2021-10-28 nap bejegyzései

(1945) Mit bizonyítanak a halál közeli állapottal kapcsolatos tapasztalatok?

Tibor bá’ online

2021. A 89. év

A napok óta tartott vallásos vita mellékleteként: Mit bizonyítanak a halál közeli állapottal kapcsolatos tapasztalatok? Egy dolgot biztos nem, hogy az embernek van lelke.

Isten létezése mellett szóló argumentumok nagy része olyan gyenge, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Van azonban egy terület, amit nem lehet lesöpörni az asztalról, mert sok ember őszintén úgy érzi, hogy személyes tapasztalata bizonyítékul szolgára arra, hogy az embernek van lelke. Persze ilyenkor az első dolog az, hogy meghatározzuk, mit is nevezünk lélek alatt? Egy olyan  valamit, ami elkülönül a testtől és az agytól, vagyis az öntudattól, amelynek létezése az életben levés feltétele, és ami túléli a test halálát. Az csak természetes, hogy a „lélekpártiak” iparkodtak bizonyítékot találni arra, hogy igenis van lélek. Erre eddig minden kísérlet kudarcot vallott. Van azonban egy érdekes tapasztalat, amin azoknak az embereknek egy része megy át, akik közel kerülnek a meghaláshoz, de aztán a végén mégis élve maradnak. Ezek arról számolnak be, hogy tudatuk érezhetően elhagyja a testüket (majd visszatér abba). Szerintük – és ez logikusnak tűnik – ez nem lehet más, mint a lelkük, ami nem azonos az agyukkal, hiszen az agy ottmaradt a testben, míg a tudatuk a testüktől függetlenül létezett.

Ezzel a függetlenül létező tudattal (azaz lélekkel) az a probléma, hogy elég sok ember megtapasztalta és őszintén hisz abban, hogy amit megtapasztalt az valós. Már pedig mindenki elsősorban abban hisz, amit személyesen megtapasztal. Ezeknek az embereknek hiába mondják, hogy nincs lélek, az istennek se fogadják el. Nekik igenis van lelkük. Ráadásul egyesek ebben a lelki állapotban olyan dolgokat látnak meg, majd feléledve emlékeznek rá, amit normál körülmények között nem láthattak volna meg. Jó, ez nem bizonyított, csak mende-monda, de ott van még az öntudat. Ez tényleg kemény dió!

Végeredményben alapvetően két eset áll fenn: Az öntudat vagy az agy biológiai terméke, vagy pedig, az agynak egy része, ami elválik a normál agyi funkciótól.  Tehát, a lélek el van különülve az agytól és az agy halálát túléli.

Az elv, hogy az öntudat az agy „biológiai terméke” a lelkiismeretesen összegyűjtött, körültekintően ellenőrzött, alaposan  oda-vissza letesztelt, duplán rejtett, placebóval párhuzamos, többszörösen megismételt, a szakmai elit által ellenőrzött, hallatlan nagy mennyiségű kutatási eredményen nyugszik, amelyek napról-napra gyarapodnak. Ha elolvasol egy, az utóbbi időben kiadott neurológiai könyvet, akkor világossá válik, hogy napról-napra közelebb kerülünk az öntudat megértéséhez. Igaz, ez a tudományág még csak gyermekcipőjében jár, de óriási ütemben tör előre. Ami egyre világosabban látszik, hogy bármi is legyen az öntudat, egyértelmű, hogy elválaszthatatlanul kapcsolódik az agyhoz. Az agyban bekövetkező változások hatására megváltozik az öntudat is. Néha ez a változás olyan nagymértékű, hogy az adott személyiség felismerhetetlenné válik. Az öntudatban végbemenő változások MRI segítségével láthatóvá válnak, csakúgy mint az agyi változások. Az egyértelmű és világos tudományos következtetés az, hogy az öntudatot az agy hozza létre.

Akkor most nézzük a „független lélek” elvet alátámasztó bizonyítékot, vagyis a halál közeli állapot élményét, amelyen az átélők bizonyos közös élményekről számolnak be: testüket és annak környezetét, ami a legtöbb esetben egy műtő, ahol operációt végeznek, kívülről látják. A másik gyakran jelzett esemény egy alagútszerű építmény megjelenése, ami ki van világítva, és a másik végéből vonzást éreznek, ahol különben “valaki” vár rájuk. Ez így elég misztikus, de van egy kijózanító körülmény. A vonzó lényt mindenki saját vallásának megfelelően ismeri fel. A keresztények természetesen Jézust vélik látni, a muszlimok Allahot, míg a hinduk mondjuk Sívát. Ez eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy itt agyi fantáziával állunk szemben. Nyilvánvalóan a fantáziának kapcsolódni kell az adott személy vallásos hitéhez. Egy muzulmánt nem várhat Jézus, és fordítva.

Rendben van, de miért látják magukat kívülről, és egyáltalában miért látnak lecsukott szemhéjjal? A helyzet az, hogy az agy és az érzékszervek vérellátása akadozik, tehát hibásan működnek, illetve az agyhoz nem jut el információ a külvilágtól. Ekkor az történik, mint amikor a számítógépen dolgozva megszűnik a csatlakozás a külső szerverhez. Rákattintunk egy kedvenc honlapra, de mivel nincs kapcsolat a gép nem tud rácsatlakozni, hanem a memóriájából előveszi a legutolsó képet. Mi a kezelők (ha nem vesszük észre) megpillantjuk a kért honlapot, de nem real time-ban, hanem ami utoljára volt. Ugyanezt teszi az agy is. A szemtől, fültől nem érkezik értékelhető információ, a  valós világgal megszakadt a kapcsolata, leálló félben lévő maradék kapacitásával előveszi az utolsó információt a memóriájából, ami nem más, mint a műtő, ahová bevitték. Azonban az agy már alig funkcionál, a  hiányzó biteket kitölti azzal, amivel tudja. Így jelenik meg egy kép, amit aztán tárol és az „életbe  visszatérés” után elővesz, mint emlékképet a tetszőlegesen beépített bitekkel együtt. Természetesen ez teljesen megegyezik azokkal a visszaemlékezésekkel, amik valós történetektől származnak. Az egyén nem tud különbséget tenni, neki az emlékkép olyan valódi, mintha tényleg megtörtént volna. Ezt a jelenséget a neuróbiológus így írja le:

Az agykérgen elhelyezkedő látásközpont, mely egyaránt feldolgozza a látott és az elképzelt képet, normál körülmények között stabil állapotban van, mert néhány, ezt a funkciót ellátó neuron a máshonnan érkező ingereket elfojtja. Hallucinálások akkor jönnek létre, amikor ez az elfojtó mechanizmus megszűnik, vagy erősen csökken, mondjuk hallucinogén anyag hatására, vagy azért, mert az agy közvetlenül az elhalás küszöbén áll.

A szemlencse egy tárgy képét először a retinára vetíti ki. Innen az idegsejtek a kiváltott impulzusokat az agykéreg látásközpontjának különböző helyeire továbbítják.

Na jó, de mi van az alagút végén látható fénnyel? Tekintettel arra, hogy az egységnyi területen található neuronok száma sokkal több a látószög közepén, mint a szélén, jóval erősebb hatás várható középen, amennyiben az összes neuron azonos mértékben szenved a szabályozó kioltás megszűnésétől. Feltételezhető tehát hogy minél jobban meg van zavarva a rendszer (vagyis a komplex agyvelő), annál erősebb a fényár.

A legizgalmasabb kérdés mégis az, hogy ha ez mindössze hallucináció, miért tűnik oly hihetetlenül valódinak? Ez utóbbi felvetésre válaszolva kezdjük annak vizsgálatával, miért tűnik valami valódinak. Ami a központi idegrendszert illeti, nem is olyan könnyű különbséget tenni két kategória között: „mi jön a külvilágból?” és „mi van az agyban tárolva?” Amint a látás, illetve a hallás impulzusai és a memóriából érkező információk feldolgozásra kerülnek, azonnal összekeverednek. Miközben az információk különböző feldolgozási fokokon mennek át, a kép összetevői: vonalak, élek, tér és a különböző tárgyak mind-mind más módon jelennek meg. Nem valószínű, hogy ezek meg lennének jelölve: „na, ez ­kintről jött”, vagy „ez hallucináció”. Az eldöntés, mi micsoda, valószínűleg jóval ­fentebb történik az agyban. A rendszer (vagyis az emberi agyvelő) egészen egyszerűen azt tartja „valódinak”, ami a legstabilabbnak bizonyul. Mi mást tehetne?

A normál életben mindössze egy „valós modell” van, mégpedig az, amit az érzékszerveink hoznak létre, és ez rendkívül stabil, koherens és egyben komplex. Ez a modell, az „én, itt és most” fogalmakból áll. Azért érezzük valósnak, mert abban az adott pillanatban a jeleket feldolgozó agyban ez a legstabilabb modell.

De mi a helyzet a haldokló aggyal? Mi van azzal az agyvelővel, amiben már nincs semmi szabályozás? Ez esetben fennáll a veszélye annak, hogy a valóságról képtelen lesz elfogadható modellt kialakítani. Előfordulhat, hogy az agykéreg látásközpontjában az ott találhatók közül a leképezési sorok által nyújtott modell lesz a legstabilabb. Ha ez a legstabilabb, akkor az agy szerint ez a valóság. Elvégre pontosan olyan értelemben valós, amilyen értelemben bármi, bármikor valósnak tűnhet, mert a rendszerben található modellek közül ez a legjobb. Mivel a képek feldolgozása is a látásközpontban történik, más képek is bekerülhetnek az agyba.

Nincs olyan agyvelő, amely ennél a pontnál bedobná a törülközőt. Jó, de mit tud tenni? A leglogikusabb cél az lehet, hogy a lehető leggyorsabban visszaforduljon az érzékszervek által betáplált impulzusokból összeállt modellhez, hiszen ez lehet a külvilág egyetlen stabil megtestesítője. Ennek egyik módja – mint fentebb már írtam – a memóriára való támaszkodás: Ki vagyok én? Hol vagyok? Mit csinálnak velem? Ezekre a kérdésekre a válasz ott szunnyad a memóriában, ha a haldokló agyvelőnek van még elég kapacitása ahhoz, hogy feldolgozza a válaszokat. Mint írtam, pontosan ezt teszi számítógépünk is: ha nincs kapcsolatban az Internet-szolgáltatóval, a memóriában tárolt Internet képeket küldi a monitorra. Tételezzük tehát fel, hogy egy haldokló személy agyi rendszere létrehoz egy modellt abból, amire emlékszik: teste a műtőasztalon van, a sebészek körülötte forgolódnak, felette erős fényforrás, háta mögött különböző műszerek. Ez egy egészen jó minőségű modell is lehet, mivel az agy beépíthet a valós világból érkező impulzusokat is, például a sebészek beszélgetését, műszerek csörömpölését, az újraélesztési kísérlet lökéseit, stb., ezek mind-mind a hallásközpontból származó inputok. Ily módon az agyi modell nemcsak igen hihető, de ténylegesen tartalmazza a valós események egy-két részletét is. Ez az, ami a visszaemlékezőt becsapja, méghozzá olyan alaposan, hogy a végsőkig hisz ­benne.

Ha abban a pillanatban az a legjobb modell, ami az agy rendelkezésére áll, akkor az tökéletesen valódinak fog hatni. Megismétlem, valódi olyan értelemben, amilyen értelemben bármi, bármikor valódi lehet. De lépjünk tovább. Amikor az egyén „érzékeli” a másvilágot, akkor az a másvilág valósnak és feledhetetlennek tűnik. Ha azt állítjuk, hogy a tudat (eszmélés) mindig az adott időben kialakított agyi modelltől függ, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezeknek az embereknek a tudata átalakult. Ha normálissá is válnak, és ha a valós világ vissza is tér számukra, sose fogják elfelejteni, hogy „megtapasztaltak” egy „valós” másvilágot, hogy testük jelentéktelenné törpült, hogy megszűntek önmaguk lenni.

A hiányzó bitekkel kapcsolatban megemlítek egy személyes tapasztalatot. Írásaim lektorálását nem végezhetem magam. Egyszerűen azért, mert amikor a megírt szöveget olvasom, soha se azt látom, ami ott van, hanem azt, aminek ott kellene lenni. Ha tehát egy betűt kihagyok, vagy félreütök, az úgy is marad. Agyam a „hiányzó bitet” beteszi. Még akkor is, ha én tudatosan ezt el akarom kerülni. Ugyanígy jár el a haldokló agy is, a már alig funkcionáló érzékszervektől érkező hiányos jeleket kiegészíti, és elraktározza. Felépült állapotban a kiegészített  képet veszi elő a memóriából és úgy érzékeli, mintha az teljesen ép érzékszervekkel, teljesen normális állapotban lettek volna elraktározva. Ráadásul a tudatos agy még súg is.

Az öntudatra ébredt ember legnagyobb ellensége a halandóság, mert a halandóságot kizárólag az ember képes felfogni. Meghalni senki se szeret, mindenki örökké szeretne élni. Csakhogy a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a fizikai világban minden elhal egyszer, így az ember is. Ebből egyetlen kiutat a lélek jelentene. Az élethez való ragaszkodás olyan erős, hogy az agy mindent megtesz, még önmaga becsapását is. Az csak természetes, hogy a „hiányzó biteket” úgy egészíti ki, hogy a lélek létezése plauzibilissé váljon. A halál közeli állapotban megtapasztaltak kizárólag azt bizonyítják, hogy utálunk meghalni.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!