(VM-142) Mit szólna a hadnagy elvtárs…?

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Azt már valamennyien tudjátok, hogy három évig volt rajtam egyenruha, méghozzá szovjet mintájú. Az egyetlen megmaradt fényképemet már fel is raktam 1- 2 évvel ezelőtt, de sok részlettel még nem álltam elő. Az első év eltelte után harmadmagammal áthelyeztek egy tisztiiskola tanszékére csicskásnak, a jelenlegi Petőfi laktanya egyik épületének legfelsőbb emeletére. Ott mindenki vagy tiszt volt, vagy növendék, kivéve hármunkat. Hatalmas vasrácsos kapuval elzárva, nem csak a civil élettől, de még a laktanya többi részétől is. Kurvára titkos kiképzést folyt. Ilyen körülmények között természetesen nem lehetett velünk úgy bánni, mint ahogy ez szokás volt az ezredeknél. Azt is mondhatnám, hogy el voltunk kényeztetve, igaz alaposan megdolgozattak érte. A tanszékvezető egy Ludovikát végzett, „horthysta” tiszt volt, aki a két háború között még Oxfordot is megjárta, és persze kifogástalan úriember, aki éppen akkor lett előléptetve alezredessé, bár pontosan tudta, hogy mihelyt kineveli az utódját, már mehet is nyugdíjba. 1955-őt írtunk és a többi Ludovikás már évek óta a nyugállományát koptatta, csak Jámbor alezredes volt kivétel, de már ő se sokig.

Természetesen mi, csicskások nem voltunk közvetlenül a tanszékvezető alezredesnek alárendelve, volt közben egy főhadnagy is. Aki már nem volt katona, annak elárulom, hogy létezett egy úgynevezett „szolgálati út”, vagyis mi csak a főhadnagyhoz fordulhattunk, aki ha nem volt illetékes a témában, akkor felterjesztette az alezredeshez. Csakhogy néhány hónappal később ez már nem nagyon volt betartva. Jámbor alezredes hamar kitalálta, hogy a csicskások polgári származásúak, míg a tisztjei „népi” származásúak voltak. Hadászati témákon túl, velünk jobban szót értett, mint a tisztjeivel. Szóval az utolsó évben (1956) már alaposan el voltunk kanászkodva. Például hadgyakorlat közben a Velencei tótól felugrottunk Budapestre egy kis fagylaltozás végett, majd nem értünk vissza a szolgálatba helyezés idejére, és így kiderült a jogtalan eltávozás. A Juhász hadnagy kajánul közölte velünk, hogy menjünk csak be az „öreghez”, és röhögött hozzá. Jámbor persze alaposan lebaszott minket, de nem tudott elfojtani egy kaján mosolyt az orra alatt. Egész biztos szombat este elmesélte a tiszti klubban, hatalmas röhögés közepette, milyen belevaló katonái vannak, hadgyakorlat közben elmentek Pestre fagyizni.  Miközben hencegés helyett át kellett volna minket küldeni a katonai ügyészségre, a Fő utca 2-be. Helyette visszaérkezés után, szombat este levittek a laktanya fogdájába 14 nap elzárásra. De hétfőn reggel már lejött értünk Juhász hadnagy, mert munkánk nélkül leállt volna a tanszék. Persze délután 5-kor visszavittek a fogdába másnap reggel 8-ig, de aznap már le se vittek. Így lett a 14 napból 3, aztán mindenki megfeledkezett róla.

1956. október közepén jártunk, 4 hét hiányzott a leszereléshez, és persze még mindig honvédek voltunk. Felteszem Jámbor elképzelése az volt, hogy így is elég öntörvényűek vagyunk, ha előléptet tiszthelyettessé, akkor meg pláne. Csak hát akkoriban nagyon meleg kezdett lenni a hidegháború, nem látszott lehetetlennek egy III. világháború kitörése (már akkor is). Így aztán kértem egy kihallgatást a tanszékvezetőnél, amire Juhász hadnagy (a „szakasz” parancsnokom) csak annyit mondott, „menjen be Antalffy elvtárs”. Bementem, megálltam az „öreg” íróasztala előtt 3 méterre, aki fél percig fel se nézett, én meg álltam. Majd megszólalt – Na, mit akar? – alezredes elvtárs szeretnék tizedes lenni. – becsületére legyen mondva a szeme se rebbent a meglehetősen szokatlan eljárás hallatán, végül reagált – előrelátó Antalffy elvtárs, előrelátó. Aztán egy fél perc néma csend, ami alatt tovább olvasta, amiben megzavartam. Végül fel se nézve a kezével háromszor is intett, mintha valami kellemetlen rovart akart volna elhessegetni magától, hogy távozzak. Másnap este kihirdették, hogy soron kívül előléptettek tizedessé.

De a legnagyobb teljesítményt az április 4.-i felvonulás előtt nyújtotta. Közbe kell szúrnom azonban néhány dolgot. Először is, szovjet mintára előírás volt, hogy laktanyán belül, amikor egy honvéd összeakadt egy tiszttel, a találkozás előtti utolsó 3 méteren díszmenetet kellett járni, ami azt jelentette, hogy a csizmát alaposan a földhöz kellett csapni. Ennek a rendelkezésnek minden valószínűség szerint a kiskatonák megalázása volt az oka, hogy az egyéni gondolatokat kiirtsák a fejükből, és csak parancsot végrehajtó bábúk legyenek. Ne is mondjam, hogy utáltuk, mert elképesztően kellemetlen volt. Ha átmentem az udvaron minimum 10 tiszttel találkoztam, és mindnél oda kellett csapkodni a lábamat. Persze a 3. évben már nemigen tartottuk be, jobban mondva inkább csak imitáltuk.

Az április 4.-i felvonulásra több vidéki alakulatból is felvezényeltek egységeket a Fővárosba, akiket a budapesti laktanyákban szállásoltak el egy-két napra. 1956. április 3.-a ragyogó napsütötte hétköznap volt, a laktanyánk teli vidéki alakulatokkal. A hatalmas udvaron elképzelhetetlen nyüzsgés volt. Átmenni rajta kizárólag díszlépésben volt lehetséges, mert a tisztek egymásután jöttek-mentek. Jöttem az ebédlőből, néztem a második (legfelső) emeleten lévő folyosónk ablakát, ahol a nyitott ablakban, szokatlan módon Jámbor alezredes is élvezte a tavasz első napsugarait. Ekkor velem szemben jött egy ismeretlen tüzér hadnagy, nyilvánvalóan egy felvezényelt egység parancsnoka. Én meg ímmel-ámmal tisztelegtem. A hadnagy se volt rest, leállított, és visszaküldött 10 métert, hogy jöjjek újra és tisztességesen verjem oda a talpam a kövezethez. Igen ám, de ezt a jelenetet Jámbor végignézte az ablakból, kihajolt és lekiabált a hadnagynak, hogy menjen fel hozzá. Vidéken az alezredes ritkaságszámban ment, a hadnagy söpört fel, mint a fene, én meg szép lassan mentem utána. A folyosón értem hozzájuk, ahol a hadnagy vigyázban állt Jámbor előtt, aki folyamatosan beszélt hozzá, miközben a hadnagy arca olyan vörös volt, mint a főtt rák. „Mit szólna a hadnagy elvtárs, ha elküldeném a kurva jó édesanyjába? Mit szólna a hadnagy elvtárs, ha……  mit szólna a hadnagy elvtárs, ha….” Szóval lebaszta, mint a pengős malacot, de minden mondata elé kitette „mit szólna”. Kvázi nem küldte sehova, csak megkérdezte, ha küldené, mit szólna. Mit szólna? Mit szólna? Nyilván jelentené a parancsnokának, de minek után nem küldték el, csak érdeklődtek nála., amit az alezredes három beosztott tisztje is tanúsíthatna, ha szükség lenne rája. – Szóval ilyen elegánsan én még nem hallottam valakit elküldeni a legtrágárabb helyekre. Ez volt az a régi, Ludovikás kiállás a beosztottakért, aminek következtében a legénység tűzbe ment a tisztekért.

Jámbor alezredes 90 éve lehetett kadet egy olyan világban, amit joggal sírhatnak vissza azok, akik egyáltalán tudnak arról, hogy ilyen világ is létezett.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
___________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

11 gondolat erről: „(VM-142) Mit szólna a hadnagy elvtárs…?

  1. VíííígyÁzz!!
    Fogadás Pilisborosjenő felől,
    Tiszteeelegj!!

    A Pákozdi csata évfordulója és a volt Néphadsereg napja alkalmából szeretettel és tisztelettel köszöntöm a honvéd esküt tett, surcit húzott, a szolgálati idejét tisztességgel lehúzott, sorállományú sorstársaimat! Ez a nap és ez a poszt jó alkalom, hogy felidézzük katona korunk szívszorító és nem kevésbé megröhögtető végeláthatatlan történeteit! Ehhez kívánok
    ERŐT, EGÉSZSÉGET!!

    Díszlépés…előre, in..dulj!!
    ..papalipapalipampampam…..

    Piheeenj!!

  2. “egy kettő egy kettő”

    Elég lett volna az egy 🙂

  3. 3 Observer
    Nem direkt volt, a kisbuta mobilomon nem minden működik úgy mint a PC-n!

  4. Azért érdekes ez a katonaság dolog. A maga hülyeségei mellett egy meghatározó élmény azoknak, akik végigcsinálták, még Tibor bá is (80 felett!) szükségesnek tartja előhozni. Amúgy egy kis gatyába rázás nem ártott meg valószínűleg egyikünknek sem, így utólag belegondolva.

  5. Atya Úristen! De utáltam!
    Sőt, évekig még azt is, aki egyenruhát viselt! 🙂

  6. 4:
    Szar volt az úgy ahogy volt. Az más kérdés, hogy 20 év körül az ember nagyon akar élni, és a szarban is feltalálja magát. Három éven át vártam a leszerelés pillanatát, ami 1956. november 10. lett volna. Elhatároztam, hogy a Budakeszin lévő laktanyából gyalog fogok bemenni Pestre, valószínűleg esőben, de nem bánom. A sors még ettől is megfosztott, mert 18 nappal korábban volt október 23. November 10-én Bécsben voltam, ami kissé akadályozta a leszerelésemet. Arról nem beszélve, hogy közben kétszer is áthelyeztek másik laktanyába. Október 23-án Szentendrén voltam.

    Egyet szeretnék érfteni azzal az elképzeléssel, hogy “gatyába ráz”. De ez hülyeség. Akit normális szülők, normális családban nevelnek, azt nem kell gatyába rázni. Az pedig végképp más dolog, hogy szerintem manapság egyik sincs.

  7. 4: ” Akit normális szülők, normális családban nevelnek, azt nem kell gatyába rázni.”

    Szerintem nem is a gatyába rázás a lényeg, hanem a mai fiatalok nem tudnak közösségben élni, és gondolkodni! Hogy akartok tőlük bármilyen közös, határozott fellépést várni, ha ezt soha nem tanulták meg?
    Ezen kívül, hogyan várjuk el tőlük a haza védelmezését, ha ezek azt sem tudják, hogy a géppisztoly melyik végén fog elsülni…. 🙂
    Én sem szerettem katonának lenni, de utólag már csak a jó emlékek maradtak meg az egészből.
    Volt egy kiképző őrmesterünk, akit nagyon utáltunk, adott is rá alkalmat sokszor. Viszont annyira őszinte volt hozzánk, hogy amikor egy utálatos feladatot adott ki nekünk, utána mindig elmondta, hogy :
    ” -Ha valakinek nem tetszik a feladat, az anyám neve Kis Piroska…. ”
    🙂

  8. Benne lenni nem volt egy felemelő élmény, de utólag az idő mindent megszépít, ma már jobban értékeli az ember a humoros mozzanatokat is, ami akkor nem tűnt annak.
    Bennem akkor rövid idő alatt összeomlasztották a tisztességbe, becsületességbe és értelembe vetett hitet. Megmutatták, hogy van élet ezeken kívül is, még ha nem is valami élvezetes.
    Én diploma után kerültem a seregbe, mert az iskola előtte felmentést adott, így 23 évesen pottyantottak a sorállomány közé.
    Hát, az valami lélekemelő volt, mikor a szobaparancsnok elvezényelt másodmagammal, hogy -mivel fűtési szezon lejártával már nincs tüzelőolaj, viszont hideg volt – menjünk fűtőolajat lopni valamelyik egységtől, de piszkosul nem érdekli, hogyan csináljuk, csak hozzuk az anyagot. Ez számomra keresztrefeszítés volt, mivel életemben nem nyúltam más ember tulajdonához, de az adott helyzetben nem volt kiút.
    Végül a lezárt központi tárolót támadtuk meg, ahol szögesdrótos kerítést kellett mászni, a hordó menetes dugóját kulcs híján egy a környéken talált szögletesre kalapált csővel nyitottuk ki, majd amikor a megtöltött marmonkannákkal útra készek voltunk, egy borízű hang megszólalt mögöttük:
    -Maguk meg mit csinálnak itt, katonák?
    Maga az ügyeletes tiszt, közismerten az ÜTI kapott el bennünket. De azért itt is lehetett találkozni emberséges lényekkel, az ÜTI egy pályája végén járó tiszt volt, aki miután meghallgatta az előzményeket megenyhülten dörmögött:
    -Na jól van, majd én megtekerem annak a tizedesnek a tökét…
    Elhurcolt bennünket a század ügyeleteséhez, ahol ő is előadta a magáét, felszólította a tisztet, hogy aztán regulázza meg azt a szobaparancsnokot, aztán ott hagyott bennünket.
    Akkor jött számomra a második meglepetés. A tiszt és kompániája elmeséltette velünk az egész történetet, amit én szörnyen szégyelltem, míg ők – gondolom egy pár pohár konyakkal a gyomrukban – rendkívül viccesnek találtak, jókat nevetgéltek rajta, majd hogy teljes legyen a szórakozás, lehívatták a tizedest is, akit jól lebasztak, de semmi komolyság nem volt az ügyben. Még valami olyasmi is bujkált a hangjukban, hogy az ÜTI, az a vén marha milyen komolyan beleélte magát a helyzetbe.
    Akkor azt mondtam magamba, hogy a sereg csak arra jó, hogy a tisztességesen nevelt fiataloknak megmutassa, hogy “az élet nem habostorta”, hogy egy klasszikust idézzek, és a becsület és tisztesség fogalmát itt jó, ha elfelejtik, különben sokszor beleverik az orrát a szarba. A tiszti állomány semmivel nem volt erkölcsösebb, mint az alatta működő gépezet.
    És mégis, volt valami hasznos ebben, így utólag nézve, mert széttörte azokat az illúziókat, amelyek jellemzőek voltak a hozzám hasonló hátterű emberkékre, felkészítették arra, hogy a civil életben sokszor fognak ilyen mentalitással, disznóságokkal találkozni, de ebbe még nem kell belehalni, az élet megy tovább.
    Bizony, leszerelés után a munkahelyen is érték inzultusok, igazságtalanságok az embert, de a sereg után ezeket már érett lelkinyugalommal tudta kezelni, túl volt rajta, mint egy gyerekbetegségen.
    De azért azt is felmértem, hogy különbözőek vagyunk, voltak ott olyan fiatalok is, akiknek határozottan épülésére szolgált a sereg, mert otthon még durvább volt a helyzet, számukra ez kultúrhely volt. 🙂

  9. Pardon, a fő poént elcsesztem, hiába, már nem a régi a memóriám.
    A kihallgatásunkat végző ügyeletes a beszámoló végén még azt is megkérdezte, hogy mi lett az ellopott gázolajjal. Mire én közöltem:
    – Jelentem itt van a két kanna az ajtó mellett.
    Na, ezen aztán nagyon jót röhögtek…

  10. A 3 év szolgálati időt hallva elborzadok.Részemről a másfél év is hosszúnak tűnt a budapesti Dobó laktanyában és részben Cegléden,ami igazi leprás cigánytanya volt ostoba alkoholista tisztekkel.Feltűnt hogy mindenki lop mint az őrült.Főként gázolajat.Nekem nem tetszett az egész.

  11. Még valami.Ez fontos ,mert egyesek el sem fogják hinni.Egy nagy darab kövér őrvezetőnek olyan büdös volt a lába a surranótól,hogy amikor levetette-egy emelettel lejjebb is éreztük a szagát.Ment a nagy szentségelés,szidták a hájfejű alakot.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük