(ACs-18) Azok a csodálatos nők – Potyomkin páncélos

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Édesanyámat korán elvesztettem, aminek egyik mellékterméke az anyám rokonaival való kapcsolattartás megszűnése volt. Ez természetesen apám lelkén szárad, aki anyósát ki nem állhatta. Csak hát az anyóssal együtt eltűntek a nagynénik, a nagybácsik és az unokatestvérek is. Azt ugyan tudtam, hogy anyám testvérei közül egyiknek volt egy nálam két évvel idősebb lánya, a másiknak pedig egy két évvel fiatalabb, de őket hosszú időn keresztül nem láttam.

Aztán teltek az évek, és egy szép napon anyai nagyanyám is meghalt, akit ugyan évekig nem láttam, de az örökösödési eljárás miatt össze kellett jönnünk a rokonsággal. Ekkor már 17 éves voltam, elég önálló, hogy sorsom a kezembe vegyem. Azt pedig kifejezetten élveztem, hogy egyszeriben két unokatestvérem is lett, a 19 éves Piri és a 15 éves Örzse. Ráadásul az idősebb unokatestvérem Maca néném kifőzdéjében dolgozgatott, ahová szívesen kezdtem el bejárni, mert kamasz koromban mindig éhes voltam.

Mivel emlékeim szerint Pirivel gyermekkorunkban sosem találkoztam, bár ő esküdött rá, hogy emlékezett rám, a különböző nemhez való tartozásunk domináló tényezővé vált a kapcsolatunkban. Mit szépítsem a dolgot, amikor magunkra maradtunk, ami a kétszemélyes kifőzdében könnyen megesett, hiszen Maca gyakran járt bevásárolni, Piri minden lehetőséget megragadott begerjesztésemre. Egyik alkalommal például hígra főzött tejbegrízt szürcsölt lassan, látványosan egy kiskanál segítségével. A kifőzdében egy lélek se, ő meg a konyha sarkában ült hívogatóan szétnyitott térdekkel, és mikor beléptem, azt kérdezte, hogy nekem szoptak-e már. Mielőtt az elképedésből felocsúdtam volna, folytatta „És szeretnéd?”, majd megint szürcsölt egyet.

Egy másik alkalommal, amikor éppen lógtam a suliból, és már reggel 9-kor betértem egy kis meleg kajára, Piri előállt az ötlettel, hogy menjünk moziba. Az ötletet tett követte, és szépen átmentünk a Puskinba, ahol az előadások reggel 9-től kezdődtek. A helyszínre érve derült ki, hogy a Potyomkin páncélos van műsoron, de ez lényegtelennek bizonyult. Piri megvette a jegyeket, majd az előadás kellős közepén bementünk a terembe. A vetítés folyt, minket pedig pártfogásba vett egy elemlámpával világító jegyszedőnő, aki roppant pedánsan a helyünkre vezetett. A helyzet több volt, mint komikus. A nézőtéren egyetlen egy ember se ült, vagyis bárhova leülhettünk volna, de a mi jegyünk az utolsó sorba szólt, annak is a közepére, tehát odáig kísértek. Ezen kívül a Potyomkin páncélos egy némafilm, ezért a nézőtéren olyan csend uralkodott, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, miközben mi enyhén megszeppenve ott ültünk az utolsó sor közepén.

Amint a jegyszedő visszahúzódott odújába, Piri nadrágon keresztül a combjaim közé nyúlt, amit a megtámadott szerv a biológia szabályainak megfelelően fogadott. Hogy a jelenetnek mi lett volna a vége, azt sosem fogom megtudni, mert én meg benyúltam Piri lenge blúza alá, és megfogtam az izgalomtól nedves, egyébként formás kis mellét, amire ő a szó legszorosabb értelmében rosszul lett. Nekem meg fogalmam se volt, hogy most mit tegyek. Egy-két csöccsel már volt dolgom, de ez a reakció előttem totálisan ismeretlennek bizonyult.

Piri kapkodva elővett a ridiküléből egy apró tégelyt, abból egy fehér pirulát és bekapta, miközben szaporán vette a levegőt és hápogott hozzá. Én meg úgy be voltam szarva, mint még életemben soha.

Egy-két perccel később a dolgok normalizálódtak. Engem meg ellepett a mélységes bűntudat. Mi a fenét követtem el? Piri egy szót sem szólt, én meg nem kérdeztem semmit, csak szép csendben ültünk egymás mellett. Ekkor a Potyomkin páncélos ágyúja megrándult, és hátul fűst jött ki belőle, természetesen hangtalanul, ami után a vászonra ki lett írva, hogy BUMM!

Hát, legalább ez elsült, gondoltam, de moccanni se mertem. Amikor a tengerészek elkezdtek rohanni fel a lépcsőn Piri megszólalt – Gyere Pusi öccse, menjünk vissza! Az úton aztán kiderült, hogy a születésétől fogva apróbb szívbajjal küszködött, és a nemi izgalom rendszerint beindított nála egy rohamot. Rohadt büszke lettem 17 éves önmagamra, ezek szerint „szívdöglesztő” vagyok.

_______________________________________________________________
_______________________________________________________________
_____________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

8 gondolat erről: „(ACs-18) Azok a csodálatos nők – Potyomkin páncélos

  1. Valóban szívdöglesztő voltál (vagy), még könyvet is írtál a szívről.
    A hölgyek azóta is ugyanilyen kiszámíthatatlanok, mint akkoriban voltak.
    Remélem jó egészségben él mind többjük ma is, akiről a történet szólt.
    (Értelmesebbet nem tudtam írni, csak megköszönöm ezt a posztot is)

  2. 1:
    A történetekben szereplő nők legnagyobb része már nincs az élők sorában. Ezért is használom az igazi nevüket. Meg aztán talán így sikerül némi “halhatatlanságot” adni nekik. Sose kerestem semmit, de sose mentem el némán a lehetőségeke mellett. Ezért vagy talán puszta véletlenségből elég színes volt életem első 60 éve. — Megköszönésednek örülök. 232 olvasó közül, ha egy megköszöni, az nem is olyan rossz arány. 😀

  3. “benyúltam Piri lenge blúza alá, és megfogtam az izgalomtól nedves, egyébként formás kis mellét,”
    Tibor bá’, izgalomtól nedves? Leizzadt volna, vagy ezt hogy kell elgondolni?

  4. 3:
    Te még nem láttál gyöngyöző izzadságot a két mell között, a szegycsonton? Nem tudod, mit vesztettél! 😉

  5. 6: Aki Szodomában és Gomorrában éltek, azoknak nem is kellett hátranézniük, mert nekik senki nem kínálta fel a menekülés lehetőségét…
    Te nem vagy Lót családtagja! 🙂

  6. 7:
    Honnan tudod? 😉

    Különben Lót, az egyetlen igaz ember, nem sokkal később megdugta saját lányát. Ezt például én nem tettem. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük