes asztalokkal. Az asztalok két oldalán egy-egy öt méter hosszú pad helyezkedett el 6-6 fiókkal, amikben a személyes szalvéta lehetett, esetleg egy megmaradt fél szelet kenyér. Étkezés előtt természetesen elrebegtünk egy fohászt: „Aki ételt­-italt adott, annak neve legyen áldott”. Aztán a már jól ismert sorban állás és felvonulás a tantermekbe.

Reggel nyolckor elkezdődött a tanítás, aminek az első és legfontosabb kelléke a Szentléleknek címzett fohász volt, hogy világosítsa meg elménket, ami alatt azt kellett érteni, hogy örömmel, kételkedés nélkül, lelkesen fogadja be a vallásos tanokat. A számtan, magyar, történelem, stb. tantárgyak természetszerűen nem különböztek a világi iskolákban tanítottaktól. A negyedik óra után, déli tizenkettőkor elimádkoztuk a Hiszekegyet, ami tulajdonképpen a romai katolikus anyaszentegyházra naponta megismételt felesküdéssel ért fel. Jó hosszú volt, és konkrétan így kezdődött: „Hiszek egy Istenben, a mindenható atyában, Mennynek és Földnek teremtőjében, Jézus Krisztusban, a mi urunkban, az ő feltámadásában…..” végeredményben a drasztikusan lerövidített, de tételesen felsorakoztatott Ó és Újszövetségben.

A déli harangszó után volt még egy óra, aztán sorakozó és levonulás az ebédlőbe. Az ebéd előtt, és az ebéd után, a fohász annyira hozzátartozott a táplálkozáshoz, hogy többé már meg se említem. Maga az ebéd természetesen egy tál étel volt, minden második nap savanyú babfőzelék fehér babból. Nem zabáltuk magunkat halálra, mindenki annyit evett, hogy a gyomorkorgása megszűnjön. Nem tudtuk mi az a szörpi, kancsóból ittunk vizet. Nem volt büfé, se pénzbedobós automata, nem lehetett csipszféléket venni, a szülők nem nyomtak minden reggel 2-300 forintot a zsebünkbe, már csak azért se, mert sok kilométer távolságban voltak, és természetesen a 200 gyerek közül senki se volt kövér. A katolikus fiúnevelés jelszava: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy életben maradjunk” a gyakorlatban tökéletesen be volt tartva.

Ebéd után sorakozó, majd kimentünk az udvarra, ahol szabadon futkoshattunk egy órát. Ezt követve „stúdium” azaz vissza az osztálytermekbe és egyéni tanulás. Egy-egy folyosó szakaszon 4-4 tanterem helyezkedett el szorosan egymás mellett. Ezek a tantermek összenyithatók voltak. Stúdium alatt össze is nyitották őket, és így egyetlen „kedvestestvér” fel-le mászkálva felügyelt négy osztályt. Egy pisszenés se volt, mert a kedvestestvér nem volt egészen magányos, kezében ott volt egy 80 centis nádpálca, amivel ma már csak az irodalomban lehet találkozni, és elnevezésükkel ellentétben, a felügyelő kedvestestvérek nemigen voltak kedvesek. Az viszont biztos, hogy a nádpálcával igen tekintélyeset lehetett odasózni fenékre, tenyérre egyaránt. Igaz, ami igaz, voltak kevésbé emberséges megoldások is. Például két újjal elkapni a gyerek „pajeszát” azaz a fül melletti hajat, és azt felfelé húzni. Ez természetesen a gyereknek fáj és a fájdalom enyhítése végett pipiskedve lábujjhegyre áll, valamint fél oldalra fordítja az arcát. Ekkor kell elengedni a hajat és ugyanazzal a tenyérrel egy hatalmas frászt lekeverni a gyerek arcára, ami szinte kínálkozik a pofonra. Ez a bánásmód biztosítja, hogy a 200 gyerek néhány nap alatt kisbárányként viselkedik és egyetlen csettintésre pontosan tudja, mit kell tennie.

Stúdium után az ebédlőben uzsonnaosztás volt, ami szertartásosan a következők szerint bonyolódott. A kétkilós kenyerek hosszban ketté lettek vágva, a fél kenyerek pedig fel lettek szeletelve. A szeletek bekerültek egy ruháskosárba, amiből egy kedvestestvér egyet-egyet kivet és egy bödönből kanállal rácsurgatott vízzel felfőzött „gyümölcsízt”, majd az ily módon preparált kenyeret belerakta a felé nyújtózó néhány tucat kéz egyikébe, és ezt addig ismételte, amíg a szeletek vagy a nyújtózkodó kezek el nem fogytak. A kenyér barna volt és savanyú, legfeljebb a sercli volt ehető, mert az főleg kenyérhéjból állt.

Sebaj, uzsonna után még futkoshattunk az udvaron egy órácskát, majd megint stúdium és végül vacsora. Vacsora végén mindenki kapott egy almát, amit valószínűleg az Egészségügyi Minisztérium írt elő. Elvégre a Nagy Magyarország visszafoglalásához katonákra volt szükség, és mi valamennyien fiúk voltunk. Vacsora után felmentünk a hálókba, ahol cipőpucolás, mosakodás, lefekvés, ima (Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva atyám, amíg alszom vigyázz reám, vigyázz az én szüleimre…..stb. elvégre a tartásunkért a szülők fizettek), lámpaoltás (csak egy glimmlámpa maradt égve az ajtó felett). Lámpaoltás után valamelyik kedves testvér a sötétben elmesélt egy tanulságos történetet, amiből kitűnt, hogy aki hisz, aki jót tesz felebarátjával, azt az isten megjutalmazza, ellenben a gonoszokat megbünteti. Az pedig mindenki előtt világossá vált, hogy az a gonosz, aki nem hisz a papoknak és az a jó, aki hisz nekik. Az a világ sokkal egyszerűbb és világosabb volt, mint a mai, mert manapság szociológizálnak, politológiáznak, pszichológizálnak, meg a fene tudja még mit nem, ja, igen: fogyasztanak-fogyasztanak és fogyasztanak. Akkor persze nem volt mit.

A hét természetesen 6 munkanapból állt, ahol a szombat nem olyan volt, mint a vasárnap. Elvégre az úr a teremtés könyvében azt mondta, hogy a hetedik napon kell pihenni, és a 40 órás munkahétről egyetlen hangot se hallatott (igaz, a többit is csak sugallta). Vasárnap egy órával később keltünk, de azért misével kezdtük a napot, majd reggeli. Délelőtt játék, de délután szigorúan stúdium (amiről már tudjuk, hogy tanulást jelent), aztán megint egy kis játék és a végén lefekvés.

Látogatásra, vagyis a mi meglátogatásunkra minden második vasárnap került sor. A szülök délután 2 és 4 között jöhettek meglátogatni gyermekeiket, mint kórházakban a betegeket. Ilyenkor be voltunk terelve az osztálytermeinkbe és mindig azokat szólították, akinek megérkeztek a szülei. Nekem nem jöttek a szüleim, legalább is együtt nem. Beosztották egymás között, hol az egyik jött, hol a másik, hol egyik sem. Viszonylag hamar megszoktam, hogy ha jött is hozzám valaki, az fél 4 körül érkezett és ezért hamar távozott. Talán természetesnek fogtam volna fel a dolgot, ha 2 előtt nem várakozott volna az internátus kapuja előtt több tucat túl korán érkező szülő. Így azonban nem volt nehéz észrevenni, hogy a szüleimnek én valamivel kevesebbet jelentek, mint a többiek a saját szüleinek.

Negyedikben Róbert testvér volt a tanító. Ekkorra már természetesen fújtuk az egyszeregyet, amit újabban szorzótáblának becéznek. Róbert testvérnek a nagy egyszeregyet kellett belénk verni a szó legszorosabb értelmében. Mivel már jó ideje az emberek kalkulátorral számolnak, elárulom mi az a nagy egyszeregy. Ez nem más, mint a 10-től 20-ig terjedő számok 1-től 10-ig terjedő szorzata. Például 7 x 17, ami egyenlő 119. A tanítás úgy folyt, hogy az osztály felállt és mindenki kilépett a padból. Ekkor Róbert testvér egy 80 centis nádpálcával fel-alá mászkált közöttünk és elkiáltotta magát „6 x 13” és pálcájával rábökött valamelyikünkre. Ekkor a potenciális áldozat vagy rávágta, hogy 78, vagy kitartotta egyik kezét, tenyerével felfelé, amibe Róbert testvér a nádpálcájával belecsapott egy hatalmasat, miközben ő adta meg a helyes választ. Az is előfordult, hogy a válasz hibás volt. Ilyen esetben Róbert testvér pálcájával intett, hogy elő az egyik kézzel és a folytatás az előbb leírt nádpálcás művelet volt. Nem tudom meg kell-e jegyeznem, hogy soha senki nem állt bukásra, és mindenki megtanult számolni.

Az internátusban pénzünk természetesen nem lehetett, ha lett, akkor azt le kellett adni. Mi lett a leadott pénzzel? Nos, Paszkál testvér egy kockás füzetben „folyószámlákat” vezetett, és a kulcsra zárható szekrénye be volt rendezve szatócsboltnak. Ha valakinek betelt a füzete, elhegyezte a ceruzáját, vagy bármi más okból kifolyólag legitim szüksége támadt, akkor azt kontója terhére Paszkál testvér pótolta. Ha a folyószámlán nem volt pénz, akkor Paszkál testvér hitelt folyósított és az szintén bekerült a kockás füzetbe. A következő látogatás alkalmából a tartozás be lett hajtva a szülőkön. A rendszer olajozottan működött. Paszkál testvér haszonkulcsa természetesen üzleti titok tárgyát képezte, és mint ilyen, sose derült rá fény. Minden esetre év vége előtt néhány nappal fogrém, fogkefe, cipőpaszta, stb. ellenőrzés volt, és aki nem tudta bemutatni a felsorolt tárgyak egyikét azt bevásárlásra kötelezték. Elvégre nagy méretű raktári készlettel belépni a nyári pangásba kifejezetten rossz üzletpolitika.

A bentlakók a szülőkkel levelezhettek, de csak levelezőlapokon, amit természetesen cenzúráztak, hiszen mi nem tudtuk postára vinni. Panaszkodásról szó sem lehetett, mert nem szabad a szülőket felidegesíteni. Ez az indok már egy tíz éves gyereknek is átlátszó, éppen ezért megpróbáltuk kijátszani a cenzúrát. Az Istenhegyi úton volt egy postaláda körülbelül 100 méterre a hegy felé. Néha egy-egy gyerek kiszökött és vitt magával néhány levelezőlapot, amiket bedobott. Ezek biztos célba értek, de semmi változást nem produkáltak. Én magam is azt hittem, hogy „ez” csak azért történhet meg velem, mert gondoskodó szüleim nem tudnak róla, nem tudhatnak, hiszen nem írhatom meg. Aztán rá kellett döbbenni a valóságra, hogy ha tudnak is a valóságról, megváltoztatásról szó se lehet. Egy-kettőre megszületett a keserű diákhumorral telt strófa, ami éppen ráfért egy levelezőlapra.

Drága szüleim!
Fáznak a füleim
Küldjetek egy sapkát
Csókolom a macskát.

Érdekes módon 10 évesen ezt az állapotot természetesnek, szükségszerűen bekövetkezőnek fogtam fel. Nagyon szerettem volna otthon lenni, az internátusi életet egy hatalmas, ki nem érdemelt büntetésnek fogtam fel, de nem kerestem felelősöket. A gyerek szereti a szüleit, és fel se merül benne, hogy ez a szeretet talán csak egyoldalú. Végül is, amikor odabújok az anyámhoz, átölelem és megcsókolom az apámat, nem löknek el maguktól, hagyják a szeretet megnyilvánulását, talán még élvezik is az egyoldalú rajongást, és arra gondolnak, ha minden kötél szakad, öreg korukban lesz kire támaszkodniuk.

A folyosó végén volt a WC, amit a 10 perces szünetekben látogathattunk. A WC bejárattal szemközt álló falán volt egy hatalmas, rácsos ablak, ami higiéniai okokból december-január kivételével mindig nyitott volt. Szünetről-szünetre percekig álltam az ablak előtt és bámultam az egyébként csodálatos pesti látképet. A Keleti pályaudvar hatalmas kupolája jól kivehető volt. Ez, mint kiindulási pont, meghatározta hol is lakunk, merre van a Bezerédi utca 8, amit addig-addig bámultam, míg könnyeim el nem homályosították látásomat.

Szerencsére karácsonykor és húsvétkor néhány napra hazavittek. Micsoda öröm volt, mekkora boldogság! Igaz, volt néhány gyerek, akik ilyenkor is bent maradtak, de az én szüleimnek a bent hagyásomra már nem volt mersze. Elvégre a szöveg az volt, hogy ők nekem a „legjobb nevelést” akarják biztosítani. A barátok és a rokonok előtt a karácsonyi távolmaradásomat nehéz lett volna megmagyarázni.

Szóval kiskamaszos öntudatara ébredésem ilyen körülmények között zajlott, és mert nem volt összehasonlítási alap, ezt tartottam normális gyereksorsnak. Ehhez hozzájárult még a katolikus nevelés, ami mindenre meg tudta adni a választ. Nem baj, ha szenvedsz itt a földön, a Mennyországban majd elnyered érte a jutalmadat. Ha nélkülözöl, elnyered Isten kegyét, aki egyébként mindent tud, és mindent lát. Ha pedig bűnözöl, akkor az örökké tartó pokol tüze vár rád.

Ha különösképpen áldozatkésznek mutatkoztunk (bármiben), akkor jutalmunk egy szentkép volt, amit betehetünk az imakönyvünkbe. De isten mellett állandóan jelen volt a sátán is, akinek egyetlen vágya a mi elkárhoztatásunk volt, aminek érdekében állandóan kísértésnek tett ki bennünket. A sátán minden iparkodása az volt, hogy minél több lelket lerántson magához a pokolba.

Szó, ami szó, mindent megtettek annak érdekében, hogy hívő katolikusakká indokrináljanak minket.

Aztán jött az ostrom, átment rajtunk a Vörös hadsereg és az internátust romokká lőtték. A hatodik osztályt már a Nagyatádi Szabó István utcában lévő iskolában folytattam (amit persze ma már Kertész utcának hívnak), ahol a teljes tanári kar havonta változott. A káosz leírhatatlan volt, de a hitoktatás úgy működött, mint egy jól olajozott gépezet. Hitoktatás? Tulajdonképpen arra ügyeltek, hogy ne felejtsük el mindazt, amit eddig sikerült bevésni a fejünkbe. Meg aztán „oktatni” kell a hitet? Mit kell azon oktatni? Aki kitalálta a „hitoktatás” szót, mint tantárgyat, nem vette észre, hogy elárulta magát. Kilóg a lóláb, senki se hinné azokat a tanokat, ha nem oktatnák őket rá.

Minden esetre a hatnapos tanítási hét után vasárnap reggel is kötelező gyülekező volt az iskolában és testületileg mentünk át a terézvárosi templomba, ahol végig imádkoztuk a 8 órai istentiszteletet. Jaj, volt annak, aki hiányzott. Abban az időben minden második vasárnap az egész család kiment Sashalomra, nevelőanyám szüleihez, amolyan rokoni látogatásra. Anyámnak esze ágában se volt megvárni, amíg a miséről hazaérek, tehát nem mehettem el. Az Egyház viszont mindenre gondol! Ezekben az esetekben a szabvány megoldás az volt, hogy Sashalmon kellett elmennem a misére, majd a mise után a sekrestyében[2] igazolást adtak az ottani szentmisén való részvételemről, amit hétfőn bemutattam a tisztelendő úrnak.

13 éves korban estem át a bérmáláson, ami tulajdonképpen egy püspök által tartott szertartás annak bebiztosítására, hogy ne rendüljön meg a serdülő hite, mert ugye közbeszól az ébredező nemi ösztön, ami méltó versenytársa a vallásos indokrínálásnak. A bérmálást egy 3-4 napig tartó lelkigyakorlat előz meg, ami rettenetesen hasonlít egy kommunista szeminárium sorozatra (már akinek ilyenben volt része). Reggeltől estig be van osztva az idő. Papok, jezsuita szerzetesek adják egymásnak a kilincset és a lehető legmeggyőzőbb érvekkel adják elő a katolikus hit tanait, alásegítve olyan hókuszpókuszokkal, mint amilyeneket jól láthattunk és hallhatunk egy-egy kereszténydemokrata nagygyűlésen. Ötkilós cipó az asztalon, átkötve nemzeti színű szalaggal, mellette a feszület, stb.

Ez különben nem egy új keletű dolog. Úgy értem a serdülő emberi agy öncélú befolyásolása. A török hadsereg által elrabolt gyerekekből nevelték a legjobb janicsárokat[3]. Sztálin tanaival indokrinálta a Komszomolba[4] tömörített ifjakat, és lényegében így fanatizáltak a Hitler Jugendben[5] is, a kamikaze[6] pilótákról nem is beszélve, és akkor ne feledkezzünk meg az új keletű, fundamentalista-iszlám öngyilkos merénylőkről se.

A különbség mindössze annyi, hogy a Romai Katolikus Anyaszentegyház az agymosást kétezer éve gyakorolja, alapos gyakorlata van benne! Nem csoda, hogy 14 évesen, tökéletesen elfogadtam a tanokat. Részemre nem volt abszurd, hogy Jézus a vízen járt (én meg úszni se tudtam), feltámasztotta a halott Lázárt, sőt önmaga is feltámadt és persze felment a Mennybe, az atyja mellé. Nem tartottam paradoxonnak az egy isten-három személyt, azaz a trinitást (bár elképzelni se tudom, mind a mai napig). Az egyház teljes gyermekded meséjét elfogadtam valóságnak. Tudomásul vettem, hogy a Vatikán egyes könyveket indexre tesz, azaz minket, az egyszerű hívőket meg akar óvni a sátán kísértésétől, amiről eszembe se jutott a cenzúra. Nem figyeltem fel arra a jogi nonszenszre, hogy 6000 évvel ezelőtti ősanyám almába harapása miatt én eleve bűnösnek születtem. Nem ötlött fel bennem, mekkora baromság, hogy isten saját (és egyetlen) fiának a halála kiengeszteli ő magát, és megbocsátja azt a bűnt, amit el se követtem, de ami különben is triviális (egy alma leszakítása) saját fia halálához képest. Nem vettem észre a rejtett következtetést, hogy akkor ez nem egy végtelenül jó Isten, hanem egy vérengző fenevad, aki saját maga által alkotott 5. parancsolatot (Ne ölj!) önnön fia vonatkozásában áthágja. Ábrahámnak meg egyenesen megparancsolja, hogy gyilkolja le Izsákot, saját fiát.

Csak hát a gyerek nem marad mindig 14 éves, egy-két év és szép lassan kezd kinyílni a szeme. Persze, már akinek. Nekem kinyílott és csodálkozással vettem tudomásul, hogy értelmes, művelt, felnőtt embereknek nem nyílik ki. Napjainkban, a XXI. század kezdetén csodálkozással nézem és látom a TV képernyőjén, hogy vallásos gyülekezetekben átszellemült emberek szinte megbabonázottan csüngenek a gyülekezett vezetője ajakán.

Mindennek az elképesztően sok érthetetlenségnek egyetlen egy közös oka van, ez pedig a HIT. Az emberek hisznek. Az emberek szeretnek hinni. Az emberek akarnak hinni, de miért?

A Romai Katolikus Anyaszentegyház „katekizmusát” kb. 80 évvel ezelőtt verték belém nádpálcával. Nem csoda, ha életem végéig emlékezni fogok rá. A Katekizmus különben kérdések és feleletek formájában összeállított vallási irányelv. Íme:

  1. ”Mi végből vagyunk a világon? Avégből vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, és csak neki szolgáljunk.” Eltekintve a kissé ódon nyelvezettől, a szánkba adott válasz kifejezetten feudális. Végül is 1940-et írtunk, és akkor Magyarországon feudálkapitalizmus dúlt (szó szoros értelemben) megspékelve egy parlamentáris diktatúrával, amire az államvallásnak jelentős rálátása volt. Aztán változtak az idők, és 1995-ben a hamvaiból feltámadt Anyaszentegyház eljönni látta az időt, hogy a katekizmust egy kicsit modernizálja. Íme:
  2. ”Miért élünk a világon? Azért élünk a világon, hogy Istent és szeretetét megismerjük, azt viszonozzuk, és eljussunk az örök életre.” És még mondja azt valaki, hogy Róma visszahúzza a fejlődést. Már nem kell istent feltétel nélkül szeretnünk, mindössze viszonyoznunk kell az ő szeretetét. Ez már sokkal demokratikusabb. A cél viszont egy kicsit ellentmondásos. Azért élünk a világon, hogy eljussunk az örök életre? Az örökkévalósághoz képest, ez a néhány évtized, amit eltöltünk itt a Földön, igazán semmiség. Miért van rá szükség? Nem lett volna egyszerűbb beleteremteni minket közvetlenül az örök életbe? De erre is kapunk választ, legfeljebb nem egyértelműt. Íme:

Mi Isten terve az emberrel? Az önmagában végtelenül tökéletes és boldog Isten tisztán jóságából elhatározott terve szerint, szabad akaratából megteremtette az embert, hogy boldog életének részesévé tegye. „A végtelenül boldog isten….” Egy kicsit nehéz elképzelni a végtelen boldogságot, de filozófiailag nem lehetetlen. Meg merem kockáztatni a felvetést, ha valaki „végtelenül boldog” akkor aligha van bármire is szüksége. Madách Imre írhatta, hogy „teremteni kényszerültél általa”, mert Madách istene nem volt „végtelenül boldog” hiszen kialakult némi összetűzése Luciferrel. Na, de bukott angyalok az egyház szerint is voltak. Ezek szerint isten felett nem volt teljesen felhőtlen az ég. Szóval nekem gyanús ez a „végtelen boldogság.” De nem veszem el tőle, csak úgy kikívánkozott belőlem. Sokkal inkább témánkba vág a következő kérdés. Íme:

Az emberben miért él az Isten utáni vágy? Ezt kérdezem én is „Mi végből hiszünk?”   Lássuk a hivatalos választ! Mert Isten azzal, hogy a maga képmására teremtette az embert, a szívébe írta a vágyat, hogy az ember látni akarja Istent. Jóllehet e vágyat sokszor nem ismeri föl az ember, Isten mégis szüntelenül magához vonzza őt, hogy Őbenne éljen és találja meg az igazságnak és a boldogságnak azt a teljességét, amit állandóan keres. Éppen ezért az ember természete és hivatása szerint vallásos lény, aki képes közösségbe kerülni Istennel. Ez az Istenhez kapcsoló, bensőséges és eleven kötelék ajándékozza az embernek alapvető méltóságát.

Hát igen. A papság már évezredek óta felismerte a tényt, hogy az „ember szívében van a vágy, természete szerint vallásos lény”. Ezt kellene megvizsgálni, miért? Miért akar az ember hinni?

[1] Az „indokrinálás” az idegen szavak szótárából hiányzik. Legfőbb ideje lenne, hogy bekerüljön. Jelentése: egy tanra vagy nézetre való ránevelés vagy annak besulykolása, amit újabban „agymosásnak” is emlegetnek.

[2] Egy katolikus templom külön-bejáratú mellékhelyisége, ahol a pap átöltözik, és ahol a szertartáshoz szükséges kellékeket tárolják. Olyasmi, mint egy színház színészbejárója.

[3] Elrabolt idegen gyerekből kiképezett katona a középkori Török birodalomban.

[4] A szovjet kommunista ifjúsági szövetség rövidített neve (Vszeszojuznij Lenyinszkij Kommunyiszticseszkij Szojuz Mologyozsi)

[5] A német fasizmus ifjúsági szervezete

[6] Japán harci pilóta, aki bombákkal megrakott gépével belerepült egy ellenséges hadihajóba és azzal együtt elpusztult.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

(3677) Nyeremény

Tibor bá’ szerkesztett fordítása online

 

Több milliós euró főnyeremény: mit tudunk arról, hogy változtatja meg életünket a lottó nyeremény

2021. A 89. év

Szerző: Nattavudh Powdthayee

A legtöbb ember álmodozik egy lottó nyereményről. Most ez az álom beteljesült egy francia játékosnál, aki egy rekordnak számító 740.000.000.000 Ft, nyereményt vihetett haza.

Egy hirtelen jött 740 milliárdos bevétel vitán felül megváltoztatja az életet. De mit tudunk arról, hogy a lottó nyeremény miként hat az életünkre? A nyerő boldog lesz?

A vizsgálódások arra derítettek fényt, hogy 200.000 Ft feletti nyeremények a nyerőt jobboldalivá tesz, aki nem hisz az egyenlőségben. Hogy boldogabbak-e, arra nem könnyű válaszolni, mert az eredmény vegyes. 6.000.000 Ft feletti nyeremény két évvel később egészséges pszichéről árulkodik.

Ugyanakkor egy 223 főből álló mintánál kiderült, hogy 6 millió körüli nyereménynél kimutatható boldogság nem jelentkezett.

De mi a helyzet a hatalmas összegeknél?

30.000.000 feletti nyeremény elég ritka, Így statisztikát vezetni róla nem könnyű. Annyit azért sikerült megállapítani, hogy megelégedettségük az élettel jelentősen magasabb, mint az átlagemberé. Ez az állapot legalább 5 évig tart. Ami fontos, hogy a nyerő mentális egészsége semmivel se jobb, mint az átlag.

Ezen kívül a 30 millió feletti nyereménynél nincs bizonyíték arra, hogy a saját egészséggel, kapcsolataival, lakhatóságával, szomszédjaival és a társadalommal meg van elégedve.

Bizonyíték van arra, hogy nagyobb nyeremény után nagyobb anyagi biztonságban érezzük magunkat, de a mindennapjaink nem lesznek élvezhetőbbek.

Legtöbbünk álma, hogy nagyobb nyereményben lesz része, sose következik be. De egy szelvény megvásárlása a számok kihúzásáig kellemesen telnek napjaink. Már csak ezért is érdemes venni egy szelvényt.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3676) A szuper baktérium

Tibor bá’ fordítása online

 

2021. A 89. év

Az már világos, hogy a COVID-19 pandémiával együtt kell élnünk, ami nem jelenti azt, hogy más egészségügyi problémánk már az életben nem lehet. Lehet! Ilyen a szuper baktériumok megjelenése.

TV hírek szerint Magyarországon többen halnak meg kórházi fertőzésben, mint az utakon. Hogyan is? Kórházba azért megyünk, hogy meggyógyuljunk, nem azért, hogy felcsípjünk egy olyan fertőzést, amibe belehalunk, de miért?

A penicillin (véletlenszerű) felfedezése forradalmasította a gyógyászatot. A korábbi halálos fertőző betegségeket a penicillin segítségével napok alatt sikerült legyőzni. Ez azonban a múlté, a szuper baktériumok megjelenése óta a helyzet drámaian megváltozott.

Mi az igazság az MRSA szuper baktériumokkal kapcsolatban?

Szerző: Rory Clements – Daily Mail

Becslések szerint évente mintegy 5000 ember hal meg olyan fertőzés következtében, amit egy kórházban kapott. Ezen fertőzések nagy részét MRSA baktérium okozza (Meticillin-re Rezisztens Sztafilókokkusz Aureusz). Ez a kórházakban található leggyakoribb baktérium. Erre a baktériumra az jellemző, hogy a szintetikus penicillinre, a meticillinre nem érzékeny.

Az 1940-es években a sztafilókokkusz aureusz baktériumok 95 százalékát meg lehetett állítani, ami mára 10 százalékra csökkent, aminek két fő oka van.

Az egyik ok az, hogy a baktérium mutáción esik át. A másik ok szerint a sztafilókokkusz aureusz bizonyos törzsei mindig is rezisztensek voltak antibiotikumokkal szemben, amelyek az evolúció szerint mostanra túlszaporodtak a többi törzsön.

De függetlenül attól, hogy mitől lettek ellenállók, a baktérium vidáman tenyészik piszkos környezetben. Nem csoda, hogy a kórházak higiéniájának csökkenése miatt a baktérium egyre inkább felüti a fejét. Az elmúlt évtized alatt a baktérium okozta halálesetek száma megháromszorozódott.

A baktérium miért tenyészik újabban a kórházakban?

Általánosságban minden harmadik ember nedves testrészén megtalálható a sztafilokokkusz aureusz (ami antibiotikmra vagy rezisztens vagy nem), mint ártatlan mikroba – ilyen lehet a kéz, orr, hónalj.

Az esetek nagy részében ez semmi problémát nem okoz, mert nem jut be a véráramba, ráadásul az immunrendszer vissza tudja verni a támadást.

Ennek ellenére a baktérium bárkire veszélyes, aki történetesen beteg, vagy operáción esett át, amiből következik, hogy a kórházi gondozottak különösen sebezhetőek.

Kórházakban a fertőzés terjedésének leggyakoribb módja, amikor az egészségügyi dolgozó kezén baktérium van, amivel aztán megérinti a beteget anélkül, hogy meggyőződne kezeinek abszolút tisztaságáról, amivel is megfertőzi a nyílt sebet.

A baktérium az emberi testen kívül is életben marad porban, ki nem mosott ágyneműben, és gyógyászati eszközökön.

Páciensek részére a legveszélyesebb a műtét, amikor felnyitott testrészekbe bekerül a baktérium, onnan pedig a véráramba.

Ha a baktériumtámadást az immunrendszer nem tudja elhárítani, megtörténik a fertőzés. Ez lehet kelés, ízületi gyulladás vagy szepszis.

Kik vannak veszélyeztetve?

A legyengültek, a betegek, operáción átesettek, és azok, akiknek az immunrendszere kemoterápia után legyengül, vagy szerv átültetés utáni, idegen szerv kilökését meggátoló gyógyszeres kezelés alatt áll.

Az MRSA-val kapcsolatos adatok nehezen hozzáférhetőek, mert igen sok egészséges embernél is megtalálható. Ezen kívül azok, akik meghalnak, általában gyógyíthatatlan betegek valami más okból kifolyólag, ezért nehéz megállapítani, hogy halálukat az MRSA okozta-e.

Ahhoz semmi kétség nem fér, hogy a probléma egyre nagyobb. A statisztikák szerint 2001-ben Angliában 4767 ember vérárama fertőződött meg MRSA-ban. Ez mára több mint 7000-re emelkedhet (pontos adatok még nincsenek).

Ennél sokkal jobb statisztikai adatokkal rendelkezik Hollandia, Dánia, Svédország, és Izland.

Az angol statisztikai hivatal szerint 2000-ben mintegy 100.000 fertőzés történt az angol kórházakban, ami a páciensek 9 százalékát érintette. Ebből kábé 5000 haláleset származott.

Hogy lehet megelőzni?

A legjobb megelőzés az általános higiénia. A kezek alapos megtisztítása. Orvosoknak, nővéreknek az alkoholos tisztító zselét 15 másodpercen keresztül kell bedörzsölni a kezeikbe.

A kórház tisztasága alapvetően fontos. A padlózatot fel kell porszívózni, vagy port felszívó ronggyal kell feltörölni. Az ágyneműket ki kell forrázni, és ki kell vasalni.

Kórházi felmérések azt mutatták, hogy az eszközöket rutinszerűen nem tisztítják meg, és az orvosok nem mossák meg a kezeiket.

Miből áll a gyógykezelés?

MRSA ellen a legjobb antibiotikum a vankomicin, ami kizárólag intravénásan adható be, de már erre is vannak immunis törzsek.

Új antibiotikumokat fejlesztenek ki, rezisztens baktériumok ellen. Ilyen például a nemrég engedélyezett Zyviox (linezolid), ami szájon át is adható.

Zyviox alkalmazása esetén a páciens hamarabb hagyhatja el a kórházat a kezelés otthoni folytatása mellett. A kórházi fertőzés veszélye ezzel is csökkenthető. Sajnos már voltak visszajelzések, hogy ezzel a gyógyszerrel szemben is mutatkoztak rezisztens baktérium törzsek.

Egy másik új antibiotikum a Synercid, ami vészesetben 71 százalékos hatékonysággal adható, de sajnos szájon át nem alkalmazható.

Klinikai kísérletek már elkezdődtek a StaphVAX elnevezésű vakcinával 1900 vesebetegnél, akiknek gyenge volt az immunrendszere. A jelentések szerint 57 százalékos volt a hatékonyság.

A kutatók egy hatékonyabb verzión dolgoznak, ahol a védelem akár 90 százalékos is lehet.

Hogy védekezhetek?

Ha operáció előtt állsz, kérdezd meg a sebészt, mi a kórház MRSA rátája, és hogyan védekeznek a baktérium ellen?

Személyesen nézz körül, tiszta-e a vécé? Milyen a padlózat, függönyök, ágyneműk?

Légy edzett, ez nem csak a műtét kimenetelére hat előnyösen, de éberen tartja az immunrendszeredet is.

Egyes kórházak arra biztatják a betegeket, hogy kérdezzenek rá az orvosokra, az ápolókra, hogy megmosták-e a kezeiket? Nem árt, ha felpiszkáljuk az emlékezetüket.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3675) COVID és influenza

Tibor bá’ szerkesztett fordítása online

COVID és influenza: idén télen mekkora lehet a kettős veszély?

2021. A 89. év

Szerző: Paul Hunter – Kelet Angliai Egyetem orvos professzora

Bár, az UK kivételével, a legtöbb országban a COVID fertőzések aránya alacsony vagy csökkenő félben van, még hosszú út áll előttünk a pandémia legyőzéséig. Az idei tél nagy félelme, mi van akkor, ha feléled a COVID és megjelenik az influenza is?

Bizonyos értelemben az immunválasz a COVIDra és az influenzára ugyanaz. Egy nemrég lezajlott fertőzés, vagy oltás megfelelő védelmet ad egy következő fertőzéssel szemben, de a védelem hamarosan csökkenni kezd. A korai újrafertőződés általában tünetmentes, vagy viszonylag enyhe lefolyású. De minél több idő telik el az immunitás kiváltás után, újrafertőzés esetén a betegség elfolyása egyre súlyosabb.

Ez egyértelműen meglátszik elzártan élők esetén (mondjuk egy távoli szigeten), ahol az influenza évekig nem jelenik meg, amikor aztán megjelenik, az fertőzöttek mortalitása magasabb a megszokottnál.

A félelem alapja tehát a következő: a COVID fertőzéssel szemben elrendelt védelem az embereket majd teljes mértékben megvédte az influenzával szemben. Ezért a természetes immunitás jelentős mértékben lecsökkent. Ezért, amikor az influenza visszajön, többen megfertőződhetnek és súlyosabb lefolyású betegséget okozhat a megszokottnál.

Szerencsére biztonságos és hatékony influenza oltásokkal rendelkezünk. Azonban hatékonyságuk évről évre változik, mert az influenza vírus könnyen mutál, nem könnyű kitalálni melyik lesz a domináns törzs. Ha ez nem sikerül, a vakcina hatékonysága komoly mértékben csökkenhet.

COVID fertőzés mellet nem lehetetlen más, vírusos, baktériumos vagy gombás fertőzést kapni. A megfigyelések szerint a COVID páciensek 19 %-ának más fertőzése is van. Tény, hogy ezek mortalitása magasabb. Statisztikailag, a kettős fertőzöttek kétszer nagyobb valószínűséggel kerültek lélegeztetőre és kétszer nagyobb valószínűséggel haltak meg.

Az nem meghatározható, hogy 2021/2022 telén lesz-e elsöprő influenza járvány, de ha nem lesz, akkor egészen biztos hamarosan lesz. Ha, pedig visszatér, nagy valószínűséggel több ember fogja elkapni, mint a COVID előtti években.

Érdemes tehát influenza ellen is beoltatni magunkat.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3674) A Világ élelmiszer árai emelkednek

Tibor bá’ szerkesztett fordítása online

 

2021. A 89. év

A klíma krízis és a COVID-19 pandémia gyilkos koktélja  a Világ élelmiszer árainak meredek emelkedését okozza, ami az utolsó évben hozzájárult a Világ éhezéséhez. A gyorsan növekvő infláció és az elosztó hálózat lerobbanása minden fogyasztói áru árát felfelé mozgatja. Amerikai becslések szerint az előttünk álló télen az amerikai háztartások fűtési számlája 30-50 százalékkal fog megugrani.

Mindeközben a Világ dolgozóinak órabére durván 2 százalékkal csökkent. A bérek csökkenése, az infláció növekedése miatt a bérből-fizetésből élők nem képesek megfelelő élelmiszerhez jutni. A Világ alultápláltsága növekszik.

A FAO (Élelmiszer és Földművelési Szervezet) igazgatója, Qu Dongyu szerint: „Ma, soha nem látott élelmiszer krízisnek lehetünk több fronton is a tanúi. Az éhezés okozta halálok ma már valóság, és ahogy 2021 vége felé közeledünk, a helyzet tovább romlik.” A FAO által kiadott jelentés szerint: „A riasztó, vagy rendkívülien riasztó éhezés majd 50 országban fellelhető. Több évtizedes csökkenés után az alultápláltság újra növekvőben van. A helyzet rosszabbodásának három oka van: katonai konfliktusok, klímaváltozás, és COVID-19 okozta gazdasági rombolás.

A Világ élelmiszer árainak emelkedését az infláció és a gazdasági megbicsaklás, valamint a pandémia okozza. A FAO árindexe (FFPI) méri az élelmiszer kosár nemzetköz változását. 2021 szeptemberében az árak 32,8 százalékkal voltak magasabbak, mint egy évvel korábban. A legfontosabb tétel, a gabona ára kimagaslóan nőtt 41%-al.

A Világ lakosságának 43 százaléka nem engedhetett meg magának tisztességes étkezést a COVID-19 előtt. Ez mára 50 %-ra növekedett.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3673) L’Oreál

Tibor bá’ vasárnapi jókedv gyártó online

2021. A 89. év

A szomszédom felesége megszökött egy hentessel. Persze egy hentes is lehet rendes ember és még az se kizárt, hogy a pasi szakmájának az égvilágon semmi köze a szökéshez. Ez már csak azért is valószínű, mert Feriék, vagyis a szóban forgó szomszéd és neje, ettek húst rendesen. Már ahogy szokás a Kárpát-medencében, disznótoros, lucskos káposzta, marhapörkölt ami belefér. Feri rákönyököl a köztünk húzódó kerítésre, amit neki kellett volna kiépíteni, de persze én csináltam meg, és méltatlankodik.

– Mond Tiborkám, mi a francért hagyott itt? Nem volt neki elég jó?

Ami azt illeti ez egy kényes kérdés. Hogy Mancikának mi volt jó és mi nem, és hogy ami jó volt ahhoz Ferinek mennyi köze volt, azt még egy dús fantáziájú szomszéd se tudhatja. De hát Feri ki van borulva, kell valamit mondani neki.

– Figyelj Feri! Nem akarok én turkálni a nemi életedben, de…

Feri szeme villan. Még jó, hogy nem a közeli talponállóban vagyunk.

– Tiborkám, te azt hiszed, hogy én Mancit nem…

– Hiszi a fene, én csak arra akartam utalni, hogy….

Már megint belevág a mondanivalómba.

– Tibor, istenuccse, hát még azért se szóltam, hogy más is ….

Na nem, ebbe én nem fogok belefolyni.

– Feri ne haragudj, de meg kell etetnem a kutyákat, és máris késésben vagyok.

Dehogy fogom én ezt hallgatni. A végén még kiderül, hogy a hentesen kívül még engem is fogadott a Manci. Slussz! Nem érdekel tovább a dolog.

Másnap az ABC-ben Feri utolért

– Tiborkám, olyan voltam hozzá, mint egy falat kenyér.

– Jó, hogy mondod, kenyeret is kell vennem.

– Az anyja hasában nem volt neki ilyen jó dolga.

– Jó, hogy mondod, kell vennem egy kis hasaalja szalonnát is.

– Tiborkám, azt mondta, kell neki egy L’Oreál mit tudom én micsoda, merthogy ő megérdemli. Meg hát anyukám, persze hogy megérdemled, – vedd meg magadnak – mondtam, itt van rá a pénz. Szóval érted, mindent.

Speciel engem ez egy árnyalattal jobban érdekelt, mint a Feri-Manci viszony, mivel nekem is van feleségem, és igaz ő még nem jelentette ki, hogy megérdemel valamit, de mit lehet tudni, előbb vagy utóbb ki fogja érdemelni az tuti. Így aztán én a L’Oreálról faggattam, ő meg Manciról beszélt.

Azért az kiderült, hogy hajfestés ide, hajfestés oda Manci minősége még nem éri el a B-52 bombázó szintjét, de a hentesek körében népszerűsége jelentősen javult. Otthon minden esetre megkérdeztem nőm, mi a véleménye a L’Oreálról. Ő meg visszakérdezett. Miért? Annyira tetszik neked ez a Claudia Schiffer? Na, mondom, ez mély víz, kifejezetten úszóknak. Egyfelől fogalmam sincs ki az a Claudia Schiffer. Mi férfiak már csak ilyenek vagyunk kurva közel a kilencvenhez. Másfelől pedig nem akartam eltérni a lényegtől. Á nem, csak Feri mondta, hogy Manci L’Oreállal mossa a haját. Nem mossa, igazít ki nőm, festi. Jó, hát én nem tudom csak úgy gondoltam.

Ferivel legközelebb a postán akadtunk össze.

– Képzeld mit üzent a szemét.

Gondoltam Mancit kellett szemét alatt érteni.

– Mit üzent?

– Azt mondta az anyósomnak, hogy lagymatag, kivénhedt kecske vagyok, meg se próbáltam megakadályozni, hogy elmenjen a hentessel.

– Na hát! Tényleg nem akadályoztad meg?

– Ugyan! Jövök haza és üres a ház. Manci meg sehol. Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.

– Biztos elfogyott a hajfestéke.

Próbálok hülyéskedni, mert lila gőzöm sincs mit vár tőlem. Na de, ez a barom nem veszi a lapot.

– Persze, elfogyott, lement az illatszerbe venni egy másikat, összefutott a hentessel aztán együtt futottak tovább.

– Na figyelj ide Feri, ha ilyet üzent az anyósodon keresztül, akkor Manci vissza akar jönni hozzád és arra kíváncsi visszafogadod-e.

– Gondolod ?

– Határozottan. Most azt döntsd el visszafogadod-e vagy sem.

– Hát…. tőlem jöhet.

– Na akkor hívd fel az anyós pajtást és kérdezd meg tőle be kell-e rántani a töltött paprikát, mert most te főzöl magadnak. Aztán említsd meg, hogy Manci itt hagyta a L’Oreál-ját, és mit csinálj vele, küld utána, vagy mi. Aztán felületesen jegyezd meg könnyebb lenne, ha ő jönne vissza érte és esetleg maradhatna is. Természetesen csak akkor, ha nem hozza magával a hentest.

Feltételeztem, hogy ezzel az első osztályú tanáccsal a Manci ügy részemről befejezéshez ért, de nem. Három nappal később Feri üvölt a kerítésnél, tudod annál a kerítésnél, amit én csináltam, de úgy üvölt, mint a fába szorult féreg (ezt a népi mondást a múltkor hallottam, de egész jó). Rohanok ki az udvarra, mi a fene? Ferinek lila a feje. Úr isten, csak nem a L’Oreál-tól ilyen lila? Frászt a méregtől.

– Mi van Ferikém? Jön haza a Manci? És te ebbe belelilultál?

– Képzeld, Manci elmondta az anyósomnak miért hagyott ott és kérte, ne mondja nekem vissza. Persze ennek a vén, totyogó libának első dolga volt, hogy visszamondja.

– Na jó, ki vele! Hátha tanulok én is valamit belőle.

– Te, a Manci azt mondta azért hagyott el, mert nem voltam elég ápolt. Szerinte Magyarországon a férfiak nem olyan ápoltak, mint nyugaton.

– Feri te hülyéskedsz velem. Ilyet egy feleség nem mond a férjének húsz év után.

– Dehogy hülyéskedek. Istenuccse ezt mondta.

– Hát akkor apukám kocogj le szépen az illatszerbe, és kérdezd meg mit gyárt a L’Oreál férfiak részére.

– Jó, de miért pont a L’Oreált kérjem?

– Na hallod, azok után, hogy elment egy hentessel, te is megérdemled.

(3672) Élet a hegyen

Tibor bá’ vissza a múltba online

Serdülő éveim, rajtam kívül másnak nem lehet érdekes, de ha tudsz olvasni a sorok között, akkor észlelheted a háború utáni Rákosi rendszer valóságát, egy átlagos család belső „harmóniáját”

 

1950 szeptember elején Apuék megvették a Rege út 12. alatt álló „házat” 60.000 forintért, amit ötforintosokban fizettek ki. Az eladó, Titkos Ilona (hajdan volt színésznő, aki – a szokásnak megfelelően – nem akarta tudomásul venni, hogy felette már rég eljárt az idő), az adásvételi szerződés aláírásakor sírógörcsöt kapott (hiába nyugtatta régi, ügyvéd barátja), és egy hatalmas jelenetet rendezett, az ezüst ötforintosok számolása közben. Ugyanis az egész 60.000 forint ezüst ötforintosokból állt, vagyis egy kisebb bőrönd teli aprópénzzel. Gondolom ezen ti is kiakadtok, tehát magyarázatra szorul. A helyzet az, hogy éppen akkor volt az úgynevezett Rákosi korszak kellős közepe, és Rákositól minden kitellett. Többek között azt is rebesgették, hogy a forintot le fogják értékelni, aminek legegyszerűbb módja az lett volna, amire különben 45/46-ban volt példa, hogy 300 forintért kapható bélyeget kellett volna ráragasztani egy 100 forintosra, ami csak így bélyeggel együtt lett volna érvényes, mint 100 Ft. Más szavakkal gongütésre 400 forint 100 forintra változott volna, elveszítve így mindenki készpénzének 75 százalékát. Igen ám, de érméket nem lehet felülbélyegezni, ezért azok nem vesztették volna el értékük 75 százalékát. Felülbélyegzés a végén nem lett, de az ettől való félelem szült ilyen visszás helyzeteket.

Volt tehát egy házunk, de szüleim és húgom Félegyházán voltak, a ház pedig üresen állt, ami akkoriban jelentős rizikót hordozott magában, csak egészen másfajtát, mint manapság. Ugyanis ki lehetett volna igényelni, sőt igénylés nélkül csak úgy beköltözni. Az igénylés úgy nézett ki, hogy lakásra jogosult, de lakással nem rendelkező elvtárs bejelenthette rá az igényét a Tanácsnál, ahol a megnevezett lakhatóságot kiutalták volna a részére, és akkor annyi, mert az elvtárs azonnali beköltözése megakadályozhatatlan és onnan atombombával se lehetett volna kirobbantani. Ennek elkerülése végett nekem Sashalomról azonnal be kellett jönnöm, és iskola után fel kellett mennem a hegyre, és a betonpadlós alsó „szobában” kellett néhány napig aludnom valami sebtében összeeszkábált alkalmatosságon, ügyelve arra, hogy jó sokáig égjen este a villany.

Aztán pár nappal később kora délután érkezett egy teherautó teli pakolva bútorokkal, azok legtetején egy kutyaházzal, amiben egy korcs német juhász szuka lapult. Szüleim és Ildi a sofőr fülkében összezsúfolva. Lepakoltunk, behordtunk mindent, estére benépesedett a ház és persze hulla éhesek voltunk.

A kutyáról kiderült, hogy Mackó a neve, és mivel a kerítés teli volt lyukakkal a következő év tavaszán vemhes is lett. Az alomból egyetlen egy kiskutyát hagytunk meg, egy tiszta vörös, dús szőrű kant, akit én neveztem el Csülöknek. A többi ment a pöcegödörbe (lásd ott), aminek láttán a mai állatvédők gutaütést kaptak volna. Csülök érdekessége az, hogy 12 évvel később, hét év távolmaradásom után, bár már alig látott, vén fejjel a hangomról azonnal megismert, és persze nagyon örült nekem. Nem sokkal később kimúlt.

Abban az időben a hegyen még nem volt vezetékes gáz, és a gázpalackos gázforgalom is ismeretlen fogalom volt. Viszont jött Félegyházáról egy sparhelt is, ami rendkívül praktikus eszköznek bizonyult. Egyfelől fűtötte a konyhát, másfelől lehetett rajta főzni. Ezen kívül külső zsebeiben, amik körülölelték a tűzteret, víz melegedett a mosogatáshoz, valamint tömegével az egész sparheltet melegen tartotta jóval a tüzelés után is. Ennek előnye akkor mutatkozott, amikor kiderült, hogy a megfőtt ételt Ildi 13 órakor ette, én a technikumból hazaérve 17 órakor, apu pedig este 19-20 között, amikor munka és az elmaradhatatlan presszólátogatás után hazaért. Ugyanis a sparhelten hagyott lábosban az étel este nyolcig meleg maradt.

Igaz, Apu nem ragaszkodott az esti nyolc órás érkezéshez, volt, amikor az utolsó fogassal jött meg, azaz fél egykor. Ilyenkor a nevelő anyám másnap bejelentette, „apád megint az utolsó fogassal jött haza”, mintha ehhez nekem lett volna bármi közöm.

Különben mai szemmel nézve az élet a hegyen kellemes, sőt izgalmas volt. Úgy értem csupa olyan dolgokat tettünk, amik manapság már ismeretlenek. Tartottunk tyúkokat egy elkerített részen, mert az üzletekben tojást nem lehetett kapni. Márpedig a tésztába, úgy értem a gyúrt tésztába tojás is kell. Hahó, gyúrt tészta! Szóval nem úgy volt ám, hogy vettünk a közértben, akarom mondani az Auchanban kockatésztát vagy metélttésztát. Minden egyes alkalommal, vagyis hetente legalább háromszor, amikor főtt tészta volt az estebéd, nevelő anyámnak lisztből tésztát kellett gyúrni, kifőzni és rátenni azt, ami kell. Ez legtöbbször vagy párolt káposzta vagy paprikás főtt krumpli volt, nagy ritkán túró, de tényleg csak nagy ritkán.

Apu nyulakat tartott, jobban mondva szaporított ketrecekben. Amit anyám egy kurta „apád már megint baszatja a nyulakat” mondattal intézett el.  Ezek közül néha levágott egyet, ami úgy történt, hogy hátsó lábainál fogva, bal kezével fejjel lefelé lógatta a nyulat, a jobb kezében lévő furkósbottal pedig úgy tarkón vágta, hogy a nyúl egyből kimúlt. Ezt követve jött a megnyúzás. A többi a nevelő anyám dolga volt.

A konyhaajtóval szemben volt egy kis darab veteményes kert, ahol petrezselyem, hónapos retek, zöldborsó, meg ilyesmi termet, mindenfajta emberi beavatkozás nélkül, tehát semmi műtrágya vagy vegyszer. A kertben pedig volt vagy 6 sárgabarackfa, amiket természetesen nem permeteztünk, és mégis hatalmas termésük volt évről-évre. Bár ne lett volna. Mert ahol sok a barack, ott lekvár főzés is van, és ahol sok a lekvár ott a gyerek az iskolába lekváros kenyeret visz tízóraira. Persze csak minden másnap, vagyis hetente háromszor. A közbeeső napokon zsíros kenyér dukál. A fő baj talán mégis inkább a kenyér állandó szikkadtsága volt. A legközelebbi közért elég messze helyezkedett el, így a bevásárlás külön hadműveletnek számított. Kenyérből nem fogyhattunk ki, és a friss kenyeret addig nem lehetett felvágni, amíg volt a régiből. Következésképpen, mindig szikkadt kenyeret ettünk. Na, ez legyen a legnagyobb baj!

A kertben állt egy eléggé terebélyes diófa is. Őszi hétvégeken kedvenc szórakozásunk volt a dióevés. A fáról leszedett diótól az ember keze napokra barna lesz, de megéri, mert a frissen feltört dióbélről a hártyát lehúzva egészen másfajta ízt kapunk, mint a megszokott. Néha órákat is ellegelgettünk a diófa alatt, nem egyszer a vendégekkel együtt. Olyan ez, mint a szotyola, nem lehet megunni, evését abbahagyni.

A ház körül elterülő kertben hatalmas fenyőfák álltak, és úgy általában minden eléggé elhanyagolt volt, a kertgondozásnak nyomát se lehetett felfedni. Ezen az állapoton jelenlétünk se változtatott. A gyakori vendégek nálunk a vadonban érezhették magukat, például egy leterített pokrócon.

A városba természetesen Fogassal jártunk le és fel. Én reggel rendszerint akkor vágtattam ki az ajtón, amikor a fogas a végállomásról elindult, aminek meg volt a jellegzetes hangja, aztán valahol menet közben felugranom rá. Volt arra példa, hogy csak az Erdei Iskolánál értem utol, de a Városkút nem volt ritka. Tulajdonképpen ezzel az erővel futhattam volna egészen a Moszkva térig, csak akkoriban ez valahogy nem jutott az eszembe. Hazafelé jövet csak akkor ugrottam le két megálló között, körülbelül a házunk magasságában, ha siettem. Máskülönben a végállomásról legyalogoltam azt a 150 métert.

Vasárnap hús volt a menü, pörkölt vagy rántott hús jó sok krumplival, mert az adag fejenként egy szelet, semmi több. „Ha éhes vagy Tibike, egyél hozzá kenyeret” volt az unalomig hallott mottó, mivel a „jó sok krumpli” se tartott ki a végtelenségig. Igaz a vasárnapi ebédhez szódavíz is járt, de a szódavízről nekem kellett gondoskodnom. Ez azt jelentette, hogy két üres szódás üveggel elmentem a Vörös Csillag nevű szálló söntésébe, és kicseréltem őket teli üvegre darabonként 1 forint 10 fillérért.

Apu természetesen ihatott szódavizet hétköznap is, fröccs formájában. Időnkénti erőtlen próbálkozásomat, hogy nekem is jusson egy kis szódavíz Apu, számomra teljesen közömbös, figyelmeztetésével járt, miszerint a szódavíztől impotens leszek. Nem sajnáltam tőle, legyen ő impotens, ellentétben a paprikás krumpliba főtt virslivel, amit csak ő kapott. Ugyanez volt a helyzet a bablevessel is. Abban is volt virsli, de az Apunak járt. Ildi meg én csak néztük. Igaz, ő is csak egy párt ehetett meg, mert nem volt több. Az egészben az a legérdekesebb, hogy eszembe se jutott, hogy ez igazságtalan lenne. Ez volt bevezetve és kész.

Amikor nevelő anyám már nagyon lázadozott, hogy ő csak otthon ül és végzi a házimunkát, akkor apu elvitte „megpisiltetni”. A kifejezést maga a megpisiltetett találta ki, amiből látszik, hogy nevelőanyám nem volt egy buta nő. Pontosan tudta mit várhat, és nem kívánt lázadni ellene, viszont volt öniróniája. A pisiltetés abból állt, hogy vacsora után felkerekedtek és átmentek az Úttörő vasút végállomásánál lévő presszóba, és némi pletykacsere után a környék szomszédjaival, megittak egy-egy szimplát. Na ja, szimpla.

Szóval akkoriban egy presszóban lehetett kapni szimpla feketét 1 forintért, és duplát 2 forintért. A szimpla kábé egy korty volt, a dupla két korty. Később a szimpla valahogy kiment a forgalomból, maradt a dupla, de szép lassan kezdték elhagyni a „dupla” jelzőt. A „kérek egy feketét” automatikusan duplát jelentett. Ha ma kérnél egy szimpla feketét a huszonéves csaj a pult mögött nem tudná miről beszélsz.

Mindegy, pisiltetés után nevelő anyám egy darabig csendben maradt, és úgy ahogy eltűrte apám éjféli hazamászkálásait. Ennek fő oka az lehetett, hogy nő nemigen volt a dologban. Apu két-három hülye haverral beült egy pesti presszóba, nagy néha egy-két kolleganő is jelen volt, de a tökfelesleges hetyegésen kívül más nemigen történt. Apám egészen egyszerűen nem volt családszerető. Ha időben hazajött volna, nem tudta volna mivel tölteni az idejét. Neki úgy kellett az önmutogatás, mint másnak a levegő.

Az én helyzetem egy kicsit kényelmetlen volt olyan szempontból, hogy bár ragyogó helyen laktunk, a közlekedés nehézkesnek bizonyult. Akkoriban a Fogaskerekű óránként 12 km-el haladt (volt idő gyönyörködni a tájban). Vagyis fél óra volt a menetideje. Ráadásul félóránként indult. A Nyugatitól 1 óra volt az út hazáig és 2 és fél óra oda-vissza, ha csak mondjuk a fürdőnadrágomért ugrottam volna haza. Hiszen azzal a szerelvénnyel vissza nem tudtam menni, amivel feljutottam, mert a végállomáson mindössze 5 percet tanyázott. Ez azt jelentette, hogy jól meg kellett fontolnom iskola után hazamegyek-e vagy sem. Ha egyszer felmente, nem volt értelme visszamenni a városba. Én tehát senkivel se beszélhettem meg egy délutáni mozit, csak ha el tudtam valahol helyezni a táskámat, és hajlandó voltam éhezni este tízig. Igaz Maca néném (szülőanyám testvére) kifőzdéje a Dob utcában, ezen sokat lazított, éltem is a lehetőséggel bőségesen.

Az esti főszórakozás rádióhallgatás volt, ami elsősorban RIAZ Berlint, vagy Rádió Luxemburgot jelentette, bár a vétel sose volt tökéletes. Mondanom se kell, hogy a magyar rádió, ami Kossuth és Petőfi névre hallgattak, a szocialista erkölcsnek megfelelően amerikai zenét nem sugárzott. A RIAZ különben azt jelentette, hogy Radio In the American Zone. Vagyis a Berlinben állomásozó amerikai csapatoknak adott zenét. Később tűrhető zene jött Novi Szádból is, ami a jugoszláviai Újvidéket jelentette. Ha apu otthon volt, akkor a rádiózás fel lett függesztve, mert ő kizárólag a Szabad Európa Rádiót hallgatta.

Az egészben a legjobb talán az volt, hogy akár télen a síelés miatt, akár nyáron a kirándulás végett, rengeteg barát jött fel hozzánk, apuhoz is meg hozzám is. Akkoriban senkinek sem lehetett gépkocsija, egyszerűen nem kapott gépkocsira tartási engedélyt, még akkor se, ha valamilyen csoda folytán lett volna pénze egy gépkocsira. Csak néhány személygépkocsi futott az országban, például volt egy Kodály Zoltán segge alá, aki kocsival együtt gyakran kirándul” a Szabadság-hegyre. Az emberek tömegközlekedéssel jártak, és szabadidejükben sokat kirándultak. Ez nem volt véletlen. A kirándulás egészséges volt, olcsó, szórakoztató, és komoly hagyományokkal rendelkezett. Ráadásul a Budai hegyek gyönyörűek mind a négy évszakban. Ezt azonban ma kevesen tudják, mert egész nap képernyők előtt ülnek.

A házunk a Rege út és a Svájci út sarkán állt, így csak két szomszéd telek csatlakozott hozzánk. Egyiknek se volt Magyarországon tartózkodó tulajdonosa, ezért szabad vadászterületnek tekintettük őket. A felettünk lévő telken volt egy apró faház közvetlenül a kerítésünk mellett, valamint néhány gyümölcsfa. Ősszel átjártam naspolyát szedni.

Apunak egyszer az a hülye ötlete támadt, hogy felvigyen egy nőt a szomszéd telken lévő faházba. Az ötlet zseniális is lehetett volna, de becsúszott egy gikszer. A kertben szabadon mászkáló kutyáink kiszúrták, hogy valaki van a közeli faházban. Ezért aztán leálltak a kerítés mellé és eszeveszett csaholásba kezdtek a faház felé. Neve anyám egy idő után megunta és kiment megnézni mi történik. Erre a kutyák még hevesebben kezdtek ugatni. Mit részletezzem, apu lebukott. Aztán hetekig mást se hallottam mint, hogy „hagyd már abba ezt a cirkuszt, meg se basztam azt a nőt”. „Akkor meg mi a francnak hoztad nekem ide?”

Vasárnap délelőtt rendszerint a legszükségesebb ház körüli teendőket láttuk el. Például amikor egy hatalmas nyári zivatar az egyik mamutfenyőt kidöntötte, a gyökereit ki kellett ásni, a fát pedig darabokra kellett fűrészelni. A munka rendszerint úgy zajlott, hogy apu elkezdte, majd öt perccel később nekem azt mondta „folytasd”, ő meg bement a házba, és csak egy óra múlva jött vissza megnézni, hogyan haladok a munkával. Engem ez nemigen zavart, de voltak nevetséges estetek is, mint például az említett kidőlt fa. A felvágás ugyanis olyan fűrésszel történt, amit két ember húz az ellentétes végeket megragadva. Alig jutottunk a fa átmérőjének egy negyedéhez, amikor apu leállt és azt mondta „folytasd”. Oltári jó, de kivel? Egyedül csak húzni tudom, tolni nem. De apám nem hatódott meg, ha nem megy egyedül, akkor nem lesz felvágva a fa, mert neki sürgős dolga akadt a rózsáival. Igen a  rózsák. Apámnak volt egy rózsabokra, ami örökké tetves lett. A tetveket nikotinnal permetezte, de nikotin sose vett. Volt viszont egy Nikopál szipkája, ami szétcsavarozható volt abból a célból, hogy ki-be lehessen helyezni egy szűrőbetétet. Természetesen a betét is pénzbe került, ezért apám  újított egyet, betét helyet tett bele némi vattát. Ezt a vatta darabot 2-3 naponta kicserélte. A sötétbarna használt vatta vattacsomó teli volt nikotinnal. Ezeket a vatta darabokat egy vízzel teli konzerves dobozban gyűjtötte, illetve ezzel a vízzel permetezte a rózsákat. Milyen célból? Hogy legyen nőknek elajándékozható rózsája.

Nyáron, ha korán hazaértem, a kertben isteni volt olvasni valami kellemes könyvet. Erre a célra volt egy pad, két fenyőfa között. Természetesen a házhoz kaptuk, mert apám semmit se barkácsolt. Egyszer egy jégeső több cserepet is eltört a tetőn, ezt követve a ház beázott. Hetekkel később Manyi-papa (nevelő anyám apja) kijött Sashalomról, hogy az eltört cserepeket kicserélje. Munka közben hangosan véleményezte apámat, lányával pedig nem felejtette el közölni, hogy nagy marha, amiért kitart mellette. Erre nevelő anyám mindig azt válaszolta, hogy most már késő, de ezt 40 éven át hallottam tőle. Igaz, az utolsó 10 évben hozzátette „ami még hátra van, arra az időre tisztességgel ellátom az apádat”.

Emlékeim szerint elég gyakoriak voltak a nyári zivatarok. Egy alkalommal a villám belevágott a villámhárítónkba (még jó, hogy volt), amikor valamennyien a konyhában voltunk, ahová percekkel korábban rohantunk be a közelgő zuhé elől. Az elektromágneses térerőtől a kapucsengő reduktora lerepült a falról és darabokra tört. Persze mindenki beszart, de senkinek semmi baja nem történt. A villámlással járó fény és a hang szinte elviselhetetlen volt.

Ősszel már korán délután ködbe került a környék. Ilyenkor hazafelé jövet az utcalámpák fényétől a sűrű ködbe gyönyörű árnyékokat vetettek a fák ágai. Bent a házban pedig kellemes meleget árasztott a cserépkályha. Hát igen a cserépkályha. Erről csak két dolgot érdemes tudni. Felállításához nevelő anyám ragaszkodott, nem is bántuk meg. A begyújtást Apu végezte, sőt az isten tudja miért, de ragaszkodott hozzá, igaz, ez volt az egyetlen ház körüli munka, amit elvégzett. Gyanítom, valami gyerekkori emlék késztethette erre a ceremóniára. A segédeszköz egy régen kimustrált alumínium lavór volt, ebben hozta be az alágyújtóst, majd a fadarabokat.

Télen nyikorgott a hó a lábunk alatt, miközben nevelő anyám káromkodott, hogy apád semmit nem segít a hó eltakarításban. Minket meg szidott, mert „behordjuk a havat a konyhába”. El nem árult feltételezése szerint nekünk lebegve kellett volna közlekedni a lakásban, hogy sehol, semmilyen nyom ne maradjon utánunk.

A házon belüli élet gyakorlatilag nyomorúságos volt, csak akkor én ezt nem vettem észre. A ház ugyanis egy konyhából egy szobából és egy fürdőszoba-vécéből állt. Ezen belül a szoba nem haladta meg a 4×4 métert. Volt ugyan egy nagyszoba, amihez 3 lépcső vezetett a kisszobából, de ez eredetileg garázs lett volna. Betonozott volt a padlója és középen volt egy szerelőakna, ami természetesen le volt fedve. Elejében az összes szőnyeg, ami csak megmaradt két polgári háztartásból ide volt leterítve és ez is szobának volt használva, de az első télen kiderült, hogy egyfelől kifűthetetlen, másfelől a víz a sarkokban kicsapódik. Lényeg az, hogy használaton kívülre került, pláne, amikor megérkeztek a különböző kimustrált textilipari gépek is.

Azt tudom, hogy én a konyhában aludtam egy kinyitható fotelágyon, de hogy apámék Ildivel együtt hárman mit csináltak a 4×4 méteres szobában, arról fogalmam sincs. Ennek ellenére a szoba igazi polgári ízlés szerint volt berendezve. Gobelinek a falon, súlyos hímzett terítő az asztalon, vitrinben ólomkristály vázák, az asztal közepén porcelán bonbontartó. Ez utóbbiban édesség, amiből lehetett venni, mondjuk vacsora után, de nevelő anyám legfeljebb két szem kivételét tartotta helyesnek. Amennyiben valamelyikünk egy harmadik szem kiszedéséhez készülődött, mondjuk a fedél leemelésével, akkor jött a megjegyzés. Így aztán mindenki, értsd Ildi és én, tudomásul vette, hogy kettő darab az illendőség határa.

Telefonunk is lett, mindjárt az első évben, ami abban az időben csodaszámba ment. A telefonszerzés mechanizmusa megérdemel néhány szót. Apámnak volt egy régi ismerőse, egy bizonyos Kovács Tibor, aki éppen mellette állt, amikor a becsapódó akna megölte az édesanyámat. A halál közös megúszása egy életre összekovácsolta őket. Szóval ez a Kovács Tibor ávós besúgó volt, és az első nyáron nálunk nyaralt 3 hónapig, persze ingyen. Ezen „igenfontos” ember elérhetőségéért lett bekötve a telefon, de utána 20 éven keresztül a számunk Kovács Tibor név alatt futott. Csak az tudott minket hívni, akinek megadtuk a telefonszámunkat, mert különben nem voltunk bent a telefonkönyvbe.

A leíráshoz hozzátartozik a kerti bungaló esete is. Még a háború alatt, amikor Tímár Pista bácsi megvette az Eötvös úti telkét, apám a telek egyik sarkában felhúzott rá egy faházat. Amikor 49-ben leköltöztek Félegyházára ezt a házat szétszedték, és újra felhúzták Félegyházán, csak vagy két méterrel kisebb lett, mert a szétszedés-összerakás nem volt túl szakszerű. Pár évvel később, miután felköltöztek a rege útra, a faház megint szétszedésre került és újra lett építve a Rege úti kertben, de most már csak egy apró bungaló jött ki a faanyagból meg egy nagy rakás alágyújtós. Tehát a kertben volt egy bungaló, ahol nyáron én tanyáztam, illetve az, akinek bérbe ki lett adva, például Kovács Tibinek telefonbekötésért.

A faháznak szigeteletlen fapadlója volt, ami alatt 20 centire a puszta, és jó nedves föld. Az egész ház nyirkos volt és hideg, kivéve az év július és augusztus hónapjait. Én már tavasszal kicipeltem ide a fotelágyat, csakhogy ne kelljen a konyhában aludnom. És ősszel addig húztam a visszaköltözést, ameddig tudtam. Mindjárt az első évben valami fűtésen törtem a fejem. Úgy gondoltam, hogy téglából építek egy „cserépkályhát” és azt fogom fűteni magamnak. Csakhogy ehhez téglára lett volna szükség. Az „Orgonás” megállónál láttam egy nagy rakás téglát, ami igen jó beszerzési forrásnak mutatkozott. Lementem hát egy bőrönddel és beleraktam 10 téglát. A következő fogassal felvittem a bőröndöt a végállomásig, onnan pedig legyalogoltam a házhoz. Hogy a cipekedésbe majd bele szakadtam, és hogy végeredményben loptam, az még csak elment volna, de kiderült, hogy a kész építményhez az isten tudja hányszor kellett volna fordulnom, és nekem egy is elég volt.

Aztán fordult a kocka, mert Manyi-papa bekerült egy gyárba raktárosnak és hülyére lopta magát. Egy-egy alkalommal 10-15 méter polírozó korongnak használt flanelt tekert a derekára és úgy ment haza. Ezen kívül a gyár némely termékéből, például fröccsöntött fésűkből több százat sikerült kicsempésznie. Szóval nevelő anyám ezeket a Széna téri piacon árultra, a bevételt pedig felezte Manyi-papával. Önálló jövedelem egyenlő önálló szórakozás. Elkezdtünk átjárni a Vörös Csillag szálló éttermébe néha vacsorázni, néha csak egy-egy feketére, ami mellett órákat ücsörögtünk és beszélgettünk az ismerősökkel. Ezt a szállodát ma újra Golfszállónak hívják és erősen kétlem, hogy órákig bent lehet lebzselni egy feketekávé mellett, aminek az ára 2 forint és húsz fillér. Nagy valószínűséggel az egyik asztalnál egy-két celeb csücsül és ha betévednék, a pincér megkérdezné, kit keresek? Rossz a kérdés, válaszolnám, mit keresek? Hát, a múltamat!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3671) Fő a profit

Tibor bá’ fordítása online

 

2021. A 89. év

Az egész világ a nyáj immunitás elérésére játszik a gazdaság (értsd a „profit”) biztosítása érdekében. Ennek leglátványosabb tétele az iskolák „újra nyitása”. Hiába tiltakoznak a tanárok a szülők. A távoktatáshoz a szülőknek otthon kell maradni, nem vesznek részt a termelésben. Milyen következményekkel kell számolni?

„More than 100 Florida educators and two dozen students have died of COVID-19 since reopening of schools in August.”

Floridában ez év augusztusában nyitottak az iskolák. Nyitás óta 24 diák halt meg, és 102 pedagógus és iskolai alkalmazott. Ez a szám főleg azért elfogadhatatlan, mert 2020 azonos időszakában  csak 10 diák és 46 pedagógus vesztette életét. Vagyis, a hőn várt nyáj immunitásért egyre nagyobb árat kell fizetni, a cél elérése nélkül.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3670) Szerzett immunitás kontra vakcína

Tibor bá’ szerkesztett fordítása

 

2021. A 89. év

Ahogy, araszolunk az oltások kötelezővé tétele felé, vita áll elő, hogy a korábbi koronavírusos fertőzésből származó természetes immunitás védettségnek számít-e? Más megfogalmazásban, azoknak, akik átestek a COVID-19 betegségen, szükségük van-e védőoltásra?

A helyzet az, hogy mint bármi más a vírussal kapcsolatos dolog, úgy ez is bonyolult. A lényeg, akik kigyógyultak egy COVID fertőzésből, bizonyos védelemmel rendelkeznek a vírussal szemben. Azonban, az  immunitásuk erőssége és tartóssága nagyban függ a páciens életkorától, egészségi állapotától, és az eredeti fertőzöttség fokától. Ha a fertőzés után beoltatja magát, az felerősíti az immunitását, és hosszan tartó védelmet biztosít az összes variánssal szemben.

Ellentétben a vakcinával, ami meglehetősen erős immunitást vált ki majdnem mindenkiknél, a természetes immunitás ennél eltérőbb. Hogy, az immunitás milyen erős, és mennyire tartós az attól függ, hogy a fertőzés mennyire volt erős. Minél erősebb volt a fertőzés, annál erősebb a kialakult védelem.

Van, azonban a természetes immunitásnak néhány előnye. Korábbi fertőzésből adódó antitestek több rétűek, ezért képesek különböző variánsok ellen is hatni, ami a vakcináknál nem jelentkezik. Ezen kívül a természetes immunitás védelmet biztosít az orrban és a torokban, pontosan ott, ahol arra szükség van egy második fertőzés megakadályozására. Miközben, a vakcina által kiváltott antitestek főleg a vérben találhatók. Végül pedig, a vírus részei a fertőzés után még heteken át jelen lehet a szervezetben, ami lehetővé teszik, hogy az immunrendszer megtanulja az ellene kialakított védelmet. Ezzel szemben, a vakcinában lévő fehérje a szervezetből gyorsan kiürül.

A természetes immunitás úgy tűnik legalább néhány hónapra, talán egy egész évre, ad immunitást, szimptómát produkáló újrafertőzés ellen.

Az is ismeretlen, hogy a természetes immunitás milyen mértékben nyújt védelmet újabb variánsokkal szemben. A természetes immunitással végzett kísérleteket befejezték még mielőtt a delta variáns megjelent volna.

Hónapokkal ezelőtt, még a delta megjelenése előtt, a fertőzésen átesettek nem kívántak védőoltásban részesülni, amit az egészségügy helyben hagyott. Most már, azonban tudjuk, hogy a fertőzöttek nem mindegyike produkál egy valóban erős választ az újrafertőzéssel szemben. Úgy tűnik variánsokkal szemben kevésbé hatásosak, mint az eredeti vírussal szemben.

Fertőzésen átesettek egy bizonyosa idő után újra fertőződhetnek, bár nem lesznek túlzottan betegek, viszont sok embert megfertőzhetnek. Éppen ezért fontos, hogy mindenki be legyen oltva saját és mások védelme érdekében.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3669) Jézus, aki nincs

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Időszámításunk első évszázada rendkívül termékeny volt az írott anyagok, feljegyzések tekintetében és nyugodtan meglehetne tölteni egy nagy könyvtárat az ebből az időből fennmaradt eredeti vagy legtöbb esetben másolat formájában meglévő könyvekből, töredékekből. Ha figyelembe vesszük a hosszú évszázadokon átnyúló keresztény-iszlám fanatikus vallási tombolásában elkövetett könyvégetés sűrű ismétlődését, akkor csodaszámba vehető, hogy mégis ilyen gazdag irományhalmaz maradt ránk. Múzeumok, könyvtárak, vallási, társadalmi intézmények féltve őrzött kincsei, töredezett papirusztekercsek, bőrre festett betűk, fémbe-kőbe vésett írások lehetnek latinul, görögül, héberül, kopt nyelven – mind egyetemes örökségünk – melyek kiemelkedő fontosságát szem előtt kell tartani, ha a régi idők hit-hiedelemvilágát próbáljuk átvilágítani, megvizsgálni. Különösen fontos minden ókori feljegyzés legyen az irodalmi, történelmi, vallási anyag figyelembe vétele, mert azok hozzásegíthetnek azon folyamat megértéséhez, melyben a Jézus Misztérium történelemmé való átformálódását nyomon követhetjük.

Csak a legfontosabb és leghíresebb görög-római kultúrkörben tartozó pogány alkotókat, szerzőket szeretném itt megemlíteni akik az első évszázadban írtak, tanítottak: Appian, Petronius, Szeneka, Dion Proseus, Plinius az idősebb, Juvenal, Appian, szmirnai Teon, Martialis, Plutarkhosz, Apollonius, Pausainas, Valerius Flakkusz, Florus Lucius, Lukanus, Damas, Szilius Italicus, Aulus Gelius, Columella, Liziasz, Valerius Maximus, Dio Kriszosztom, Hermogenesz. Megdöbbentő az a mély csend, üres hallgatás, római-görög intelligencia teljes tudatlansága, mely a történelmi Jézus eljövetelét, szerepét, csodálatos feltámadását nem ismeri, elhanyagolja.

Az első történelmi feljegyzések melyek Jézust megemlítik, időszámításunk utáni második évszázad elején íródtak, és mindössze csak három van belőlük.
Suetonius Caius Trancillus [kb. 75-150] Hadrianus császár levéltárosa írja, hogy i.u. 41-54 között Claudius császár uralkodása alatt Rómából kiüldözték a zsidókat „mert egy idő után állandóan háborogtak, zavarogtak Kresztosz uszítását követve”. Az itt említett ‘Kresztosz’ Jézussal történő azonosítása minden alapot hiányol és nemcsak azért, mert Kresztosz általánosan elterjedt név volt hanem, mert a keresztény irodalomban semmi utalás nem található arra, hogy Jézus valaha is Rómába látogatott volna. Ha elfogadjuk és hitelesnek tekintjük Suetonius (Claudius Élete, XXV.-4) bejegyzését, akkor ‘Kresztosz’, azaz Jézus i. u. 50 körül Rómában volt, tehát akkor nem végezhették ki kb. 20 évvel korábban, és ha nem volt kivégzés, kereszthalál, akkor feltámadás sem volt. A szerző egy másik rövidke feljegyzésében már pontosan nevén nevezi a keresztényeket, hogy “i.u. 64-ben büntetést róttak ki a keresztényekre, kik egy új romlott társadalmi osztályt képviseltek, és babonás hiedelmet követtek”. Evvel a második, rövid bejegyzéssel (XVI.-2) is inkább annak lehetősége áll fenn, hogy ezt is, mint Suetonius másik passzusát (XXV.-4) Sulpicius Severus hamisította, ugyanaz a V. századi ortodox atya, aki felelős lehet a Tacitus hamisításokért is.
Plinius a ‘ fiatalabb’ i.u. 61-114 Bithunia kormányzója, kilenc kötetes levélgyűjteményt hagyott az utókorra, köztük Trajanus császárhoz írott híres ‘Keresztényvédő’ levelét, melyben utasítást kér a bajkeverő keresztények megfékezésére. Miképp azt írja, „soha részt nem vettem keresztények kivizsgálásában, azt sem tudom, hogy mit kell büntetni vagy megvizsgálni, és hol kell enyhítő körülményeket figyelembe venni”. Sok szakember vitatja a levél teljes eredetiségét, pontosabban az abban lévő ‘keresztény’ szót. A szó eredetileg ‘esszénus’ volt, és csak később lett kicserélve, átírva keresztényre.
Plinius barátja, Tacitus i.u. 55-117 már több adatot közöl Annales [évkönyvek] című történelmi munkájában, és milyen sajnálatos valóság az, hogy ebből a nagylélegzetű műből pont az i.u. 29 évtől, 32-ik évig terjedő időszakról szóló feljegyzései hiányoznak. Történelmi munkájának hiányzó kötetei pont azért hiányoznak, mert ezekben semmi említés nem volt a csodálatos üdvtörténet eseményeiről. Munkájában így ír: „Néró koholt vádak alapján elkezdte üldözni a züllöttségükről hírhedt keresztényeket. Eredeti vezetőjük Krisztus, Tiberius császár uralkodása alatt Poncius Pilátus, Judea helytartója [Prokurátor] által kivégeztetett.” (Tacitus, Annales, XV.-44) Tacitus ezen sorokat az események után kb. 70-80 évvel később vethette papírra – és a részletekre mindig kényesen ügyelő történész -, ebben az esetben nem levéltári adatokat használt forrásként, hanem szóbeszéd, vagy talán valamilyen, általunk nem ismert keresztény vallásirodalomi feljegyzés lehetett közlésének eredete. Jézus nevét nem ismeri csak Krisztust használta, ami ‘messiást’, [megváltó] jelent. A hivatalos okmányok, iratok, a római pedánsságra jellemzően mindig pontosan betartották hivatalok neveit, címeit, és így tudjuk hogy Pilátus prefektus és nem prokurátor volt. Tacitus idejében már csak a prokurátor kifejezést használták, igaz ismerték a prefektus szót is, de használata már kiment a divatból. Nyelvünkben mindkét szó helytartót jelent, úgy nincs semmi nagyobb jelentősége, mondhatnánk, ám mégis jelzi, hogy a szerző nem nézett gondosabban az események után. Tacitus nem írhatott ‘krszisztoszról’, mint egy történelmi figuráról, mert az ő idejében még csak a kozmikus megváltó Józsua misztériuma létezett, mely nem volt földrajzi területhez vagy behatárolható időkerethez kötve. A nagyvárosok zsidónegyedein kívül a zsidó megváltó kultusza szinte teljesen ismeretlen volt.

Tacitus a munkáiban máshol, soha nem említ keresztényeket, Krisztust, és így ezen passzus ‘kresztosza’ magában álldogál. Néró híres minisztere, Seneca rengeteg írott anyagot hagyott az utókorra, ám semmiféle ‘keresztény’ szektáról (gyülekezetről) nem tud, ha Néró üldözte volna őket, akkor arról Seneca tudott volna. De evvel a tacitusi történelmi feljegyzéssel is van egy kis baj. Mégpedig az, hogy a XV. évszázadig senki sem említi, senki sem tud róla. Euszébiosz atya, aki olvasta, jól ismerte Tacitust, történelmi munkájában (Egyháztörténet), ezt a részt nem említi. Tertullianusz atya [i. u. 160-220] szintén jól ismerte, többször idéz Tacitustól, és mégis ez a bekezdés elkerülte az ő figyelmét is. De, hogy továbbá elkerülte az összes többi korai, és középkori atyák figyelmét is, az már tényleg több mint furcsa, és ami jelenség arra utal, hogy egy közönséges kései hamisítványról szó!

Mind a három közlés felületes, szegényesen sovány, és túl későn lett ahhoz írva, hogy bármi kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatna Jézus történelmi valóságáról. Még az is nehezíti a dolgot, hogy a háromból kettőt kései hozzátoldásnak tart sok vallástörténelemmel foglalkozó szakember. Továbbá szem előtt kell tartani még, hogy ezek a szerzők egyáltalán nem használhatták a ‘keresztény’ kifejezést, mert annak első dokumentált használata az Apostolok Cselekedeteiben lelhető fel (11:26), és mivel a Cselekedetek később lettek megírva – kb. a II. sz. közepén –, így a korábban alkotó pogány szerzők ezt a kifejezést nem ismerhették, nem használhatták.

Kiművelt, sokat olvasott korai egyházatyák mint pl. Jusztinosz, a ‘vértanú’ (kb. 100-165) áttanulmányozták, átkutatták a levéltárakat, könyvtárakat abban a reményben, hogy korábban élt szerzők munkáiban határozott történelmi bizonyságot találjanak Jézusra vonatkozóan és boldogan megragadtak volna bármilyen adatot – ha ilyen lett volna.

THALLUS

Úgy érzem, Thallus (vagy Thallosz) személyére avagy a munkájára történő folyamatos hivatkozás az apologéta szerzők által megigényli, hogy a témával kissé részletesebben foglalkozzunk. Konzervatív biblia magyarázok Thalloszt mind a mai napig úgy mutatják be, mint a legkorábbi, nem keresztény történetírót, aki már az első évszázad közepén írásában tanúbizonyságot tett, és ezzel alátámasztotta az evangéliumok történelmi igazságát. Tehetik a tudós urak, mert Thallosz nevét még a keresztény hívők nagy többsége sem hallotta soha, iskolakönyvekben, római-görög kultúrával, történelemmel foglalkozó népszerű kiadványokban nevét hiába keressük. Valójában, Thalloszról semmi kézzelfoghatót nem tudunk felmutatni; nem tudjuk mikor is élt, hol élt, munkái még másolatokban vagy töredékekben sem maradtak ránk. Hogy mégis tudunk róla, köszönhetjük korai és későbbi keresztény, ill. pogány szerzőknek, akik a III. évszázad elejétől említik nevét, hivatkoznak munkáira, melyek az ő korukban még fellelhetők voltak.
Euszébiosz, Julius Africanusra hivatkozva említi nevét, míg máshol csak megjegyzi, hogy Thallosz – Castorral együtt – megbízható történelmi kútfő az ősi Szíriával kapcsolatos dolgokban.
Több ókori szerző hivatkozik rá, mint Asszíria történelmének ismerőjére, (Theophilius, Lactantius, Szünkhellosz) de például Tertullianus és Minucius Félix a görög-római történetírók közé sorolják Thalloszt. Egy kései örmény nyelvű feljegyzésből tudjuk, hogy Thallosz egyik munkája a troyai háború és a 167-ik Olimpiád [ i.e. 112] közötti időszakot öleli fel, de nem ez ami a nevét híressé teszi. Szünkhellosz (Syncellius) György IX. századi egyházatya összeállított egy történelmi munkát, amiben sokszor szó szerint idéz különböző korai szerzőktől, köztük a keresztény történész Julius Africanusztól. Africanus a munkájában, (ami már rég elveszett) állítólag mindent beborító sötétségről, és földrengésről írt, mely akkor következett be, mikor Jézus a kereszten haldoklott. Ha a IX. századi atya hűen és igazan másolt, akkor Africanus többek között azt írta; „és utána a legszörnyűbb sötétség borította be a földet, sziklák szakadtak széjjel a földrengés erejétől, Júdea nagy része és a maradék területek mind elpusztultak”. Thallosz ezt a mindent beborító sötétséget napfogyatkozásnak írja le a ‘História’ című műve harmadik könyvében: Tehát volt egy történelmi munka, ami teljesen elveszett, és amit Africanuszon kivül senki más nem említ.
Ezen belül említve van ‘földrengés’, ‘pusztulás’, ‘napfogyatkozás’, de a rövidke idézetnek nincsen tiszta világosan érthető folytatása, ami a természeti jelenségeket összekapcsolná Jézus halálával. A folytatásban valójában Africanus az, aki biztosra veszi, hogy itt másról nem lehet szó, Thallosz csak is erről írhatott, mert ez a szentírásokban is említve van ilyen csoda. Más így, nem is lehet, meg aztán jól jön a hitbizonysági törekvésekhez is. Ez a rövidke nem éppen világos feljegyzés tehát, amire az apologéták alapozzák állításukat, hogy egy feltételezetten Jézus idejében élt kortárs történész valamiféle tanúbizonyságot tett.

Az evangéliumokban is olvasható sötétség (Márk 15 v. 33, Luk. 23 v. 44), ami azonban nem lehetett napfogyatkozás, mert mint az Újtestamentumban olvassuk Jézus utolsó éjszakáján, – húsvétkor – telihold volt, és így a hold nem lehetett a nap és a föld között. Mint említettem korábban nem tudjuk, hogy Thallosz melyik évszázadban élt, de ha feltételezzük, hogy az első vagy második évszázadban élt és alkotott, akkor elképzelhető, hogy említhetett egy ‘híres’ napfogyatkozást, amely Tiberius császár uralkodása alatt i.u. 29 év November 24-én történt. Közel sem biztos, hogy ezt a napfogyatkozást vagy bármilyen más természeti jelenséget Thallosz összekapcsolt Jézus történetével, mert arra sincs bizonyíték, hogy a szerző valaha is hallott Jézusról, bármily formájú kereszténységről. Korai keresztény atyák azonnal boldogan felhasználtak volna ilyen ismeretséget, és rögtön nyilvánosságra hoztak volna bármilyen Jézus történelmi létét bizonyító független történész általi feljegyzést. Ám, annak ellenére, hogy Thallosz nevét több korai atya is említette, műveit ismerték, mégis csupán egyedül Africanus hozza összefüggésben az antik történetírót Jézussal. Inkább itt arról van szó, hogy Africanus önkényesen egybehozta Thalloszt a bibliai Jézus hagyományokkal, úgy beállítva mint aki tudja, hogy az evangéliumokban említett sötétség pontosan megtörtént az első évszázad első felében. Erre a néhány sorra alapozva néha, bizony nagyon beindult az ‘átszellemült’ képzeleterő és bizonytalan feltételezések lettek elfogadva konzervatív körökben, mint hiteles történelmi adatok.

Ragadjuk ki pl. F. F. Bruce vallásvédelmező ‘Jézus és a Kereszténység Eredete Újtestamentumon Kívüli Tanulmányozása’ című könyvét. Művében a szerző merészen Thallosz alkotó időszakát i. u. 50 körül határozza meg: Flavius Josephusra hivatkozva. Valóban, Josephus ‘Zsidók Története’ című műve egyes fordításaiban, [ nem a magyar, 80-ban Európa által kiadott fordításban] a XVIII. 6- 4 fejezetben szerepel egy ‘Allos’ nevű egyén, aki nagy összegű kölcsönt adott Agrippának. A nagy tudású Bruce úr tisztában lehetne avval a ténnyel, hogy az összes ókori, középkori Josephus fordításokban, másolatokban nincs a görög ‘théta’ betű az Allos név előtt!

Azért, hogy az Allosból Thallos lett, egy másodosztályú – de egyébként lelkes – angol valláskutató, bizonyos Hudson úr a felelős. Hudson úr 1720-ban, Josephus könyvét latinból angolra való fordítás közben egyszerűen odaszerkesztett egy ‘théta’ betűt az Allos név elé, pontosan azért, mert Szünkhellosz György atya [vagy ha úgy tetszik Africanus] Thalloszát nem tudta hova tenni. Az ő idejében sem tudtak többet Thalloszról mint ma, de ha Josephus említi, akkor mindjárt belehet őt a helyes történelmi időszakban illeszteni, még akkor is ha Thallosz száz évvel élt korábban.
Igazából Josephus nem ismert, és sehol nem említ egy Thallus-Thallosz nevű történész szerzőt, a két dolgot így összemosni, nagyfokú felelőtlenség, mely csak rongálja, és hátraveti a vallástudomány pártatlan tanulmányozását.

ZSIDÓ KÚTFŐK

Jézus állítólag zsidó származású volt, családja tanítványai, ismerősei sőt még ellenségei is mind zsidók voltak, tehát a logika azt diktálja, hogy akkor talán a zsidó iratokat, feljegyzéseket kellene megvizsgálni, ott megpróbálni valami határozott adatot fellelni.

A misztikus zsidó bölcs, filozófus alexandriai Philón [i. e. 25 – i.u.50] pont abban az időben élt, alkotott, tanított mint amikor Jézus élt, és termékeny munkásságát több mint ötven fennmaradt, sok eltérő témát átfogó, szerzeménye bizonyítja. Több adatot közöl Pilátusról és más jelentős, fontos római és zsidó vezetőkről, hivatalnokokról, akik abban az időben fontos szerepet játszottak Júdea politikai, közéleti és vallási eseményeiben, ám Jézust soha sehol nem említi. Igaz, Philón Alexandriában lakott és nem Jeruzsálemben, némasága Jézust illetően azonban mégis furcsa, mert nagyon is figyelemmel kísérte a jeruzsálemi eseményeket. Tanítok, diákok jöttek-mentek a két város között, vitték a híreket, – mindenről beszámolva – de Jézus csodatételeiről, a nagypénteki bevonulásáról, főpapi bíróságról, vagy Jézus feltámadásáról semmit sem tud. Vajon hogyan kerülte el a nagy tudású bölcs gondos figyelmét mindazon sok kiemelkedő esemény, mely az Evangéliumokban le van írva, mikor tudott szinte minden vallási vitáról, főpapi nézeteltérésekről, melyek változtatták, alakították a jeruzsálemi vallásos világot? Philon hallgatására nincs magyarázat.

Philón kortársa, Tibériás Justus történész, szintén zsidó volt, és Capernaum városa mellett lakott. Történelemkönyvét Mózessel kezdi és saját idejében, ami kb. i. u. 40 körül fejezi be, munkájában Jézust nem említi, létezéséről semmit sem tud. Justus könyve sajnos elveszett, hogy mégis tudunk róla, azt Phótiosz konstantinápolyi pátriárkának köszönhetjük, aki a IX. évszázadban élt, mikor is a könyv még fellelhető volt, amit Phótiosz ismert, olvasott, és amihez megjegyzést írt.

FLAVIUS JOSEPHUS

Flavius Josephust nem kell külön bemutatni, nevét mindenki jól ismeri, ‘Zsidó Háború’ című könyve széles körben elterjedt olvasmány, és a ‘Zsidók Története’ című munkája is népszerű jól ismert könyv. Évszázadokon keresztül, keresztény-hitvédelmezők több ezerszer idézték a Jézussal kortárs Josephust, kinek írása megdöntethetetlen bizonyíték volt a történelmi Jézus valóságára. A ‘Zsidók Története’ című könyvben található az a híres bekezdés, az ún. ‘Testimonium Flavium’ (Flavius-tanúságtétel) melyre mindig, mindenki szívesen hivatkozott. Magyar fordítása, XVIII. fejezet 3. bekezdés:
„Ebben az időben élt Jézus ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket akik szívesen hallgatták az igazságot és sok zsidót és görögöt megnyert, Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink feljelentésére Pilátus keresztre feszítette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik eddig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és más sok csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete amely róla vette a nevét”.

Ma már senki sem veszi komolyan, hogy ezt a bekezdést Josephus írta volna, későbbi betoldása már nem vitatott. Igaz, Josephus stílusában íródott, szépen megfogalmazott nyelvezetét utánozva, de szerkezetileg nem kapcsolódik az előtte és az utána következő bekezdésekkel, azok sorrendjéből ‘kilóg’. De akad olyan kutató is, mint Neville Birdsall („The Continuing Enigma of Josephus’ Testimony about Jesus), aki szóstatisztikai alapon kimutatta, hogy a tanúság szövege stílusában teljesen eltér Josephus egyéb szövegeitől, ezért az feltehetően egészében hamisítvány. Az idézet mondanivalója különben is ellentmond Josephus filozófiájának, hitrendszerének, és határozott politikai pragmatizmusának. Az ő idejében a zsidóság Messiás-üdvösségközvetítő–megváltó eljövetelének fontossága mindennapos váradalom volt, szükséges elvitathatatlan tény, amely bekövetkezik előbb vagy utóbb.
Csakhogy a Messiás eljövetelének lényegét, szerepét, vagy az eljövetel idejét sokféleképpen értelmezték, tanították. Josephus is egyénileg értelmezte, fordította le saját (politikai) felfogásának megfelelően az üdvösségközvetítő eljövetelét: amit ‘ősi jóslat’ elnevezés alatt magyarázott. Az ‘ősi jóslat’ lényege, hogy a próféciák Vespasianus császár személyében teljesednek be, akit Júdeában kiáltottak ki császárrá. Tehát, ha Josephus azt hirdette, hogy Vespasianus a ‘megváltó’, akkor nem nevezhette Jézust ‘Krisztusnak’.

Természetesen nincs birtokunkban korai I. vagy II. évszázadból fennmaradt Josephus könyvmásolat, – a legkorábbi másolat a XI. évszázadból maradt ránk – de azt tudjuk, hogy korai egyházatyák egészen Euszébioszig nem hivatkoznak a fentebb idézett bekezdésre, sem más Jézussal kapcsolatos Josephus írásra.

L. Feldman a korai keresztény egyház irodalmának kitűnő ismerője “Josephus, Judaism and History” című könyvében a II. évszázadból két egyházatyát, a III. évszázadból hét atyát, a IV. évszázadból két atyát említ, akik mind ismerték és idézték Josephust, ám az úgynevezett ‘Testamonium’ részről nem tudnak semmit. Mint hitvédelmező keresztényvezetők boldogan megragadtak volna bármiféle írott történelmi adatot, – kiváltképp, ha olyan szerzőtől származik, mint Josephus – mégsem tették, mert egész egyszerűen az ő könyvmásolataikban Jézussal kapcsolatos említés nem volt.
Különösen vonatkozik ez Jusztinoszra, akinek egy ilyen Josephus idézet nagyon is hasznára lehetett volna a híres ‘Dialógusában’ melyet a zsidó Trifonnal folytatott. A vitában az ilyesmi adat hatásos válasz lehetett volna Trifon azon kihívására, hogy a „kereszténység alapja csak szóbeszéd, és ha Jézus élt is valaha, valahol, akkor arról senki, semmit sem tud“. Feldman felsorolását folytatva, Euszébiosz után élt egyházatyák közül még hármat
említ a IV. évszázadból, ötöt az V. évszázadból, akik sokszor idéztek Josephustól, de a ‘Testamonium’ fejezetéről nem tudnak. A III. századi alexandriai bölcs, Órigenész idézi Josephus ‘Zsidók Története’ (XX.-9) fejezetében tett Jézus említést, de határozottan állítja, hogy Josephus nem hitt Jézus Krisztusban. A Jézusról szóló elhíresedett bekezdést nem idézi, nem ismeri. Evvel szemben, Arthur Drews, ‘The Witneses to the Historicity of Jesus’ c. könyvében egy Benedekrendi, korai Josephus fordításra hivatkozva rámutat, hogy abban egyáltalán semmiféle Jézusra utaló feljegyzés nincs, eszerint Órigenész semmi tanúságtételt nem talált az általa olvasott Josephus munkákban.

Dr. R Eisler 1920-ban megjelent ‘Jézus a Megváltó’ című könyvében végig vizsgálja a korai középkor összes fellelhető Flavius Josephus fordításait, másolatait, és csalódottan summázza, hogy nincs egyetlen iratmásolat, mely ne ment volna át keresztény atyák gondosan hamisított hozzáadásain. Gondos tanulmányozása után arra az eredményre jutott, hogy a keresztény másolók Flavius eredeti szövegét több helyen törölték, és általuk fabrikált szöveget iktattak bele. Hogy mennyire igaza van tudós Eisler úrnak arra csak bele kell olvasnunk a Zsidó Háborúban található, ‘szláv toldalék’ néven ismert fejezetben, hol azt olvassuk; „Jézust a ‘csodatevőt’ Pilátus elé állították, aki megállapította, hogy Jézus nem bűnöző vagy lázító, hanem igazságos jótevő“. Jézus csodálatos hatalmával meggyógyítja Pilátus feleségét, amiért Pilátus Jézust szabadon engedi. Azonban a gonosz zsidó főpap ezek után megvesztegette Pilátust, hogy mégis végezze ki Jézust “mert a zsidó törvényeket megtagadta”. Később azt olvassuk, hogy Jézus testét tanítványai nem voltak képesek elcsenni, mert harminc római, és ezer zsidó katona őrizte a sírját.

Glouchester tudós püspöke, William Warburton [1698-1779] az, aki először lemerte írni, hogy Josephus műveiben található Jézusra vonatkozó bekezdések későbbi hamisítványok. Nem sokkal később, Richard Montague, Norwich püspöke megírja, hogy az „Ő volt a Messiás” kijelentés Flaviusnál későbbi keresztény betoldás. Majd ötven évvel később a lendületet kapó vallásvédelem jeles képviselője, William Whitson, 1737-ben kiadja az első teljes angol Flavius-fordítást, amelyben amellett érvel, hogy a Jézus-tanúság teljes szövege hiteles. Szerinte a szövegrészt Josephus korának szemüvegén keresztül kell olvasni, s így a „megvallás” keresztény elemei elfogadhatóak. Csalfa félremagyarázásában további spekulációkba bocsátkozik, miszerint Josephus nyugodtan lehetett zsidó-keresztény hívő, mégpedig ebionita. Későbbi tudósok zöme (Schürer, Norde, Niese, Zeitlin, Juster) kimondja, hogy a ‘testimonium’ passzusa vagy teljesen, vagy részben hamisítvány. Mint fentebb említettem, évszázadokon keresztül hivatkoztak a keresztényhitvallás tudós védelmezői Flavius Josephusra, mint bizonyítékra, de ez ma már a múlté. Ma már minden vallástörténelemmel foglalkozó szakember tudja, hogy az előbb idézett bekezdés, és más egyéb Jézussal kapcsolatos betoldás későbbi – főleg Euszébiosz által gyártott – ügyetlen  hamisítások. Josephus soha egyetlen sort sem írt az Evangélium Jézusáról, reá történő hivatkozás, mint történelmi bizonyosság, pontosan a vallástörténelem kigúnyolása.

Zsidó filozófusok, írók, közéleti személyiségek az i. u. első évszázadokból ha nem hagytak ránk semmi pozitívan felhasználható adatot a történelmi Jézus személyét illetően, akkor talán a zsidó vallási iratokat, az azokat magyarázó, értelmező hozzáadások gyűjteményét kellene megvizsgálni.

VALLÁSIRODALMI ZSIDÓ FELJEGYZÉSEK

A Talmud, nagy terjedelmű mintegy 700-800 rabbitól származó héber, illetve arám nyelvű gyűjteményes munka, amely az Ótestamentum egyes könyveihez fűzött magyarázatokat, zsidó vallási törvényeket tartalmaz. Ősibb része a Misna [ismétlés] amelyet i.u. 200. körül állítottak össze, és aminek második része a Gemara [befejezés] amit a IV.-VI. évszázadban szerkesztettek meg.
Misna nem tesz egyenes említést Jézusról, de annak mellékletei, – melyek ugyanabban az időben íródtak – Baraitha és Tosefta, már több helyen is említik ‘Jeshut’ azaz Jézust. Nézzük mit írnak: „ Húsvét előestéjén Jeshut felakasztották. Negyven nappal a kivégzése előtt közhírré tették, hogy ‘megkövezésre ítélték, mert boszorkányságot gyakorolt és Izraelt hitehagyásra biztatta. Aki azonban védelmében szólni akar, jelentkezzen, hogy védelmében eljárjon.’ De mivel senki nem jelentkezett a határidő lejártáig, Jeshut, húsvét (peszách) előestéjén felakasztották! (Szanhedrin, 43/a) Ulla visszaválaszolta, ‘Azt feltételezed, hogy a védelmére bármit is fellehetett volna hozni? Hát nem egy Meshit [lázító] volt ő, kiről az Írás mondja, Kímélned sem szabad és titkot sem csinálhatsz belőle’. Jeshuval azonban más volt a helyzet, mert kapcsolatai voltak királyi emberekkel”. … „ Rabbiaink tanították: Jeshunak öt tanítványa volt, Matthaj, Nakaj, Nezer, Buni, és Todah“.
Tárgyilagos vallástörténészek ezt az egy bekezdést tartják elég idősnek, és függetlennek a későbbi keresztény tanítások visszahatásától nem befolyásoltnak. Ugyanis, más Baraitha és Tosefta feljegyzések Jézusról, már keresztény tanításokra való reagálás, vagy azok hatására írt megjegyzések. Ha ezek a passzusok a történelmi Jézusról szólnak, akkor nehéz velük mit kezdeni, mert az Evangéliumok Jézusát nem akasztották fel, boszorkányságról, negyven napos határidőről, befolyásos emberekkel való kapcsolatokról szó sincs a Szentírásokban. De még a Nag-Hammadi iratok sem említenek semmi hasonlót. Egzotikus neveket viselő tanítványok csak itt említtetnek, ezeket a neveket sehol máshol nem említik a zsidó-keresztény iratok.

Más egyéb utalás Jézussal kapcsolatban, a Sabbat: 116b. és Szanhedrin: 107b. bekezdései alatt található: „Jézus a Názáreni boszorkányságot gyakorolt, és Izraelt megtévesztette.” … „Az történt pedig Elazár ben Damah rabbival, hogy egy kígyó megmarta és Jákob, a Kefár Soma embere eljött, hogy meggyógyítsa őt Jeshu ben Pantera nevében”.[Tosefta, hullin, 11,- 22,23.] … „ Sepphorisz város utcáján sétáltam amikor a Názáreni Jeshu egyik tanítványával találkoztam, aki Kefár Sekanjá követője volt, és Jákobnak hívták”. [Tosefta, hullin, 11- 24.] Ez a három itt említett idézet túl kései és nem lehet rájönni belőlük, hogy vajon az Újtestamentum Jézusáról van-e szó ezekben a feljegyzésekben, valamint az itt említett nevekkel sem lehet mit kezdeni. A Pantera névről tudjuk hogy visszahatás a keresztény tanításokra, de a Kefár Soma, Kefár Sekanjá, Jákob nevek Jézussal kapcsolatban máshol nem szerepelnek.

NÁZÁRET

Régi zsidó feljegyzések ‘Jeshut’ mindig Názáren-inek mondják és sohasem Názáretinek. Mi a különbség, hát számít ilyen kicsi eltérés? Kérdezhetné az olvasó. A Nazarénus elnevezés az első évszázad eleje körül zsidó származású hívekből alakult korai keresztény szekta elnevezése, míg Názáret egy város a mai Észak-Izraelben ahol az Evangéliumok szerint Jézus gyermekéveit töltötte.
Sajnos semmi bizonyíték nincs arra, hogy ilyen nevű város vagy falu egyáltalán létezett volna időszámításunk kezdete körül. Flavius Josephus a zsidó háború folyamán parancsnok volt Galileában, és művében felsorol minden falut, jelentősebb helységet, de Názáretet nem említ sehol. Korai római-görög forrásokból szintén hiányzik a Názáret helységnév említése, és az első zsidó feljegyzés amiben Názáret, mint helységnév szerepel: a VII. évszázadból származik.

Az Evangéliumok szerzői többször önkényesen írták át a Messiás alakjára értelmezett törvény, próféta, zsoltárszövegeket, megváltoztatva azok eredeti értelmét, mondanivalóját. ‘Názárettel’ kapcsolatosan olvashatjuk az Újtestamentumban: … „lakozék Názáret nevű városban, hogy beteljesedjék amit a próféták mondottak, hogy Názáretinek fog neveztetni”. [ Mt. 2: 23] Az utalás itt Izajás, 2. v. 1. sorokra történik: ”És származik vesszőszál Isaia törzsökéből, és gyökereiből egy virágszál nevelkedik”, – valamint egy másik próféta soraira Zakariás, 6. v. 12, … „Íme egy férfiú a neve Csemete mert csemete támad belőle és megépíti az Úrnak templomát”. Amit a próféták mondottak, mint látjuk, eltér tartalmilag és értelmileg Máté ide vonatkozó soraitól és, hogy mégis van kapcsolódás azt abban találjuk, hogy az eredeti héber kánonban található ‘vesszőszál’ és ‘csemete’ szavak hangalakban és írásmódban nagyon hasonlóak a ‘názáreti’ szóhoz. Ezt a hasonlóságot Máté öncélúan kis változtatással hozzákapcsolta Jézus történetéhez. Ily módon tehát, született egy helységnév, amely sehol máshol nem szerepelt csak a Bibliában. Jézusra vonatkozó régebbi írott héber forrásokkal nem rendelkező rabbik szájhagyomány útján jutottak adataikhoz, és így természetesen a ‘názereni’ jelzőt használták, mint olyan zsidóra aki hitét elhagyta és keresztény lett.

Mikor azt írom, hogy a Nazarénusok korai keresztények voltak, akkor igazat is mondok meg nem is. Mai formában, értelemben elterjedt kereszténység abban az időben még nem létezett, de voltak zsidó felekezetek, kiknek a hitvilágközpontját egy misztikus ‘megváltó’ ‘Isten-fiú’ képezte, s akinek a neve Józsua volt. Ha a Nazarénusok szektái nem is élték túl az első évszázad tomboló forgószeleit, a későbbi atyák tudatában – azonban – nagyon is élesen még sokáig megvolt azok történelmi fontossága. Időben Máté kora után íródott
Apostolok Cselekedeteiben a szerző egy zsidóval mondatja Pálról:„… és a nazarénusok felekezetének feje”. [Csel. 24: 5]

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3667) Kórházi jelentés

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Merkely: „Minden oltatlan koronavírusos lesz. A delta vírusvariáns rendkívül fertőzőképes, és meg fogja találni azokat a személyeket, akik nincsenek beoltva” Én már 2020 áprilisában megírtam, hogy előbb vagy utóbb mindenki meg fogja kapni. amiért ki lettem gúnyolva, mert nem következett be két hét alatt. De menünk tovább, ha előbb vagy utóbb mindenki megkapja, akkor a 3,5 millió oltatlan magyar 100.000 elhunytat fog produkálni.

Jó, de mi a tényleges helyzet, amit a Kormány titkol. Régi barátom dolgozik egy budapesti kórházban. Ő a következő tapasztalatról számolt be:

1, A kórházban csak azok fekszenek mesterséges kómában, intravénás gyógyszert pumpálva a perfuzor a karjukba, lélegeztető gépre kötve, akik nincsenek átoltva.

2, Akik csak oxigén kapnak (ők maguknál vannak bár gyengék az oxigénhiánytól) azok közt arányában többen vannak oltatlanok, mint oltottak.

3, A deltától 2-3 óra hossza alatt összeomlanak az életfunkciók, sok esetben a gyulladás és a súlyos oxigénhiány végez velük. Reggel még a mentő hozza be, estére már viszik a hűtőszekrénybe.

4, A legszomorúbb, hogy a családok egészségesnek látszó tagjai tagadják, hogy a kórházba került személy covidos lenne vagy a covid szövődményeitől halt meg. Ezzel az a gáz, hogy felelőtlen magatartásukkal fertőzéseket produkálnak.

5, Egy ápoló legfeljebb 3 mesterségesen lélegeztetett szerencsétlent tud gondozni, ápolni, mert az élettani folyamataikat 24 órában folyton nyomon követi. Ezért a gondozásba részesített betegek száma nem végtelen.

6, Előre elmondta a magyar kormányzat is, hogy aki oltva van, az a súlyos életveszélyes állapotot elkerüli. Óriási a különbség, hogy az oxigénmaszkért a beteg önként nyúl az ágyban feküdve, bánatosan nézegetve kifelé az ablakon vagy öntudatlan állapotban küzd a kórház az életéért.

Egyáltalán nem vicces ez az egész. A környező országokban borzasztó állapotok vannak. Jó lenne tudni, mit szólnak az oltástagadó, stupid állampolgárok ilyenkor?

Ezt csak neked írom meg, mert meg van tiltva, hogy erről beszéljünk.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3668) Az elbaszott előválasztás

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Az előválasztás egy ragyogó intézmény, amikor fél tucat jelölt szeretne elnyerni egy pozíciót. A második fordulóban meg küzd egymással a két legnépszerűbb jelölt és eldől az, hogy a nem rájuk szavazóknak melyikük a szimpatikusabb, ha már saját jelöltjük kiesett a pikszisből.

Az első magyar előválasztásnál mindjárt újítottunk egy nagyot, három jelölt jutott tovább a második fordulóba. Nem tudom kinek volt az ötlete. de az biztos, hogy az illőtőnek sziniszter gondolatai lehettek. Különben nincs logikus oka annak, hogy a második fordulóba hárman legyenek.

Mint tudjuk a harmadik helyen Márky Zay futott be (de inkább csak bevánszorgott), és amikor kiderült, hogy annak a Dobrev Klárának áll a zászló, ami a többség szerint Orbánnal szemben nem tud győzni, egyszerűen csak azért, mert Gyurcsány Ferenc a férje. Az a Gyurcsány Ferenc, akinek a karakter gyilkosságára a FIDESZ több milliárd forintot áldozott. Nem érdemelte ki, de az életben vannak szerencsés és szerencsétlen epizódok. A szerencsétlenekkel mást nem lehet tenni, mint elfogadni. Erre Gyurcsány képtelen .

Szóval, amikor kiderült, hogy Dobrev Klárának áll a zászló a második fordulóban is, Márky Zay-nak saját erkölcsi törvéyei szerint  azonnal le kellett volna mondania Karácsony Gergely javára. Ehelyett esküdözött, hogy hazafiságból ő el fogja rántani a kormányt. Magyarul, ha Karácsony nem hajlandó lemondani az ő javára, ő majd lemond Karácsony javára (ami különben esze ágában se volt). Ezzel a hazafias áldozattal rendkívül szimpatikussá vált (ami egyébként a szándéka volt). Nem csoda, hogy a naponta végzett felmérések szerint hamarosan túllépett Karácsonyon.

Abban a pillanatban, amikor lett olyan felmérés (mert nem az összes), ami őt Karácsony elé tette, követelte, hogy a pillanatnyi népszerűség jogán Karácsony mondjon le. A végén Karácsony lemondott, annak ellenére, hogy mindenki tudja (és a felmérések is ezt jelzik), hogy Márky Zay éppen úgy nem tudja megverni Orbánt, ahogy Doblev Klára se.

Közben, a választó polgárok teljesen össze lettek keverve. Több Karácsony mögött álló politikus átlépett Dobrev Klára mögé. Mások esküsznek, hogy nem mennek el szavazni (mi se). Mindenki úgy érzi, hogy Karácsonyt tőrbe csalták.

Mindegy, a lényeg, hogy Orbán elégedetten vigyoroghat. A politikus egy olyan állat, aki nevetséges eséllyel is kockáztat, természetesen az ország kárára.

2018-ban Vona Gábornak az volt a fixideája, hogy ha nem áll szóba az ellenzék többi pártjával, akkor ő lesz a miniszterelnök. Nem lett, de sikerült biztosítania Orbán kétharmadát. 2014-ben Mesterházi volt a szuper optimista. Természetesen ő akart miniszterelnök lenni. Nem lett, de biztosította Orbán kétharmadát.

Most kétharmadról szó se lehet, de Orbán bukhat. Ez alkalommal viszont Márky Zay fogja ettől megmenteni, aki be is vallotta „meg kell próbálni”. Be kellene azt vezetni, ami a népmesékben van. Ha a király feltételeinek megfelel a vállalkozó, akkor övé leánya keze, ha nem akkor a feje vétetik. Állítólag Karácsony milliókat veszít. Márky Zay még ezt se.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3666) Lenke

Tibor bá’ vissza a múltba (vasárnapi kikapcsolódás)

 

2021. A 89. év

Utolsó katonaévemet nyögtem 1956-ban. Június második felében néhány napos táborozásra indult a negyvenfős alakulat a Velencei-tóhoz. Ilyen esetben fel kellett volna húzni egy hatalmas tábori sátrat, de ezt, ha lehetett, a parancsnok elkerülte. Rendszerint valami közintézménybe kéredzkedtünk be. Ez alkalommal Velence község iskoláját szemeltük ki, amire igazgatói engedélyt kaptunk. A feladat antennák telepítése volt, majd 24 órás rádió-forgalom bonyolítása az ország más helyein felállított egységekkel.

Az iskola egy jó ötletnek bizonyult, mert menzája is volt, azaz egy hatalmas konyha, amit – lévén nyári szünet – birtokba vehettünk. Ezen kívül kiderült, hogy az igazgatónak, aki családjával az iskola területén lakott, volt egy 20 éves lánya, Lenke.

Lenkét politikai okok miatt (járatta nagy száját, a szemináriumokon „kényes”, vagyis provokatív kérdéseket tett fel) kicsapták az egyetemről, és mintha ez nem lenne elég, meg nem határozott időre kitiltották Budapestről is. Ez azt jelentette, hogy ha felment Budapestre és történetesen valahol igazoltatták, akkor már a kitiltás megszegése miatt börtönbüntetést kellett kapnia. Ez a politikai háttér azonban Lenkét nem tette kevésbé kívánatossá, főleg nőhiányban szenvedő katonák számára. Talán felesleges megemlítenem, hogy minimum harminc éhes hím vetette volna magát Lenkére – ha csak rajtuk múlott volna. Ennek ellenére én lettem a befutó. Hogyan?

Első nap a csaj mindannyiunk feje felett látványosan átnézett, miközben ott mászkált közöttünk fel és alá mindenfajta álcázott céllal. Viszont én kiszúrtam, hogy egy Ady-kötet van a hona alatt.

  • Mi van, te egész nap Ady-t olvasol? – szólítottam meg, de Lenke csak foghegyről böffentett oda.
  • Miért, te már hallottál Adyról?
  • Hogy hallottam-e, jobb verseket írok én, mint ő.
  • Hülye! – intézett el Lenke egyetlen szóval.
  • Na jó, próbáljuk ki.
  • Ne nevettesd ki magad.
  • Ha nem hiszed, – érveltem – az rendben van, de a bizonyítás jogát nem tagadhatod meg tőlem.
  • És mégis, hogy akarod bizonyítani?
  • Egyszerű. Egy éjszakára kölcsönadod az Ady-kötetet, én kimásolok belőle egy Ady-verset. Egy másik lapra költök egy saját verset. Ha meg tudod mondani, melyik a hamisítvány, te nyertél. Ha nem, akkor én.

A csajnak felcsillant a szeme, végre valami unaloműző ebben a porfészekben, és ráadásul valami olyan, amiben otthon van. Arról nem is beszélve, hogy merészségem sejtetett számára valami szokatlant. Szóval belement a dologba.

Aznap éjjel szolgálatban voltam (rádió-forgalom, adás-vétel, írógép, stb.), jutott idő kimásolni egy viszonylag ismeretlen verset az 500 oldalas kötetből és adtam neki hasból egy új címet. Majd írtam egy Ady-utánzatot és fölé másoltam egy Ady-verscímet. Természetesen a cím és a szöveg tematikailag összhangban volt.

Lenke másnap délelőtt jött számon kérni. Első olvasás után láttam az arcán a megütközést, hogy bizony nem talál közöttük különbséget. Aztán némi gondolkodás után előállt a megfejtéssel. „Szerintem egyiket se te írtad, mind a kettő Ady-vers, át akarsz verni.” Kinevettem, és ragaszkodtam hozzá, hogy válasszon, mert az egyik verset én írtam. Nem tudott, nem mert választani, de hajlott arra, amelyik eredeti Ady-címet viselt. Valahol a tudat alatt emlékezett a címre, pontosan úgy, ahogy előre sejtettem. Na, most a versek:

A fiatalság nevében

És mindennek mindörökre vége,
de vágyam hadd szálljon fel az Égbe,
és legyen erős újra két karom.

Csak még egyszer fogjalak karomba.
Meglásd, vágyam nem fojtom magamba.
Érezd meg azt, ki én vagyok.

Repülök veled a vörös sötétbe.
Fejemet hajtom remegő kebledre.
Most már csak én meg te vagyunk.

A sötét eloszlik ködös szürkeségbe.
Réveteg szemem lát a messziségbe’
és mindennek mindörökre vége.

Öreglegény szerelme

Megláttalak ma te lyány
felkínált minden titkaiddal,
Kérést intézve fogékony szívedhez,
ifjú hévvel ragadj magaddal.

Miért ez olcsó csábmosoly
Szép ívű szájad szegletén?
Miért a kínzó fájdalom,
vén testem tiltott rejtekén?

Gondolatban friss testedet látom,
S a tudat úgy megrészegít.
Gyűrködném tiszta nyoszolyádat
Bár tudnám, örök álomba szenderít.

Lám, áldozom vágyba mindenem,
és irgalmatlanul imádlak.
Öreg szívem egyre csak lüktet.
Szép női test, holtamig kívánlak.

A verses hülyéskedés után jól összebarátkoztunk. Este már meztelenül fürödtünk a Velencei tóban (nálam nem volt fürdőnadrág, Lenkének meg tetszett az ötlet). Az apró hullámok ezerszámra verték vissza a telihold fényét. Lenke sziluettje leírhatatlan erotikus élményt nyújtott, nem lehetett vele betelni. Alig jártunk combmagasságú vízben, amikor Lenke incselkedve fröcskölni kezdte rám a vizet. Persze visszafröcsköltem, és a nagy igyekezetben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mígnem összetalálkozva, merev péniszem a combjai közé szorujlva, forró ölelkezésbe kezdtünk. Később kimentünk a partra, és mivel Lenkének nem volt külön szobája, az akkorra már üresen hagyott konyhában állva szeretkeztünk, és ha van isten, akkor Ady szelleme ott lebegett felettünk, és csóválta a fejét. Ugyanis mind a két verset én költöttem.

A költészethez azóta se értek, fogalmam sincs, mennyire vacakok, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Lenkének se volt fogalma.

Mi lett Lenkével?  Nem tudom. A kitiltás ellenére októberig háromszor feljött hozzám Budapestre, egyszer én mentem le Velencére, aztán jött a forradalom. Lenke természetesen kiment Nyugatra, és nem csodálkoznék, ha később magyar irodalmat tanított volna a Harvardon.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

(3665) Pince építés

Tóth János vendégposztja

Tibor bá’: Akár termonukleáris háború jön, akár csak egy gazdasági összeomlás némi energia válsággal, vagy globális melegedés okozta vízhiánnyal tarkított szélsőséges időjárás, egy rendelkezésre álló pince jól jön, ha van. Erre gondolhatott János is, amikor elhatározta, hogy megépít egy sok mindenre alkalmas pincét, egy olyan pincét, ami télen temperál, nyáron hűsít. Nézzük, mindez hogyan történt saját szavaival.

___________________________________________________________________________

Hétvégi pince: A szabadon álló pincém építését a hétvégi kertemben, kétezertizenhat márciusának tavaszán kezdtem el – de csak hétvégenként tudtam csinálni. Ugyanis hétköznap Pesten dolgoztam ill. nagy tudású világlátó szakemberektől tanulgattam ezt-azt.

A kertem talajviszonyait figyelembe véve, kissé nagyobb munkagödör ásásába kezdtem, mint ami a falazott pince bruttó mérete igényelte.

Ásóval, lapáttal, talicskával – utólagos számításaim szerint legalább 110 m3 homokot mozgattam meg illetve talicskáztam ki több lépcsőben a munkaterületről legalább 30 méterre lévő dűlőút túloldalára. Ebbe a mennyiségbe nincs beleszámítva a lépcsőlejárat megépítéséhez szükséges földmennyiség kitermelése.

A pincéhez szükséges főbb építőanyagokat már előre beszereztem: több ezer nagyméretű bontott tégla, betonacél, sóder, „E” jelű vasbeton (továbbiakban: vb) födémgerendák és a hozzávaló béléstestek. A vb gerenda illetve béléstest valamint a tégla kivételével az építőanyagot a könnyű, fék nélküli utánfutómmal hordtam ki apránként.

Az építmény tervezett küszöbszintje mínusz 3 méter volt, amit sikerült is tartani. Eddig a mélységig lapáttal is lehetett mélyíteni az árkot és csak a végső mélységnél ütköztem kemény, már szinte agyagos rétegbe. A gödör ásása közben többször beomlott, ezért dúcolni kellett bontott fagerendákkal illetve sorba szegezett collos deszkákkal, ócska bádoglemezekkel. Ez a munkálat illetve a dúcolás jelentősen hátráltatta a kivitelezés ütemét. Az alapgödör folytonos omlása miatt a tervezett kb. 40 m3 -es gödör  majdnem a háromszorosára bővült, mind a négy oldalára rézsűsen!

Még abban az évben egy ragyogó áprilisi hétvégén megtisztelt személyes aktív jelenlétével az egykor dicsőséges napokat megélt huszárcimborám. Ezáltal ő is részesült a segédmunka szentségéből és még az unokáinak is el tudja mondani, hogy a kisflex is épp olyan biztosan állt a kezében, mint a paplanernyő rántókája!

Kétezertizenhat május végére a 40 cm széles, 30 cm mély sávalap öntése elkészült apám segítségével – a kemény szinte agyagos talajba, a kengyeleket ill. a 10 mm átmérőjű betonacélokat egy rögtönzött „lidis” ponyva árnyékában a kerti satupadon egy kéziszerszámmal ügyesen meghajtogattam. A helyszínen betonkeverővel megkevert betont surrantón keresztül juttattuk le a kettes számú talicskába, ahonnan tovább lapátoltam a zsaluba. Június közepén elkezdtem a falazást, alkalmanként 40 cm falaztam fel, természetesen kötésben. Minden sort zsinór mellett raktam fel. A pincét szándékosan ún. nedvesre akartam csinálni, azaz a tégla és az alap közötti bitumenlemezt nem hajtottam fel még melegen a külső oldalra.

A pince szélességét, a tüzép telepen kapható legrövidebb vb gerenda méretéhez igazítottam, hosszúságát pedig úgy számoltam ki, hogy a fal szélétől gerendával induljon a béléstest berakás és azzal is végződjön. A pontos belméret ezek szerint 240×300 cm, magasság 240 cm. Ajtónyílás magassága 220 cm.

Az építéssel összefüggő minden anyagszámlát és járulékos költséget összegyűjtöttem, ez súrolta az egymillió-hétszázezer forintot, munkadíj ebbe persze nincs beleszámolva. A falazás elkészülte után augusztus első hetében kétszálas vb koszorúcskát kapott a falazat (kiegyenlítő réteg a gerendák alá), ami egyúttal a pincelejárat ajtónyílásának is az áthidalója lett. A beton kötése után negyedmagammal a 260 cm hosszú E-24 jelű vb gerendát cizellált mozdulatokkal felbalettoztuk a koszorúcskára, aztán a födém béléstestet is bepakoltuk. A pince hossztengelyének nyugati falához legközelebb eső mennyezeti részébe – tokkal lefelé, egy Ø20 cm átmérőjű, 200 cm hosszú KG csatornacsövet raktam be, szellőzés céljából, hogy az esetlegesen felszálló és összetorlódott meleg levegő majd eltávozhasson. A gerendákat, alul középen gyámolítottam a gerendák, béléstestek és a gerendavégek összebetonozása miatt, ennek ideje szeptember 10. A mennyezetbe egy – két helyen hosszú szemű lánc darabokat rögzítettem a későbbi esetleges kútfúrás megkönnyítése miatt. Amúgy a talajvíz nyugalmi szintje ezen kertségi részben általánosan mínusz 5 méteren van. Továbbá megjegyezném, hogy ez év nyara annyira száraz volt, hogy a szolnoki vasúti hídnál a folyó közepe csak mellmagasságig ért, az ott fürdőzők látványa szerint. A jelenlegi Norton-kútban a szívócső most még mínusz 7 méterre lóg le.

Ősszel pedig a fancsikai kovácsmesterhez mentem egy jó csetkelő kisbaltáért, mivel pár köbméter gallyfához jutottam olcsón hozzá, téli tüzelő céljára. Jó szerszám, használom erősen, bár azóta már a második nyelet ütöttem ám a köpűs vasába.

Időközben a pesti munkám mellett az úszótechnikámat tökéletesítettem egy edző segítségével és újból foglalkozni kezdtem szövegmintákkal, írói stílusokkal, hírekkel, pszichodráma – csoportba és egyéni pszichoterápiába is jártam, sőt újra nekikezdtem oroszul tanulni.

A következő évben – kétezertizenhét márciusában a pincébe vezető lejáratot kezdtem el rézsűsen ásni és úgy okoskodtam, hogy az onnan kitermelt földet csak alig pár méterre lévő depóniába tolom át, hogy a pince külső falára felhelyezett polietilén drénlemez mellé majd oda lehessen tölteni. (Ezt nem jól számítottam ki, mert a talajlazulást nem vettem figyelembe és ezért még onnan – jó messziről vissza kellett tolni a szlovák 80 literes kőműves talicskával pár köbméter sárga homokot.) Áprilisban vízbázisú kellősítővel lekentem a födém tetejét és utána nehéz lemezt sütöttem rá disznóperzselővel.

Júliusban három köbméter  szalmás vályogot kaptam az egyik unokatestvéremtől, amit a pince külső oldalának a feltöltésére – takarására akartam használni. Októberben elkészült a pincelejárat falának teherhordó vb alapteste is. Ez alaptest óriási lépcsőfokokhoz hasonlítható legjobban. Erre is bitumenlemez került, majd a falazás is elkezdődött. A lejárat teljes hosszúságú falát csak a felső talajszintig csináltam meg első ütemben, mert a kényelmi lépcsőfokok zsaluzásához megszilárdult oldalfalra is szükség volt, valamint a lépcső ill. a fal alapteste nem lehet egy szerkezet. A pincelejárat vízszintes vetülete pár centiméter híján 600 cm, míg legelső lépcsőfok a talajszint felett 12-15 cm-rel van. A falnyílást 110 cm szélesre készítettem. A falszakaszoknak a közepét üresen hagytam, hogy oda az alaptesttel összekötött vb oszlopot készítsek, valamint ugyan ehhez a két egymással szemben lévő oszlopokat a monolit födémmel majd összedolgozzam. A legfelső lépcső plusz 12-15 cm-ről indul és a legalsó mínusz 300 cm-en végződik, majdnem hat méter hosszan. A lépcsőszerkesztésre külön képletek vannak, a lépcsőzsalu beállítása nagyon macerás volt. Egyszerre csak 3 lépcsőfokot öntöttem ki, két hetes türelmi idő után a zsalut kibontottam, átraktam a következő pozíciókba és így alulról haladtam felfelé. Persze a fenti munkafolyamatokat úgy kell elképzelni, hogy szerszámokat minden egyes nap az erdőlakó cigánykák számára feltörhetetlen szerszámos fészerből előszedtem, a munka végeztével megtisztítottam és újból elzártam.

Aztán 2019. márciusától folytattam a tavaly félbehagyott munkát. Ismét szükségem lett bontott téglára, amit kétszázassával hordtam el Debrecen másik végéből. Áprilisban felfalaztam, az oszlopok helyét beöntöttem, majd a fűrésztelepre vitt az utam, ahol a pincelejárat födémjének aládúcolásához szükséges faanyagot vásároltam meg, amit aztán ismét negyedmagammal állítottam be. Vasszerelés, majd betonozás következett. A lejárati födém acélhálója be van kötve a pincefödém ki-és körbebetonozásba – azaz a koszorúba fixen. Így a pince fala és a lejárat fala/teteje egy szerkezet lett, míg a lépcsőnek van lehetősége mozdulni. A pince vízszintes teteje és az oldalfala fagyhatárig xps hőszigetelést kapott ill. egy réteg járóbetont is. A pinceajtó északra nyílik.

A pince most augusztusban – három hete lett kifugázva (úgy – ahogy durván bevakolva, majd üres és összegyűrt cementes zsákkal megdörzsölve) és egy hete kimeszelve.

Időközben került rá egy ideiglenes hullámpala héjazat és egy alul-felül jól szellőző, könnyű ajtó is. A teljes alkotmányra a végleges trapézlemez héjat valószínűleg 2022. tavaszára-nyarára szerelem össze. Még az első covid hullám előtt alaposan bevásároltam 20-as, 40-es, 60-as zártszelvényből, vastag falú szögvasakból, csomóponti lemeznek valóból, rutilos kettőfeles hegesztőelektródából és önvédő porbeles huzalból is. A tető-és tartószerkezetet természetesen egymásra merőleges szélrácsok beépítésével alakítom majd ki.

A pincébe elektromos védőcső és kpe vízcső is előre be van szerelve. A napokban a maradék téglából padlót raktam le az immár 75 éves apám közreműködésével, amit száraz homokkal kifugáztam.

Befőtt, érett sajtok, zacskózott gabona, aszalványok, füstölt húsáruk tárolására, no meg a nagy becsben tartott barátaim hűsölésére szántam.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

(3664) Gondolataim Istenről

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

A nyolcvanas években, a zsidó–palesztin konfrontáció egyik csúcsán a követ­kező vicc járta. A párttitkár nyomatékosan felkéri Kohn bácsit, hogy a következő pártértekezleten ítélje el Izrael palesztin ellenes politikáját. Lemegy a pártértekezlet, ami alatt Kohn bácsi egy árva szót se szól. Az értekezlet után odamegy hozzá a párttitkár, és szemrehányást tesz neki. Kohn elvtárs, ezt nem vártam volna tőled, aki harminc éve vagy párttag! Erre Kohn bácsi így válaszol, nézd párttitkár elvtárs, az igaz, hogy harminc éve vagyok párttag, de hatvan éve vagyok zsidó.

Ez a vicc egy fontos, ám figyelembe csak ritkán vett tényen alapszik. Az élet korai szakaszában végbemenő szocializáció az egész életünkre kiható, és ami még fontosabb, alig ellensúlyozható hatással van ránk. Senki se születik péknek vagy asztrofizikusnak. Az ember általában a húszas éveiben választ hivatást, szakmát. Ezzel szemben a szülők már hatéves koruk környékén kezdik templomba cipelni, hittanórákra kergetni csemetéiket. Mire valakiből tudós lesz, addigra vagy vallásos, vagy nem, vagy hisz Istenben, vagy nem.

Szociológusok sokat tudnának mesélni arról, hogy a társadalomban milyen fontos szerepet töltenek be a véleményformálók. Az emberi társadalom már csak így működik. Magam is sokszor hallottam azt a véleményt, ha egy akkora tudós, mint Einstein (1879–1955)[1], egy olyan lángelme, mint ő, hisz Istenben, akkor bizonyára meg van rá az oka. Pedig nincs! Ugyanis szigorúan tudományos és kozmológiai szempontból az összefüggések megértéséhez és bizonyításához Isten teljesen felesleges.

Ugyanakkor biológusok, orvosok jelentős része, akik úgy vélik, hogy az átlagembernél mélyebben látnak bele az élet rejtelmeibe, azt állítják, teremtő Isten nélkül elképzelhetetlen az élet. Ezt a feltételezést a legmeggyőzőbben talán William Paley, a XIX. század elején élt angol tiszteletes és természettudós fejtette ki, aki így érvelt. Ha a tengerparton sétálva a kavicsok között találunk egy zsebórát, és felemelve azt tapasztaljuk, hogy a kezünkben egy jól kigondolt és precízen kivitelezett eszköz van, melynek funkciója az idő mérése, el se tudjuk képzelni, hogy ez a szerkezet alkotó nélkül, önmagától jött volna létre, hiszen a gondos alkotó összes kézjegye megtalálható rajta. Ugyanígy, érvel tovább Paley, a Földet benépesítő élőlények se jöhettek létre maguktól. Kellett lenni egy alkotó Istennek. Had mutassak rá arra, hogy ez az argumentum tipikus „demagógia”, ugyanis hamis társításra támaszkodik.

Nem így van! Harsogja Darwin elmélete. Az evolúció kitűnően működik Isten nélkül. Richard Dawkins oxfordi professzor azt állítja, a genetikai kód minden Földön fellelhető állatban, növényben és baktériumban pontról-pontra megegyezik. Világos, hogy minden földi élőlény egyetlen közös őstől származik. Ha igaz (és vajon miért állítanának mást), hogy minden élőlény egyetlen őstől származik, akkor az éles ellentétben áll a teremtés tanával, és fényes bizonyítéka a darwini elveknek, hiszen a Genezis szerint Isten az állatokat nem egymásból, hanem egymástól függetlenül, külön-külön teremtette. Következésképpen vagy Dawkins hazudik, vagy a Biblia.

Ezek szerint egyetlen nukleinsav elég volt az élet beindításához. A többi már csak idő és a kedvező környezet kérdése volt. Na igen, de honnan az első nukleinsav? Jóval a mikrobiológia megteremtése előtt a mi Madách Imrénk pusztán gondolkodás útján jutott el meggyőződéséhez, aminek az Ember tragédiája Falanszter jelenetében ad hangot.

Tudós:  Nézd, nézd hogyan forr, nézd, miként ragyog
Itt-ott tünékeny alakok mozognak,
Ezen meleg, e jól elzárt üvegben
Vegyrokonság és ellenhatás
Mind összevág, és kényszerülve lesz
Engedni az anyag kívánatomnak…
Lucifer: Nem látok eddig még életjelet…
Tudós:  Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é
Egy szikra kell csak, és életre jő? –
Ádám: De azt a szikrát, azt honnan veszed?
Tudós:  Csak egy lépés az, ami még hátra van.
Ádám: De ezt az egy lépést ki nem tevé:
Az nem tett semmit, nem tud semmit is.

Az első nukleinsav? Ott volt a nagy őstenger, amiben megtalálható volt az összes szükséges alkotó: szén, oxigén, hidrogén, kén, foszfor és minden, ami kell. Megfelelő hőfok, elektromos kisülés (villám) meg egymilliárd év. Csak összejön! Akik erre a szcenárióra voksolnak, előszeretettel hozzák elő a hatmilliárd majom példáját. Ezek szerint, ha a földön hatmilliárd ember helyett hatmilliárd majom élne, mindegyik egy-egy szövegszerkesztő előtt ülne, és valamennyi egész nap találomra csapkodná a billentyűzetet, akkor előbb vagy utóbb valamelyiknek a betűkotyvalékából, teljesen véletlenül kijönne egy Shakespeare szonett. Heuréka! Ugyanis a megfelelő atomokból pusztán véletlenül összeállhat a szükséges nukleinsav.

Elméletileg ez igaz, mondják mások, de számoljunk csak egy kicsit. Egy szonett 14 sorból áll, soronként átlagosan 50 leütéssel. Ez összesen 700 karakter. Lévén, hogy az angol ábécé huszonöt betűből áll plusz egy szóköz, így annak az esélye, hogy egymás után hétszázszor a megfelelő betűt üti le valaki a majomhadseregből 1:26^700. Huszonhat a hétszázadikon! Aki nem szokott a nagy számokhoz, az nem tud ezzel a borzalmas nagy értékkel mit kezdeni. Legyen annyi elég, ha a lét kezdetén, vagyis körülbelül 15 milliárd évvel ezelőtt lezajlott Ősrobbanáskor kezdte volna szorgos munkáját ez a hatmilliárdnyi (6×10^9) majom, és valamennyi napi 24 órán keresztül püfölte volna a billentyűzetét, mondjuk másodpercenként egy leütéssel, nos a munkának a mai napig oly annyira az elején tartanának, hogy még csak nem is látnánk a végét.

Ezt állítják a biológusok is. Egy használható nukleinsav „összeállásának” matematikai esélye oly piciny, hogy annak valószínűségét elhanyagolhatjuk. Fred Hoyle szerint az élet születése a molekulák véletlenszerű keveredésének eredményeként éppen olyan valószínűtlen, mint az, hogy egy forgószél a hangárban a szétszedett repülőgép alkatrészeit úgy repítené a pontos helyére, hogy egy működőképes Boeing–747 alakuljon ki belőle. Tegyük azért hozzá, hogy Fred Hoyle a rohamosan távolodó galaxisok felfedezése után harminc évvel még mindig az állandó (stady state) világegyetem híve volt, és szerinte az élet csirája az űrből érkezett a Földre.

Bár az űrből érkező életcsirának viszonylag kevesen adnak hitelt, maga az elképzelés nem old meg semmit, hiszen az élet beindulására semmiféle támpontot nem ad. Az űrből jött az élet? Rendben! Tessék mondani, ott hogy keletkezett? Marad mégis az Isten?

Igen ám, de Darwin követői ma már nemcsak azt állítják, hogy az evolúciónak nincs szüksége Istenre. Megtoldják azzal, hogy az evolúció nyilvánvalóan a vak véletlen keze nyomát viseli magán, nem pedig az Istenét.

George C. Williams a „Pónihal lámpása” (The Pony Fish’s Glow) című könyvében rávilágít az emberi herével kapcsolatos anomáliákra. Ezek szerint az ondóvezeték értelmetlenül megkerüli a húgyvezetéket. Ez az oktalan komplikáció kizárja a teremtés tényét, hiszen ennek a felesleges „kerülgetésnek” nincs funkciója, és persze nem is volt. Viszont a fejlődés közben fokozatosan alácsúszva megkerülhette a húgyvezetéket.

Minden bizonyíték ellenére Darwin (1809–1882) nem volt istentagadó. Newton pedig, minden idők legnagyobb zsenije, kifejezetten vallásos volt. Ugyanez mondható el Einsteinről is. Van azonban a két tudós között egy jelentős különbség. Newton mechanikája gyönyörűen passzol az isteni teremtés és gondviselés gondolatához. Az Einstein relativitáselméletére támaszkodó modern kozmológiáról ezt nehezen lehet elmondani.

Könnyű volt tehát Newtonnak kijelenteni a mechanikáját leíró Principia (teljes címén: Philosophiae Naturalis Principia Matematica) második kiadásának előszavában: „Ahhoz nem fér semmi kétség, hogy a formák és mozgások széles skáláját nyújtó Világ kizárólag a mindenható Isten szabad akaratából jöhetett létre.”

Érdekes módon Newton a fizikai és matematikai munkásságán kívül jelentős figyelmet fordított a vallásra is. Bibliai kutatásokat végzett, hitt abban, hogy a Bibliát a kereszténység korai századaiban „átírták”. Éppen ezért feleslegesnek tartotta a Szentháromságot. Az ő mechanikájához tökéletesen elég volt egyetlen, mindenható Isten. A három személyre (Atya, fiú és szentlélek) nem volt szüksége. Newton csak istenfélő volt, semmi esetre se hülye. Éppen ezért rettenetesen zavarta az, amire a XX. század tudósai közül sokan hivatkoznak, vagyis, hogy a természeti törvények feleslegessé teszik Isten létét. Az argumentum valahogy így szól:

Az Ősrobbanással létrejött Világmindenségben található anyag inherens (belső) tulajdonsága az ismert erők léte (négy ilyen erő van: elektromágneses erő, gravitáció, gyenge magerő és erős magerő), melyeket a természet törvényeinek nevezhetünk. Ezen törvények, illetve erők precíz egyensúlyának következménye mindaz, ami kialakult, beleértve az életet is. Magát a teremtést ezek a törvények hozták létre. Teljesen felesleges tehát kitalálni egy olyan Istent, aki kitalálta és megalkotta a természet törvényeit. Nyugodtan tekinthetjük a természet törvényeit valamifajta istennek, és akkor nem kell Isten, aki megalkotta azokat. Ennél a pontnál szoktak hivatkozni Ockham pengéjére,[2] ami szerint „mindig az egyszerűbb az igaz”. Ezt én nem teszem. Egyfelől az Ockham nevű pasi a XIV. században élt, másfelől a tételt nem látom bizonyítottnak. Kétségtelen, hogy a komplikáció mint olyan, rendszerint eltávolít a valóságtól, de ha még oly sokszor fordul is ez elő, nincs kizárva olyan eset, amikor az ellenkezője az igaz. A tétel alkalmazása csak a valószínűséget növeli, de nem ad bizonyosságot.

Newton pontosan ettől félt, amikor így nyilatkozott: A természeti törvények isteni akaratból történő kialakulása logikus következtetés (személy szerint én nem látom ezt a logikát), ám ezek a törvények könnyen Isten helyébe léphetnek. Newton, mint már említettem, behatóan foglalkozott hitbéli tételekkel is. Magánszorgalomból kiszámította, hogy Isten a világot i. e. 3988-ban teremtette. Igaz, a pontosságot illetően kortársa, John Lightfoot túltett rajta, aki szerint a teremtés i. e. 4004-ben történt, egészen pontosan október 26-án délelőtt 9 órakor (és ezt a viccet nem én találtam ki).

Newton szerint tehát a Föld mindössze hatezer éves lehet. Ezzel szemben a Principiában közzé teszi, hogy egy Föld méretű izzó test kihűléséhez 50 000 évre van szükség. A nyilvánvaló ellentmondás Newtont nem zavarja. (Ámbár az is lehet, hogy angol lévén, ilyen finoman akarta felhívni embertársai figyelmét a hatezer éves teremtés tarthatatlanságára.) Newton kortársai pedig úgy gondolták, a mester megtalálta a teremtő Isten végső törvényeit.

Ezzel szemben Newton újabb meglepetéssel áll elő, amikor kijelenti, a gravitáció nem lehet az anyag inherens tulajdonsága. Kijelentését nem indokolja meg. Minek? Mi viszont feltételezhetjük, Newton könnyen átlátta, ha az anyagnak inherens tulajdonságai lennének, akkor az könnyen Isten létének tagadásához vezetne, amit el akart kerülni.

Azért az megnyugtató, hogy Newton mint tudós és Newton mint hívő lélek, láthatóan nem keveredett konfliktusba önmagával. Persze az is lehet, hogy mint lángész belátta, korának társadalmában nem lenne tanácsos megingatni az istenhitet. Sose tudhatjuk meg, hogy mint felelős állami hivatalnok, pontosan mit gondolt. Azt mindenesetre nehéz elhinni, hogy ne látta volna tételeinek ellentmondásosságát. Számára a legnagyobb problémát az okozta, hogyha minden anyag vonz minden anyagot, akkor a világmindenség miért nem roppan össze egyetlen pontba, illetve mi tartja ettől vissza?

A huszadik század elején az egyház már elmagyarázta, hogy a teremtés bibliai hat napját nem kell szó szerint érteni, mert az a valóságban hat korszakot jelent. Erre mondják Pesten, ügyes, nagyon ügyes. Amire egyértelművé vált, hogy a Föld legalább 4 milliárd éves, már senki se bohóckodott az i.e. 4000 körüli teremtés gondolatával. Az Univerzum kezdett megnyílni az ember előtt. Ebből az következik, hogy egy vallásos tudós nem tud mást elképzelni, minthogy Isten öröktől való, és örökké lesz. Ez aztán a világmindenség dimenzióit is kiterjeszti minimum a végtelenig. Így gondolkodott Einstein is.

Einstein a vallásos lángész, mint tudjuk, kidolgozta relativitáselméletét, amit akkor (így szól a fáma) rajta kívül csak tizenketten értettek (az egyik Alekszandr Fridman, egy fiatal, orosz matematikus volt). Einstein egyenletei azt implikálták, hogy a világmindenségnek esze ágában se volt statikusnak lenni. A világmindenség vagy tágul, vagy zsugorodik. Bosszantó mellékkörülmény! Vajon Einsteinben melyik győzött, a hit vagy a tudás? Gondoljunk a poszt elején lévő Kohn bácsi viccre! Bizony, bizony, a hívő léleké volt az utolsó szó. Einstein egy huszárvágással bevezette hírhedtté vált kozmológiai állandóját (l), aminek egyetlen szerepe az volt, hogy a világmindenségnek ne legyen se eleje, se vége. Mindig volt, mindig lesz, Isten pedig ott ül középen, és örök életet osztogat az arra érdemes tudósoknak, akik addigra érteni is fogják, mi az örök élet.

Itt jön be a képbe a fiatal Fridman, aki Einstein számításait alaposan áttanulmányozta, és azt vette észre, hogy a lehetséges több megoldás közül a kozmológiai állandó csupán egy esetben eredményezte a statikus világmindenséget. Az összes többi megoldás kifejezetten táguló világegyetemet írt le. Vagyis Einstein a kozmológiai állandó segítségével a tágulást csak egy esetben tudta megakadályozni. Évekkel később Einstein a kozmológiai állandót élete legnagyobb tévedésének kiáltotta ki. (Azóta számtalanszor kitalálták, hogy Einsteinnek mégis igaza volt, legutoljára azt követően, hogy egyes hírek szerint a világmindenség tágulása gyorsul, de ezek csak szenzációhajhászá­sok. Már egy jó ideje tapasztalható, hogy a tudósok egy része először publikál, és csak utána kezd el gondolkozni.)

Einstein bármily közel is került a lét lényegéhez, Isten mindig ott motoszkált a fejében. A kvantummechanikát nehezen emésztette. Igaz, míg a relativitás elméletének levezetését, mint már említettem, tizenketten értették, addig a kvantummechanikát senki se. [Niels Bohr (1885–1962) állítólag azt mondta: aki érti a kvantummechanikát, az nem tudja, hogy miről szól.] Einstein híres mondását, miszerint Isten nem szerencsejátékos (egészen pontosan azt mondta angolul, hogy „God doesn’t play dice” azaz „Isten nem kockázik”), a kvantummechanikán belül Heisenberg (1901–1976) határozatlansági elve váltotta ki. Némi rosszindulattal ezt úgy is fel lehet fogni, Einstein egy fizikai tétel érvényességét azzal kívánta megfúrni, hogy az nincs összhangban Istenről alkotott elképzelésünkkel. Hogy ez mennyire „tudományos”, azt eldöntheti mindenki önmaga.

A mai tudós tipikus attitűdje a következő: Isten léte nincs bizonyítva, viszont Isten léte ki se zárható. Erre a legszebb példát Leon Lederman szolgálja „Az isteni a-tom” című könyvének záróakkordjaként, ami egy forgatókönyv az általa elképzelt mű hollywoodi filmváltozatának befejezéséhez. Íme, némi rövidítéssel.

A film főhőse az Asztrofizikai Társaság elnöke, az egyetlen személy, aki valaha is három Nobel-díjat kapott. Éjszaka van, tengerpart, a magasban a párán átpislákolnak a csillagok. A tudós egyenesen áll, olyan határozott tartásban, hogy senkinek eszébe ne jusson megkérdezni, hogyan került ide. Felemelt ököllel fordul az ég felé, hangja túlharsogja a hullámok csobogását. „Hé te, odafönt! Én teremtettelek téged, nem te engem, hallod? Nem vagy más, mint emberi elme szüleménye, a képzelet alkotása. Én ruháztalak fel minden értelemmel, céllal, jósággal és szépséggel. Mi egyébre való volnál, mint hogy tárgya légy az én gondolatvilágomnak?” Fönt az égen lassú, homályosan örvénylő mozgás indul el, a fények fokozatosan átrendeződnek, egy éles csóva megvilágítja a parton ágaskodó alakot. Megszólal néhány ünnepélyes akkord Bach h-moll miséjéből, és mint az egész égboltot lefedő csillagkép, kialakul egy mosolygó arc. Vonásai titokzatos örömet és végtelenül édes bánatot sugároznak. Hang nélkül, pusztán tekintetével sugallja: „Légy boldog! Enyéssz a semmibe!”

Stephen Hawking, korunk legnagyobb fizikusa, aki nemrég még Isaac Newton (volt) tanszékének vezetője, mondhatnánk úgy, tudományos utóda, tökéletes ellenpólus, abszolút ateista. Ennek elismerését újra meg újra ki akarják húzni belőle. Jóllehet a végén csak annyit mond, Isten léte nem tartozik kutatása tárgyához, foglalkozzanak vele a teológusok.

Végül megérkeztünk oda, hogy Isten léte még közvetve se bizonyítható ismert és híres tudósok ateizmusával, illetve istenhitével. Az én szilárd meggyőződésem pedig az, hogy Istenre egyáltalán nincs szükség. A Világmindenség csak van, mindig is volt. nem kell megteremteni. Van, mert nem lehet másképp. Lehetne, hogy nincs semmi, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet. És, hogy olyan tökéletes! Hát, ha már van, miért lenne más? Hogy nem elképzelhető! Miért, a teremtő Isten elképzelhető?

___________________________________________________________________________

[1] A történelmi hűség kedvéért hozzá kell tenni, hogy Einstein nem egy bizonyos vallás istenében hitt, hanem csak úgy, általánosságban hitt Isten létezésében, hiszen beszélgetéseiben, leveleiben gyakran hivatkozott rá.

[2] A tudományos világban elfogadott vezérelv Ockham (Occam) pengéje (néha „borotvája”). Első megközelítésre tetszetős, hogy az egyszerűbb megoldás, eredmény, feltételezés, stb. az igazi. Ez azonban az én álláspontom szerint egy vezérelv, nem pedig bizonyíték, legfeljebb arra jó, hogy a tudós nagy valószínűséggel a helyes irányba tapogatózzon.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3663) Tipler fantáziája

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Frank Tipler amerikai kozmológus szerint: „A természeti törvények és a világegyetem elrendezése az atomoktól kezdve egészen a galaxisokig olyan, hogy ha csak egy árnyalatnyit is elállítanánk a paraméterek értékeit (ami a tizedesvessző után a sokadik számjegyet jelenti), akkor a világegyetem és vele együtt mi sem létezhetnénk. Annak az esélye azonban, hogy éppen ilyen legyen, annyira csekély, hogy létrejöttéhez valamilyen magasabb rendű lény akarata szükséges.” Persze ha Tipler itt megállt volna, nem emelnék kifogást, de nem állt meg. Tipler tipikus esete annak a tudósnak, aki annyira irtózik a végleges megszűnéstől (nevezzük ilyen finoman a halált), hogy nyakát törve talált ki egy alapos önámítást. A „Halhatatlanság fizikája” című könyvében (The Physics of Immortality) „Isten és a holtak feltámadása” alcím alatt kifejti ómega-pont elméletét, ami a maximális információ összehordásának állapota. Amikor a Világmindenség ezt az állapotot eléri, Isten visszanyúl a múltba, és minden gondolkodó lényt feltámaszt. Tipler ily módon önmaga részére megoldotta a halandóság-halhatatlanság problémáját. Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy amikor Stephen Hawkingot megkérdezték, mi a véleménye Tipler elméletéről, a következő tömör választ adta: „Az erről alkotott véleményem felér egy becsületsértéssel.” Hiába na, az angoloktól lehet tanulni eleganciát. Az én válaszom kevésbé elegáns, de valószínűleg nyomósabb. Tehát, ha a teremtő Isten megszánt volna minket (ahogy ezt Tipler reméli, és ne foglalkozzunk azzal, ugyan miért szánt volna meg?), akkor félreérthetetlenül tudtunkra adta volna, hogy halálunk csak ideiglenes. Ugyanis a Tipler-féle „elrendezéssel” kint vagyunk a vizekből. A halálbüntetésben nem maga a halál a szörnyű, hanem a tudat, hogy hamarosan be fog következni. Éppen ezért elképesztő kegyetlenségnek tartom, ami az Egyesült Államokban mindennapi gyakorlat. Ott ugyanis a jogerős halálbüntetést követően a tényleges kivégzést gyakran 10-15 évvel később hajtják végre, de úgy, hogy közben jogilag bármely pillanatban elrendelhetik. A halálraítélt tehát 10-15 éven át él halálfélelemben, ami sokkal kegyetlenebb, mint egy rapid ítélet végrehajtás. Ezt viszont az 1947-ben született Tipler elkerülte, úgy fog meghalni, hogy ez csak ideiglenes, amiről az ómega-pont rendelkezik.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3662) A hit meghatározása

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

A hinni, vagy nem hinni kérdés tárgyalása természeténél fogva hatalmas érdeklődésre tarthat számot, ami kihangsúlyozottan fontossá teszi a félreértések elkerülését. Ez a cél pedig csakis akkor érhető el, ha a fogalmakat pontosan meghatározzuk és ragaszkodunk hozzájuk.

Személy szerint világ életemben utáltam a nyelvtant, mégis érintenem kell a filológia területét. Ugyanis a magyar szóhasználat szerint a hinni igének az értelmezése messze nem egyértelmű.

1) Amikor azt mondom, hogy „azt hiszem, estére kész leszek a motor beállításával” tulajdonképpen nem hitet vallok, hanem feltételezésemnek adok hangot.

2) Van, amikor a „hinni” igét kibúvásnak használjuk fel, azaz a nyílt színvallás elkerülésére. Nézzünk egy példát! „Azt hiszem, szombaton nem tudok elmenni az osztály bulira.” Szó sincs arról, hogy hinnék, vagy nem hinnék valamit, egyszerűen csak „homályosítok”, nem mondom ki a határozott nemet, hanem csak célzok rá. Természetesen, akinek a mondat szól, pontosan érti, amit mondok.

3) További lehetőség valaminek tényként való elfogadása. „Elhittem a feleségemnek, hogy nem volt közöttük semmi”. Vagyis elhittem egy mesét, mert nem nagyon tehettem mást, de persze a tűzbe nem tenném érte a kezem.

4) Megint másik fordulat, amikor bizakodást fejezünk ki a „hinni” igével. „Azt hiszem, át fogok menni a vizsgán.” Tulajdonképpen mindössze bátorítom magam, azaz csak bizakodok benne, de arról szó sincs, hogy biztos lennék a dologban.

5) De kifejezünk vele véleménynyilvánítást is. „Azt hiszem ez a Zoli egy okos fiú.” Ezzel a mondattal nyilvánvalóan a véleményemnek adok hangot egy Zoli nevű egyénnel kapcsolatban.

6) Sok esetben a „hinni” ige alkalmazója befolyást akar gyakorolni „Azt hiszem, a fiam szereti a menyem”. Ebben az esetben arról van szó, hogy az illető másokat, esetleg a nászát meg akar győzni arról, hogy a fia szereti a feleségét.

7) Sőt a „hinni” igével visszaélést is el lehet követni például éles vita közben. Ateista kontra hívő vitákban gyakran állnak elő azzal a váddal, hogy „ha te nem hiszel semmiben, akkor te tulajdonképpen abba hiszel, hogy ne hiszel semmiben”. Bár ebben a mondatban a „hinni” ige valódi értelemben szerepel, a mondat mégis hamis. Aki nem hisz semmiben, annál a „hinni” ige alkalmazása helytelen. Ugyanis az illető álláspontja az, hogy csak tényeket fogad el. Egy ilyen személy egyszerűen nem követi el a „hinni” ige mögött meghúzódó cselekményt.

A lényeg az, hogy a „hinni” igét gyakorta használjuk az élő nyelvben, nem egészen rendeltetésszerűen. Ezzel nem lenne semmi baj, de a viták folyamán ebbe bele szoktak kapaszkodni. Más szavakkal a filológiai „hinni” szót finoman átcsúsztatják a filozófiai „hinni” fogalomra és viszont.

A fentiek fényében kijelentem tehát, hogy a „hinni” igét én a magyar értelmező szótár definícióján, („A valósággal egyezőnek, igaznak tekinteni”)  a következők szerint értelmezem: Bárminek, tényként történő elfogadása bizonyíték nélkül. Ezen definíció alapján könnyen észrevehető, hogy a köznapi értelemben a „hinni” igét leggyakrabban a „feltételezés” igével cserélik fel, illetve helyette használja a köznyelv.

Ilyen brutális megfogalmazáson elgondolkozva a legtöbb önmagát logikusnak feltételező elme – vagyis kivétel nélkül mindenki 😀 – automatikusan kibúvókat keres, mert vagy elfogadja, hogy irracionálisan gondolkodik, vagy gondolatvilágának mozgásterét leszűkítettnek érzi. Jó kitörési pontnak mutatkozik a „mindenki hisz valamiben” (amiről a fentiekben már volt szó). Ugyanis nehéz annak elfogadása, hogy az ember ne higgyen semmiben. Ez azonban csak egy ősi belső késztetés, ami minden körülmények között felül akarja írni tudatunkat. Aztán van, aki hagyja, és van, aki nem hagyja.

Érzékeltetés végett csússzunk át egy másik területre, éspedig a jogrendre. Bírósági eljárások során ítéletet hozni csakis bizonyítékok előterjesztése alapján lehet. A bizonyítékokat két csoportba osztják: közvetlenre és közvetettre. A közvetlen bizonyíték szikla szilárd és megdönthetetlen. Ha valakinek az ingujján talált vérfolt DNS vizsgálat alapján megegyezik egy meggyilkolt ember vérével, akkor az közvetlen bizonyíték arra, hogy ha nem is ő maga a gyilkos, de a hullával valamilyen módon érintkezésben volt (az inge). Viszont közvetett bizonyíték arra, hogy ő lehetett (feltételes mód) a gyilkos, hiszen egy inget általában a tulajdonosa hord. Azt írtam „általában” de nem mindig. Éppen ezért a bizonyíték közvetett.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a közvetett bizonyítékok sok esetben nem fedik a valóságot. Éppen ezért halálra ítélni közvetett bizonyítékok alapján nem lehet(ne). Nem is teszik, bár előfordul, mert a bírói „szabadság” meglehetősen nagy.

A közember azonban felületes és sok esetben a közvetett bizonyítékot abszolút igazságnak tekinti. Fejébe veszi, hogy a közvetett bizonyíték a valóságra utal, és még mérget is venne rá. Éppen ezért meg kell még egy dologban egyeznünk, amikor „bizonyítékról” írok, akkor egyértelműen az úgynevezett közvetlen bizonyítékra gondolok.

Példának okáért, ha egy 150-nel száguldó gépkocsiról egy olyan fénykép készül, amin egyértelműen látszik, hogy a gépkocsit a tulajdonosa vezet, az közvetlen bizonyítéknak számít, de ha a gépkocsiban ülő személy azonosítása nem lehetséges, a bizonyíték mindössze egy gyenge közvetett, mert a gépkocsit más is vezetheti.

Ezen kívül van más buktató is, amikor a közvetlen bizonyítékot hamisan alkalmazzák. Nézzünk rá egy példát, amit Paley tiszteletes talált ki már vagy kétszáz éve. Ezek szerint a tengerparton sétálgatva talál egy zsebórát, amit felvesz és vizsgálgat, majd arra a következtetésre jut, hogy azt egy intelligens „órásmester” készíthette, ugyanis készítő nélkül nem létezhetne. Paley tiszteletes tehát a szerkezet működésében közvetlen bizonyítékot lát arra, hogy a zsebóra nem lett magától, hanem egy intelligens órásmester készítette. [Ez a feltételezés különben tökéletesen logikus.] Állítását el is fogadjuk. Való igaz, egy ilyen óra nem jön létre egy alkotó mester nélkül. Csakhogy Paley itt nem állt meg, hanem azzal folytatta: tehát a zsebóránál sokkal bonyolultabb földi élet sem jöhetett létre alkotó nélkül, akit természetesen istennek nevezünk. Itt azonban már egy hatalmas csúsztatás lép be a képbe. Ugyanis emberi tapasztalat szerint egy zsebóra valóban nem fán terem, nem a hullám mossa ki a tenger fenekéről és nem kardhal petéjéből fejlődik ki. Egy zsebórát ember hoz létre, ember gyárt le. Na de hogy lehet ebből arra következtetni, hogy minden mást is egy „külső erőnek” kell létrehozni. Ezt legfeljebb feltételezni lehet addig, amíg nem találunk valami bizonyítékot az ellenkezőjére. Ami azt illeti az emberré válás után jó néhány tízezer évet kellett várni, amíg valaki előállt egy ellenkező bizonyítékkal. Ezt a valakit úgy hívják, hogy Charles Darwin.

Tudom, nem nagyon látsz különbséget a közvetlen és a közvetett bizonyíték között, sőt fejtegetésemet szőrszálhasogatásnak foghatod fel, de tudományos értelemben a dolog nagyon fontos. A gyakorlat azt mutatja, hogy az életben nagyon sok közvetett bizonyítékról derül ki, néha csak évtizedekkel később, hogy nem fedték a valóságot. Legyünk tehát tisztességesek, ha közvetett bizonyítékkal áll valaki elő, függesszük fel a döntésünket addig, amíg sikerül megtalálni a közvetlen bizonyítékot is.

Magyarul, amíg nincs közvetlen bizonyíték, tartsuk fenn magunknak a jogot a „nem tudom” kijelentésére. Aki nem így jár el, az egyszerűen csak hisz abban, hogy a feltételezés bizonyíték nélkül is igaz.

Természetesen vannak a közvetett bizonyítékokon túlmenően még gyengébb „jogalapok” valami elfogadására. Ilyen például a nagy számokra való hivatkozás. „Kétmilliárd keresztény van a világon, lehetetlen, hogy ennyi ember tévedjen”. Erre szokás azt válaszolni, hogy akkor egyél szart, 100 trillió légy nem tévedhet. De félretéve a tréfát, ha én éjszaka kimegyek az országútra, egy irányjelző táblán meglazítok egy csavart és a táblát elforgatom, másnap minden autós rossz irányba fog menni. Hivatkozhatok én arra este, hogy egészen biztos arra felé van Budapest, mert egész nap mindenki arra ment? Természetesen nem. Megtörtént tragikus jelenség, hogy egy kigyulladt irodaház füsttel teli folyosójára kimenekülő emberek közül az első rossz irányba próbált menekülni. Az összes többi rohant utána feltételezve azt, hogy van helyi ismerete és kijutnak az épületből. Valamennyien bennégtek.

Bosszantó tünet, de érdemes rá felfigyelni, amikor a 8 éves gyerek helyreigazítására azt válaszolja, hogy a „tanító néni mondta” és nekünk egy teljes esténk rámegy arra, hogy a gyerekkel megértessük a vélemény helytelenségéről. Egyértelműen levonható a tanulság, hogy sok embernek elég, ha valamit egy úgynevezett véleményformálótól hall. A kivívott tekintély nagymértékben kiváltja a tárgyi tudást. Ugyan hogyan lehet eltérő véleménye egy analfabéta, egyszerű parasztembernek az írástudó főtisztelendő úrétól?

Az meg éppenséggel természetes, hogy egy családban felnövő gyermeknek a világról kialakuló véleménye megegyezik a szülőkével. Arra még nem volt példa, hogy két katolikus szülő gyermeke evangélikus lett volna, vagy fordítva. Nem csoda, hogy a terjeszkedési politikát követő vallások ellenzik a fogamzásgátlást.

Vannak jelenségek, amelyek kifejezetten arra mutatnak, hogy az Ember döntéseinél a hitet teljesen reálisnak, talán még racionálisnak is fogja fel. Ez legszembetűnőbben a vásárlásoknál jön elő. Ha látszólag azonos minőségű termékek közül választani kell, legyen az, mondjuk papír zsebkendő, és a polcon hat különböző, ám a vásárló részére tökéletesen ismeretlen márkájú zsebkendő található, akkor az Ember elhiszi a tézist, miszerint az ár a minőség pontos függvénye. Következésképpen, ennek megfelelően dönt. Nem a legolcsóbbat választja, mert azt hiszi, hogy annak a minősége nem elfogadható.

Hinni tehát hiszünk bőségesen, ha kell, ha nem. A nagy kérdés az: mi végből? Remélem megtalálható rá a válasz.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3661) Akarsz szexelni?

Tibor bá’ online azok részére, akik már unják a CPOVID-19-et.

Mi van akkor, ha a nő gyakrabban akar szexelni, mint a férfi?

2021. A 89. év

Vicc:  Az átlagosnál gondosabb nagyvállalat meghívott egy szexológust a férfi alkalmazottak „karbantartására”. A vállalat apraja nagyja zsúfolásig megtöltötte a bemutató termet, ahogy mondani szokás, még a csilláron is lógtak. A szexológus azonnal a tárgyra tért: Uraim, tegye fel a kezét az, aki mindennap szeretkezik. – Néhányan feltették a kezüket. – Akkor most azok tegyék fel a kezüket, akik hetente egy nap szeretkeznek. – Ez alkalommal elég sokan feltették a kezüket. – Na, még egyszer, azok tegyék fel a kezüket, akik havonta egy nap szeretkeznek. – Volt néhány jelentkező. – Végül csak a rend kedvéért, lenne olyan önök közöl, aki évente egy nap szeretkezik. – meglepetésre az utolsó sorban valaki hevesen integetett a kezével. – Ön uram, évente csak egy nap? – Igen – és azért van ekkora vigyor az arcán, mert évente csak egy nap? – Természetesen, ugyanis, ma van az a nap.

A fáma szerint a nők nagy része „apukám nagyon fáj ma a fejem.”

Vicc: Lefekvéshez készülődik a házaspár. A férfi fog egy pohár vizet és egy fájdalomcsillapító kíséretében behozza a feleségének: Itt van, anyukám vedd be. – Mi ez? – Fájdalomcsillapító. – Minek vegyem be, nem fáj nekem a fejem. – (férj dörzsölve a kezét) Jaj de jó, jaj de jó, akkor ma este dugunk anyukám.

A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Akad olyan nő, aki azzal keresi fel a szexológust, hogy az ő férje ágyba bújás után azonnal elalszik, illetve úgy tesz, mintha aludna, amit hangos horkolással jelez. Ha pedig egyértelműen a tudtára adja, hogy szeretkezni lenne kedve, akkor a férj azt a kérdést vágja a fejéhez, hogy „miért akarsz te állandóan szeretkezni?”

A kérdés tanulmányozása végett az egyik nők által olvasott magazinba feltettek egy felhívást több szexet akarok nők jelentkezésére. A jelentkezők egyszerűen ellepték a hirdetést feladót. Hogy a visszajelző nők szerint mi a minimális elvárás, abban fantasztikus eltérés mutatkozott. Volt olyan, aki valódi felháborodással közölte, hogy az utolsó barátja éjszakánként nem akart négynél többször szeretkezni. Míg a legtöbb a heti két alkalmat keveselte. Viszont a legtöbb megértés az a hölgy kapta, akit 3 éve tartó házassága alatt a férje mindössze 5 alkalommal látogatta meg az ágyában.

Szögezzük le, ez nem egy férfiakhoz köthető probléma, még csak nem is nőkhöz. Ez egy emberi probléma. A szexológusok megegyeznek abban, hogy egyik nemnek a vágya se erősebb, mint a másiké, de erősen eltérő. A nők vágyát úgy lehetne jellemezni, hogy „készséges vagy válaszoló”, vagyis akkor jelentkezik, amikor elérkezik a szexelés ideje. Ezzel szemben a férfiaké „spontán” vágy, ami csak úgy előugrik a semmiből, minden különösebb ok nélkül. Ebből a különbségből tűnhet úgy, hogy a férfiak vágya erősebb, pedig gyakran pont fordítva van.

Más kutatók magyarázata a hormonokra épül. Ezek szerint a férfiak szexszelést kívánó hormonszintje állandó, míg a nőké ciklikus. Ráadásul a nők egyszerre vannak kitéve két hormon hatásának (estradiol és progresteron) az első kelti, a második oltja a vágyat.

Nem ritka az olyan házaspár, akik „fantasztikus” sexszeléssel kezdték, ami néhány év alatt rutinná, majd tök unalommá vált. A „régi szép idők” visszahozásához partner cserében látják a megoldást, de lépni rendszerint nem lépnek. Nálunk pedig még nem terjedt el széleskörűen a terapeutához való elvándorlás. Marad a csendes unalom.

A kutatók egyértelműen kijelentik, hogy számos nő, és számtalan férfi nincs megelégedve a gyakorisággal. Ez szinte járványként áll elő. Sajnos a „modern élet” velejárói nem kedveznek a zavartalan szexualitásnak.

Mindenesetre, ha a férfi vágya múlja felül a nőét, legalább az adhat neki komfortérzést, hogy „ez a dolgok rendje.” Nők esetében van gyógyír „szexi viselkedéssel” fel kell hívni a figyelmét az elfásult férjnek. Olyan megjegyzéseket kiáltani bele a levegőbe, hogy „pénisz? Már arra se emlékszem, hogy néz ki” általában kontra produktív. 😀

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3660) Mi a közös Istenben, kvantummechanikában, és az öntudatban

Az alábbi poszt teljes magyar fordítását elküldöm a VIP előfizetőknek

___________________________________________________________________________

What God, Quantum Mechanics and Consciousness Have in Common

Theories that try to explain these big metaphysical mysteries fall short, making agnosticism the only sensible stance

 

2021. A 89. év

In my 20s, I had a friend who was brilliant, charming, Ivy-educated and rich, heir to a family fortune. I’ll call him Gallagher. He could do anything he wanted. He experimented, dabbling in neuroscience, law, philosophy and other fields. But he was so critical, so picky, that he never settled on a career. Nothing was good enough for him. He never found love for the same reason. He also disparaged his friends’ choices, so much so that he alienated us. He ended up bitter and alone. At least that’s my guess. I haven’t spoken to Gallagher in decades.

There is such a thing as being too picky, especially when it comes to things like work, love and nourishment (even the pickiest eater has to eat something). That’s the lesson I gleaned from Gallagher. But when it comes to answers to big mysteries, most of us aren’t picky enough. We settle on answers for bad reasons, for example, because our parents, priests or professors believe it. We think we need to believe something, but actually we don’t. We can, and should, decide that no answers are good enough. We should be agnostics.

Some people confuse agnosticism (not knowing) with apathy (not caring). Take Francis Collins, a geneticist who directs the National Institutes of Health. He is a devout Christian, who believes that Jesus performed miracles, died for our sins and rose from the dead. In his 2006 bestseller The Language of God, Collins calls agnosticism a “cop-out.” When I interviewed him, I told him I am an agnostic and objected to “

Collins apologized. “That was a put-down that should not apply to earnest agnostics who have considered the evidence and still don’t find an answer,” he said. “I was reacting to the agnosticism I see in the scientific community, which has not been arrived at by a careful examination of the evidence.” I have examined the evidence for Christianity, and I find it unconvincing. I’m not convinced by any scientific creation stories, either, such as those that depict our cosmos as a bubble in an oceanic “multiverse.”

People I admire fault me for being too skeptical. One is the late religious philosopher Huston Smith, who called me “convictionally impaired.” Another is megapundit Robert Wright, an old friend, with whom I’ve often argued about evolutionary psychology and Buddhism. Wright once asked me in exasperation, “Don’t you believe anything?” Actually, I believe lots of things, for example, that war is bad and should be abolished.

But when it comes to theories about ultimate reality, I’m with Voltaire. “Doubt is not a pleasant condition,” Voltaire said, “but certainty is an absurd one.” Doubt protects us from dogmatism, which can easily morph into fanaticism and what William James calls a “premature closing of our accounts with reality.” Below I defend agnosticism as a stance toward the existence of God, interpretations of quantum mechanics and theories of consciousness. When considering alleged answers to these three riddles, we should be as picky as my old friend Gallagher.

 

THE PROBLEM OF EVIL

Why do we exist? The answer, according to the major monotheistic religions, including the Catholic faith in which I was raised, is that an all-powerful, supernatural entity created us. This deity loves us, as a human father loves his children, and wants us to behave in a certain way. If we’re good, He’ll reward us. If we’re bad, He’ll punish us. (I use the pronoun “He” because most scriptures describe God as male.)

My main objection to this explanation of reality is the problem of evil. A casual glance at human history, and at the world today, reveals enormous suffering and injustice. If God loves us and is omnipotent, why is life so horrific for so many people? A standard response to this question is that God gave us free will; we can choose to be bad as well as good.

The late, great physicist Steven Weinberg, an atheist, who died in July, slaps down the free will argument in his book Dreams of a Final Theory. Noting that Nazis killed many of his relatives in the Holocaust, Weinberg asks: Did millions of Jews have to die so the Nazis could exercise their free will? That doesn’t seem fair. And what about kids who get cancer? Are we supposed to think that cancer cells have free will?

On the other hand, life isn’t always hellish. We experience love, friendship, adventure and heartbreaking beauty. Could all this really come from random collisions of particles? Even Weinberg concedes that life sometimes seems “more beautiful than strictly necessary.” If the problem of evil prevents me from believing in a loving God, then the problem of beauty keeps me from being an atheist like Weinberg. Hence, agnosticism.

 

THE PROBLEM OF INFORMATION

Quantum mechanics is science’s most precise, powerful theory of reality. It has predicted countless experiments, spawned countless applications. The trouble is, physicists and philosophers disagree over what it means, that is, what it says about how the world works. Many physicists—most, probably—adhere to the Copenhagen interpretation, advanced by Danish physicist Niels Bohr. But that is a kind of anti-interpretation, which says physicists should not try to make sense of quantum mechanics; they should “shut up and calculate,” as physicist David Mermin once put it.

Philosopher Tim Maudlin deplores this situation. In his 2019 book Philosophy of Physics: Quantum Theory, he points out that several interpretations of quantum mechanics describe in detail how the world works. These include the GRW model proposed by Ghirardi, Rimini and Weber; the pilot-wave theory of David Bohm; and the many-worlds hypothesis of Hugh Everett. But here’s the irony: Maudlin is so scrupulous in pointing out the flaws of these interpretations that he reinforces my skepticism. They all seem hopelessly kludgy and preposterous.

Maudlin does not examine interpretations that recast quantum mechanics as a theory about information. For positive perspectives on information-based interpretations, check out Beyond Weird by journalist Philip Ball and The Ascent of Information by astrobiologist Caleb Scharf. But to my mind, information-based takes on quantum mechanics are even less plausible than the interpretations that Maudlin scrutinizes. The concept of information makes no sense without conscious beings to send, receive and act upon the information.

Introducing consciousness into physics undermines its claim to objectivity. Moreover, as far as we know, consciousness arises only in certain organisms that have existed for a brief period here on Earth. So how can quantum mechanics, if it’s a theory of information rather than matter and energy, apply to the entire cosmos since the big bang? Information-based theories of physics seem like a throwback to geocentrism, which assumed the universe revolves around us. Given the problems with all interpretations of quantum mechanics, agnosticism, again, strikes me as a sensible stance.

 

MIND-BODY PROBLEMS

The debate over consciousness is even more fractious than the debate over quantum mechanics. How does matter make a mind? A few decades ago, a consensus seemed to be emerging. Philosopher Daniel Dennett, in his cockily titled Consciousness Explained, asserted that consciousness clearly emerges from neural processes, such as electrochemical pulses in the brain. Francis Crick and Christof Koch proposed that consciousness is generated by networks of neurons oscillating in synchrony.

Gradually, this consensus collapsed, as empirical evidence for neural theories of consciousness failed to materialize. As I point out in my recent book Mind-Body Problems, there are now a dizzying variety of theories of consciousness. Christof Koch has thrown his weight behind integrated information theory, which holds that consciousness might be a property of all matter, not just brains. This theory suffers from the same problems as information-based theories of quantum mechanics. Theorists such as Roger Penrose, who won last year’s Nobel Prize in Physics, have conjectured that quantum effects underpin consciousness, but this theory is even more lacking in evidence than integrated information theory.

Researchers cannot even agree on what form a theory of consciousness should take. Should it be a philosophical treatise? A purely mathematical model? A gigantic algorithm, perhaps based on Bayesian computation? Should it borrow concepts from Buddhism, such as anatta, the doctrine of no self? All of the above? None of the above? Consensus seems farther away than ever. And that’s a good thing. We should be open-minded about our minds.

So, what’s the difference, if any, between me and Gallagher, my former friend? I like to think it’s a matter of style. Gallagher scorned the choices of others. He resembled one of those mean-spirited atheists who revile the faithful for their beliefs. I try not to be dogmatic in my disbelief, and to be sympathetic toward those who, like Francis Collins, have found answers that work for them. Also, I get a kick out of inventive theories of everything, such as John Wheeler’s “it from bit” and Freeman Dyson’s principle of maximum diversity, even if I can’t embrace them.

I’m definitely a skeptic. I doubt we’ll ever know whether God exists, what quantum mechanics means, how matter makes mind. These three puzzles, I suspect, are different aspects of a single, impenetrable mystery at the heart of things. But one of the pleasures of agnosticism—perhaps the greatest pleasure—is that I can keep looking for answers and hoping that a revelation awaits just over the horizon.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

(2194) További angol viccek

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

1.) Amerikai tengerészgyalogos ezredes a reggeli eligazítás előtt kávét vesz az automatából, miközben a körülötte állóknak büszkén meséli: Éjjel a feleségem meglehetősen követelőző volt, elég keveset aludtam. Na erről jut eszembe, meg tudná nekem valaki mondani, hogy a szexben hány százalék a munka és hány az élvezet? Az őrnagy azonnal rávágta: 75-25 % a munka javára. Ez azonban nem nyerte el mindenki tetszését. A százados például az mellett állt ki, hogy az arány 50-50 %. Ekkor beállt egy kis csend, amit az arra járó közlegény bátortalan hangja tört meg: Uram, szerintem 100 % élvezetnek kell lenni. Az ezredes természetesen meghökkent a szavak hallatára és menten megkérdezte a közlegényt, hogy miből gondolja. Egyszerű – válaszolt a közlegény – ha csak egy kicsi munka is lenne benne, akkor a tisztek velem csináltatnák.

2.) Egy fiatal zsidó nő bejelenti az anyjának, hogy elválik a férjétől. A Jidise mama meglepődve kérdezi, mi okod van rá? Az a bajom – válaszol a lánya – hogy Jeff állandóan csak szexelni akar. Ebbe bele lehet őrülni. A vaginám átmérője 50 centes méretű, pedig amikor elvett feleségül mindössze 5 centes méretű volt. Erre a mama némi kioktatással elsorolta: Jeff egy multimilliomos, 12 szobás palotában élhetsz, Ferrari van a feneked alatt, heti 2000 dollár költőpénzed van, évente hatszor utazol el nyaralni és mindezt el akarod dobni magadtól ezért a nyavalyás 45 cent miatt?

3.) Egy ír férfi, aki már hosszú évek óta kerülte a templomot, elhatározza, hogy meggyón. Bemegy a templomba, megkeresi a gyóntató fülkét és belép. A fülkén belül bontatlan sörösüvegeket, szivarokat, és csokoládékat lát. A csodálkozástól nem akar hinni a szemének. Na ekkor látja, hogy jön a pap is, tart a gyóntatófülke felé. Erre megszólal az ír férfi: Elnézést atyám, de már nagyon régen gyóntam, azóta eléggé megváltozhatott a gyónás rendje, szerintem így nagyobb kedvvel jönnek a hívők gyónni. Erre a pap elég nyersen csak annyit mond: Mars ki innen, ez az én oldalam.

4.) Végül egy szőke nő vicc: Egy társaságban az egyik férfi kijelenti: A nők képtelenek egy titkot magukban tartani. Erre egy szőke nő így válaszol: Kizárt dolog. Én például 21 éves korom óta letagadom az életkoromat, és  sose fogom elárulni. Mire az előző férfi: Előbb vagy utóbb ki fog bújni belőled az igazság. Kétlem – válaszolja a szőke nő – ha 27 éven át nem árultam el, akkor sose fogom.

4.) Egy muzulmán arab egy szex hirdetésre válaszol. Itt az angol szavak félreértése adja a humort. Nem kell sok angoltudás a humor élvezéséhez. Csak bátran. Öt-betű hívők kíméljetek!

Name? – Abduk.A.R.

Sex? – Three to five times a week.

No, no, I mean male or female? – Male, female, somtimes camel.

Holy Cow! – Yes, cow, sheeps, animal in general.

But isn’t that hostile? – Hors style, poggy style, any style.

Oh, Dear! – No, no, deer, run too fast.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

(3659) mRNS vakcinák

János jóvoltából

megismerhetitek az mRNS vakcinák hivatalos tájékoztatóját, benne az mRNS vakcinák mellékhatásait.

Lehetséges mellékhatások: Mint minden vakcina, az mRNS vakcina is okozhat mellékhatásokat, amelyek azonban nem mindenkinél jelentkeznek.

Nagyon gyakori mellékhatások: 10 oltott közül 1-nél többet érinthet

  • fájdalom és duzzanat a beadás helyén
  • fáradtságérzés
  • fejfájás
  • izomfájdalom
  • hidegrázás
  • ízületi fájdalom
  • hasmenés
  • láz Ezen mellékhatások némelyike kissé gyakoribb volt a 12–15 évesek körében, mint a felnőtteknél.

Gyakori mellékhatások: 10 oltott közül legfeljebb 1-et érinthet

  • bőrpirosodás az injekció beadásának helyén
  • émelygés
  • hányás

Nem gyakori mellékhatás: 100 oltott közül legfeljebb 1-et érinthet.

  • rossz közérzet
  • megnagyobbodott nyirokcsomók
  • karfájdalom
  • álmatlanság
  • viszketés az injekció beadási helyén
  • allergiás reakciók, például bőrkiütés vagy viszketés
  • gyengeségérzés vagy energiahiány / álmosság
  • csökkent étvágy
  • fokozott izzadás
  • éjszakai izzadás

Ritka mellékhatások: 1000 oltott közül legfeljebb 1-et érinthet

  • átmeneti, egyoldali arcidegbénulás
  • allergiás reakciók, például csalánkiütés vagy arcduzzanat.

Nem ismert (a gyakoriság a rendelkezésre álló adatokból nem állapítható meg):

  • súlyos allergiás reakció
  • szívizomgyulladás (miokarditisz) vagy a szívet körülvevő hártya gyulladása (perikarditisz), amelyek légszomjat, szívdobogásérzést vagy mellkasi fájdalmat okozhatnak
  • az oltott végtag kiterjedt duzzanata
  • az arc duzzanata (előfordulhat olyan oltottaknál, akiknél korábban dermatológiai töltőanyagot alkalmaztak az arc területén).

A teljes 40 oldalas anyag itt található: https://www.ema.europa.eu/en/documents/product-information/comirnaty-epar-product-information_hu.pdf

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

(3658) Elégedetlenségünk tele

Tibor bá’ online

 

(Our Winter of discontent)

2021. A 89. év

Angliában gáz van. Illetve nincs. A magyar média is beszámolt róla, hogy üresek a benzinkutak, mert szállítási problémák adódnak. Nincs elég kamion sofőr. Kb. 100.000 hiányzik. Most, nagy hirtelen? Ugye, az Egyesült Királyság kilépett az EU-ból, a főleg kelet európai sofőrök hazamentek, és hívásra se akarnak visszamenni.

Már írtam, hogy amikor már komoly bajok lesznek a rendőrök is haza fognak menni a családjaik mellé, sőt, a kulcsfontosságú helyen dolgozók is. Én legalább is ezt tenném. Most ez történt kicsiben. Mindenki érzi a fújdogáló szelet, nem mennek vissza, ha baj van otthon a helyük. És baj az van.Néhány hónap alatt a gázár megháromszorozódott, az olaj ára is 80 $ fölé szökött, általános energiaár jelentkezik, felfelé araszolnak az élelmiszer árak is. Az időjárás hektikus, mezőgazdasági hozamcsökkenés várható, és akkor itt van a delta variáns is. Az életkilátások sötétek.

Angliában, már (kvázi) élelmiszerhiány van. Kiszállítási problémákkal kezdődött, majd az itt-ott üres polcokat látván, az emberek elkezdtek felhalmozni. Pozitív visszacsatolás a társadalomban. De, valójában mik történt?

A globalizáció gyönyörűen felépült, úgy működött mint egy svájci óra. A fogaskerekek precízen forgatták egymást, de egyben függtek is egymástól. A pandémia, ebbe a csodás szerkezetbe kiütött egy fogaskereket, csak egy kicsit, de az elég volt. A járvány néhány dolgozót elkapott, ezek nem mentek munkába. Kevesebb kamion volt az utakon, a kikötőkben kevesebb kipakolás történt. Az elektronikus alkatrészekből kevesebbet szállítottak, ami lelassítja gépkocsigyártást, stb.

Ezek a „kevesebbek” szép lassan felhalmozódtak, kapcsolódtak egymáshoz, hiányokat okozva. Ez utóbbi pedig az árak emelkedéséhez vezet.

Már régen írtam (többször is), a szelekció anyagi alapon fog történni. Legelőször a szegények fognak elhullani, akik nem képesek három-négyszeres, de akár ennél többszőrösebb árat is fizetni. Az emberiség beleesett saját csapdájába.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________