Idegosztály

Tibor bá’ vissza a múltba online


A történet „hőse”

Szóval, a „Most jó lenni katonának, mert Kossuth-nak verbuválnak” kezdetű nóta népdalnak szép, de legyünk őszinték: a valóságtartalma nulla. A valóság pedig az, hogy Magyarországon a katonai szolgálat szar, és persze kötelező volt, amin a mai huszonévesek csak mosolyognak.

Amikor szorul a hurok, vagyis a behívó kikézbesítésére már csak heteket kell várni (illetve várja a fene, de jön), akkor a leendő újonc kapkod fűhöz-fához. Valaki javasolta, hogy az orvosi vizsgálat előtt egyek meg egy fél iskolai krétát, mert attól lázam lesz. Mások arra szavaztak, hogy tegyek a vizeletembe némi tojás- fehérjét, ami aztán a laborban idült vesebajt jelez. Szóval, ki ne hallott volna ilyet és ezekhez hasonlót. Ezért aztán a behívóra várás olyan, mint a gyógyíthatatlan betegség. Először harcol az ember ellene, aztán mérges mindenkire, a végén pedig belenyugszik, hogy meg fog halni. Hát, én is belenyugodtam, hogy 24 hónapra ki leszek vonva a forgalomból.

Mondjuk, 2 év nem a világ, de 20 éves korban borzasztó hosszúnak tűnik. Na jó, szóval november elején, egészen pontosan 10-én bevonultam. A kocka el volt vetve, egye meg a fene.

Már nem tudom, hol hallottam az anekdotát, ami szerint az egyik életfogytiglanra ítélt rab azt mondta a börtönőrének, hogy neked se jobb a dolgod, mint nekem, te is itt rohadsz egész nap, legfeljebb kapsz érte némi fizetést. Állítólag erre azt válaszolta a smasszer, szó sincs róla. Az igaz, hogy egész nap itt rohadok, de ellentétben veled, én akkor megyek innen ki, amikor akarok. Szóval ez itt a lényeg. Szögezzük le, ami tényleg szar a katonaságban, az a ki nem érdemelt börtönjellege.

Szó, ami szó, nem küszködök itt tovább, rátérek lényegesebb dolgokra. Minek után konzultáltam önmagammal, úgy döntöttem, hogy 24 hónapot nem húzok le. Le kell szerelnem, de hogyan? A leszerelésnek egyetlen módja volt: a halál közelségét biztosító betegség. De milyen halál? Húszéves korban az embert nem kerülgeti a végelgyengülés, meg általában semmi. Tüdőrákot, köszvényt, szívbillentyű-tágulást nehéz imitálni, sőt, egyenesen lehetetlen. Marad a bedilizés, elvégre az agyamba nem lát bele senki. Hát, én bediliztem, aminek leglátványosabb, jobban mondva leghallhatóbb jele intenzív dadogásomban nyilvánult meg.

A Honvéd Kórház Idegosztályán este már csak ügyelet volt egyetlen ügyeletes orvossal, aki fiatal volt, alacsony rendfokozattal bírt, és olyan ambiciózus volt, hogy engem azon nyomban meg akart „gyógyítani”. Ezen cél érdekében rám kapcsolt néhány ezer voltos nagyfrekvenciát, és akkor még hálás lehettem neki, hogy nem alkalmazott elektrosokkot. Szorult a kapca, de most már nem hátrálhattam meg. Majd’ beszartam a „gyógyítástól”, de kitartottam a dilim mellett, és dadogva kezdtem el tiltakozni. Megkérdeztem azt a kurva felcsert, miből gondolja, hogy nyomban meggyógyulok, ha egy villamosszékbe ültet. Orvosi diplomám ugyan nincs, de kizártnak tartom, hogy ez lenne a legeredményesebb gyógymód az adott esetben. Ezt persze a faszi is tudta, csak azt nem, hogy nem vagyok hülye. Mindegy, benn tartottak.

Másnap egy doktornő lett a kezelőorvosom, aki néhány napig szedált, azaz teli tömött nyugtatókkal.  Egy hét után két szakasztársam meglátogatott, és elmesélték, hogy amióta beteg lettem sokkal jobb az életük. Több az eltávozás, több a szabadidő, jobb a kaja. Szóval, ha tehetem, egy darabig ne gyógyuljak meg, ennyit igazán megtehetek értük. Különben drukkolnak nekem. Együttérzésük tényleg szívbemarkoló volt.

Mivel a szedálás nem használt, de azért erősen beszámíthatónak tűntem, és úgy mellesleg fizikálisan tökéletesen egészségesnek bizonyultam, ellentétben azokkal, akiket agy műtöttek, ami után vagy lebénultak, vagy meghülyültek a szó legszorosabb értelmében, elkezdtek hasznosítani. Cipeltettek velem hullákat (az egyik végig is húgyozott), futtattak a röntgenlemezekkel és még kis műtétnél is segédkeztem. Arany életem lett, csak hát, nő is kellett volna, elvégre évek óta ivarérett voltam. Másképp fogalmazva: eljött az ideje, hogy kiszemeljem imádatom leendő tárgyát.

Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy a Honvéd Kórházban természetéből fakadóan minden beteg férfi, és volt belőlük jó néhány száz. Ha le is számítjuk, hogy ezek közül elég sok a fél-hulla, még akkor is jut untig elég arra a néhány facér ápolónőre, akik ráadásul a bányarém szintjén mozogtak, mert aki ezt a szintet akár csak egy hajszállal fölülmúlta, az röhögve talált már férjet magának a fiatal és ideiglenesen beteg tisztek között.

Ira nővér, akiről később kiderült, hogy Tihanyiné, és Irén a neve, nem hogy bányarém nem volt, de kifejezetten szép, csinos és ráadásul özvegy is, vagyis férjmentes. Szerencsémre megözvegyülése egészen friss volt, mondhatnám még meleg.  Az ideig senkinek se nyílt alkalma az elhappolásra. Hogy én miért feleltem meg neki, azt nem tudom, mert erről nem esett szó, de ha esett volna, azzal se érnénk semmit, mert Ira nővér notórius hazudozó volt.  Emlékeim szerint oly ritkán mondott igazat, hogy állításait tökéletesen el lehetett hanyagolni. Persze mire az ember erre rájön, elég sok lepedőt gyűr össze maga alatt.

Különben a dolgok menete normálisnak volt mondható. Randevúkat egymásnak éjszaka adtunk, amikor az ügyeletes orvos maga is aludt, és a kezelőben nem volt senki csak egy vizsgálóágy, Ira nővér és én.

Amilyen hülye egy húszéves férfi, én már a második alkalom után el akartam venni feleségül a nálam 4 évvel idősebb nőt a kétéves Ernőkéjével együtt, csakhogy ennek objektív akadályai voltak. Tihanyiné férje bányamérnök volt, ilyen minőségben robbantotta fel magát. Akkoriban a bányászok voltak a rendszer kinevezett vezéroszlopai. Ezért aztán az elhunyt felesége hatalmas özvegyi nyugdíjat kapott a fizetésétől teljesen függetlenül. A szabályok szerint ezt elveszítette volna, abban a szent pillanatban, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondja a boldogító igent. Viszont, óriási szerencsémre egy huszonnégy éves nő özvegyi nyugdíj mellett se mond le a szexről.

Tíz évvel később számomra ez egy több, mint ideális lehetőségnek mutatkozott volna, de akkor én egyre azon törtem a fejem, hogy lehetne mégis a feleségem. Ugyanis nem voltam ám olyan okos, mint mostanában, ami abból is látszik, hogy még csak harmadszor zártuk magunkra a kezelő ajtaját, amikor már elárultam neki, hogy ez a dadogás egy kolosszális hamuka és csak a leszerelés miatt dobtam be. Ezen világraszóló meggondolatlanságnak egyetlen oka annak elkerülése volt, hogy gyenge idegzetűnek nézzen, elvégre az Idegosztályon voltunk. Mit ad isten, ez lett a szerencsém.

Ugyanis kezelő orvosomnak remek ötlete támadt. Lefektetett egy kerevetre, és folyamatosan beszéltetett, közben intravénásan Evipant[1] nyomott belém szép lassú fokozatos­sággal. A cél olyan mértékű elbódítás volt, amiben már nem lettem volna ura gondolataimnak, de beszélni még bírok. Ilyen állapotban majd el fogom felejteni a dadogást. Ki fog lógni a ló lába. Csakhogy, Ira résen volt, a fecskendőbe töltendő anyagot harmadára felhígította, és egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem, hogy mi történik.

Az intravénás bejuttatás azonnal hat. Éreztem is hogy szédülök, bódulok, de azért válaszoltam a kérdésekre csak jóval nagyobb bódultságot játszottam meg, mint a valóság. Az orvos beadta a teljes adagot, amikor nekem már hortyognom kellett volna, és persze hortyogtam is, megjátszásból. Elalvásom előtt színlelt ernyedtséggel, de tökéletes öntudattal még dadogtam egyet. A kísérlet, köszönet Ira nővérnek, az orvos oldaláról nézve tökéletesen becsődölt. Eredmény: vagy tényleg dadogok, vagy bizonyíthatatlanul ügyesen csinálom. Néhány hétig békében hagytak, ami alatt naponta voltam hálás Ira nővérnek, hacsak nem volt szabadnapon. Aztán pár hét múltán viszonyunk annyira „konszolidálódott”, hogy szabadnapjain is bejött estére, mert a kezelő „meglátogatását” egyikünk se akarta kihagyni.

A dolog úgy nézett ki, hogy csak idő kérdése és le fognak szerelni, de aztán mégsem szereltek le, nehogy a többiek vérszemet kapjanak, viszont tekintettel „állapotomra” úgy mászkáltam ki-be a laktanyába, mintha nem is sorkatona, hanem laktanyaparancsnok lennék. Mindent összevetve valóban nem katona voltam, hanem egy szerelmes tulok.

Ira ugyanis, megérte a pénzét. Amíg ő járt be a kórházba, az ő irányítása alatt állt szerelmi életünk, amivel kapcsolatban tökéletesen monopolhelyzetben érezte magát. Amint én kezdtem hozzá feljárni, a dolgok megváltoztak. Ő pedig ahhoz a nőcsoporthoz tartozott, akik szentül hiszik, hogy egy férfi megtartásának kulcsa az örökös bizonytalanságkeltés, illetve annak fenntartása.

Életem egyszeriben izgalmasabbá vált, mint amikor még bent a kórházban szimuláltam. Ira trükkjeinek nem volt se vége, se hossza. Betelefonáltam a kórházba, ahol közölték, hogy nincs bent, mert éjszakás. Feltépek a lakására, de nincs otthon, Ernőkére a szomszéd vigyáz. A házinéni készségesen megemlíti, hogy Ira ma nappalos. Másnap végre elkaptam, és amilyen barom vagyok, faggatni kezdtem, tulajdonképpen hol volt? Közölte velem, hogy természetesen a kórházban csak azért nem hívták a telefonhoz, mert egy fiatal tiszt mellé rendelték, aki – képzeljem el – mindjárt első nap megkérte a kezét. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy a kezét anyagi okokból kifolyólag nem adja, de mi van akkor, ha a fiatal tisztnek más testrészére szottyan kedve? Enyhe hisztériámra anyáskodva megsimogatott és azt mondta: ne félj, Tibikém én csak téged szeretlek, és a nyomaték kedvéért már vette is ki a szekrényből a lepedőt, amivel a vizsgáló heverőjét szokta leteríteni.

A combjai között persze megnyugodtam, de ez sose tartott tovább három napnál. A harmadik nap estéjén egy kicsit használt átmeneti kabátban jelent meg a randevúnkon, és milyen jól állt neki. Inkább csak udvariasságból megkérdeztem, honnan van? Óh, hát az egyik hálás betegétől kapta, egy főhadnagy, most halt meg a felesége rákban, a kabát a feleségéé volt. Azt mondta neki, hogy alakra, méretre, mindenben pont olyan, mint az imádott felesége volt. Ha ránéz, azonnal a felesége jut az eszébe. És ha látnád, milyen jóképű ez a főhadnagy! Az persze csak 3 hónappal később derült ki, hogy a kabátot kölcsönkérte az egyik kolleganőjétől.

Aztán szereztem két jegyet a Csárdáskirálynőre és 6-ra volt megbeszélve a találkozás a Margit-híd pesti hídfőjénél, ahol akkoriban volt egy óra. Hogy hatra ott lesz, arra én se számítottam, de negyed hétkor már kezdtem ideges lenni. Persze az Operettszínház 7-kor kezd és 10 perc alatt oda lehet érni, de azért mégis. Mit részletezzem, 7-kor nagy mérgesen összetéptem az óriási protekcióval szerzett két jegyet.  Arra gondoltam, ha nem jön el a Csárdáskirálynőre, akkor vagy valami katasztrófa történt vele (és majdnem sírva fakadtam) vagy egy jómódú csábító van a dologban, akinél két színházjegy nem számít. Mint egy félőrült szaladtam a lakására, a kórházba, de őt nem találtam sehol. Kész, lecsapták a kezemről, azokról a kezekről, amiket idegesen tördeltem fél este. Másnap óriási ribilliót csapott, hogy megbízhatatlan és felelőtlen vagyok, különben kivel láttam a Csárdáskirálynőt. Azt hittem, nem hallok jól, amikor kiderült, hogy 6-tól 7-ig várt a Margit-híd budai hídfőnél. Hát nem azt beszéltük meg? Kérdezte angyali ártatlansággal. De ez semmi, én elhittem neki, hogy félreértettük egymást.

Csak hát a nagy büdös helyzet szerint ugyanazt a trükköt kétszer bedobni nem lehetett, mert ha a legkisebb gyanút fogom, akkor az egész akció elveszíti hitelességét. Így aztán törte a fejét, ami belefért. Na, ekkor kaptam 3 nap szabadságot és megbeszéltük, hogy ő is kivesz három napot. Ernőkét, a kisfiát néhány napra hazaviszi Vörösvárra, a szüleihez. Csak mi leszünk ketten, te meg én, és 3 napon át. Ennél szebb katonaálom nem létezik kerek e világon.

Reggel, tízre érkeztem, és fél percen belül már az ágyban voltunk. Aztán ebéd előtt, ami hideg felvágott lett volna, bementem a fürdőszobába, ahol a tükör előtti polcon megpillantottam egy enyhén használt zsilettpengét. Mivel, akkoriban a nők még nem borotválták a hónaljukat, hangosan felüvöltöttem – ez meg mi? Ira, ártatlan arccal beimbolygott a fürdőszobába, meglátta a zsilettpengét és elvörösödött, majd dadogni kezdett, és a végén kinyögte, hogy azzal kaparta le a tükörről az odaragadt koszt.

  • Igen? De akkor miért pirultál el?
  • Én nem pirultam el, de miért kell neked állandóan féltékenykedned?!
  • Nem féltékenykedek – állítottam remegő szájszéllel – csak tudni szeretném, honnan volt zsilettpengéd.
  • Hát, azt már nem tudom – válaszolta – olyan régen van itt, hogy nem emlékszem. Talán valaki itt felejtette.
  • Hát, én ebbe beleőrülök, – mi az, hogy talán valaki itt felejtette? Ki felejtette itt és mikor? Akkora forgalom van, hogy kimegy a fejedből?
  • Miért kell ekkora ügyet csinálnod egy zsilettpengéből? – és közben megcirógatott – gyere, visszamegyünk az ágyba.

Persze átkeféltük a három nappalt és a három éjszakát miközben elfelejtettük a zsilettpengét. Búcsúzáskor lekísért a kapuig, ott átölelt, majd suttogásra fogta a szót:

  • Nagyon szeretlek, de lásd be, ennek nincs semmi értelme. Egyszerűen nem illünk össze.
  • Mi az, hogy nem illünk össze? Három napon át szeretkeztünk. Már hónapok óta összeillünk. Ezt most miért mondod?
  • Azért, mert elviselhetetlenül féltékeny vagy.
  • Én nem vagyok féltékeny, csak féltelek.
  • De, sajnos féltékeny vagy, és én ezt nehezen tűröm.
  • Jó, akkor megígérem, hogy többé nem leszek féltékeny.
  • Hiába ígéred meg, mert hát féltékeny vagy, és ez engem a megcsalásba kerget.
  • Ha megcsalsz, akkor nem szeretsz.
  • De szeretlek.
  • Akkor miért akarsz megcsalni?
  • Nem akarlak, de ha azt hiszed, hogy megcsallak, akkor meg is csalhatlak, mert csak azt teszem, amit eleve feltételezel rólam.

Szóval jó két órán keresztül vitáztunk, hogy folytassuk-e vagy sem. A végén megegyeztünk, hogy folytatjuk. A laktanyából több, mint egy órát késtem, amiből oltári balhé lett, mert az ügyeletes kapus nem tudott kiváltságos elbírálásomról, de a végén tisztázódott a dolog.

Legközelebb, két nappal később mentem Irához a bevett rutin szerint este, ahonnan az átkefélt éjszaka után korán reggel indultam be a lakatanyába. Az éjszaka nem történt semmi rendkívüli. Hajnalban frissen ébredtem, egyedül mentem le a harmadik emeletről, és hangos koppanással lépkedtem végig a kapu előtti boltív kockakövein. Még arra is emlékszem, hogy fütyürésztem. Amikor átléptem a kaput, egy pillanatra megálltam, visszanéztem az angyalföldi udvarra, és megütött egy szunnyadó gondolat, mi a fenét keresek én itt?

Irát soha többé nem láttam. Napokkal később többször keresett telefonon. Aztán szüleimnél hagyott üzenetet, hogy szeretne velem találkozni, de nem álltam kötélnek. A legérdekesebb a dologban az, hogy az utolsó együttlétünk alkalmából még egy szóváltás se hangzott el. Mindössze az történt, hogy egy láthatatlan kanóc utolsó millimétere is elégett.

 

[1] Erős altató-nyugtató gyógyszer

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

5 gondolat erről: „Idegosztály

  1. Re: Tibor bá’
    Lehet hogy a férj nem véletlenül robbant fel…
    Természete akkor is ugyan ilyen volt, lehet a férjével is ugyan úgy játszmázott. 🙂

  2. 1 – dajtás:
    Szerintem az gyanús, hogy a férjéről soha nem beszélt. Viszont gáláns volt. Nekem havi 30 volt az illetményem. Neki 800 a fizetése és 1700 az özvegyi nyugdíja. 2500 fizetése a kórház igazgatónak se volt. Szóval a férjét nem nagyon sajnálta.

  3. 4 Tibor bá’ persze, nagyon is tanulságos. Ezt elfelejtettem leírni. Egyébként kimondottan rossz érzés volt olvasni; ami nem a Te hibád!
    Többnyire igaz, hogy egyszer mindenért fizetni kell.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük