(2434) Morbus Hungarikus

Tibor bá’ szatirikus online

 

Egyetlen magyar se olvassa szívesen, de higgyétek el nekem, morbid egy nemzet vagyunk, a legmorbidabb. Először is az öngyilkosságok elkövetésében világelsők vagyunk, de nem ám egy orrhosszal, dehogy, akkora előnnyel, hogy a második és a harmadik helyet ki se akarják adni. Persze most azt hiszitek, hogy erről akarok csetelni (szép szó mi? mostanában tanultam), meg arról, hogy ennyi öngyilkossággal a nyakunkban nem vagyunk euró konformok. Még jó, hogy a Vatikán nem tagja az Uniónak, már rég kitagadták volna az egész országot. Ezen kívül a lakosság várható élettartama évről-évre csökken. Most már lassan ott tartunk, hogy meg se nagyon születünk. Aki megszületik, az pedig meghal, mielőtt nyugdíjba menne, a költségvetést fel fogja vetni a pénz. Csak még annyit tennék hozzá, nem kell izgulni ott a Miniszterelnöki Hivatalban, akarom mondani a Kancellárián, illetve mégis csak a Minisztériumi Hivatalban, hogy nem lesz miből fizetni. Hülyeség! Nem lesz kinek fizetni nyugdíjat.

Ami pedig a morbiditásunkat jelenti, egészen másra gondolok. Jó-jó, hogy önkezünkkel. Jó-jó, hogy egyre rövidebb ideig. Na de, amikor végre eljön a várva várt beteljesedés, vagyis a halál. Hát kérem, mi még akkor se tudjuk abbahagyni. Hogy úgy mondjam, nem tagadjuk meg magunkat. Tudom, mire gondoltok, hogy a sírcsokrokat lelopják és újból, meg újból eladják. Ami azt illeti ez igaz, de nem, nem erről van szó. Akkor talán a sírkövek ellopása, és fürdőszoba padlóburkolatnak való felhasználása. Nem, és nem. Hát akkor szabad a gazda. Kérem, én arra gondolok, hogy imádunk temetkezni, kicsit ugyan drága, de ez a miénk. Élünk-halunk érte, hogy stílszerű legyek. Remélem, belátjátok ez tényleg morbid. Az bizony, a javából, de miből veszem én ezt az állításomat? Gondoljatok bele, ha egyetlen pici esély van rá, mi mindenkit nemcsak eltemetünk, de újra eltemetjük, sőt, ha lehet, újra és újratemetjük. De ez semmi, ennek a határozottan morbid szokásnak komoly hagyományai vannak.

Nem is tudom, meddig érdemes visszamenni, de kezdjük, mondjuk Attilával, illetve Atillával, na mindegy, bizonyára tudjátok, kire gondolok, hát aki megölte saját fivérét, mert nem akart osztozni a trónon, na tehát őreá, akinek a sírját kisebb-nagyobb lendülettel kb. 1500 éve keressük. Hogy miért keressük, azt pontosan nem tudom, talán az aranykoporsó miatt. Mindenesetre, ha megtaláljuk, az újratemetés elkerülhetetlen. Lelki szemeimmel már látom is a tömör sorokban kígyózó temetési menetet, ahol mindjárt az első sorban Vikidál lohol, mind a 140 centijével, felejtve III/III-as besúgó múltját, harsányan üvöltve egy másik daliás Levente pentaton melódiáját. Mind eközben Csaba királyfi lovasainak égi dübörgése szolgáltatja a hátteret.

I. István király, újabban megint Szent István, minimum egyszer biztos ki volt hantolva, majd újra temetve, mert különben hogyan került volna elő az enyészettől megkímélt, országalapító „Szent Jobb”? Mert előkerült, sőt, ha jól tudom, többször is előkerült.

Aztán van olyan magyar, aki nem csak előre gondoskodik újratemetéséről, de szinte kiprovokálja azt, ilyen volt Kossuth, aki direkt nem jött haza, amíg élt. Ferenc József például a lelkét kikönyörögte neki, de ő nem, az istennek se jött volna haza, pedig volt ideje gondolkodni rajta, a Kiegyezés után még élt vagy egy negyed századot.

A kierőszakolásnak van más formája is. Teszem azt, hazánk egy másik nagy fia békésen éldegél, gyűjtöget néhány népdalt, amiknek átdolgozását kortársai képtelenek megemészteni és aztán egy szép napon gyógyíthatatlan betegséget kap. Na, akkor megtáltosodik, egyszeribe külföldre akar távozni, ha kell, kölcsönt vesz fel, és abból utazik, de elutazik, csakhogy külföldön élhesse utol a halál, ami ugye első számú előfeltétele az újratemetésnek. Ez a recept Bartók Bélánál elég jól bevált.

A fenti trükknek van pontos ellenkezője is. Ez egy külön kategória, ez ideig csak Mindszenthy József, a nagy és egyben az utolsó hercegprímás próbálta ki. Ő excellenciája az országot még lidérces álmában se hagyta volna el. Ehhez olyan makacsul ragaszkodott, hogy inkább csücsült tizenöt éven át az amerikai követség egyik padlásszobájában, csakhogy itthon maradhasson. Na de akkor mi lesz az újratemetésével? Hát kérem, itt lép be a pápai segítségnyújtás. Amikor a Szentatya megneszelte, hogy Mindszenthy napjai meg vannak számlálva, pápai paranccsal a makacs bíborost külhonba utasította egészen biztos azzal az egyetlen kis titkos szándékkal, hogy néhány évvel később újratemethessék.

Előfordulnak olyan esetek, amikor a dolgot egyáltalán nem sietjük el. Egyik-másik nemzeti hősnek akár kétszáz évet is kell várni az újratemetésére. Ilyen volt például Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc. A várakozás azonban sose hiábavaló. A nemzet nem felejt. Igaz, tanulni se nagyon szokott. Ez utóbbi két hős újratemetésének a helyét kissé elkapkodva, meglehetősen slamposan választották meg. Még csak nem is gondoltak arra, hogy Kassa meg Késmárk egyszer megszűnhet hazai föld lenni. Hát megszűnt! Persze az is lehet, hogy az újratemetési mániánknak ez egy szerves része. Ilyen ügyes csellel előre lehet gondoskodni az újratemetés újratemetéséről, mert kinek esik jól, ha a nagyságos Fejedelem megint idegen földben találja magát? Csak hát van még egy kis bibi a dologban. Kell még várni egy másik kétszáz évet, amíg rádöbbenünk, hogy Kassát és Késmárkot végképp leírhatjuk.

Az újratemetés non plusz ultrája azt hiszem az, amikor nem használnak hozzá még hullát, (jaj, mit mondok!) földi maradványt sem. Ilyen esetben van katonai pompa, ágyútalp, díszlövés, szentbeszéd, madzagvasút, ingyen virsli, na meg találomra összekapart egy marék hamu. Mert mi újratemetésben nem ismerünk objektív nehézséget. Kállay Miklós, ha másképp nem, hát jelképesen hazai földbe tért meg.

Mániánkat illetően vannak egészen hálás halottak is. Ilyen volt például Rajk László, akinek nem csak meg lett bocsátva belügyminiszteri túlkapása, elsősorban, mert őt is túlkapták, nem csak újratemették aztán megint újra, de még az is lehet, hogy hátra van még egy végső kihantolás, ha a hatalomra jutott polgári körök úgy gondolják, mégiscsak az árokparton van a végső helye. Mit mondtam, végső? Már amennyiben Magyarországon valami is van, ami végső.

Az újratemetés rekordját, természetesen magyar rekordját, József Attila tartja hárommal. Az elsővel annyira siettek, hogy a földi maradvány még el se bomlott. Az egész cécóval, úgy ahogy volt, Gömbös Gyulát akarták megtisztelni, illetve csak a sírját, de ez ellen a volt pék és hintáslegény, Marosán György, szociális és hazafias érzelmekre hivatkozva, erősen tiltakozott. Tehette, mert akkor, vagyis 1942-ben az oroszokat még nem hívta be, arra várt egy újabb tizennégy évet. Mindegy, ebből is látható, néha egy proletár költő többre viszi, mint a legrafináltabb politikus.

Vannak, akik életükben könnyen elkerülhetnék az erőszakos halált, mint például Batthyányi gróf vagy Nagy Imre, de akkor az újratemetés valószínűsége a minimumra csökkenne. Ez viszont nincs ínyükre. Inkább választják az újratemetést biztosító kivégzést. Úgy látszik, ez nem csak nemzeti, de egyben egyéni mánia is.

Tuti tippnek bizonyult, ha valakit kommunista hite miatt nyírtak ki. A mozgalom, már, mint a kommunista mozgalom, ugyan szép számmal nyírta ki, vagy írjam inkább úgy, hogy ritkította saját sorait, de ha a másik oldal tette ugyanezt a ritkítást, az a mártíromsággal járó újratemetést abszolút bebiztosította. Így aztán Sallai Imrének, Schönherz Zoltánnak, Fürst Sándornak, Rózsa Ferencnek (Vigyázat! Ez nem az ismert betyár, azt Sándornak hívták, és senkinek se jutott eszébe, hogy újratemessék, legalább is, még nem), Ságvári Endrének, stb., stb. óhaja valóra vált. Tegyük még hozzá, hogy az újratemetést nem tudták elkerülni olyan kétes értékű baloldali veteránok sem, mint Frankel Leó vagy Károlyi Mihály, a vörös gróf.

Gondolom lesz, aki azt mondja majd, hogy ezek elszigetelt esetek. Mi az a néhány tucat újratemetés az évi száznegyvenezer halotthoz képest? A Mari néniket és a Pista bácsikat a kutya sem akarja újratemetni. Nana, ne tessenek froclizni! És a megszüntetett temetők? Amikor a család kap egy levelet: Vigyék a földi maradványt ahová akarják, különben beszántják. Na, ugye! Persze tudom, ez nem az igazi. Na de az átlag polgár mikor kapott valamiből is „igazit”?

Aztán meg, amikor direkt azért megyünk külföldre és kifejezetten azért molesztáljuk a talajt, hogy előbukkanjon egy-egy magyar hulla? És amikor a kikapart első női csontvázra ráfogják, hogy Petőfié, mit nekik az a 150 év, meg néhány ezer kilométer! Mindez csak azért, hogy újratemethessünk. Hát nem megmondtam, morbid egy nemzet vagyunk.

Ne is mondjam, ez az újratemetési mozgalom elég széles bázissal rendelkezik. Itt van, mondjuk a színész társadalom. Mint derült égből a villámcsapás úgy érte őket a felismerés, hogy magyar színészt még nem temettek újra. Hogy a költségvetés ilyen mértékben fordítson hátat a kultúrának, az már tényleg párját ritkítja. Nem tűrhetjük! Első lépésnek kellett találni egy külhoni földben nyugvó földi maradványt. Nem volt könnyű! A színművészet művelése nyelvhez van kötve, mondjuk az anyanyelvhez. Éppen ezért kevés olyan hülye színész van, aki külföldre megy, akár csak meghalni is, de azért akad. Így leltek Kabos Gyulára, aki három emberöltővel ezelőtt játszott, két emberöltővel ezelőtt temették el és egy emberöltő óta a kutya se emlékszik rá, csak aki nagyon akar. A többi már gyerekjáték volt, csak előbb a földi maradványt kellett megtalálni New Yorkban, ahol azért sírból is van néhány millió.

Horthy Miklós pontosan tudta, hogy minden bűne ellenére újra fogják temetni, csak ki kell várnia. Kivárta! Horthyt magánemberként újratemető Antall Józsefet is újból fogják temetni, akárki meglássa, valószínűleg Kenderesen. Erre okot mély hivatástudata, na meg az a tény szolgáltat, hogy annak idején a kegyelmes Kormányzó úr a kis Józsikát személyesen lovagoltatta saját ő főméltóságos térdein.

Ha Horn Gyula tényleg népszerű akart volna lenni, akkor erről a mániánkról nem feledkezett volna el. Persze ahhoz, hogy Horn Gyulát újratemessék, előbb gondolatban el kell temetni, de egyenlőre újra meg újra visszasírják. Különben nem fontos az egész, szociálisan roppant érzékeny volt miniszterelnökünk már úgyis páneurópai, vagy mi a fene, neki már mindegy, mi pedig nemrég csúsztunk be a hátsó ajtón, úgy, ahogy. És persze még az is megeshet, hogy a végén még Bonnban temetik el, esetleg Kohl kancellár mellé, az európai ház kellős közepén. Aztán majd látogathatjuk, amíg haza nem hozzuk.

