(VM-205) Maróni

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~ab107A „legsötétebb” napon, december 21., délután négyre már alig marad a világosságból, és hol van még az este. Főleg ebből adódott, hogy az emberiség iparkodott kitalálni olyasmiket, ami kellemesít ezen a borún, ami iparkodik elfelejtetni velünk ezt a lehangoló körülményt. Nem akarok szentségtörő lenni, de ez is belejátszik a karácsonyi készülődésbe, mert Ausztráliában [ahol decemberben van nyár] ennek az aprólékos gondoskodásnak híre – hamva sincsen. Adventi készülődés, Luca napi játékok, dobozok nyitogatása, szinte szertartásos bevásárlás és sütés-főzés, rokoni látogatások, lámpafény alatti korcsolyázás, hóemberépítés, mind-mind azt a célt szolgálja, hogy segítsen kihúzni az időt a tavaszi „feltámadásig”. De aztán elmúlnak az ünnepek, és a tél még javában ül a nyakunkon, amit apróságokkal iparkodunk megédesíteni. Gyerekkoromban még szokás volt forró sült tököt árulni az utcán. Ez valahogy kiment a divatból, de jó ideig megmaradt a sült gesztenye, azaz a maróni árusítás – elfogadható áron. A sütögető néni nem extraprofitot akart bezsebelni, hanem „szolgáltatott” és közben elbeszélgetett a vevőivel, mielőtt hazament szobakonyhájába élni özvegyi életét. Ezzel párhuzamosan árulták a pirított tökmagot és a szocsolát, valamint a pattogatott kukoricát, ami időközben popcornná változott, előállítása ipari méreteket ölt, és jól fűtött mozikban lehet majszolni liter számra. Elmarad a hideg ujjak belemártása a kipattogzott meleg kukoricák közé, miközben laposra taposhatjuk a frissen hullott havat. A gesztenyét se zabáltuk fel lóhalálban, hanem a markunkba szorongattuk egy ideig, mert jólesett a melegsége. A napközi iskolából délután 5-kor engedtek haza, de mindenkinek a kezébe nyomtak egy frissen sült, egész burgonyát, amit kellemes volt elmajszolni az úton hazafelé.

A Föld másik oldalán ezekre nem volt szükség, így nem is léteztek. Negyven fokos melegben nevetségesen hatottak a csilingelő szánkók hangját utánozó karácsonyi énekek, na meg a levelező lapok a havas tájban elbújó apró templomocskákkal ott, ahol élő havat még senki se látott generációk óta. Szerencsére nem tartott túl sokáig. Még kellő időben átjöttünk Európába. Tudom, hogy ma ide-oda röpködnek a rokonok, de akkor az Európai utazás költségei igen jelentősek voltak a fizetésekhez képest. A hajó vagy repülőjegy árának az összegyűjtése komoly gondot okozott, és sose lett volna meg időben, ha nem találok ki egy igen jövedelmező elfoglaltságot, de ez egy külön történet. Minden esetre még így is „off season” alatt utaztunk, mert akkor jóval olcsóbb volt a jegy. Ez viszont azzal járt, hogy február végén kötöttünk ki Nápolyban, ami ugye még dél Olaszországban is telet jelent. Nápoly februárban egy szörnyű hely, ezért gőzerővel téptünk fel Rómába, ahol kilépve a pályaudvarról az előtte elterülő térre, az első amivel találkoztunk az utcai sült gesztenye árusítás volt. Végre a jó öreg Európa, ahol decemberben tisztességes tél van, nem pedig aszfaltolvasztó meleg. Ilyen az ember, az kedves neki, amibe beleszületik.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

13 gondolat erről: „(VM-205) Maróni

  1. “Ilyen az ember, az kedves neki, amibe beleszületik.”

    Hát igen… Ez a kultúrális kötődés.
    Ezért olyan fontos a legtöbbeknek, hogy a az elemi ösztönök kielégítése felett még legyen valami az életében.

  2. Tibor ba, bar meg nem szoltam hozza sosem ,viszont most megkernelek arra h a posztban hasznalt extraprofit szot definiald kerlek. Blogod olvasasa soran nagyon inteligens embernek “ismertelek” meg, epp ezert tanacstalanul allok a fenti frazis hasznalata elott.

  3. 2.
    Szerintem az extraprofit a pofátlan nyerészkedés szalonképes álarcba bújtatott formája.

  4. 2:
    Már Marx egészen világosan definiálta a fogalmat:
    Az extraprofit az, ami az adott társadalom átlagos profitmértékét meghaladja (haszon/befektetett tőke, nem összes profittömeg!).
    Ez társadalomtól, időtől függő változó, a lényeg az átlagostól nagyobb mértéken van.

  5. 2. A legegyszerűbb definíció: túl nagy árrés.
    Ez hasonló a kamat és az uzsorakamat közötti megkülönböztetéséhez. A kapzsiság a hét fő bűn egyike.

  6. 5 PZuj
    Azért egy pillanatra én is elgondolkodtam ezen az extraprofiton.
    A profit mértéke végülis bizonyos mértékben korlátozott, önmagát vissza kellene szabályoznia, mert ha túl magas, akkor le fog esni a kereslet, és így a végül önmagának is veszteséget okoz a cég.
    Elvileg minden termelő-szolgáltató arra az árszintre fog törekedni, amely a legnagyobb hasznot termeli, és ez a mindenkori piaci viszonyoktól függ. Fújhatom, ha igen magas az egységnyi befektetésre eső profitom, ha cserébe szűkítem a piacomat, amely így nagyobb kiesést okoz.
    Ezt az extraprofitot szerintem csak ott lehet megvalósítani, ahol olyan alapvető igények kielégítéséről van szó, amit senki nem tud megspórolni, kénytelen megfizetni, akármennyibe is kerül.
    Ezt viszont a konkurenciának kellene kapásból letörni normális piac esetén.
    Magyarul, csak ott lehet extraprofitot képezni, ahol az illető cég egyeduralkodó, illetve ha kartellezik a teljes szegmens.
    Nem vagyok jártas a közgazdaságban, de józan paraszti ésszel én így látom.

  7. 7:
    Ez elméletileg korrekt, bár van egy jó adag tehetetlenség. Viszont vannak más tényezők is. Ebben az esetben a társadalom beidegződése. A rendszerváltás előtt az OTP korrekt volt, de a szabályok nem kedveztek az embereknek. A kölcsönadás bizonyos kegynek számított. Nem egyszer meg kellett vesztegetni az OTP alkalmazottat. Például, amikor lakás felújításra vették fel a kölcsönt, de Skoda 120-at vettek belőle. Az OTP ellenőrt meg kellett kenni, hogy “lássa” a lakás felújítás nyomait. A társadalom tehát kegynek fogta fel a bankkölcsönt és bármit aláírt (az úgyis törvényes alapon) csak adják már a pénzt. Ezt a jelenséget a bankok pontosan ismerték, és ki is használták.

  8. 7.
    “önmagát vissza kellene szabályoznia, mert ha túl magas, akkor le fog esni a kereslet…”

    Ez csak azokban a vegytiszta rendszerekben van így amit a liberális gazdaságtankönyvek próbálnak felvázolni.
    A valóban fontos ágazatokban soha nem működött a kereslet-kínálaton alapuló önszabályozás, legkevésbé a pénzszektorban.
    Extraprofit valóban ott lehetséges, ahol az egyik fél ki van szolgáltatva, anyagilag, pszichésen vagy intellektuálisan.

    A többi területekre is belopódzik az egyre kifinomultabb marketing, ami a tudatalattin keresztül próbálja megfogni az “üzletfeletket” és nem a valós kerelet alapján.

  9. Bocs hogy kicsit off, de pont most

    100 éves a FED…

    Szerintem megérne egy misét.

  10. 10:
    Igen, a karácsonyi szünetben, sutyiban fogadták el a törvényt. Megemlékezés? Minek? Ez különben is Arma szakterülete. 😀

  11. 11.
    Megemlékezés?
    Azért nem baj, ha időnként fókuszál az ember.
    100 év elég kerek.
    Ha minden igaz, kontextusba helyezi a devizahitelesek ügyét is, mint ahogy minden mindennel összefügg.
    Szerintem kevés nagyobb hatású döntés született az elműlt 100 évben.

  12. 7:
    “Magyarul, csak ott lehet extraprofitot képezni, ahol az illető cég egyeduralkodó, illetve ha kartellezik a teljes szegmens.”

    A monopóliumnak több fajtája van: a természetes pl. földrajzi ( szentkirályi ásványvíz csak egy van, mivel egy lelőhely van) és a mesterséges pl. nemzeti dohánybolt vagy túl nagyra “nőtt” iparági mammut.

    Ezen kívül Marx még definiálja a technikai extraprofitot is.
    Ez is egyfajta monopólium, ez az új fejlesztések, felfedezések piaci árban jelentkezik. Lásd pl. egy technikai termék új számítógép, tablet, mobil árgörbéjét.

    Ezt a fajta extraprofitot részemről tudnám tolerálni, de csak akkor, ha nem 50-100 évre szólnának a szerzői jogvédő és szabadalmi törvények.

    A technikai extraprofit addig él, amíg a termék új és csak egy vagy kevés szereplős a piaca.

    A piaci verseny fontos az extraprofit letörésében, de ha a monopólium megveszi kilóra a szabályozó hatóságot, akkor az állam ezt a szabályozó szerepét nem tudja betölteni (pl. trösztellenes törvények).

    Ez az egyik baja a mai kapitalizmusnak, hogy a verseny miatt óhatatlanul kialakuló monopóliumokat időről-időre nem vágja vissza.

    “A profit mértéke végülis bizonyos mértékben korlátozott, önmagát vissza kellene szabályoznia, mert ha túl magas, akkor le fog esni a kereslet, és így a végül önmagának is veszteséget okoz a cég.”

    Ez szabad versenyben működhet, de pl. a bérek leszorításban is látható, hogy a rövidtávú és a hosszútávú érdekek ütközésekor általában a rövidtávú érdek győz.

    Monopólium esetén a vállalatnak optimális ár magasabb, mint szabad verseny esetén ( az emelkedő ár miatti keresletcsökkenést is figyelembe véve).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük