Tibor bá’ csodálatos női

A nyolcvanas évek elején Erdélybe látogattunk. Jó sokáig időztünk a Szent Anna tó körül, és mire elindultunk egészen besötétedett. Visszafelé jövet a semmi kellős közepén egy magányos nő bandukolt és a reflektor fényében bizonytalankodó mozdulatokkal stoppolni próbált. Természetesen bevettük a kocsiba és egészen Csíkszeredáig vittük, ahol szállást akartunk magunknak keresni. Csíkszeredáig az út jó néhány kilométer, az utak minősége miatt a sebesség alacsony, szóval volt idő az összeismerkedésre. A végén ő szerzett nekünk szállást egyetlen éjszakára az elvált nővérénél.

Háziasszonyunk, aki különben hivatását tekintve ápolónő volt, másnap az istennek se akart utunkra engedni, amit elsőre szélsőséges vendégszeretetnek vettem, de a végén kiderült, hogy nem egészen erről van szó. Nem részletezem a dolgot, az Irén névre hallgató hölgy, bakfis lányával együtt át akart telepedni Magyarországra, ami akkoriban nem volt túl könnyű dolog. Oknak az idő előtti megözvegyülését nevezte meg. Teljes erejében lévő tornatanár férje egyik napról a másikra elhunyt.

Mérlegelve a helyzetet, – a milyen hülye vagyok – belevágtam a dologba. Néhány hét alatt „kerítettem” egy férjjelöltet Magyarországon, mert az áttelepülés kizárólag házasság útján volt lehetséges. Aztán még néhány hónap, amihez már természetesen nem volt semmi közöm, és Irén, Gabi lányával együtt már itt is voltak. Kiderült, hogy az erdélyi ápolónőképzés több száz százalékkal alaposabb, mint a magyarországi, de ezt itt nem méltányolták. Ezért aztán csak egy elfekvőben talált magának alkalmazást, ahol a szakmailag a legjelentéktelenebb munkát bízták rá, természetesen jelentéktelen fizetésért.

Ennek ellenére az erdélyi anya és lánya mégiscsak sínen voltak, de azért levelezés útján tartottuk a kapcsolatot, mert a magyar férjjel Veszprémben laktak, én meg ugye Budapesten. Aztán teltek a hónapok és a nem túl idős férj átszenderült a másvilágra. Na ekkor derült ki, hogy a ház, amiben laktak, nem a férj nevén volt. Irén és lánya földönfutókká váltak.

Helyesbítek, váltak volna, de az elfekvőben elfeküdt egy nem túl idős, de eléggé beteg nő, akit férje naponta látogatott. Isten pedig közbeszólt. Amikor kiderült, hogy az elhunyt férj házához Irén nővérnek semmi köze, az elfekvő hölgy hirtelen elhalálozott, akinek a megözvegyült férje felajánlotta lakásának felét ingyenes albérlet céljából. Aztán ez az albérleti viszony szinte percek alatt valahogy átváltozott élettársi viszonnyá, mely tényt Irén nem győzte közölni fűvel és fával.

Az előbb emlegetett Isten azonban mindig jelen van, így történt, hogy Miklóst, az élettársat két nap alatt elvitte egy megfázás. A temetésre eljöttek a más városban lakó nagykorú gyermekek is, akik közölték Irénnel, hogy vége az albérletnek. Irén azonban beintett. Az ő álláspontja szerint az albérletnek már réges-régen vége, sőt most már az élettársi viszonynak is, de nem következmények nélkül. Pinahasználati alapon igényt tartott a lakásra.

Azt már mondani se kell, hogy per lett a dolog vége, aminek végkifejlete egyezségbe torkolt és Irén immáron főbérlővé vált. Élete szinte már boldognak volt mondható. Önálló lakás, kiházasított lány, jó beosztás a füredi szívkórházban. Szóval minden volt, csak még egy kellően fejhető férj kellett volna.

Közben ez a fránya Isten megint a segítségére sietett. Akkoriba hívott fel Soos Imre barátom Ausztráliából, hogy két infarktus után visszavonult az üzleti életből, hazajön Magyarországra nősülési szándékkal. Mivel Irén és Imre között volt vagy 15 év kor- és vagy 2 millió dollár anyagi különbség, összehozás végett Imrét feleségem és én egy kora nyári hétvégé levittük Veszprémbe.

A dolog zötyögve ment. Imre fél fejjel volt alacsonyabb Irénnél, amit Irén fanyalogva fogadott. Hamarosan közék ült a meglehetősen hűvös közöny és csendben vártuk immáron mind a négyen, hogy elteljen a nap és mi, a látogatók, visszamenjünk Pestre. Ekkor azonban egy turisztikai látvány miatt Imre felment 6 lépcsőfokot, aminek a végén zilálva kezdte venni a levegőt. Erre Irén arca felvirult és boldog elégedettséggel fordult felém,

• Te ez az Imre szíves.
• Persze – válaszoltam – volt már két infarktusa.
• Ezt eddig mért nem mondtad – kérdezte szemrehányóan.
• Gondoltam majd megbeszélitek, amikor rákerül a sor.

Mert hát ki a fene tud egy elfekvőben, elfektetéshez szokott ápolónő fejével gondolkodni. Csakhogy a szituáció varázsütésre megváltozott. Irén heves udvarlásba kezdett. Igen ez a helyes kifejezés. Irén udvarolt: így Imre, úgy Imre, ugye te nem mész vissza Pestre a Tiborékkal. Ha kell, kivehetek néhány nap szabadságot is.

Micsoda metamorfózis! Nem akartam hinni a fülemnek. Nézek a feleségemre, aki alig bírja visszatartani a kuncogását.

• Te érted ezt? – kíváncsiskodom.
• Értem hát.
• Hát akkor mi van?
• Mi van, mi van? Irén halált szimatol.
• Halált? – képedtem el.

A gyors változást Imre is észrevette és határozottan közölte, hogy jön velünk vissza Pestre, mert másnap reggel van egy fontos találkozója. Ami azt illeti volt is, életében utoljára.

______________________________________________________________

Imre másnap reggel rosszul lett, kihívta a mentőket. Hatodik emeleti bérelt lakásából még kiszólt a ház elé érkező mentőknek, hogy nyitva hagyta az előszoba ajtót. A felérkező mentők már nem tudták újraéleszteni. Irénnel telefonon tudattam a tény, aki „hogy én milyen kurva peches vagyok” felkiáltás után lecsapta a kagylót.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
____________________________________