A legújabb miniszterelnökünkkel egészen más a helyzet. Ő annyira fiatal, nem hogy az újratemetés, de az eredeti temetésére is évtizedeket kell még várni hacsak….. hacsak Frei Tamásnak nem sikerül összehoznia valamit az ukrán maffiával. Igaz, Orbán Viktor ambícióit ismerve még az is benne van a kalapban, hogy az egész procedúrát megfordítja. Nem a nemzet fogja eltemetni őt, hanem ő fogja eltemetni az egész nemzetet, úgy ahogy van. Ehhez a művelethez különben kimagasló érzéke és tehetsége van. Ahogy én értékelem az eseményeket, már most azt az elképzelést dédelgeti magában, hogy lélekben ő lesz tizenötmillió magyar siratóasszonya. Mellesleg ezt a feladatot minden bizonnyal kitűnően látja majd el, mert, hogy van-e élet az Unión kívül, vagy nincs, azt nem tudom, de halál az egészen biztos van.

Gyurcsány egy egészen más eset, belőle szinte kicsattan az önbizalom pedig szarban lesz a nemzet. Halál nélkül nincs még temetés se, nem hogy újratemetés. Átmentett magának egy csomó zsozsót, megfúrta az elődjét, sikeres üzletemberré vált, meg minden más. Azt állítják róla, hogy meg akarja szorítani a nemzetet, mert, hogy túl sokáig, túl jól éltünk. Ahogy vesszük, a BKV vezetők egészen biztos jobban éltek, persze nem buszvezetőkre, meg villamosvezetőkre gondolok, csak sima vezetőkre. Szóval a végén itt maradunk egy csomó megszorító intézkedéssel és anyagi okok miatt le kell szoknunk az újratemetésekről. Mit újratemetésről, a sima temetésről. Úgy értesültem, hogy némelyik kórházban már van két éves hulla is, mert anyagi okokból kifolyólag újabban divattá vált az elhunyt és szeretett hozzánk tartózókat a kórházban felejteni. A gyászolók halottak napján a kórház kapuhoz viszik a koszorút. Úgy tűnik, már semmi se a régi. 😀

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

8 gondolat erről: „(2434) Morbus Hungarikus

  1. Kötözködés on
    Talán a Morbid Hungaricus jobban fedné a cikk lényegét. Végülis semmi köze sem a ruhatetűhöz, sem a tüdőbajhoz, sem a flekktífuszhoz 😛
    Kötözködés off

    De azért így is tetszett és szemléletes példákat hoztál Tibor bá’! Egyébként ez az újratemetésesdi nem csak idehaza divat. Az újkorban a legtöbb civilizáltnak kikiáltott országban, a legtöbb rendszer újratemette az „előző népelnyomó diktatúra (ez mindenképpen fontos, hogy népelnyomó – esetleg kizsákmányoló – és mindenképpen diktatúra) alatt elhunyt hősi halottait”. Volt akit többször is…
    Ideillő, ha nem is témábavágó Moldovától a Forgatható katona 😉

  2. 1: „Moldovától”

    Ajaj. Moldovát ajánlani Tibor bá’ blogján… 😀

  3. Nem az embert, hanem a sztorit ajánlottam 🙂
    De az észrevételed jogos, alighanem meg is kapom a magamét! 😀

  4. 01 – pipás:
    Tévedni tetszik a cím jelentése: magyar betegség. Tehát: Az újra temetés egy magyar betegség.

    Semmi bajom Moldovával. Tudta nélkül 40.000 forintomba került. Ennyi.

  5. Én csak arra szerettem volna rámutatni, hogy egyáltalán nem csak a magyarokra jellemző ez a szokás.
    Nekem igazából a hozott példák tetszettek, meg a megközelítések, pl. „Na, akkor megtáltosodik, egyszeribe külföldre akar távozni, ha kell, kölcsönt vesz fel, és abból utazik, de elutazik, csakhogy külföldön élhesse utol a halál,…” 🙂

  6. Egynémely politikusunk elmehetne már Ausztráliába. Ha nő a távolság, több a lehetőség. (Hátha útközben elviszi az ördög.)

    Nos, annak idején sehogy sem értettem, mit keresett Torgyán doktor Chilében.

  7. Az öngyilkosságoknak Magyarországon főként a 80-as években volt „divatja”, akkoriban 100 000 emberre évenként több, mint 40 öngyilkosság jutott, azóta viszont lecsökkent már ennek a fele alá.
    Ez még mindig magas, de a wiki vonatkozó cikke (List_of_sovereign_states_by_suicide_rate) szerint már csak 25.-ek vagyunk a listán.
    A jelenlegi „bajnok” Sri Lanka, 34,6-os rátával…

  8. 07 avatar : ilyenekre a topik gazda nem szokott válaszolni -:)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük