Tibor bá’ online

Az unokára vetődő árnyék – – – Ferdinand von Schirach, a krimi könyvek bestseller írójának nagyapja Baldur von Schirach, a Hitler Jugend vezetője volt. Több mint 60 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy írjon nagyapjáról, és arról, miért nem tud szembenézni a rávetődő árnyékkal. Az alábbiakban olvashatjátok Ferdinand von Schirach esszéjének magyar fordítását.

Nagyapámat akkor engedték ki a börtönből, amikor még csak kétéves voltam. Szüleim München környékén éltek egy XVIII. században épült, borostyánnal befutott, gyönyörű házban. A házhoz vezető út kissé lejtett, néhány kő törött volt, és a ház kapuja néha beragadt. Az épület mögött rózsabokrok, más cserjék, és egy aprócska szökőkút helyezkedtek el egy pucér Ámorral, akinek még megvolt az íja, de a nyílvesszője már letört.

Nagyapám szabadulására nem emlékszem. Amit tudok, azt mind úgy hallottam, fényképeken és filmeken láttam. Börtönből szabadulva édesapám és a nagybátyám várták egy fekete kocsival. A börtön ajtaja elé egy ideiglenes faparavánt állítottak kizárólag erre az alkalomra. Az igen fiatal, kevés önbizalommal rendelkező édesapám jól szabott, sötét öltönyt viselt. Nagyapám vékony, mondhatnám soványnak volt mondható.

Fel tudom idézni a müncheni kertet, ahol egy híres német újságíró, Henri Nannen ült közvetlenül a nagyapám mellett egy régi, öntöttvas kerti széken. Ő volt az első, aki szabadulása után meginterjúvolta a nagyapámat. A család többi tagja háttérben tartózkodott egy öreg vadgesztenyefa árnyékában. Nagyapám lassan, és furcsa weimari akcentussal beszélt. Ezeket az interjúkat hallgatva meglepő, hogy ezek az emberek akcentussal beszéltek. Hitler főépítésze, Albert Speer szűkebb szülőföldjének, a badeni tartomány dialektusával beszélt. Abban az időben mindenki azt mondta, hogy a nagyapám „közvetlenül nyomtatható” stílusban beszélt, de ez eléggé pontatlan, hiszen az interjú előtt megegyezett az újságíróval, hogy miket fog kérdezni, ő pedig begyakorolta a válaszait, de semmi olyat nem mondott, amivel azonosulni tudnék. 

Négyéves koromban átköltöztünk Stuttgartba, édesanyám szüleihez. Egy hatalmas birtokon éltünk, amit még az I. világháború előtt dédapám tervezett. Hatalmas öreg fák között állt a ház, ahová oszlopsorok közé helyezett lépcsők vezettek fel. Édesapám gyakran vitt el halászni és vadászni. Egy külön kis világban éltünk, ahol rendszerint egyedül voltam hagyva. Minden nap elsétáltunk egy kioszkhoz. Nagyapám nagyon lassan ment, mert az egyik szemére majdnem megvakult. A börtönben leszakadt a retinája. Néha-néha az utcán valaki megszólította, de ezt én nem szerettem. Naponta malmoztunk, amiben mindig ő nyert ugyanazzal a trükkel. Öt vagy hat éves lehettem, amikor rájöttem a trükkjére, attól kezdve többé nem játszottunk.

A családunkban nem volt szokás a gyerekekkel beszélgetni, de ennek volt jó oldala is. Magunkra hagytak, élhettük a saját kis világunkban. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan dologgal voltam körülvéve. Nem úgy nőttem fel, mint a szomszédság többi gyereke, valójában nem is érintkeztem velük. Számomra ez az élet idegen volt, soha nem éreztem magam teljesen otthon, amit senkinek se mondhattam el, ami lehet, hogy egy gyerekszokás. 

A családban senki ki nem ejtette a száján, hogy „börtön”, úgy hivatkoztak rá, hogy „Spandau”. De egyszer volt nálunk egy vendég, és akkor hallottam, hogy a nagyapám hosszú ideigl börtönben volt. Ez izgalmasnak tűnt, mert éppen akkor olvastam egy könyvet Sir Francis Drake-ről, aki korábban kalóz volt. Drake-nek nagy tisztelője voltam, talán mert sok időt töltött börtönben. Édesanyámat megkérdeztem, hogy a nagyapám mit követett el. Nem emlékszem, mit válaszolt. Hosszú magyarázkodás volt, amiben rengeteg számomra ismeretlen szó fordult elő, de jól emlékszem a hangjára, egészen más volt, mint normális körülmények között. A magyarázat után úgy gondoltam, hogy valami szörnyű dolgot követhetett el, talán káromkodott. 

Aztán egyszer csak nagyapám hirtelen eltűnt, el se búcsúzott tőlem. Jóval később megtudtam, hogy egyedül akart maradni. A Mosel folyóhoz közel, egy apró fogadóban szállt meg. Gondolom egy kis cellában eltöltött 20 év után túl nyüzsi volt neki a normális élet. Közvetlenül a halála előtt egyszer még láttam. Az nap a folyót figyeltem, a szőlőket és egy szamarat, amelyik állandóan csikorgatta a fogait. Nagyapám az egyik szemét lekötött aggastyán volt, akit én nem igazán ismertem. Nem emlékszem, hogy ezen az utolsó napon beszélt volna hozzám. Volt egy gyakran ismételt frázisa: „Egy voltam közülletek”. Ez lett ráírva a sírkövére is. 

Mint egy Tolkien (többek között a gyűrűk ura szerzője)  könyvből előmászó szörny – – – Tízéves koromban beadtak egy jezsuita internátusba. Ehhez persze túl fiatal voltam, de ez megoldódott, mert a családunkban mindenki túl fiatal volt mindenhez. Minden bentlakónak volt egy betétkönyve, amibe havonta beutaltak 4 DM zsebpénzt. Minden hónap első hétfőjén a szerzetesek elvittek  minket a postára, ahol sorban állva vártuk, hogy kivehessük a pénzünket. A sor lassan haladt, mert akkor még mindent kézzel írtak. A harmadik vagy negyedik alkalommal az egyik hivatalnok magához intett és égő szemekkel azt mondta, Tudom, hogy ki volt a nagyapád, ezentúl neked nem kell sorban állnod. Erre én elfutottam.

Aznap délután az egyik szerzetes megpróbálta elmagyarázni nekem mi volt a Nemzeti Szocializmus, mit követett el a nagyapám, és miért kellett börtönbe mennie. Ez is nagyon zavaros volt. Úgy hatott mint egy furcsa teremtményekkel telitűzdelt történet J.R.R. Tolkien egyik könyvéből.

Tizenkét éves voltam, amikor először megértettem, hogy ki is volt. Volt róla egy fénykép a történelemkönyvünkben, alatta pedig „Reichsjugendführer Baldur von Schirach” – a Hitler Jugend vezetője. Még ma is előttem van. A saját nevemet olvashattam a tankönyvemben. A szemben lévő oldalon Calus von Stauffenberg, az 1944 július 20-i, sikertelen, Hitler elleni merénylet vezéralakjának fényképe volt látható. Mindjárt a kép mellett az állt, hogy „ellenálló harcos”. A „harcos” szó sokkal jobban hangzott. Az osztályban Stauffenberg mellett ültem, aki ugyanolyan unoka volt, mint én. Ő se tudott többet, mint én. A mai napig barátok vagyunk.

Otthon nem volt titok – – – Egy darabig eltartott, amíg a történelemkönyvben eljutottunk a nemzeti Szocializmushoz. Abban az időben az osztályban volt egy Speer, egy Ribbentrop és egy Lüninck. A bűnösök és az ellenálló leszármazottai, mind egy osztályban. Az első nagy szerelmem egy Witzleben volt [Erwin von Witzleben is részt vett a Hitler elleni összeesküvésben, amiért kivégezték]. Úgy tűnt, hogy a történelem és az én életem két teljesen különböző dolog volt.

Később otthon bárkivel beszélhettem ezekről a dolgokról, semmi se volt titkos. Valóságban azt hiszem ilyen vezetéknévvel rendelkezni, mint az enyém, azzal az előnnyel jár, hogy semmit se lehetett elrejteni előlem. Nagyon sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról, az egyik nagybátyám még könyvet is írt róla.

Soha nem tudtam megérteni, hogy nagyapám miért vállalta fel ezt a szerepet. Amikor 18 éves volt, a bátyja öngyilkos lett egy Rosslebeni internátusban. Állítólag nem tudta túltenni magát azon, hogy a császárt lemondatták, de Buddha idézeteket tartalmazó könyv volt kinyitva az íróasztalán, amikor meghalt. Nővére [vagyis az író másodnagynénikéje] opera énekes lett. Az apja [vagyis az író dédapja] a Weinmari színház igazgatója volt. Édesanyja [vagyis az író dédanyja] amerikai volt, akiről van egy fényképem,. Egy csinos nő nyúlánk nyakkal, aki a Mayflower hajón érkezettek leszármazottja volt. Az egyik őse a Függetlenség Kikiáltásának az egyik aláírója volt, egy másik Pennsylvania állam kormányzója. A Schirach leszármazottak bírók, történészek, tanárok és könyvkiadók voltak, legtöbbjük állami alkalmazásban. 400 év óta írtak könyveket. Nagyapám ebben a burzsoá környezetben, elkényeztetve nőtt fel. A korai fényképeken olyan, mintha lány lenne. Ötéves koráig csak angolul beszélt. Hitlerrel 17 éve korában találkozott. 18 éves korában belépett a Nemzeti Szocialista Pártba (NSDAP). Egy olyan ifjút, aki tanulmányai alatt, minden reggel a müncheni English Gardenbe járt lovagolni, hogy az ördögben tudott levenni a lábáról  durva és unalmas elfoglaltság? Mi vonzót talált a sörpincékben található borotvált fejű huligánokban? Hogy lehet az, hogy egy ember, aki Richard Strausst kéri fel egyik fia keresztapjának, aki Gothéről ír tanulmányokat, nem veszi észre az 1933-as könyvégetéskor, hogy a barbárok oldalára állt? Túl ambiciózus lett volna? Túl fiatal, bizonytalan? Miért volt ez neki fontos? Állítólag utolsó szavai ezek voltak: „Mire gondolhattam?” Jó kérdés, de semmit nem magyaráz meg.

A történészek magyarázatának nincs sok értelme, ha a saját nagyapádról van szó. – – – Később, egyetemista koromban, mindent elolvastam a Nürnbergi Perrel kapcsolatban. Próbáltam megérteni az akkori időket. De egy korszak, történészek által történő magyarázatának semmi értelme, amikor a saját nagyapádról van szó, aki kultúrált ember lévén egyik este beült a Bécsi Operában bérelt páholyba, másnap este pedig részt vett a város pályaudvarának lezárásában, hogy a zsidók deportálását semmi se zavarja. Meghallgatta Himmler Poznáni titkos beszédét 1943-ban a zsidók megsemmisítéséről.  Nincs tehát semmi kétség afelől, hogy tudott a legyilkolásukról. Különböző emberek beszéltek róla elképzelhető minden módon: nyíltan, cinikusan, mérgesen, csodálattal, szimpatikusan, izgatottan. Kaptam halálos fenyegetést. Sokszor elegem volt belőle, de mindezek eltörpülnek, ha Bécsi vélekedésére gondolok.

Könyvem megjelenése óta újra kérdezősködnek felőle. Az emberek tudni szeretnék, hogy az én életem másképp alakult volna-e, ha nem ez lenne a vezetéknevem, más hivatást választottam volna-e, nagyapám bűnének ismerete kitöltötte-e gondolatvilágomat. Felteszem, a körülmények figyelembe vételével, ezek normális kérdések. Az újságírók mindig udvariasan kérdeznek, de azért a viselkedésemet kissé furcsának találják. Ha úgy gondolom, hogy az interjú főleg a nagyapámról szólna, akkor inkább lemondom őket. Ezért az a vélemény terjedt el rólam, hogy elkerülöm a kellemetlenségeket, és ebben igazuk is van, mert nincsenek valós válaszaim. Nem ismertem a nagyapámat, nem tudtam hozzáfordulni kérdésekkel, nem ismerem őt. Ez az oka annak, hogy megírtam ezt az esszét. Ez az első alkalom, hogy írtam róla, és ez lesz egyben az utolsó is.

Egészen másfajta bűn – – – A bűnöket a bíróságok vannak hivatva elbírálni. A bíró azt vizsgálja, hogy a vádlott követett-e el bűnt, majd mérlegeli a bűntett súlyosságát. A legtöbb bűnelkövető nem nagyon különbözik tőlünk. Elég egy rossz döntés, és kilépnek a társadalomból, vagy reménytelenség lepi el őket. Sok esetben a véletlenen múlik, hogy valaki bűnös lesz-e vagy áldozat. Tény az, hogy megölni valakit, akit szeretünk nagyon hasonló az öngyilkossággal.

De amit a nagyapám tett az teljesen más. Az ő bűne meg volt szervezve, szisztematikus volt, precíz és hidegvérrel elkövetett, amit íróasztal mellett terveztek ki. Feljegyzések és  értekezések voltak. Újra és újra döntött. Abban az időben úgy nyilatkozott, hogy a zsidók eltávolítása Bécsből hozzájárulás volt az európai kultúra életbentartásához.

Ilyen mondat után nincs értelme további kérdéseknek, pszichológiai válasz keresésének, mert ezek feleslegesek. Néha egy bűn olyan súlyos, hogy semmi másnak nincs szerepe. Természetesen az állam maga bűnös volt, de ez nem mentség olyan emberek számára, mint ő, mert ezek az emberek hozták létre ezt az államot. Nagyapám döntései nem a szerencsétlenség, a véletlen vagy a meggondolatlanság termékei. 

Manapság a büntető ügyekben azt kutatják, hogy a vádlott tudatában volt-e tettének, vajon megértette-e mit követ el, és szét tudta-e választani a helyes cselekedetet a helytelentől? A nagyapám esetében ezekre a kérdésekre egyértelmű a válasz. Egyértelműen bűnös volt. Olyan családból származott, akik évszázadokon át felelős helyzetet élvezhettek. Boldog gyerekkora volt, jó neveltetést kapott, lábainál hevert a világ. Könnyen dönthetett volna egy egészen másfajta életvitel mellett. Nem tudatlanságból vált bűnössé. A végén minden ember bűnösségét a körülmények szabják meg.

Nincs örökölt bűn – – – Nagyapám bűne, az ő saját bűne. A német szövetségi perrendtartás szerint az számít bűnnek, amiért valaki személyesen felel. Nincs kollektív vagy örökölt bűnösség, és mindenkinek joga van a saját életéhez. Könyvemben nem írok a nagyapámról, vagy a generációjáról. Ezekről az emberekről semmivel se tudok többet, mint amiket már ezerszer feltártak.

Engem sokkal inkább érdekel a mi világunk, a ma világa. A háború utáni büntetőeljárásról, bírósági munkáról írtam, ahol elképesztő ítéletek születtek, olyan bírókról, akik minden egyes elkövetett gyilkosságért 5 perc elzárásra ítéltek náci bűnösöket. A könyv a mi országunkban elkövetett bűnökről, bosszúról, megtorlásról, és azokról a dolgokról szól, amiket továbbra is lazán kezelünk. Úgy gondoljuk, hogy biztonságban vagyunk, de ez nem igaz. Újra elveszíthetjük a szabadságunkat, és akkor mindent elveszítünk. Ez a m i életünk, ez a mi felelősségünk. 

A könyv legeslegvégén a náci unokája megkérdezi a fiatal védőügyvédet: „Én is ide tartozom?” A válasz: „Az vagy, aki vagy.” Ez az egyetlen válasz a nagyapámmal kapcsolatos kérdésekre. Soká tartott, amíg megtaláltam.

_______________________________________________________

Utóirat: Baldur von Schirachot 1931-ben nevezték ki a Hitler Juged vezetőjévé. Tíz ével később Bécs kormányzója lett, és alá tartozott a bécsi zsidók koncentráció táborokba való deportálásának a koordinálása. 1946-ban 20 év börtönbüntetésre ítélték az emberiség ellen elkövetett bűneiért, amit Nürnbergi Bíróság börtönében kellett letöltenie. 1974-ben halt meg. Unokája napjainkban büntetőügyek vádlottjainak a védelmét vállalja, eddig két könyv szerzője.

_____________________________________________________________________