2021-11-20 nap bejegyzései

(3701) Cseresznye szüret

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

1950 tavaszán, éppen hogy befejeztük  technikum második évet, közölték velünk, hogy lehet jelentkezni cseresznye szüretelésre, ami alatt mindenki annyi cseresznyét ehet, amennyi belefér, és a munkánkért még pénzt is kapunk.

Tizenöt-tizenhat éves korban ki nem jelentkezik egy ilyen bulira? A szervezők közölték, hogy egy adott napon reggel 10-kor találkozunk a Nyugati előtt, a többit majd meglátjuk. Június volt, nyár, miénk a világ, össze is gyűltünk vagy kétszázan, mert a teljes V. kerületből verbuváltak minket.

A végén egy egész szerelvényt kaptunk, ami velünk kiindult a Nagy Alföld irányába. Fogalmunk se volt, hova megyünk. Volt velünk egy felügyelő tanár, de ő se tudta. Talán a mozdonyvezető, mert valahol a semmi közepén megállt a nyílt pályán, majd futótűzként terjedt az információ, hogy itt le kell szállnunk. Leszálltunk, és valaki vezetésével elkezdtünk menetelni valami felé. Közben nevettünk, énekeltünk és már a szájunkban éreztük a cseresznye ízét, annál is inkább, mert már piszok éhesek voltunk délután 3 óra környékén.

Néhány órával később megérkeztünk egy nagy méretű tanyára, ahol kijelöltek részünkre egy hatalmas istállót, hogy fészkeljük be magunkat. Az istálló padlójára le volt szórva szalma. Kiderült, hogy az lesz az ágyunk. Ez rendben lett volna, de mi lesz az ebéddel, illetve, most már, a vacsorával. Hát az nincs. OK, nekünk megfelel a cseresznye is, hol vannak a fák? Az sincs.

Akkor elővettem vidéki tapasztalatomat, amit a nyaranként eltöltött félegyházi időkből származott. Az ide vezető úton láttam burgonya földet és hagyma ültetvényt. A többiek, tősgyökeres pesti gyereknek ilyesmiről fogalmuk se volt. Kihúztam a burgonya bokrokat, levettem a gyökérről a nagyobb gumókat, tűzet gyújtottam és néhány osztálytársammal együtt kitűnő sült krumplit ettünk hagymával. Hogy a többiek mit ettek azt nem tudom, csak annyit, hogy a gazdaság igazgatója ígérte, holnap levágnak nekünk egy disznót.

Az ígérgetés után hamarosan besötétedett, levetkőztünk és bebújtunk a szalmaágyba. Ruháinkat a fejünk alá tettük a cipőket a lábunkhoz a szalmaágy szélére. Itt kezdődött a baj. Valaki kiment a vécébe, majd visszabotorkálása közben belebotlott egy cipőbe, amit felvett és dühösen elhajított. Egy elhajított cipő előbb vagy utóbb földre ér, esetleg valakinek a fejére. Ez estben ez törtét. Üvöltés, majd az üvöltő a cipőt tovább dobta.

Nem kell írnom, másodperceken belül a cipők tucatjai repültek a levegőben. Az egy szem tanár tehetetlen volt, mert a sötétben senki se látott, ő se. Úgy nem lehet fegyelmezni, hogy fogalma sincs kik a rendbontók. Persze, semmi se tart örökké. Hajnalban egy fél órán át a cipőket keresgéltük. Azért hajnalban, mert akkor keltettek fel és vittek ki minket a cukorrépa földekre. A feladat az volt, hogy a sorokba vetett cukorrépa palántákat ki kellett egyelni úgy, hogy kb. 50 centinként maradjon egy, lehetőleg a legfejlettebb palánta. Mindenki kapott két sort, és közölték, amint felérünk a dombra ott vár minket a reggeli. A reggelit nem láttuk, de a domb kb. 200 méterre lehetett.

A feladat egyszerű volt, csak éppen még sose csináltuk. Néhány perc után nyilvánvalóvá vált, hogy a domb tetejére estig nem érünk fel. Ekkor nekiláttam megszervezni a munkát. Egy ember úgy ment előre, hogy mind kihúzta a földből, egy ment után, aki 50 centinkén vissza nyomot egy palántát. Volt olyan érzésem, hogy ezek el fognak sorvadni, de a dolog nem érdekelt. A szocializmusban csak a mennyiség számított, az eredmény, a minőség nem.

Kilenc órára, korgó gyomorral, fel is értünk a domb tetejére. A többiek még a félúton se voltak, de amikor látták, hogy mi fenn vagyunk, otthagytak csapot-papot, és felrohantak. Kiderült, hogy meleg tejet fogunk kapni kenyérrel. Ez még a szocializmusban is sovány reggelinek számított, de aki éhes az nem finnyás. Kivéve, ha a tej odakozmál, mert az gyakorlatilag ihatatlan. Én kijelentettem, hogy nálam betelt a pohár és én most hazamegyek. Néhányan csatlakoztak hozzám, és elindultunk a földút felé, ahonnan bejöttünk a tanyára.

Néhány kilométer után becsatlakoztunk egy szilárd burkolatú útra, ahol leültünk és megvártuk amíg jött egy lovas kocsi. „Bátyám, merre van a legközelebbi vasúti állomás?” át pont az ellenkező irányba volt vagy 8 kilométerre, mint amit sejtettünk. Hát akkor gyerünk.

Vonat csak órákkal később jött, de estére megérkeztünk a Nyugatiba. Még éppen volt annyi idő, hogy elmenjek az Állatkertben rendezett utcabálra, ahová a belépés ingyenes volt, és az oroszlán ketrec környékén fel lehetett szedni egészen rendes csajokat is a „sétahajó lágyan ring a Dunán” dallamára.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!