(3672) Élet a hegyen

Tibor bá’ vissza a múltba online

Serdülő éveim, rajtam kívül másnak nem lehet érdekes, de ha tudsz olvasni a sorok között, akkor észlelheted a háború utáni Rákosi rendszer valóságát, egy átlagos család belső „harmóniáját”

 

1950 szeptember elején Apuék megvették a Rege út 12. alatt álló „házat” 60.000 forintért, amit ötforintosokban fizettek ki. Az eladó, Titkos Ilona (hajdan volt színésznő, aki – a szokásnak megfelelően – nem akarta tudomásul venni, hogy felette már rég eljárt az idő), az adásvételi szerződés aláírásakor sírógörcsöt kapott (hiába nyugtatta régi, ügyvéd barátja), és egy hatalmas jelenetet rendezett, az ezüst ötforintosok számolása közben. Ugyanis az egész 60.000 forint ezüst ötforintosokból állt, vagyis egy kisebb bőrönd teli aprópénzzel. Gondolom ezen ti is kiakadtok, tehát magyarázatra szorul. A helyzet az, hogy éppen akkor volt az úgynevezett Rákosi korszak kellős közepe, és Rákositól minden kitellett. Többek között azt is rebesgették, hogy a forintot le fogják értékelni, aminek legegyszerűbb módja az lett volna, amire különben 45/46-ban volt példa, hogy 300 forintért kapható bélyeget kellett volna ráragasztani egy 100 forintosra, ami csak így bélyeggel együtt lett volna érvényes, mint 100 Ft. Más szavakkal gongütésre 400 forint 100 forintra változott volna, elveszítve így mindenki készpénzének 75 százalékát. Igen ám, de érméket nem lehet felülbélyegezni, ezért azok nem vesztették volna el értékük 75 százalékát. Felülbélyegzés a végén nem lett, de az ettől való félelem szült ilyen visszás helyzeteket.

Volt tehát egy házunk, de szüleim és húgom Félegyházán voltak, a ház pedig üresen állt, ami akkoriban jelentős rizikót hordozott magában, csak egészen másfajtát, mint manapság. Ugyanis ki lehetett volna igényelni, sőt igénylés nélkül csak úgy beköltözni. Az igénylés úgy nézett ki, hogy lakásra jogosult, de lakással nem rendelkező elvtárs bejelenthette rá az igényét a Tanácsnál, ahol a megnevezett lakhatóságot kiutalták volna a részére, és akkor annyi, mert az elvtárs azonnali beköltözése megakadályozhatatlan és onnan atombombával se lehetett volna kirobbantani. Ennek elkerülése végett nekem Sashalomról azonnal be kellett jönnöm, és iskola után fel kellett mennem a hegyre, és a betonpadlós alsó „szobában” kellett néhány napig aludnom valami sebtében összeeszkábált alkalmatosságon, ügyelve arra, hogy jó sokáig égjen este a villany.

Aztán pár nappal később kora délután érkezett egy teherautó teli pakolva bútorokkal, azok legtetején egy kutyaházzal, amiben egy korcs német juhász szuka lapult. Szüleim és Ildi a sofőr fülkében összezsúfolva. Lepakoltunk, behordtunk mindent, estére benépesedett a ház és persze hulla éhesek voltunk.

A kutyáról kiderült, hogy Mackó a neve, és mivel a kerítés teli volt lyukakkal a következő év tavaszán vemhes is lett. Az alomból egyetlen egy kiskutyát hagytunk meg, egy tiszta vörös, dús szőrű kant, akit én neveztem el Csülöknek. A többi ment a pöcegödörbe (lásd ott), aminek láttán a mai állatvédők gutaütést kaptak volna. Csülök érdekessége az, hogy 12 évvel később, hét év távolmaradásom után, bár már alig látott, vén fejjel a hangomról azonnal megismert, és persze nagyon örült nekem. Nem sokkal később kimúlt.

Abban az időben a hegyen még nem volt vezetékes gáz, és a gázpalackos gázforgalom is ismeretlen fogalom volt. Viszont jött Félegyházáról egy sparhelt is, ami rendkívül praktikus eszköznek bizonyult. Egyfelől fűtötte a konyhát, másfelől lehetett rajta főzni. Ezen kívül külső zsebeiben, amik körülölelték a tűzteret, víz melegedett a mosogatáshoz, valamint tömegével az egész sparheltet melegen tartotta jóval a tüzelés után is. Ennek előnye akkor mutatkozott, amikor kiderült, hogy a megfőtt ételt Ildi 13 órakor ette, én a technikumból hazaérve 17 órakor, apu pedig este 19-20 között, amikor munka és az elmaradhatatlan presszólátogatás után hazaért. Ugyanis a sparhelten hagyott lábosban az étel este nyolcig meleg maradt.

Igaz, Apu nem ragaszkodott az esti nyolc órás érkezéshez, volt, amikor az utolsó fogassal jött meg, azaz fél egykor. Ilyenkor a nevelő anyám másnap bejelentette, „apád megint az utolsó fogassal jött haza”, mintha ehhez nekem lett volna bármi közöm.

Különben mai szemmel nézve az élet a hegyen kellemes, sőt izgalmas volt. Úgy értem csupa olyan dolgokat tettünk, amik manapság már ismeretlenek. Tartottunk tyúkokat egy elkerített részen, mert az üzletekben tojást nem lehetett kapni. Márpedig a tésztába, úgy értem a gyúrt tésztába tojás is kell. Hahó, gyúrt tészta! Szóval nem úgy volt ám, hogy vettünk a közértben, akarom mondani az Auchanban kockatésztát vagy metélttésztát. Minden egyes alkalommal, vagyis hetente legalább háromszor, amikor főtt tészta volt az estebéd, nevelő anyámnak lisztből tésztát kellett gyúrni, kifőzni és rátenni azt, ami kell. Ez legtöbbször vagy párolt káposzta vagy paprikás főtt krumpli volt, nagy ritkán túró, de tényleg csak nagy ritkán.

Apu nyulakat tartott, jobban mondva szaporított ketrecekben. Amit anyám egy kurta „apád már megint baszatja a nyulakat” mondattal intézett el.  Ezek közül néha levágott egyet, ami úgy történt, hogy hátsó lábainál fogva, bal kezével fejjel lefelé lógatta a nyulat, a jobb kezében lévő furkósbottal pedig úgy tarkón vágta, hogy a nyúl egyből kimúlt. Ezt követve jött a megnyúzás. A többi a nevelő anyám dolga volt.

A konyhaajtóval szemben volt egy kis darab veteményes kert, ahol petrezselyem, hónapos retek, zöldborsó, meg ilyesmi termet, mindenfajta emberi beavatkozás nélkül, tehát semmi műtrágya vagy vegyszer. A kertben pedig volt vagy 6 sárgabarackfa, amiket természetesen nem permeteztünk, és mégis hatalmas termésük volt évről-évre. Bár ne lett volna. Mert ahol sok a barack, ott lekvár főzés is van, és ahol sok a lekvár ott a gyerek az iskolába lekváros kenyeret visz tízóraira. Persze csak minden másnap, vagyis hetente háromszor. A közbeeső napokon zsíros kenyér dukál. A fő baj talán mégis inkább a kenyér állandó szikkadtsága volt. A legközelebbi közért elég messze helyezkedett el, így a bevásárlás külön hadműveletnek számított. Kenyérből nem fogyhattunk ki, és a friss kenyeret addig nem lehetett felvágni, amíg volt a régiből. Következésképpen, mindig szikkadt kenyeret ettünk. Na, ez legyen a legnagyobb baj!

A kertben állt egy eléggé terebélyes diófa is. Őszi hétvégeken kedvenc szórakozásunk volt a dióevés. A fáról leszedett diótól az ember keze napokra barna lesz, de megéri, mert a frissen feltört dióbélről a hártyát lehúzva egészen másfajta ízt kapunk, mint a megszokott. Néha órákat is ellegelgettünk a diófa alatt, nem egyszer a vendégekkel együtt. Olyan ez, mint a szotyola, nem lehet megunni, evését abbahagyni.

A ház körül elterülő kertben hatalmas fenyőfák álltak, és úgy általában minden eléggé elhanyagolt volt, a kertgondozásnak nyomát se lehetett felfedni. Ezen az állapoton jelenlétünk se változtatott. A gyakori vendégek nálunk a vadonban érezhették magukat, például egy leterített pokrócon.

A városba természetesen Fogassal jártunk le és fel. Én reggel rendszerint akkor vágtattam ki az ajtón, amikor a fogas a végállomásról elindult, aminek meg volt a jellegzetes hangja, aztán valahol menet közben felugranom rá. Volt arra példa, hogy csak az Erdei Iskolánál értem utol, de a Városkút nem volt ritka. Tulajdonképpen ezzel az erővel futhattam volna egészen a Moszkva térig, csak akkoriban ez valahogy nem jutott az eszembe. Hazafelé jövet csak akkor ugrottam le két megálló között, körülbelül a házunk magasságában, ha siettem. Máskülönben a végállomásról legyalogoltam azt a 150 métert.

Vasárnap hús volt a menü, pörkölt vagy rántott hús jó sok krumplival, mert az adag fejenként egy szelet, semmi több. „Ha éhes vagy Tibike, egyél hozzá kenyeret” volt az unalomig hallott mottó, mivel a „jó sok krumpli” se tartott ki a végtelenségig. Igaz a vasárnapi ebédhez szódavíz is járt, de a szódavízről nekem kellett gondoskodnom. Ez azt jelentette, hogy két üres szódás üveggel elmentem a Vörös Csillag nevű szálló söntésébe, és kicseréltem őket teli üvegre darabonként 1 forint 10 fillérért.

Apu természetesen ihatott szódavizet hétköznap is, fröccs formájában. Időnkénti erőtlen próbálkozásomat, hogy nekem is jusson egy kis szódavíz Apu, számomra teljesen közömbös, figyelmeztetésével járt, miszerint a szódavíztől impotens leszek. Nem sajnáltam tőle, legyen ő impotens, ellentétben a paprikás krumpliba főtt virslivel, amit csak ő kapott. Ugyanez volt a helyzet a bablevessel is. Abban is volt virsli, de az Apunak járt. Ildi meg én csak néztük. Igaz, ő is csak egy párt ehetett meg, mert nem volt több. Az egészben az a legérdekesebb, hogy eszembe se jutott, hogy ez igazságtalan lenne. Ez volt bevezetve és kész.

Amikor nevelő anyám már nagyon lázadozott, hogy ő csak otthon ül és végzi a házimunkát, akkor apu elvitte „megpisiltetni”. A kifejezést maga a megpisiltetett találta ki, amiből látszik, hogy nevelőanyám nem volt egy buta nő. Pontosan tudta mit várhat, és nem kívánt lázadni ellene, viszont volt öniróniája. A pisiltetés abból állt, hogy vacsora után felkerekedtek és átmentek az Úttörő vasút végállomásánál lévő presszóba, és némi pletykacsere után a környék szomszédjaival, megittak egy-egy szimplát. Na ja, szimpla.

Szóval akkoriban egy presszóban lehetett kapni szimpla feketét 1 forintért, és duplát 2 forintért. A szimpla kábé egy korty volt, a dupla két korty. Később a szimpla valahogy kiment a forgalomból, maradt a dupla, de szép lassan kezdték elhagyni a „dupla” jelzőt. A „kérek egy feketét” automatikusan duplát jelentett. Ha ma kérnél egy szimpla feketét a huszonéves csaj a pult mögött nem tudná miről beszélsz.

Mindegy, pisiltetés után nevelő anyám egy darabig csendben maradt, és úgy ahogy eltűrte apám éjféli hazamászkálásait. Ennek fő oka az lehetett, hogy nő nemigen volt a dologban. Apu két-három hülye haverral beült egy pesti presszóba, nagy néha egy-két kolleganő is jelen volt, de a tökfelesleges hetyegésen kívül más nemigen történt. Apám egészen egyszerűen nem volt családszerető. Ha időben hazajött volna, nem tudta volna mivel tölteni az idejét. Neki úgy kellett az önmutogatás, mint másnak a levegő.

Az én helyzetem egy kicsit kényelmetlen volt olyan szempontból, hogy bár ragyogó helyen laktunk, a közlekedés nehézkesnek bizonyult. Akkoriban a Fogaskerekű óránként 12 km-el haladt (volt idő gyönyörködni a tájban). Vagyis fél óra volt a menetideje. Ráadásul félóránként indult. A Nyugatitól 1 óra volt az út hazáig és 2 és fél óra oda-vissza, ha csak mondjuk a fürdőnadrágomért ugrottam volna haza. Hiszen azzal a szerelvénnyel vissza nem tudtam menni, amivel feljutottam, mert a végállomáson mindössze 5 percet tanyázott. Ez azt jelentette, hogy jól meg kellett fontolnom iskola után hazamegyek-e vagy sem. Ha egyszer felmente, nem volt értelme visszamenni a városba. Én tehát senkivel se beszélhettem meg egy délutáni mozit, csak ha el tudtam valahol helyezni a táskámat, és hajlandó voltam éhezni este tízig. Igaz Maca néném (szülőanyám testvére) kifőzdéje a Dob utcában, ezen sokat lazított, éltem is a lehetőséggel bőségesen.

Az esti főszórakozás rádióhallgatás volt, ami elsősorban RIAZ Berlint, vagy Rádió Luxemburgot jelentette, bár a vétel sose volt tökéletes. Mondanom se kell, hogy a magyar rádió, ami Kossuth és Petőfi névre hallgattak, a szocialista erkölcsnek megfelelően amerikai zenét nem sugárzott. A RIAZ különben azt jelentette, hogy Radio In the American Zone. Vagyis a Berlinben állomásozó amerikai csapatoknak adott zenét. Később tűrhető zene jött Novi Szádból is, ami a jugoszláviai Újvidéket jelentette. Ha apu otthon volt, akkor a rádiózás fel lett függesztve, mert ő kizárólag a Szabad Európa Rádiót hallgatta.

Az egészben a legjobb talán az volt, hogy akár télen a síelés miatt, akár nyáron a kirándulás végett, rengeteg barát jött fel hozzánk, apuhoz is meg hozzám is. Akkoriban senkinek sem lehetett gépkocsija, egyszerűen nem kapott gépkocsira tartási engedélyt, még akkor se, ha valamilyen csoda folytán lett volna pénze egy gépkocsira. Csak néhány személygépkocsi futott az országban, például volt egy Kodály Zoltán segge alá, aki kocsival együtt gyakran kirándul” a Szabadság-hegyre. Az emberek tömegközlekedéssel jártak, és szabadidejükben sokat kirándultak. Ez nem volt véletlen. A kirándulás egészséges volt, olcsó, szórakoztató, és komoly hagyományokkal rendelkezett. Ráadásul a Budai hegyek gyönyörűek mind a négy évszakban. Ezt azonban ma kevesen tudják, mert egész nap képernyők előtt ülnek.

A házunk a Rege út és a Svájci út sarkán állt, így csak két szomszéd telek csatlakozott hozzánk. Egyiknek se volt Magyarországon tartózkodó tulajdonosa, ezért szabad vadászterületnek tekintettük őket. A felettünk lévő telken volt egy apró faház közvetlenül a kerítésünk mellett, valamint néhány gyümölcsfa. Ősszel átjártam naspolyát szedni.

Apunak egyszer az a hülye ötlete támadt, hogy felvigyen egy nőt a szomszéd telken lévő faházba. Az ötlet zseniális is lehetett volna, de becsúszott egy gikszer. A kertben szabadon mászkáló kutyáink kiszúrták, hogy valaki van a közeli faházban. Ezért aztán leálltak a kerítés mellé és eszeveszett csaholásba kezdtek a faház felé. Neve anyám egy idő után megunta és kiment megnézni mi történik. Erre a kutyák még hevesebben kezdtek ugatni. Mit részletezzem, apu lebukott. Aztán hetekig mást se hallottam mint, hogy „hagyd már abba ezt a cirkuszt, meg se basztam azt a nőt”. „Akkor meg mi a francnak hoztad nekem ide?”

Vasárnap délelőtt rendszerint a legszükségesebb ház körüli teendőket láttuk el. Például amikor egy hatalmas nyári zivatar az egyik mamutfenyőt kidöntötte, a gyökereit ki kellett ásni, a fát pedig darabokra kellett fűrészelni. A munka rendszerint úgy zajlott, hogy apu elkezdte, majd öt perccel később nekem azt mondta „folytasd”, ő meg bement a házba, és csak egy óra múlva jött vissza megnézni, hogyan haladok a munkával. Engem ez nemigen zavart, de voltak nevetséges estetek is, mint például az említett kidőlt fa. A felvágás ugyanis olyan fűrésszel történt, amit két ember húz az ellentétes végeket megragadva. Alig jutottunk a fa átmérőjének egy negyedéhez, amikor apu leállt és azt mondta „folytasd”. Oltári jó, de kivel? Egyedül csak húzni tudom, tolni nem. De apám nem hatódott meg, ha nem megy egyedül, akkor nem lesz felvágva a fa, mert neki sürgős dolga akadt a rózsáival. Igen a  rózsák. Apámnak volt egy rózsabokra, ami örökké tetves lett. A tetveket nikotinnal permetezte, de nikotin sose vett. Volt viszont egy Nikopál szipkája, ami szétcsavarozható volt abból a célból, hogy ki-be lehessen helyezni egy szűrőbetétet. Természetesen a betét is pénzbe került, ezért apám  újított egyet, betét helyet tett bele némi vattát. Ezt a vatta darabot 2-3 naponta kicserélte. A sötétbarna használt vatta vattacsomó teli volt nikotinnal. Ezeket a vatta darabokat egy vízzel teli konzerves dobozban gyűjtötte, illetve ezzel a vízzel permetezte a rózsákat. Milyen célból? Hogy legyen nőknek elajándékozható rózsája.

Nyáron, ha korán hazaértem, a kertben isteni volt olvasni valami kellemes könyvet. Erre a célra volt egy pad, két fenyőfa között. Természetesen a házhoz kaptuk, mert apám semmit se barkácsolt. Egyszer egy jégeső több cserepet is eltört a tetőn, ezt követve a ház beázott. Hetekkel később Manyi-papa (nevelő anyám apja) kijött Sashalomról, hogy az eltört cserepeket kicserélje. Munka közben hangosan véleményezte apámat, lányával pedig nem felejtette el közölni, hogy nagy marha, amiért kitart mellette. Erre nevelő anyám mindig azt válaszolta, hogy most már késő, de ezt 40 éven át hallottam tőle. Igaz, az utolsó 10 évben hozzátette „ami még hátra van, arra az időre tisztességgel ellátom az apádat”.

Emlékeim szerint elég gyakoriak voltak a nyári zivatarok. Egy alkalommal a villám belevágott a villámhárítónkba (még jó, hogy volt), amikor valamennyien a konyhában voltunk, ahová percekkel korábban rohantunk be a közelgő zuhé elől. Az elektromágneses térerőtől a kapucsengő reduktora lerepült a falról és darabokra tört. Persze mindenki beszart, de senkinek semmi baja nem történt. A villámlással járó fény és a hang szinte elviselhetetlen volt.

Ősszel már korán délután ködbe került a környék. Ilyenkor hazafelé jövet az utcalámpák fényétől a sűrű ködbe gyönyörű árnyékokat vetettek a fák ágai. Bent a házban pedig kellemes meleget árasztott a cserépkályha. Hát igen a cserépkályha. Erről csak két dolgot érdemes tudni. Felállításához nevelő anyám ragaszkodott, nem is bántuk meg. A begyújtást Apu végezte, sőt az isten tudja miért, de ragaszkodott hozzá, igaz, ez volt az egyetlen ház körüli munka, amit elvégzett. Gyanítom, valami gyerekkori emlék késztethette erre a ceremóniára. A segédeszköz egy régen kimustrált alumínium lavór volt, ebben hozta be az alágyújtóst, majd a fadarabokat.

Télen nyikorgott a hó a lábunk alatt, miközben nevelő anyám káromkodott, hogy apád semmit nem segít a hó eltakarításban. Minket meg szidott, mert „behordjuk a havat a konyhába”. El nem árult feltételezése szerint nekünk lebegve kellett volna közlekedni a lakásban, hogy sehol, semmilyen nyom ne maradjon utánunk.

A házon belüli élet gyakorlatilag nyomorúságos volt, csak akkor én ezt nem vettem észre. A ház ugyanis egy konyhából egy szobából és egy fürdőszoba-vécéből állt. Ezen belül a szoba nem haladta meg a 4×4 métert. Volt ugyan egy nagyszoba, amihez 3 lépcső vezetett a kisszobából, de ez eredetileg garázs lett volna. Betonozott volt a padlója és középen volt egy szerelőakna, ami természetesen le volt fedve. Elejében az összes szőnyeg, ami csak megmaradt két polgári háztartásból ide volt leterítve és ez is szobának volt használva, de az első télen kiderült, hogy egyfelől kifűthetetlen, másfelől a víz a sarkokban kicsapódik. Lényeg az, hogy használaton kívülre került, pláne, amikor megérkeztek a különböző kimustrált textilipari gépek is.

Azt tudom, hogy én a konyhában aludtam egy kinyitható fotelágyon, de hogy apámék Ildivel együtt hárman mit csináltak a 4×4 méteres szobában, arról fogalmam sincs. Ennek ellenére a szoba igazi polgári ízlés szerint volt berendezve. Gobelinek a falon, súlyos hímzett terítő az asztalon, vitrinben ólomkristály vázák, az asztal közepén porcelán bonbontartó. Ez utóbbiban édesség, amiből lehetett venni, mondjuk vacsora után, de nevelő anyám legfeljebb két szem kivételét tartotta helyesnek. Amennyiben valamelyikünk egy harmadik szem kiszedéséhez készülődött, mondjuk a fedél leemelésével, akkor jött a megjegyzés. Így aztán mindenki, értsd Ildi és én, tudomásul vette, hogy kettő darab az illendőség határa.

Telefonunk is lett, mindjárt az első évben, ami abban az időben csodaszámba ment. A telefonszerzés mechanizmusa megérdemel néhány szót. Apámnak volt egy régi ismerőse, egy bizonyos Kovács Tibor, aki éppen mellette állt, amikor a becsapódó akna megölte az édesanyámat. A halál közös megúszása egy életre összekovácsolta őket. Szóval ez a Kovács Tibor ávós besúgó volt, és az első nyáron nálunk nyaralt 3 hónapig, persze ingyen. Ezen „igenfontos” ember elérhetőségéért lett bekötve a telefon, de utána 20 éven keresztül a számunk Kovács Tibor név alatt futott. Csak az tudott minket hívni, akinek megadtuk a telefonszámunkat, mert különben nem voltunk bent a telefonkönyvbe.

A leíráshoz hozzátartozik a kerti bungaló esete is. Még a háború alatt, amikor Tímár Pista bácsi megvette az Eötvös úti telkét, apám a telek egyik sarkában felhúzott rá egy faházat. Amikor 49-ben leköltöztek Félegyházára ezt a házat szétszedték, és újra felhúzták Félegyházán, csak vagy két méterrel kisebb lett, mert a szétszedés-összerakás nem volt túl szakszerű. Pár évvel később, miután felköltöztek a rege útra, a faház megint szétszedésre került és újra lett építve a Rege úti kertben, de most már csak egy apró bungaló jött ki a faanyagból meg egy nagy rakás alágyújtós. Tehát a kertben volt egy bungaló, ahol nyáron én tanyáztam, illetve az, akinek bérbe ki lett adva, például Kovács Tibinek telefonbekötésért.

A faháznak szigeteletlen fapadlója volt, ami alatt 20 centire a puszta, és jó nedves föld. Az egész ház nyirkos volt és hideg, kivéve az év július és augusztus hónapjait. Én már tavasszal kicipeltem ide a fotelágyat, csakhogy ne kelljen a konyhában aludnom. És ősszel addig húztam a visszaköltözést, ameddig tudtam. Mindjárt az első évben valami fűtésen törtem a fejem. Úgy gondoltam, hogy téglából építek egy „cserépkályhát” és azt fogom fűteni magamnak. Csakhogy ehhez téglára lett volna szükség. Az „Orgonás” megállónál láttam egy nagy rakás téglát, ami igen jó beszerzési forrásnak mutatkozott. Lementem hát egy bőrönddel és beleraktam 10 téglát. A következő fogassal felvittem a bőröndöt a végállomásig, onnan pedig legyalogoltam a házhoz. Hogy a cipekedésbe majd bele szakadtam, és hogy végeredményben loptam, az még csak elment volna, de kiderült, hogy a kész építményhez az isten tudja hányszor kellett volna fordulnom, és nekem egy is elég volt.

Aztán fordult a kocka, mert Manyi-papa bekerült egy gyárba raktárosnak és hülyére lopta magát. Egy-egy alkalommal 10-15 méter polírozó korongnak használt flanelt tekert a derekára és úgy ment haza. Ezen kívül a gyár némely termékéből, például fröccsöntött fésűkből több százat sikerült kicsempésznie. Szóval nevelő anyám ezeket a Széna téri piacon árultra, a bevételt pedig felezte Manyi-papával. Önálló jövedelem egyenlő önálló szórakozás. Elkezdtünk átjárni a Vörös Csillag szálló éttermébe néha vacsorázni, néha csak egy-egy feketére, ami mellett órákat ücsörögtünk és beszélgettünk az ismerősökkel. Ezt a szállodát ma újra Golfszállónak hívják és erősen kétlem, hogy órákig bent lehet lebzselni egy feketekávé mellett, aminek az ára 2 forint és húsz fillér. Nagy valószínűséggel az egyik asztalnál egy-két celeb csücsül és ha betévednék, a pincér megkérdezné, kit keresek? Rossz a kérdés, válaszolnám, mit keresek? Hát, a múltamat!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

18 gondolat erről: „(3672) Élet a hegyen

  1. Tibor bá’ ! Egy apróság.Az a RIAZ tudtom szerint RIAS.Rundfunk im amerikanischen Sektor vagy angolul Radio in the American Sector rövidítése.1969-72 között én is naponta hallgattam mikor Berlinben dolgoztam.

  2. Tibor bá
    Remekül ásod ki és tárod elénk a szivet-lelket melengető emlékek szilánkjait az emlékezet sok évtizedes üledéke alól egy régi, letünt világ romjai közül.
    Hol vannak már azok az évek, hol van az akkori társadalom, hol vannak azok a régi értékek, szokások, illik-nem illik szabályok, melyek mentén éltünk, melyek lépten-nyomon irányitották, megszabták életünket, viselkedésünket?
    Hova tüntek azok a régi emberek, akik szemében minden egyszerü volt és világos, a lopást tolvajlásnak nevezték és nem ügyeskedésnek, a hazugság hazugság volt és nem a tények alternativ adaptálása, a rabló, betörő, garázda igy is volt nevezve, nem pedig mai müfogalommal” társadalmi beilleszkedési nehézségei vannak”, akit a biróság lesittelt, annak eszébe nem jutott volna a börtönkörülmények miatt perelni és láss csodát, PERT NYERNI és még sorolhatnám.
    Nekem és gondolom, minden hasonló korunkbelinek jólesett olvasni régi emlékeidet, hiszen kivétel nélkül mindenikünknek vannak hasonló kellemes, édesbús nosztagia illatát árasztó lelki kincsei.
    Elnézema tévét, mobilt, tabletet, képernyöt órákig bámuló mai gyerekeket, alig mozdulnak ki.
    Kiváncsi volnék, nekik milyen gyermekkori emlékeik lesznek majd?
    A mienkhez hasonló biztos nem.

  3. Jól van …no:-)Ez a múltról szóló írásod is nagyon tetszett akárcsak a többi.Rögtön utána kedvet kaptam és újra elolvastam még az ehhez a helyszínhez kapcsolódó Pöcegödör című történetet és a Dob utcai kifőzdéhez fűződő Patyomkin páncélos sztorit is.

  4. 3 – 4:
    Örülök, hogy szórakoztatónak találtátok a posztot. Majd még teszek fel „vissza a múltba” történetet.

  5. 3 balint
    Látom, azért új hazádban is ápoltad anyanyelvedet, követted a magyar nyelv változásait is.
    Mert feltételezem, hogy abban az időben, mikor elmentél, akkor ez a „beilleszkedési nehézségei vannak” kifejezés még nem volt bejáratott az akkori magyar nyelvben, nem olyan régi ez errefelé. 🙂
    Gratulálok, a magyarod még nagyon jó, jobb, mint sok nyugati országba szakadt hazánkfiáé, aki később ment ki…

  6. 6,hubab
    Köszönöm, hubab, jó olvasni elismerő soraidat, megvan a hétvégém.
    A magyarral ugy vagyok, hogy ezen nyelven ejtettem ki életem első szavait, tehát vigyázok rá , és ápolom, becsben tartom, mert tisztességes ember nem felejti édesanyját, szülőföldjét és anynyelvét.
    Ugy bizony.

  7. Megnéztem, csak kizárólag a poszt miatt,hogy milyen ma a
    Rege út 12.
    Ősdzsungel most is. A kerítésre ránőtt a növényzet,de még most is nyugodt környéknek látszik.
    Az írás számomra meglepő információkkal bír..

  8. 8 – kamunév:
    A házunkat (telekkel együtt) 1971-ben kisajátították, mert az OTP egy szállodát akart oda építeni. Ebből nem lett semmi a rendszerváltásig. Valami bunda lehetett az ügyben. A rendszer váltás után se történt semmi vagy 10 évig. Ekkor a házat lebontották, a törmeléket elhordták, a fákat kivágták, és azóta üres telek, mind a mai napig.
    Örülök, hogy információval szolgálhattam.

  9. Mindig azzal szolgálsz. Ráadásul ingyen : )
    Szégyen,de még sosem adakoztam.
    Igaz van időm,mert a 100-at úgyis megéred, covid ide vagy oda.

  10. Nagyon tetszenek ezek az írások 🙂
    Nagyszüleim Tibor bá’val egykorúak, meg idősebbek, de ők falun éltek, szegény paraszti életet. Sokat meséltek arról, azt már egy kicsit ismerem, ezért nekem külön élmény látni, hogy éltek akkor a nagyvárosban

  11. Újabb gyöngyszem.
    Köszönjük!

    3.balint
    Az akkor (is) már meglévő rendszerhibák eredménye a mai társadalom.
    Akkor nem igazabb volt a társadalom, hanem kevésbé volt ennek a folyamatnak az alján.
    70 es 80 as években voltam gyerek, még akkor is sokkal tisztább volt minden.

  12. Ez szép volt, Tibor bá! Ilyet kérünk még máskor is!

  13. 10 – kamunév:
    100 éves 2033-ban leszek. Annyi ideje nincs az emberiségnek.
    Ne is adakozz. Lehet, hogy neked sikerül a pénzed átvinni a másvilágra.

    😀

  14. Abban az időben is megvolt a korszellem.Érték volt egy új könyv.Ma már fingot nem ér, bemész a könyvesboltba és roskadásig vannak minden témában könyvek az embernek nincs ideje olvasni ráadásul profitcéllal íródnak.De azért jólesik néha bemenni pl. az alexandra könyvesboltba.Vagy akkor egy színházi előadás jó dolog volt.Ma meg az embernek ideje sincs elmenni színházba meg amúgy is kit érdekel annyi előadás van hogy csak ezeket megnézn egy élet kevés.És akkor még ott van a könyvek, filmek , előadások ….
    Akkoriban egy gyereknek is más céljai voltak , máshogy teltek a napok.
    Nálunk a szembeszomszéd gyerekét még egyszer nem láttam az úton játszani.Múltkor állok ki kocsival és nekem mint szembeszomszédnak nem is köszönt.Dik mán e mondom magamban 😀 .
    Pesten megfigyeltem az embereket hogy nem néznek fel az égre vagy nem nézik a régi épületeket.Esetleg nem állnak meg egy régi épület táblája előtt hogy ki lakott ott vagy mi van ráírva.

    Akkor Tiborbá neked is elég ganéj apád volt, pedig az ember azt hinné hogy abban az időben volt erkölcs meg normalitás(pl. a házimunkát a férfi végzi).
    Abban az időben nem volt annyi édesség , a gyerekek meg nem jutottak hozzá mert nem volt pénzük.Öröm vot egy pohár szódavíz vagy egy csoki.Ma meg az van hogy bemegy az ember a boltba és roskadásig van édesség.DE hiába van pénzem minden nap egy mikla csokira (amit meg is tudnák venni mert anyagilag ez már nem gond) egyszerűen az egészség szempontjából nem tehetem/tehetjük meg.Vagy pl. szeretem a kólát,Minden nap meg tudnék inni 1 litert , de csak heti 3 dl-t iszom mert nem egésséges.Szóval etéren még ma rosszabb a helyzet mint anno mert ma a kor emberének megállni a féktelen édességevést sokkal nehezebb.Hiába nem gond megvenni egy fél liter kólát, megállni a legrosszabb hogy ne vegyük meg.

  15. 15 – andrew:
    Az apám csak az akkori átlagot hozta. A gyerek fogyó anyag volt, nem volt gyerek centrikus a társadalom. Ezért aztán szívós emberekké váltunk, nem lólfasz Janikká.

  16. Tibor ‘bá!
    Csoda élvezetesek az itthoni múltat megörökítő történeteid!
    Persze a külföldi történeteidet is kedvelem, de az itthoniak közelebb állnak hozzám.
    Olyan jó lenne, ha mind össze lennének szedve egy könyvben 🙂

    Érdekességképpen jegyzem meg, hogy azok az ezüst 5 forintosok, amiből a házat vettétek ma darabonként megérnek kb. 1800 Ft-ot. Így a 12.000 darab, amit fizettetek anno a házért, ma elvileg 21.600.000 Ft-ot érne összesen.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük