(ACs-33) Azok a csodálatos nők – A nő nem felejt

Tibor bá’ csodálatos női online

 

~q228Nyolc-tízéves korom között a Bezerédj utcában laktunk, ami a VIII. kerületben a Rákóczi úttal futott közvetlenül párhuzamban. Kis, csendes utca volt, minimális forgalommal. Naponta csak néhány lovaskocsi ment át rajta, amikor kenyeret szállítottak a házunk földszintjén lévő fűszereshez[1] vagy az utcára nyíló borpincébe hoztak vagy éppen vittek bort hordószámra. Személygépkocsi ritkán tévedt arra, jó esetben hetente egyszer.

Békének álcázott háborús idők voltak. Reggel anyám kinyitotta az ajtót,a küszöbről bevette az odahelyezett liter tejet, és egy stanicliba rakott 6 zsömlét, amiből percek alatt reggeli lett. Az „elemi népiskola” hat házzal volt odébb a sarkon túl, ahonnan déli tizenkettőkor már haza is engedtek. Ebéd után miénk volt az utca, meg az egymással szemben álló két ház udvara, ahová drótostótok, verklisek és utcai mutatványosok tértek be, cselédlányok verték prakkerekkel a szőnyeget, a vice felmosta a követ, a házmester pedig oda állt ki pörölni velünk, mert szerinte túl hangosan kiabáltunk.

Na, akkor egy kicsit megszeppentünk és vagy kibaktattunk a Tisza Kálmán térre, ahol a háborúra való tekintettel virágok helyett káposztát termeltek az ágyásokban, vagy csendben legyeket kezdtünk fogdosni a ház napos oldalán, azon versenyezve, ki talál nagyobbat. Ha valamelyikünk valahogy szert tett egy igazi játékra, úgy értem olyanra, amit boltban lehetett kapni, akkor a többiek napokig jártak csodájára. Persze találtunk magunknak egyéb szórakozást is.

A szemben lévő házban lakott Pötyi, egy nálam másfél évvel fiatalabb, vörös hajú, szeplős kislány, aki egy alkalommal megfogta a kezem, és elhúzott a hátsó lépcsőhöz, amit csak a cselédlányok használtak. Amikor megérkeztünk a „titkos” helyre, Pötyi a fülemhez hajolt és azt súgta, legyünk szerelmesek. Részemre a dolog rendkívül izgalmasnak tűnt, ezért aztán azonnal beleegyeztem. Akkor most mától kezdve szerelmesek vagyunk – jelentette ki Pötyi. Igen, igen – válaszoltam nagy lelkesen, de itt megakadtam, mert fogalmam se volt, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, de Pötyi megmagyarázta – ezentúl azt kell tenned, amit én mondok.

Ez ugyan egy kicsit fenyegetőnek tűnt, de ha ez az ára a szerelemnek, akkor ezt el kell fogadni. Végül is anyámtól többször hallottam, hogy apám minden jött-ment kurvába beleszeret, ami ezek szerint egy elfogadott dolog lehetett.

Kölcsönös szerelmünk első tettét természetesen Pötyi találta ki. Elvitt, a felnőtt szemmel megítélve, tőlünk nem túl messze lévő Rókus-kórház templomához, aminek falán be volt jelölve az l838-as árvíz szintje, és a bejárati kapu mellé felállított kőkereszt talpánál tömegesen égtek gyertyák, amiket a betegek hozzátartozói gyújtottak meg előttem akkor még ismeretlen okból kifolyólag. Pötyi szerint a feladatunk a lefolyt viasz összegyűjtése volt.

A viaszgyűjtő tevékenységbe alaposan belemelegedtünk, mígnem arra lettem figyelmes, hogy besötétedett, és egy idősebb néni ránk is szólt, „gyereknek ilyenkor már otthon a helye”. Így aztán a hatalmas viaszgolyóval megindultunk hazafelé. A kapuban elváltunk, Pötyi magához vette a közös zsákmányt, gyorsan az arcomra nyomott egy puszit és beszaladt a házukba. Én meg hazakullogtam.

Anyám, akinek halovány fogalma sem volt a modern gyereknevelésről, nem sokat teketóriázott, lekent két hatalmas pofont, majd megkérdezte, hol voltam mostanáig. Nagy bőgés közepette már éppen el akartam szipogni, mi történt, amikor kiderült, hogy a ruhám csupa viasz, ami miatt még kaptam kettőt, ez alkalommal a fenekemre. A faggatás csak ez után jött, így aztán az is kiderült, hogy ki csábított a rossz útra, és persze az is, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Ekkor anyám hangja megenyhült, még el is nevette magát.

Amint abbahagyta a nevetést, azt is megtudtam, hogy Pötyi anyja egy büdös kurva, akitől a lánya csak rosszat tanulhat, és jobban tenném, ha kerülném a társaságát. Ezzel aztán pont került a dolog végére.

Másnap első dolgom volt, hogy Pötyivel közöljem, én már nem vagyok belé szerelemes, és az egész egy nagy hülyeség. Különben is: elegem van a nőkből. Pötyi tudomásul vette a bejelentésemet, és csak annyit sziszegett kissé hiányos tejfogai között, hogy „ezt még megbánod”, és ezzel sarkon fordult. Én meg arra gondoltam, találjon magának másik szerelmet, pofozza fel az anyja azt a fiút, én nem kérek belőle többet. Ebből is látszik, hogy már 9 évesen is tudtam racionális döntéseket hozni.

Aztán jött az ősz, az iskola, és engem bedugtak egy internátusba, nemigen adódott alkalom, hogy Pötyivel elássuk a csatabárdot, főleg, mert időközben szüleim elköltöztek a Bezerédj utcából, meg aztán eléggé turbulens események következtek.

A háborút követve az évek egymás után teltek, mígnem 20 éves koromban behívtak katonának. Az időpont 1954, ami a szovjetrendszer leutánzásának csúcsa lehetett. A Magyar Néphadsereg egyenruhája egy az egyben megegyezett a Vörös Hadseregével, de még a kiképzési rend is. Egyáltalán nem voltak tekintettel arra, hogy nálunk a társadalmi hagyományok messze eltértek az orosz népétől. Ezért aztán a katonaság rosszabb volt a börtönbüntetésnél. Olyan hülye elvek uralkodtak, mint: Jobb békében tíz liter izzadság, mint háborúban egy deci vér. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy 40 kilométert gyalogoltunk 30 kilós felszereléssel, mínusz 19 fokos hidegben, felhajtott fülvédővel, amit csak mínusz 20 foknál lehetett lehajtani.

Szovjet mintára a közkatona megalázása tudatos kiképzési elv volt, mert a közlegényt ágyútölteléknek tekintették. Ennek eszközei közé tartozott a kopaszra nyírás és a láb díszlépésben való csapkodása egy tiszt megpillantása esetén, de ide tartozott a legénység minél tökéletesebb elszigetelése a családtól és a civil társadalomtól. Nem csoda, hogy sorainkban az eltávozás és a civilekkel való kapcsolattartás irgalmatlan mértékben felértékelődött, és éjjel-nappal a fellazulás kiskapuit kerestük.

Egyik ilyen kiskapu az egészségügy volt. Húszéves korban az ember ritkán betegszik meg, de előfordul, pláne, ha az minden vágya. A szovjet minta szerint reggel lehetett jelentkezni a gyengélkedőre. A jelentkezőket egy tiszthelyettes felvitte a gyengélkedőre, ahol egy felcser várt minket, akivel közöltük a panaszunkat. Ezt követően a felcser döntött a sorsunk felett. Néhány hónap katonáskodás után nekem szerencsére kilyukadt a fogam, amikor már ki-kiengedtek egy-egy hétvégén, de hol volt az még az igazi civil élettől.

Egy lyukas fog megjelenését minden épkézláb ember tragédiának fog fel, de nem mi. Ugyanis a felcser belenézett a szánkba, és miután konstatálta a lyukat, nem tehetett mást, mint kiküldött a Gorkij Fasorban lévő honvédségi rendelőintézetbe, ahol ellátás után utunkra engedtek. Igen ám, de ez reggel 9-10 körül volt, és a laktanyába elég volt visszamenni délután 4-re. Micsoda különbség! Ebbe a néhány órába belefért egy mozi, egy kis picsi-pacsi meg miegymás, ha valakinek volt olyan csaja, aki némi „félrelépéssel” megfűszerezve megpróbálta kivárni a leszerelést.

Na szóval, kilyukadt az egyik fogam, és már mehettem is a Gorkij fasorba, ahol minden orvos minimum alezredes volt, csak persze egyenruha helyett fehér köpenyben. Beadtam az egészségügyi könyvem, és szép csendben vártam a padon, hogy majd sorra kerülök. Egyszer csak név szerint szólítottak. Beléptem a rendelőbe, ahol közel az ablakhoz állt a jól ismert fogorvosi szék a fúrótoronnyal, de a hozzátartozó alezredes nélkül. Az ajtó mellett viszont egy apró íróasztal mögött ült az asszisztensnő, aki egyben adminisztrált is, és éppen nézegette az egészségügyi könyvecskémet.

Ha leszámítom azt a relatívizáló tényt, hogy már hónapok óta nem láttam nőt, ez a fiatal csaj akkor is bombasztikusnak tűnt. Tökéletes alak, ideális magasság, kőkemény didkók, hófehér bőr, apró, pikáns, halovány szeplőkkel, hosszú, enyhén göndör vörös haj, és bolondító csábmosoly a szája szélén. Egyetlen éjszakáért oda adtam volna fele királyságom. Ekkor a jelenség csilingelő hangján megszólalt – Az alezredes elvtársra egy kicsit várni kell, mert elhívták valahová.

Valamit makoghattam, hogy várok vagy valami ilyesmit, és megpróbáltam másfelé nézni, elvégre nem bámulhatok egy nőt másfél méterről csak azért, mert nem tudom levenni róla a szemem. De a nyilvánvaló zavaromat megtörte az asszisztensnő újabb csilingelése.

–                  Antalffy Tibi – kezdte a mondatot, amire felkaptam a fejem, elvégre az egészségügyi könyvemen egészen biztosan a „Tibor” név szerepelt, de a nő folytatta,

–                  Gyerekkorodban nem laktatok ti a Bezerédj utcában?

–                  De igen – hebegtem.

–                  Amikor beléptél, én se ismertelek meg, de a nevedet olvasva eszembe jutottál. A földszintes ablakotok felső részére nagy zöld betűkkel fel volt írva „ANTALFFY TIBOR textil nagykereskedése”. Ahányszor kiléptem a kapunkon, mindig ezt a nevet olvastam. – aztán látva bizonytalankodásomat témát váltott – Én vagyok a Pötyi, nem ismersz meg?

–                  Hát, most már igen. Csak nagyon szép lettél – erre felkacagott.

–                  Szerintem akkor olyan voltam, mint egy nyúzott béka, – vallotta be.

–                  Látod, erre nem emlékszem, de sokat játszottunk, és egyszer nagyon kikaptam miattad.

–                  Tudom, mert szerelmes voltál belém.

–                  Ami azt illeti, nem egészen ezért, különben sem tudtuk, mi az, hogy szerelmesnek lenni, de most…. – aztán hirtelen megakadtam.

–                  De most mi van? – kérdezte vissza, és olyan csábítóan nézett rám, mintha ettől függne az élete.

–                  Szóval most…. Szóval most, most nagyon az tudnék lenni. Csak hát látod, hogy nézek ki, – és ezzel végigsimítottam kopasz fejemet.

–                  Az nem számít, – bátorított Pötyi.

–                  Nem a fenét, – tört ki belőlem a keserűség – százával pörögnek körülötted a tisztek, meg… – de akkor belépett az alezredes és torkomon akadt a szó.

A fogorvos a civil életből hozott rutinnal betessékelt a székbe, majd teljes szakszerűséggel elvégezte a munkát. Kifelé menet az asszisztensnőtől visszakaptam az egészségügyi könyvemet, amibe be volt vezetve a kezelés elvégzése, és bele volt helyezve egy aprócska cetli, rajta egy telefonszám és két szó: „hívj fel”.

Ne is mondjam, az első leendő alkalommal, azaz másnap reggel a kantin nyilvános fülkéjéből felhívtam a számot. Pötyi azt mondta, hogy most nem tud velem beszélgetni, de gyorsan diktáljam le a címem, majd ír. Akkoriban minden laktanyának volt egy postafiókszáma, így a címzés egyszerű volt: név és a Bp. Pf. 9431.

Aztán jöttek az ólomlábon cammogó napok, az esti levélosztások, és a nyomasztó magány türelmetlensége. Mígnem megjött a várva várt levél.

„Kedves Tibike! Már nem vagyok beléd szerelemes, és az egész egy nagy hülyeség volt. Különben is: elegem van a férfiakból. Pötyi”

 

[1] A későbbi közértek elődje

______________________________________________________________
______________________________________________________________
____________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

13 gondolat erről: „(ACs-33) Azok a csodálatos nők – A nő nem felejt

  1. Csalódás ért a történet végén. Nem ilyen gyermeki lezárást vártam.
    Azt hittem, hogy amíg nincs ott az orvos, Pötyi beleültet a fogorvosi székbe, aztán pedig ő beleül a gránátnyélbe, vagy éppen ellenkező módon történik minden, – például bosszúból kifúratja 2-3 egészséges fogadat.
    Szóval ez a történet olyan sok hűhó semmiért… 🙂

  2. “Szóval ez a történet olyan sok hűhó semmiért” Nem egészen. Az ‘alap esemény’ óta eltelt cirka 15 év, a kiscsajszi felnőtt, volt számtalan pasija, mégis fontosnak tartotta, hogy valamennyire megszívassa a volt “szerelmét”. A gyereklány sem felejt, nemhogy a nő… 😀

  3. Ugyan, milyen ‘”szívatás” volt ez? 🙂
    Ha kifúratta volna Tibor bá pár fogát, vagy valami hasonlót tesz, az lett volna szívatás.
    Ez egyáltalán nem “szívatás”, inkább olyan mint aki először lelkesedik, aztán végig gondolja a helyzetet és belátja, hogy van ennél sokkal jobb lehetősége is, ezért elköszön . 🙂

  4. Azt Tibor bá’ tudja igazán, hogy mennyire érezte ezt szívatásnak, vagy mennyire nem. /Szerintem annak érezte, különben már rég elfelejtette volna./

    Viszont én is voltam katona, és tudod, akkoriban röptében a legyet is… Vagyis ha valaki elhúzza a mézesmadzagot, aztán utána a nagy semmi, az nem esik jól – főleg kiéhezett makkal nem. 😀

  5. Ilyen férfiak mellett lehetett volna más választása? 🙂 🙂

  6. Tibor bá-nak most 60-70 évre hord pontosan a memóriája. Ami meg tegnapelőtt történt, arra senki nem emlékszik. 🙂

  7. Virág elvtárs!
    Pancser vagy. Obszervernek van igaza. Először is szívatás, másodszor pedig egyáltalán nem gyerekes. Apám akkor emelkedett ki a nagy semmiből, amit a környezete nehezen tolerált. Pötyinek nyilván az anyja nyomhatta a szöveget miután elköltöztünk onnan. — Különben, ha ezt más meséli el, én se nagyon hittem volna, annyira hihetetlen. Egy nyockeres kurva lánya a honvéd rendelőintézetben asszisztensnő 18 éves létére? Csakhát 1943-ból 1953 lett, és az arcomra már nem, de a nevemre emlékszik?

  8. 8 :
    Leszek én a “házi pancser”. Vállalom. 🙂

    Ezt írod Tibor bá : ” Csakhát 1943-ból 1953 lett, és az arcomra már nem, de a nevemre emlékszik?”

    Miért ne emlékezne a nevedre ?
    Hiszen ezt írod a posztban : ” de a nevedet olvasva eszembe jutottál. A földszintes ablakotok felső részére nagy zöld betűkkel fel volt írva „ANTALFFY TIBOR textil nagykereskedése”. Ahányszor kiléptem a kapunkon, mindig ezt a nevet olvastam.”

    Ha tényleg ezt mondta Pötyi, akkor minden érthető.
    Az ember emlékezhet a nagyon sokszor látott feliratokra. Ezzel mások is így vannak.

  9. 9:
    De csak addig olvasta, amíg el nem költöztünk, mert az új lakó lecserélte az ablakokat.

  10. 10 :
    De mégis erre hivatkozott, hogy erre emlékezett… Elég valamit félévig látni, de naponta (!) és egész életére megjegyzi az ember.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük