2021-10-13 nap bejegyzései

(3669) Jézus, aki nincs

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Időszámításunk első évszázada rendkívül termékeny volt az írott anyagok, feljegyzések tekintetében és nyugodtan meglehetne tölteni egy nagy könyvtárat az ebből az időből fennmaradt eredeti vagy legtöbb esetben másolat formájában meglévő könyvekből, töredékekből. Ha figyelembe vesszük a hosszú évszázadokon átnyúló keresztény-iszlám fanatikus vallási tombolásában elkövetett könyvégetés sűrű ismétlődését, akkor csodaszámba vehető, hogy mégis ilyen gazdag irományhalmaz maradt ránk. Múzeumok, könyvtárak, vallási, társadalmi intézmények féltve őrzött kincsei, töredezett papirusztekercsek, bőrre festett betűk, fémbe-kőbe vésett írások lehetnek latinul, görögül, héberül, kopt nyelven – mind egyetemes örökségünk – melyek kiemelkedő fontosságát szem előtt kell tartani, ha a régi idők hit-hiedelemvilágát próbáljuk átvilágítani, megvizsgálni. Különösen fontos minden ókori feljegyzés legyen az irodalmi, történelmi, vallási anyag figyelembe vétele, mert azok hozzásegíthetnek azon folyamat megértéséhez, melyben a Jézus Misztérium történelemmé való átformálódását nyomon követhetjük.

Csak a legfontosabb és leghíresebb görög-római kultúrkörben tartozó pogány alkotókat, szerzőket szeretném itt megemlíteni akik az első évszázadban írtak, tanítottak: Appian, Petronius, Szeneka, Dion Proseus, Plinius az idősebb, Juvenal, Appian, szmirnai Teon, Martialis, Plutarkhosz, Apollonius, Pausainas, Valerius Flakkusz, Florus Lucius, Lukanus, Damas, Szilius Italicus, Aulus Gelius, Columella, Liziasz, Valerius Maximus, Dio Kriszosztom, Hermogenesz. Megdöbbentő az a mély csend, üres hallgatás, római-görög intelligencia teljes tudatlansága, mely a történelmi Jézus eljövetelét, szerepét, csodálatos feltámadását nem ismeri, elhanyagolja.

Az első történelmi feljegyzések melyek Jézust megemlítik, időszámításunk utáni második évszázad elején íródtak, és mindössze csak három van belőlük.
Suetonius Caius Trancillus [kb. 75-150] Hadrianus császár levéltárosa írja, hogy i.u. 41-54 között Claudius császár uralkodása alatt Rómából kiüldözték a zsidókat „mert egy idő után állandóan háborogtak, zavarogtak Kresztosz uszítását követve”. Az itt említett ‘Kresztosz’ Jézussal történő azonosítása minden alapot hiányol és nemcsak azért, mert Kresztosz általánosan elterjedt név volt hanem, mert a keresztény irodalomban semmi utalás nem található arra, hogy Jézus valaha is Rómába látogatott volna. Ha elfogadjuk és hitelesnek tekintjük Suetonius (Claudius Élete, XXV.-4) bejegyzését, akkor ‘Kresztosz’, azaz Jézus i. u. 50 körül Rómában volt, tehát akkor nem végezhették ki kb. 20 évvel korábban, és ha nem volt kivégzés, kereszthalál, akkor feltámadás sem volt. A szerző egy másik rövidke feljegyzésében már pontosan nevén nevezi a keresztényeket, hogy “i.u. 64-ben büntetést róttak ki a keresztényekre, kik egy új romlott társadalmi osztályt képviseltek, és babonás hiedelmet követtek”. Evvel a második, rövid bejegyzéssel (XVI.-2) is inkább annak lehetősége áll fenn, hogy ezt is, mint Suetonius másik passzusát (XXV.-4) Sulpicius Severus hamisította, ugyanaz a V. századi ortodox atya, aki felelős lehet a Tacitus hamisításokért is.
Plinius a ‘ fiatalabb’ i.u. 61-114 Bithunia kormányzója, kilenc kötetes levélgyűjteményt hagyott az utókorra, köztük Trajanus császárhoz írott híres ‘Keresztényvédő’ levelét, melyben utasítást kér a bajkeverő keresztények megfékezésére. Miképp azt írja, „soha részt nem vettem keresztények kivizsgálásában, azt sem tudom, hogy mit kell büntetni vagy megvizsgálni, és hol kell enyhítő körülményeket figyelembe venni”. Sok szakember vitatja a levél teljes eredetiségét, pontosabban az abban lévő ‘keresztény’ szót. A szó eredetileg ‘esszénus’ volt, és csak később lett kicserélve, átírva keresztényre.
Plinius barátja, Tacitus i.u. 55-117 már több adatot közöl Annales [évkönyvek] című történelmi munkájában, és milyen sajnálatos valóság az, hogy ebből a nagylélegzetű műből pont az i.u. 29 évtől, 32-ik évig terjedő időszakról szóló feljegyzései hiányoznak. Történelmi munkájának hiányzó kötetei pont azért hiányoznak, mert ezekben semmi említés nem volt a csodálatos üdvtörténet eseményeiről. Munkájában így ír: „Néró koholt vádak alapján elkezdte üldözni a züllöttségükről hírhedt keresztényeket. Eredeti vezetőjük Krisztus, Tiberius császár uralkodása alatt Poncius Pilátus, Judea helytartója [Prokurátor] által kivégeztetett.” (Tacitus, Annales, XV.-44) Tacitus ezen sorokat az események után kb. 70-80 évvel később vethette papírra – és a részletekre mindig kényesen ügyelő történész -, ebben az esetben nem levéltári adatokat használt forrásként, hanem szóbeszéd, vagy talán valamilyen, általunk nem ismert keresztény vallásirodalomi feljegyzés lehetett közlésének eredete. Jézus nevét nem ismeri csak Krisztust használta, ami ‘messiást’, [megváltó] jelent. A hivatalos okmányok, iratok, a római pedánsságra jellemzően mindig pontosan betartották hivatalok neveit, címeit, és így tudjuk hogy Pilátus prefektus és nem prokurátor volt. Tacitus idejében már csak a prokurátor kifejezést használták, igaz ismerték a prefektus szót is, de használata már kiment a divatból. Nyelvünkben mindkét szó helytartót jelent, úgy nincs semmi nagyobb jelentősége, mondhatnánk, ám mégis jelzi, hogy a szerző nem nézett gondosabban az események után. Tacitus nem írhatott ‘krszisztoszról’, mint egy történelmi figuráról, mert az ő idejében még csak a kozmikus megváltó Józsua misztériuma létezett, mely nem volt földrajzi területhez vagy behatárolható időkerethez kötve. A nagyvárosok zsidónegyedein kívül a zsidó megváltó kultusza szinte teljesen ismeretlen volt.

Tacitus a munkáiban máshol, soha nem említ keresztényeket, Krisztust, és így ezen passzus ‘kresztosza’ magában álldogál. Néró híres minisztere, Seneca rengeteg írott anyagot hagyott az utókorra, ám semmiféle ‘keresztény’ szektáról (gyülekezetről) nem tud, ha Néró üldözte volna őket, akkor arról Seneca tudott volna. De evvel a tacitusi történelmi feljegyzéssel is van egy kis baj. Mégpedig az, hogy a XV. évszázadig senki sem említi, senki sem tud róla. Euszébiosz atya, aki olvasta, jól ismerte Tacitust, történelmi munkájában (Egyháztörténet), ezt a részt nem említi. Tertullianusz atya [i. u. 160-220] szintén jól ismerte, többször idéz Tacitustól, és mégis ez a bekezdés elkerülte az ő figyelmét is. De, hogy továbbá elkerülte az összes többi korai, és középkori atyák figyelmét is, az már tényleg több mint furcsa, és ami jelenség arra utal, hogy egy közönséges kései hamisítványról szó!

Mind a három közlés felületes, szegényesen sovány, és túl későn lett ahhoz írva, hogy bármi kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatna Jézus történelmi valóságáról. Még az is nehezíti a dolgot, hogy a háromból kettőt kései hozzátoldásnak tart sok vallástörténelemmel foglalkozó szakember. Továbbá szem előtt kell tartani még, hogy ezek a szerzők egyáltalán nem használhatták a ‘keresztény’ kifejezést, mert annak első dokumentált használata az Apostolok Cselekedeteiben lelhető fel (11:26), és mivel a Cselekedetek később lettek megírva – kb. a II. sz. közepén –, így a korábban alkotó pogány szerzők ezt a kifejezést nem ismerhették, nem használhatták.

Kiművelt, sokat olvasott korai egyházatyák mint pl. Jusztinosz, a ‘vértanú’ (kb. 100-165) áttanulmányozták, átkutatták a levéltárakat, könyvtárakat abban a reményben, hogy korábban élt szerzők munkáiban határozott történelmi bizonyságot találjanak Jézusra vonatkozóan és boldogan megragadtak volna bármilyen adatot – ha ilyen lett volna.

THALLUS

Úgy érzem, Thallus (vagy Thallosz) személyére avagy a munkájára történő folyamatos hivatkozás az apologéta szerzők által megigényli, hogy a témával kissé részletesebben foglalkozzunk. Konzervatív biblia magyarázok Thalloszt mind a mai napig úgy mutatják be, mint a legkorábbi, nem keresztény történetírót, aki már az első évszázad közepén írásában tanúbizonyságot tett, és ezzel alátámasztotta az evangéliumok történelmi igazságát. Tehetik a tudós urak, mert Thallosz nevét még a keresztény hívők nagy többsége sem hallotta soha, iskolakönyvekben, római-görög kultúrával, történelemmel foglalkozó népszerű kiadványokban nevét hiába keressük. Valójában, Thalloszról semmi kézzelfoghatót nem tudunk felmutatni; nem tudjuk mikor is élt, hol élt, munkái még másolatokban vagy töredékekben sem maradtak ránk. Hogy mégis tudunk róla, köszönhetjük korai és későbbi keresztény, ill. pogány szerzőknek, akik a III. évszázad elejétől említik nevét, hivatkoznak munkáira, melyek az ő korukban még fellelhetők voltak.
Euszébiosz, Julius Africanusra hivatkozva említi nevét, míg máshol csak megjegyzi, hogy Thallosz – Castorral együtt – megbízható történelmi kútfő az ősi Szíriával kapcsolatos dolgokban.
Több ókori szerző hivatkozik rá, mint Asszíria történelmének ismerőjére, (Theophilius, Lactantius, Szünkhellosz) de például Tertullianus és Minucius Félix a görög-római történetírók közé sorolják Thalloszt. Egy kései örmény nyelvű feljegyzésből tudjuk, hogy Thallosz egyik munkája a troyai háború és a 167-ik Olimpiád [ i.e. 112] közötti időszakot öleli fel, de nem ez ami a nevét híressé teszi. Szünkhellosz (Syncellius) György IX. századi egyházatya összeállított egy történelmi munkát, amiben sokszor szó szerint idéz különböző korai szerzőktől, köztük a keresztény történész Julius Africanusztól. Africanus a munkájában, (ami már rég elveszett) állítólag mindent beborító sötétségről, és földrengésről írt, mely akkor következett be, mikor Jézus a kereszten haldoklott. Ha a IX. századi atya hűen és igazan másolt, akkor Africanus többek között azt írta; „és utána a legszörnyűbb sötétség borította be a földet, sziklák szakadtak széjjel a földrengés erejétől, Júdea nagy része és a maradék területek mind elpusztultak”. Thallosz ezt a mindent beborító sötétséget napfogyatkozásnak írja le a ‘História’ című műve harmadik könyvében: Tehát volt egy történelmi munka, ami teljesen elveszett, és amit Africanuszon kivül senki más nem említ.
Ezen belül említve van ‘földrengés’, ‘pusztulás’, ‘napfogyatkozás’, de a rövidke idézetnek nincsen tiszta világosan érthető folytatása, ami a természeti jelenségeket összekapcsolná Jézus halálával. A folytatásban valójában Africanus az, aki biztosra veszi, hogy itt másról nem lehet szó, Thallosz csak is erről írhatott, mert ez a szentírásokban is említve van ilyen csoda. Más így, nem is lehet, meg aztán jól jön a hitbizonysági törekvésekhez is. Ez a rövidke nem éppen világos feljegyzés tehát, amire az apologéták alapozzák állításukat, hogy egy feltételezetten Jézus idejében élt kortárs történész valamiféle tanúbizonyságot tett.

Az evangéliumokban is olvasható sötétség (Márk 15 v. 33, Luk. 23 v. 44), ami azonban nem lehetett napfogyatkozás, mert mint az Újtestamentumban olvassuk Jézus utolsó éjszakáján, – húsvétkor – telihold volt, és így a hold nem lehetett a nap és a föld között. Mint említettem korábban nem tudjuk, hogy Thallosz melyik évszázadban élt, de ha feltételezzük, hogy az első vagy második évszázadban élt és alkotott, akkor elképzelhető, hogy említhetett egy ‘híres’ napfogyatkozást, amely Tiberius császár uralkodása alatt i.u. 29 év November 24-én történt. Közel sem biztos, hogy ezt a napfogyatkozást vagy bármilyen más természeti jelenséget Thallosz összekapcsolt Jézus történetével, mert arra sincs bizonyíték, hogy a szerző valaha is hallott Jézusról, bármily formájú kereszténységről. Korai keresztény atyák azonnal boldogan felhasználtak volna ilyen ismeretséget, és rögtön nyilvánosságra hoztak volna bármilyen Jézus történelmi létét bizonyító független történész általi feljegyzést. Ám, annak ellenére, hogy Thallosz nevét több korai atya is említette, műveit ismerték, mégis csupán egyedül Africanus hozza összefüggésben az antik történetírót Jézussal. Inkább itt arról van szó, hogy Africanus önkényesen egybehozta Thalloszt a bibliai Jézus hagyományokkal, úgy beállítva mint aki tudja, hogy az evangéliumokban említett sötétség pontosan megtörtént az első évszázad első felében. Erre a néhány sorra alapozva néha, bizony nagyon beindult az ‘átszellemült’ képzeleterő és bizonytalan feltételezések lettek elfogadva konzervatív körökben, mint hiteles történelmi adatok.

Ragadjuk ki pl. F. F. Bruce vallásvédelmező ‘Jézus és a Kereszténység Eredete Újtestamentumon Kívüli Tanulmányozása’ című könyvét. Művében a szerző merészen Thallosz alkotó időszakát i. u. 50 körül határozza meg: Flavius Josephusra hivatkozva. Valóban, Josephus ‘Zsidók Története’ című műve egyes fordításaiban, [ nem a magyar, 80-ban Európa által kiadott fordításban] a XVIII. 6- 4 fejezetben szerepel egy ‘Allos’ nevű egyén, aki nagy összegű kölcsönt adott Agrippának. A nagy tudású Bruce úr tisztában lehetne avval a ténnyel, hogy az összes ókori, középkori Josephus fordításokban, másolatokban nincs a görög ‘théta’ betű az Allos név előtt!

Azért, hogy az Allosból Thallos lett, egy másodosztályú – de egyébként lelkes – angol valláskutató, bizonyos Hudson úr a felelős. Hudson úr 1720-ban, Josephus könyvét latinból angolra való fordítás közben egyszerűen odaszerkesztett egy ‘théta’ betűt az Allos név elé, pontosan azért, mert Szünkhellosz György atya [vagy ha úgy tetszik Africanus] Thalloszát nem tudta hova tenni. Az ő idejében sem tudtak többet Thalloszról mint ma, de ha Josephus említi, akkor mindjárt belehet őt a helyes történelmi időszakban illeszteni, még akkor is ha Thallosz száz évvel élt korábban.
Igazából Josephus nem ismert, és sehol nem említ egy Thallus-Thallosz nevű történész szerzőt, a két dolgot így összemosni, nagyfokú felelőtlenség, mely csak rongálja, és hátraveti a vallástudomány pártatlan tanulmányozását.

ZSIDÓ KÚTFŐK

Jézus állítólag zsidó származású volt, családja tanítványai, ismerősei sőt még ellenségei is mind zsidók voltak, tehát a logika azt diktálja, hogy akkor talán a zsidó iratokat, feljegyzéseket kellene megvizsgálni, ott megpróbálni valami határozott adatot fellelni.

A misztikus zsidó bölcs, filozófus alexandriai Philón [i. e. 25 – i.u.50] pont abban az időben élt, alkotott, tanított mint amikor Jézus élt, és termékeny munkásságát több mint ötven fennmaradt, sok eltérő témát átfogó, szerzeménye bizonyítja. Több adatot közöl Pilátusról és más jelentős, fontos római és zsidó vezetőkről, hivatalnokokról, akik abban az időben fontos szerepet játszottak Júdea politikai, közéleti és vallási eseményeiben, ám Jézust soha sehol nem említi. Igaz, Philón Alexandriában lakott és nem Jeruzsálemben, némasága Jézust illetően azonban mégis furcsa, mert nagyon is figyelemmel kísérte a jeruzsálemi eseményeket. Tanítok, diákok jöttek-mentek a két város között, vitték a híreket, – mindenről beszámolva – de Jézus csodatételeiről, a nagypénteki bevonulásáról, főpapi bíróságról, vagy Jézus feltámadásáról semmit sem tud. Vajon hogyan kerülte el a nagy tudású bölcs gondos figyelmét mindazon sok kiemelkedő esemény, mely az Evangéliumokban le van írva, mikor tudott szinte minden vallási vitáról, főpapi nézeteltérésekről, melyek változtatták, alakították a jeruzsálemi vallásos világot? Philon hallgatására nincs magyarázat.

Philón kortársa, Tibériás Justus történész, szintén zsidó volt, és Capernaum városa mellett lakott. Történelemkönyvét Mózessel kezdi és saját idejében, ami kb. i. u. 40 körül fejezi be, munkájában Jézust nem említi, létezéséről semmit sem tud. Justus könyve sajnos elveszett, hogy mégis tudunk róla, azt Phótiosz konstantinápolyi pátriárkának köszönhetjük, aki a IX. évszázadban élt, mikor is a könyv még fellelhető volt, amit Phótiosz ismert, olvasott, és amihez megjegyzést írt.

FLAVIUS JOSEPHUS

Flavius Josephust nem kell külön bemutatni, nevét mindenki jól ismeri, ‘Zsidó Háború’ című könyve széles körben elterjedt olvasmány, és a ‘Zsidók Története’ című munkája is népszerű jól ismert könyv. Évszázadokon keresztül, keresztény-hitvédelmezők több ezerszer idézték a Jézussal kortárs Josephust, kinek írása megdöntethetetlen bizonyíték volt a történelmi Jézus valóságára. A ‘Zsidók Története’ című könyvben található az a híres bekezdés, az ún. ‘Testimonium Flavium’ (Flavius-tanúságtétel) melyre mindig, mindenki szívesen hivatkozott. Magyar fordítása, XVIII. fejezet 3. bekezdés:
„Ebben az időben élt Jézus ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket akik szívesen hallgatták az igazságot és sok zsidót és görögöt megnyert, Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink feljelentésére Pilátus keresztre feszítette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik eddig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és más sok csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete amely róla vette a nevét”.

Ma már senki sem veszi komolyan, hogy ezt a bekezdést Josephus írta volna, későbbi betoldása már nem vitatott. Igaz, Josephus stílusában íródott, szépen megfogalmazott nyelvezetét utánozva, de szerkezetileg nem kapcsolódik az előtte és az utána következő bekezdésekkel, azok sorrendjéből ‘kilóg’. De akad olyan kutató is, mint Neville Birdsall („The Continuing Enigma of Josephus’ Testimony about Jesus), aki szóstatisztikai alapon kimutatta, hogy a tanúság szövege stílusában teljesen eltér Josephus egyéb szövegeitől, ezért az feltehetően egészében hamisítvány. Az idézet mondanivalója különben is ellentmond Josephus filozófiájának, hitrendszerének, és határozott politikai pragmatizmusának. Az ő idejében a zsidóság Messiás-üdvösségközvetítő–megváltó eljövetelének fontossága mindennapos váradalom volt, szükséges elvitathatatlan tény, amely bekövetkezik előbb vagy utóbb.
Csakhogy a Messiás eljövetelének lényegét, szerepét, vagy az eljövetel idejét sokféleképpen értelmezték, tanították. Josephus is egyénileg értelmezte, fordította le saját (politikai) felfogásának megfelelően az üdvösségközvetítő eljövetelét: amit ‘ősi jóslat’ elnevezés alatt magyarázott. Az ‘ősi jóslat’ lényege, hogy a próféciák Vespasianus császár személyében teljesednek be, akit Júdeában kiáltottak ki császárrá. Tehát, ha Josephus azt hirdette, hogy Vespasianus a ‘megváltó’, akkor nem nevezhette Jézust ‘Krisztusnak’.

Természetesen nincs birtokunkban korai I. vagy II. évszázadból fennmaradt Josephus könyvmásolat, – a legkorábbi másolat a XI. évszázadból maradt ránk – de azt tudjuk, hogy korai egyházatyák egészen Euszébioszig nem hivatkoznak a fentebb idézett bekezdésre, sem más Jézussal kapcsolatos Josephus írásra.

L. Feldman a korai keresztény egyház irodalmának kitűnő ismerője “Josephus, Judaism and History” című könyvében a II. évszázadból két egyházatyát, a III. évszázadból hét atyát, a IV. évszázadból két atyát említ, akik mind ismerték és idézték Josephust, ám az úgynevezett ‘Testamonium’ részről nem tudnak semmit. Mint hitvédelmező keresztényvezetők boldogan megragadtak volna bármiféle írott történelmi adatot, – kiváltképp, ha olyan szerzőtől származik, mint Josephus – mégsem tették, mert egész egyszerűen az ő könyvmásolataikban Jézussal kapcsolatos említés nem volt.
Különösen vonatkozik ez Jusztinoszra, akinek egy ilyen Josephus idézet nagyon is hasznára lehetett volna a híres ‘Dialógusában’ melyet a zsidó Trifonnal folytatott. A vitában az ilyesmi adat hatásos válasz lehetett volna Trifon azon kihívására, hogy a „kereszténység alapja csak szóbeszéd, és ha Jézus élt is valaha, valahol, akkor arról senki, semmit sem tud“. Feldman felsorolását folytatva, Euszébiosz után élt egyházatyák közül még hármat
említ a IV. évszázadból, ötöt az V. évszázadból, akik sokszor idéztek Josephustól, de a ‘Testamonium’ fejezetéről nem tudnak. A III. századi alexandriai bölcs, Órigenész idézi Josephus ‘Zsidók Története’ (XX.-9) fejezetében tett Jézus említést, de határozottan állítja, hogy Josephus nem hitt Jézus Krisztusban. A Jézusról szóló elhíresedett bekezdést nem idézi, nem ismeri. Evvel szemben, Arthur Drews, ‘The Witneses to the Historicity of Jesus’ c. könyvében egy Benedekrendi, korai Josephus fordításra hivatkozva rámutat, hogy abban egyáltalán semmiféle Jézusra utaló feljegyzés nincs, eszerint Órigenész semmi tanúságtételt nem talált az általa olvasott Josephus munkákban.

Dr. R Eisler 1920-ban megjelent ‘Jézus a Megváltó’ című könyvében végig vizsgálja a korai középkor összes fellelhető Flavius Josephus fordításait, másolatait, és csalódottan summázza, hogy nincs egyetlen iratmásolat, mely ne ment volna át keresztény atyák gondosan hamisított hozzáadásain. Gondos tanulmányozása után arra az eredményre jutott, hogy a keresztény másolók Flavius eredeti szövegét több helyen törölték, és általuk fabrikált szöveget iktattak bele. Hogy mennyire igaza van tudós Eisler úrnak arra csak bele kell olvasnunk a Zsidó Háborúban található, ‘szláv toldalék’ néven ismert fejezetben, hol azt olvassuk; „Jézust a ‘csodatevőt’ Pilátus elé állították, aki megállapította, hogy Jézus nem bűnöző vagy lázító, hanem igazságos jótevő“. Jézus csodálatos hatalmával meggyógyítja Pilátus feleségét, amiért Pilátus Jézust szabadon engedi. Azonban a gonosz zsidó főpap ezek után megvesztegette Pilátust, hogy mégis végezze ki Jézust “mert a zsidó törvényeket megtagadta”. Később azt olvassuk, hogy Jézus testét tanítványai nem voltak képesek elcsenni, mert harminc római, és ezer zsidó katona őrizte a sírját.

Glouchester tudós püspöke, William Warburton [1698-1779] az, aki először lemerte írni, hogy Josephus műveiben található Jézusra vonatkozó bekezdések későbbi hamisítványok. Nem sokkal később, Richard Montague, Norwich püspöke megírja, hogy az „Ő volt a Messiás” kijelentés Flaviusnál későbbi keresztény betoldás. Majd ötven évvel később a lendületet kapó vallásvédelem jeles képviselője, William Whitson, 1737-ben kiadja az első teljes angol Flavius-fordítást, amelyben amellett érvel, hogy a Jézus-tanúság teljes szövege hiteles. Szerinte a szövegrészt Josephus korának szemüvegén keresztül kell olvasni, s így a „megvallás” keresztény elemei elfogadhatóak. Csalfa félremagyarázásában további spekulációkba bocsátkozik, miszerint Josephus nyugodtan lehetett zsidó-keresztény hívő, mégpedig ebionita. Későbbi tudósok zöme (Schürer, Norde, Niese, Zeitlin, Juster) kimondja, hogy a ‘testimonium’ passzusa vagy teljesen, vagy részben hamisítvány. Mint fentebb említettem, évszázadokon keresztül hivatkoztak a keresztényhitvallás tudós védelmezői Flavius Josephusra, mint bizonyítékra, de ez ma már a múlté. Ma már minden vallástörténelemmel foglalkozó szakember tudja, hogy az előbb idézett bekezdés, és más egyéb Jézussal kapcsolatos betoldás későbbi – főleg Euszébiosz által gyártott – ügyetlen  hamisítások. Josephus soha egyetlen sort sem írt az Evangélium Jézusáról, reá történő hivatkozás, mint történelmi bizonyosság, pontosan a vallástörténelem kigúnyolása.

Zsidó filozófusok, írók, közéleti személyiségek az i. u. első évszázadokból ha nem hagytak ránk semmi pozitívan felhasználható adatot a történelmi Jézus személyét illetően, akkor talán a zsidó vallási iratokat, az azokat magyarázó, értelmező hozzáadások gyűjteményét kellene megvizsgálni.

VALLÁSIRODALMI ZSIDÓ FELJEGYZÉSEK

A Talmud, nagy terjedelmű mintegy 700-800 rabbitól származó héber, illetve arám nyelvű gyűjteményes munka, amely az Ótestamentum egyes könyveihez fűzött magyarázatokat, zsidó vallási törvényeket tartalmaz. Ősibb része a Misna [ismétlés] amelyet i.u. 200. körül állítottak össze, és aminek második része a Gemara [befejezés] amit a IV.-VI. évszázadban szerkesztettek meg.
Misna nem tesz egyenes említést Jézusról, de annak mellékletei, – melyek ugyanabban az időben íródtak – Baraitha és Tosefta, már több helyen is említik ‘Jeshut’ azaz Jézust. Nézzük mit írnak: „ Húsvét előestéjén Jeshut felakasztották. Negyven nappal a kivégzése előtt közhírré tették, hogy ‘megkövezésre ítélték, mert boszorkányságot gyakorolt és Izraelt hitehagyásra biztatta. Aki azonban védelmében szólni akar, jelentkezzen, hogy védelmében eljárjon.’ De mivel senki nem jelentkezett a határidő lejártáig, Jeshut, húsvét (peszách) előestéjén felakasztották! (Szanhedrin, 43/a) Ulla visszaválaszolta, ‘Azt feltételezed, hogy a védelmére bármit is fellehetett volna hozni? Hát nem egy Meshit [lázító] volt ő, kiről az Írás mondja, Kímélned sem szabad és titkot sem csinálhatsz belőle’. Jeshuval azonban más volt a helyzet, mert kapcsolatai voltak királyi emberekkel”. … „ Rabbiaink tanították: Jeshunak öt tanítványa volt, Matthaj, Nakaj, Nezer, Buni, és Todah“.
Tárgyilagos vallástörténészek ezt az egy bekezdést tartják elég idősnek, és függetlennek a későbbi keresztény tanítások visszahatásától nem befolyásoltnak. Ugyanis, más Baraitha és Tosefta feljegyzések Jézusról, már keresztény tanításokra való reagálás, vagy azok hatására írt megjegyzések. Ha ezek a passzusok a történelmi Jézusról szólnak, akkor nehéz velük mit kezdeni, mert az Evangéliumok Jézusát nem akasztották fel, boszorkányságról, negyven napos határidőről, befolyásos emberekkel való kapcsolatokról szó sincs a Szentírásokban. De még a Nag-Hammadi iratok sem említenek semmi hasonlót. Egzotikus neveket viselő tanítványok csak itt említtetnek, ezeket a neveket sehol máshol nem említik a zsidó-keresztény iratok.

Más egyéb utalás Jézussal kapcsolatban, a Sabbat: 116b. és Szanhedrin: 107b. bekezdései alatt található: „Jézus a Názáreni boszorkányságot gyakorolt, és Izraelt megtévesztette.” … „Az történt pedig Elazár ben Damah rabbival, hogy egy kígyó megmarta és Jákob, a Kefár Soma embere eljött, hogy meggyógyítsa őt Jeshu ben Pantera nevében”.[Tosefta, hullin, 11,- 22,23.] … „ Sepphorisz város utcáján sétáltam amikor a Názáreni Jeshu egyik tanítványával találkoztam, aki Kefár Sekanjá követője volt, és Jákobnak hívták”. [Tosefta, hullin, 11- 24.] Ez a három itt említett idézet túl kései és nem lehet rájönni belőlük, hogy vajon az Újtestamentum Jézusáról van-e szó ezekben a feljegyzésekben, valamint az itt említett nevekkel sem lehet mit kezdeni. A Pantera névről tudjuk hogy visszahatás a keresztény tanításokra, de a Kefár Soma, Kefár Sekanjá, Jákob nevek Jézussal kapcsolatban máshol nem szerepelnek.

NÁZÁRET

Régi zsidó feljegyzések ‘Jeshut’ mindig Názáren-inek mondják és sohasem Názáretinek. Mi a különbség, hát számít ilyen kicsi eltérés? Kérdezhetné az olvasó. A Nazarénus elnevezés az első évszázad eleje körül zsidó származású hívekből alakult korai keresztény szekta elnevezése, míg Názáret egy város a mai Észak-Izraelben ahol az Evangéliumok szerint Jézus gyermekéveit töltötte.
Sajnos semmi bizonyíték nincs arra, hogy ilyen nevű város vagy falu egyáltalán létezett volna időszámításunk kezdete körül. Flavius Josephus a zsidó háború folyamán parancsnok volt Galileában, és művében felsorol minden falut, jelentősebb helységet, de Názáretet nem említ sehol. Korai római-görög forrásokból szintén hiányzik a Názáret helységnév említése, és az első zsidó feljegyzés amiben Názáret, mint helységnév szerepel: a VII. évszázadból származik.

Az Evangéliumok szerzői többször önkényesen írták át a Messiás alakjára értelmezett törvény, próféta, zsoltárszövegeket, megváltoztatva azok eredeti értelmét, mondanivalóját. ‘Názárettel’ kapcsolatosan olvashatjuk az Újtestamentumban: … „lakozék Názáret nevű városban, hogy beteljesedjék amit a próféták mondottak, hogy Názáretinek fog neveztetni”. [ Mt. 2: 23] Az utalás itt Izajás, 2. v. 1. sorokra történik: ”És származik vesszőszál Isaia törzsökéből, és gyökereiből egy virágszál nevelkedik”, – valamint egy másik próféta soraira Zakariás, 6. v. 12, … „Íme egy férfiú a neve Csemete mert csemete támad belőle és megépíti az Úrnak templomát”. Amit a próféták mondottak, mint látjuk, eltér tartalmilag és értelmileg Máté ide vonatkozó soraitól és, hogy mégis van kapcsolódás azt abban találjuk, hogy az eredeti héber kánonban található ‘vesszőszál’ és ‘csemete’ szavak hangalakban és írásmódban nagyon hasonlóak a ‘názáreti’ szóhoz. Ezt a hasonlóságot Máté öncélúan kis változtatással hozzákapcsolta Jézus történetéhez. Ily módon tehát, született egy helységnév, amely sehol máshol nem szerepelt csak a Bibliában. Jézusra vonatkozó régebbi írott héber forrásokkal nem rendelkező rabbik szájhagyomány útján jutottak adataikhoz, és így természetesen a ‘názereni’ jelzőt használták, mint olyan zsidóra aki hitét elhagyta és keresztény lett.

Mikor azt írom, hogy a Nazarénusok korai keresztények voltak, akkor igazat is mondok meg nem is. Mai formában, értelemben elterjedt kereszténység abban az időben még nem létezett, de voltak zsidó felekezetek, kiknek a hitvilágközpontját egy misztikus ‘megváltó’ ‘Isten-fiú’ képezte, s akinek a neve Józsua volt. Ha a Nazarénusok szektái nem is élték túl az első évszázad tomboló forgószeleit, a későbbi atyák tudatában – azonban – nagyon is élesen még sokáig megvolt azok történelmi fontossága. Időben Máté kora után íródott
Apostolok Cselekedeteiben a szerző egy zsidóval mondatja Pálról:„… és a nazarénusok felekezetének feje”. [Csel. 24: 5]

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________