Az ember az eget sok ezer éve szemléli nem kevés csodálattal, de rossz módszerrel, pedig a kutatás lehetősége nem volt elzárva előle. Nem élt vele, inkább hajlott a miszticizmus felé.

Arkhimédesz (i. e. 287–212) felfedezése a folyadékok felhajtó erejéről, vagy a tévesen Püthagorasznak (i. e. 580–496) tulajdonított híres tétel: a2 + b2 = c2 (hogy csak kettőt említsek), bizonyosságot szolgáltat, hogy az Ember a fizikai világot már több ezer év óta sikeresen ostromolja.

Ezzel szemben saját maga felé jóval később fordult. Ismeretgyarapítás céljából az emberi test felboncolása alig néhány száz évre tekinthet vissza, az emberi agy kutatása, pszichéjénk megismerése pedig csak a XX. században kezdődött el. Azt jelentené ez, hogy az emberiség ezen a téren el van maradva? Nem mondhatnánk. Különösen a II. világháború óta, és különösen Amerikában igen intenzív és mélyreható kutatásokat végeztek, elsősorban kereskedelmi célból. Ugyanis a piacgazdaság működésének legfontosabb feltétele magának a piacnak a megteremtése. A piac pedig mi magunk emberek vagyunk, persze csak akkor, ha hajlandók vagyunk pénzt költeni. Ahhoz pedig, hogy költekezésre, mi több, állandó és folyamatos, sőt szükségtelen költekezésre bírjanak rá, a termelő és az értékesítő szektornak meg kell ismerni döntéshozó testrészünket. Ez pedig az agyunk, az emberi agy.

Ma már elég sokat tudunk az emberi agyról és az annak működését tükröző pszichéről, de ez a tudás meglehetősen szelektált. A nemzetközi tőkének természetesen nem érdeke, hogy az egyszerű átlagfogyasztók (ezek vagyunk mi emberek) egyazon tudás birtokába jussanak velük. Ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg, mert természetesen nem célom a fogyasztói szokások és a fogyasztó befolyásolhatóságának taglalása. Nézzük inkább azt, ami ránk vonatkozik, ránk, akik a kérdésre szeretnénk megtalálni a választ.

A legfontosabb dolog, amivel tisztában kell lennünk az, hogy agyunk, vagyis mi magunk, szinte tökéletesen ismeretlenek vagyunk saját magunk előtt. Cselekszünk, teszünk-veszünk, döntéseket hozunk nem jelentéktelen magabiztossággal, de csak ritkán tudjuk, pontosan miért. A színtiszta igazság az, komoly bajok vannak ezzel a bizonyos „szabad akarattal” (erről már volt szó). Ennél is rosszabb, szeretjük becsapni (mások után) önmagunkat is. Itt van mindjárt az első, az úgy nevezett kognitív disszonancia.

A kognitív disszonancia állapotába akkor jutunk, amikor ellentmondásba kerülünk saját magunkkal. Első hallásra ez jelentéktelen dolognak tűnhet, de nem az. Kognitív disszonanciában az ember nagyon kellemetlenül érzi magát és éppen ezért iparkodik megszüntetni azt, ha kell csalás és hazugság árán is.

Nézzünk egy példát az önigazolásra (némi rövidítéssel) Elliot Aronson: A társas lény című könyve nyomán. Képzeljük el, hogy hipnotizálnak egy fiatalembert, Pistit. A hipnotizőr posthipnotikus szuggesztió útján a következő parancsokat adja neki:

1. Amint az óra négyet üt, menjen a szekrényhez, vegye ki esőkabátját és öltse fel.
2. Vegyen magához egy ernyőt.
3. Menjen nyolc háztömböt az ABC-áruházig és vásároljon hat üveg ­whiskyt.
4. Jöjjön haza.
5. Amint belép a lakásba ébredjen fel, de a hipnotikus parancsra ne emlékezzen.

Ennek megfelelően amint az óra négyet üt, Pisti azonnal elindul a szekrény felé, végrehajtja a parancsokat, felöltözik, és elmegy a whiskyért.

Azonban a parancsokban van egy jó adag irracionalitás. Az ég felhőtlen, a nap ragyog, egy saroknyira van egy üzlet, ahol jóval olcsóbb a whisky, mint az ABC-ben, sőt Pisti antialkoholista. Ennek ellenére nézzük, mi történik!

Pisti hazaérkezik, kinyitja az ajtót, belép a lakásba, hipnotikus álmából azonnal felébred, majd észreveszi, hogy ott áll esőkabátban, ernyővel és egy szatyorral a kezében, benne hat üveg whisky. Egy kicsit zavarodottnak látszik. Hipnotizőr barátja így szól hozzá:

– Szia Pisti, hol voltál?

– Csak lementem az ABC-be.

– Mit vettél?

– Hát… hát… úgy látszik ezeket a whiskyket.

– De hát te, úgy tudom, nem iszol.

– Nem, nem… csak… csak jönnek majd a barátaim, és azok isznak.

– De minek vetted fel ezt az esőkabátot?

– Ja… hát ilyenkor az időjárás eléggé bizonytalan.

– Én egyetlen felhőt se látok az égen!

– Azt sose lehet tudni.

– Igaz is, hol vetted a whiskyt?

– Hát ott… na, hát ott… szóval az ABC-ben.

– Minek mentél olyan messzire?

– Hát azért… na hát azért… mert olyan szép idő van.

 

A fentiekből leszűrhetjük, az emberek erősen motiváltak arra, hogy igazolják saját tetteiket, álláspontjukat. Az ember meggyőzi önmagát, hogy amit tesz az helyes, logikus és ésszerű. Pisti értelmetlen dolgokat művelt, hiszen hipnotikus parancsra cselekedett, aminek természetesen nem volt tudatában, mégis megpróbálta megmagyarázni totálisan irracionális viselkedését. A világért nem ismerte volna be, hogy cselekedetei nem racionálisak.

Jól tesszük, ha emlékszünk rá, irracionálisan nemcsak hipnotikus parancs miatt viselkedhetünk, hanem például megszokásból, nevelésből, utánzásból, divatból, stb. Ez azonban még nem minden. Elménknek van más olyan tulajdonsága, ami szintén befolyásolja nézetünket az eldöntendő kérdésben. Nézzük, mi ez!

Leda Cosmides amerikai pszichológus szerint: létezik egyetemes emberi természet. Ez az egyetemesség az evolúció folyamán létrejött pszichés mechanizmusban, nem pedig kulturális viselkedésben jelenik meg.

A mai ember agya 3 millió év alatt fejlődött ki. Ebből a 3 millióból mindössze 30 000 év az, ami civilizált környezetben eltöltöttnek tekinthető. Ez pedig az összes időnek mindössze egy százaléka. Következésképpen agyunk fejlődését sokkal inkább szabja meg az első 99 százalék, amikor is a formák felismerése alapvető fontosságú volt a túléléshez. Nézzük, miért! Ha ősünk szürkületkor meglátott egy tigrisre emlékeztető árnyat, akkor két dolgot tehetett: feltételezte, hogy tigrissel áll szemben, és késlekedés nélkül a megfelelő ellenlépésre szánta el magát (mondjuk elmenekült), vagy azt feltételezte, hogy az árny pusztán a természet csalfa játéka, és békésen nyugovóra tért. Ha a tigrisárny mögött egy tényleges tigris húzódott meg, akkor az utóbbi viselkedés végzetesnek bizonyult. „Ősünk” a tigris aznapi vacsorájává vált, és aligha volt ideje utódokat nemzeni, és így ténylegesen nem vált ősünkké. Aki viszont ott is látott valamit, ahol nem volt semmi, csak képzelete játszott vele, de hitt ennek a képzeletnek, az jobb eséllyel élte le életét, és hozott létre utódokat. Egyszerűen fogalmazva, a „hiszékenység” 3 millió éven keresztül a túlélés záloga volt. Hárommillió év rettenetesen hosszú idő, egyenlő százezer generációval.

Ma már tényként kezelik, hogy létezik egyetemes emberi természet, ami (sajnos) nem látható pszichológiai mechanizmusokban és viselkedési formákban manifesztálódik. Kijelenthető, hogy örökletesen meghatározott módon látjuk a világot, és bizonyos viselkedési formákat előnyben részesítünk más formákkal szemben. Ehhez a tényhez kapcsolódik az emberi agy alapvető affinitása a hithez, ami valamennyiünkben megvan. A babonás magatartás nem patológiás. Hinni vallásos tanításban, asztrológiában, számmisztikában, stb. nem alacsony IQ, vagy tudatlanság kérdése, hiszen a hit belénk van építve, de tudatunkkal, a racionalitás magunkra „erőszakolásával” sikeresen ki tudunk belőle törni, és elérhetjük, hogy tisztábban lássunk (persze csak az, akinek van erre igénye).

Sok szó esik arról, hogy a sokmillió állat közül miért csak az Embernek alakult ki öntudata. A legvalószínűbbnek a kialakult tulajdonságok szerencsés egybeesése tűnik. Ezek közül is, talán a legfontosabb éppen a hitre való hajlandóság. Robin Dunbar, a Liverpooli Egyetem munkatársa szerint az állatokhoz viszonyítva az Ember feltűnően altruista, ami egyben a faj sikeres fennmaradásának is titka. Miben nyilvánul ez meg? A közösségi akarat feltétel nélküli elfogadásában, akár a halál vállalásának árán is (aki ezt kétkedéssel fogadja, az gondoljon Dugovics Tituszra, vagy éppen Oleg Kosevojra, és hogy ne kelljen visszamenni oly messzire a történelemben, nézzünk szemben a Közel keleti öngyilkos merényletek sokaságával. Ezek az emberek nyilván úgy gondolják, hogy személyes halálukkal saját népcsoportjuk célkitűzéseit segítik elő.) Azt meg nyilván nem kell különösképpen magyarázni miért életképesebb egy olyan állatcsoport a többihez viszonyítva, amelynek tagjai nem csak önmagukért, de a közösségért is vannak.

A kollektív altruizmus azonban csak akkor működik, ha a csoport egyes tagjai nem élnek vele vissza. Tehát azt az egyént, amelyik élősködni szeretne a többieken, meg kell regulázni. Erre pedig legalkalmasabbnak természetfeletti erők bizonyultak, akik már itt a Földön is büntetnek, de a túlvilágon egészen biztosan. Van azonban ennek egy apró szépséghibája. Az istennel való fenyegetés csak akkor hatásos, ha a csoport tagjai hisznek benne. Mivel azonban az Ember alapvetően hisz, a vallások erkölcsi előírásainak a betartása (a XX. század kivételével) ragyogóan működött.

Ha tehát az ember nem lett volna predesztinálva a hitre, akkor altruista magatartásának semmi hasznát nem vette volna, és könnyen lehet, hogy ma se lennénk többek, mint az egyik emberszabású majom a fél tucat közül, hacsak nem haltunk volna már ki.

[Nem tartozik ide, de értelmetlen lenne elhagyni Robin Dunbar további gondolatait: „Agyunk megengedi az istenek és a vallások létrehozását. A kérdés az, hogy ez a készség agyunk fejlődésének véletlenszerű következménye-e, vagy csak egyszerű adaptáció? Saját megfigyeléseim azt mutatták, hogy főemlősöknél, beleértve az embert is, a neokortex térfogata, de különösen a homlok lebeny, közvetlen korrelációban van a csoport nagyságával és közösségformáló képességével. Más szavakkal az agyvelő méretének növekedését a számolási készség szükségessége váltotta ki, hiszen a nagy csoportok stabilitásának fenntartásához szükség volt a közösségi érzés kifejlesztésére. Hogy ez hová vezetett arra a neurobiológia legfrissebb felfedezése mutat rá. Ugyanis felfedte az úgynevezett isten-központot, ami az agyvelő baloldali parietális (koponyacsont melletti) lebenyében van. Ez a központ végzi az önérzékelést, ami extázis alatt kikapcsol („körülöttem megszűnt minden”). Az isten-központra hatni lehet flagellációkkal (ritmikus tánc, monoton éneklés), ugyanis ezek endorfin kiválasztást eredményeznek, ami pedig az ópiátokhoz hasonlóan megnyugvást és belső békét hoz az emberre. Végül tehát azt mondhatjuk, hogy az isteneket a nagy méretű agyvelő hozta létre annak érdekében, hogy megakadályozza a csoporton való élősködést. De a vallás, mint a csoport hatékonyságának növelője ennél pozitívebb megvilágítást is kiérdemel.”]

Amerikai felmérések szerint (és ez az előzőek fényében nem meglepő) az amerikai lakosság több mint fele úgy gondolja, hogy az asztrológia valódi tudomány, és hisz jóslataiban. Körülbelül ugyanennyien hisznek a jövőbelátás, gondolatátvitel és ezekhez hasonló parafizikai jelenségekben. Az amerikaiaknak mintegy harmada tényként fogadja el az Atlantisz létezését (pontosabban, valamikori létezését), és valamivel több, mint 10 százalékukat (!!!) már legalább egyszer elrabolták földön kívüli lények (természetesen valamennyit szabadon engedték). Ilyen irányú felmérések Magyarországon nem készültek, talán, mert mi a politikával vagyunk elfoglalva. (Egyébként magyar szociológusnak eszébe se jutna ilyen kérdést feltenni, valószínűleg azért, mert nem szeretné, ha hülyének néznék.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar ember kevésbé lenne „hiszékeny”, mint az amerikai. Ugyanis ha a közvélemény kutató azt a kérdést teszi fel, ön szerint ki fogja megnyerni a következő választást? Senki se válaszolja, „fogalmam sincs”. Mindenkinek szikla szilárd fogalma van olyasmiről is, amit igazán nem tudhat, például egy jövőbéli eseményről. Ez elsősorban a szóhasználatból derül ki. Nem azt mondják: „valószínűleg…”, vagy „úgy tűnik…”, vagy „arra tippelek…”, nem, ők azt mondják: „szerintem…”, „részemre…” Ez pedig nem más, mint hit. Hisz abban, hogy feltételezése, ráérzése, tippelése egyenesen az abszolút valóság. Komolyan hisz abban, hogy a választásokat ez vagy az a párt fogja megnyerni.

Levonhatjuk-e ebből azt a tanulságot, hogy az Ember szeret hinni? Le bizony! Kérdés, olyan nagy hiba lenne-e ez? Ahogy vesszük. A hit az emberi elme szabad akaratának gyümölcse. Vagyis, megengedem magamnak azt a luxust, hogy higgyek ebben vagy abban. Szabadon hinni valamiben az ember személyi joga. Mindenki abban hisz, amiben akar, és ebbe beleszólni nem lehet, nem megkérdőjelezhető, amióta a szabad vallásgyakorlás a nyugati társadalmakban elfogadott elv. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hit kizárólag pozitív hatással van az egyénre. Tapasztalati tény, hogy a hit igen jó eszköznek bizonyul az önámításra. Az alábbi példa Richard Franklin amerikai pszichológustól származik.

„Szilárdan hiszek abban, hogy családi házam garázsában egy sárkány lakik. Egy szép napon elmondom barátomnak, hogy lakik nálam egy sárkány. Barátom kíváncsi ember lévén megkér, mutassam meg neki a sárkányt. Elmegyünk együtt a garázsajtóhoz, ahol a barátom beles a kulcslyukon. A garázsban lát néhány festékesdobozt, egy ócska kerékpárt, egy használaton kívüli porszívót, egy korhadt kerti létrát, de mást nem. Csodálkozva néz rám. Kérdi, hol a sárkány? Ja! Mondom én. Elfelejtettem említeni, hogy ez a sárkány láthatatlan. Barátom javasolja, hintsünk lisztet a padlóra, amiben meg fog látszani a sárkány lába nyoma. Nem fog, mondom én, ez a sárkány nem mászkál a földön, repdes a levegőben. Barátom nem adja fel. Jó, akkor elhozom otthonról az infravörös érzékelőmet, ami ki fogja mutatni a sárkány által okádott tüzet. Nem fogja, vágom rá, mert ennek a sárkánynak hideg a tüze. Rendben van, mondja a barátom, mit szólnál, ha hoznék festék spray-t és befújnék vele a lyukon? Ez se fog bejönni, válaszolom, mert ennek a sárkánynak nincs teste. Barátom elveszti a türelmét, és azt mondja. Figyelj, ha nem látható, nem jár a földön, nincs tüze, és még teste sincs, akkor ez a sárkány nem létezik. De létezik, kötöm az ebet a karóhoz. Persze, válaszolja a barátom, a fejedben.”

Én hiszek abban, hogy van sárkány a garázsomban. A barátom meg van győződve róla, hogy nem vagyok beszámítható. Kinek van igaza? Ha az olvasónak is van egy sárkánya a garázsában, akkor nyilván úgy gondolja, hogy nekem van igazam. Ha nincs saját kis sárkánya, akkor meg lesz győződve arról, hogy a barátomnak van igaza, és én vagyok az, aki nem beszámítható.

Richard Franklin példájában azért választott egy tűzokádó sárkányt, mert azt szerette volna, minél több olvasó értsen egyet a barát álláspontjával, vagyis azzal, hogy a garázs tulajdonosa nem beszámítható. Most akkor bővítsük a kört, és mondjuk azt, hogy a garázsban sárkány helyett egy lótuszvirággal övezett Buddha ül. Ezt én látom, de mások számára természetesen láthatatlan (csakúgy, mint a sárkány). Látomásomnak idővel híre menne, és hamarosan százmillió buddhista ünnepelne. Nemcsak hinnének bennem, mint látnokban, de valószínűleg a végén még szentté is avatnának. Bevallom, nem nagyon tudnám, mit kezdjek vele.

Folytassuk a játékot. Jelentkezik valaki, akinek nem a garázsába, hanem a közeli erdőben Szűz Mária jelenik meg. Ezt sokan eliszik és csodaváró hellyé alakul az erdő. Még tovább, tizenkét embert látta, hogy Jézus felemelkedik a Mennyekbe. Miért van az, hogy a sárkányos mesét kinevetjük, a mennybe menetelt pedig száz milliók elhiszik?

Az eddigiek alapján arra lehetne következtetni, hogy a hit kizárólag vallásokkal kapcsolatos, tehát istenhitről van szó. Nyomatékosan ki kell hangsúlyoz­ni, hogy ez nincs így. Az emberi agy vagy hisz valamiben, vagy nem hisz, és a tudás csak ritkán képes háttérbe szorítani a hitet. Hinni lehet például abban is, hogyha Medárdkor esik az eső, akkor negyven napig esni fog. Lehet abban is hinni, hogyha minden héten bedobok egy lottószelvényt, akkor előbb vagy utóbb, nyerni fogok. Ugyanis ha mindenki a valószínűségre támaszkodva, vagyis a „tudásra” alapozva hozná meg döntését, akkor a lottózókat percek alatt bezárnák, és a Szerencsejáték Rt.-t csődeljárás alá vonnák. A hit sajátos­sága az, hogy hatása alatt, bizonyítás nélkül, tényként fogadunk el ­állításokat, és tényként kezelünk bármit, ami hitünkkel kapcsolatban eszünkbe jut.

Mindezek azonban egyes hozzászólókat egyáltalán nem érdekli. El se gondolkodnak azon, hogy hitük (bármi legen az) talán nem egészen megalapozott. Körmük szakadtáig ragaszkodnak hozzá. Igen, igen, Tibor bá’ érdekes dolgokat szed itt össze, nahát ki gondolta volna, de hogy elgondolkodna rajta, vagy levonná a következtetést, azt már nem. Értem én azt, – így az egyik hozzászóló – hogy Gyurcsány Viktor megölte az anyját, saját szememmel láttam a gyilkosságot, ennek ellenére az életemet adnám érte. Persze, Orbán Ferencről pontosan tudom, – így egy másik hozzászóló – hogy ellopta a Magyar Nemzeti Bank teljes aranytartalékát, én vezettem a teherautót, amiben az aranyrudak voltak, de ettől még ő a legnagyobb hazafi, akit az elmúlt 1100 évben a föld a hátán hordott. Hogy miért? – Kérdezhetnénk a két nyilatkozót. – Mert hiszek bennük! – kapjuk a magától érthető választ.

De hát, pontosan ez a lényeg, miért hiszünk akármiben, akárkiben ok nélkül? Csak úgy eszünkbe jut? Adódik magától? Magunktól, befolyástól mentesen? Szabad akaratból? Természetesen, kapjuk a meggyőző választ. Úgy értem meggyőző annak, aki a választ adja. Nos, akkor gondolkozzunk el a szabad akaraton (ez most úgyis divatos téma).

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________