Tibor bá’ vissza a múltba online
Az 1952-ben megnyílt Jégbüfé, Rogán Antal jóvoltából, múlt szombaton fogadott utoljára vendégeket. A magyar média megemlékezett az eseményről, az utolsó napokban nosztalgiázó tömegek ették meg az utolsó süteményüket a patinás helyen. Aztán gondolom semmi, de utoljára még néhányan visszaemlékeztek a 70-es, 80-as évekre. Pedig voltak 60-as, sőt 50-es évek is. Bizony!
Az ötvenes évek elején dúlt a Rákosi rezsim. Ebben az időben a Jégbüfé és a Mézes Mackó állták a sarat, emlékeztetve a betévedőket, hogy volt Magyarországon polgári középosztály is, akiket most elkergettek a Hortobágyi rizsföldekre. E két intézmény nem csak minőséget nyújtott [Én a Mézes Mackóban, amikor arra jártam, töltött borjúbordát kértem, mellé francia salátát, amit ragyogó környezetben fogyaszthattam el. – Persze borjúhús máshol nem lehetett kapni, és a miliő is osztályon felüli volt.] A Jégbüfében a helyben fogyasztás gyakorlatilag a kirakatban történt. Így, krémes majszolás közben lehetett stírölni a járdán tovalibbenő csinos nőket. Viszont a téren megállva, tettől-talpig láthatók voltak az utca felé néző fogyasztók. Ennek olyan varázsa volt, hogy a környéken járók ki nem hagyták volna semmiért.
1956 nyarán nem rég elhunyt barátommal rendszeresen eljártunk a Jégbüfébe, ahová kedvező földrajzi fekvéséből adódóan, mindig besütött a Nap, ami különös vidámságot kölcsönzött a dolognak. Az ilyen környezet rendkívüli módon kedvezett az ismerkedéshez. A premier plánban tetszelgő, sütit zabáló csaj mellé be lehetett furakodni, és megkérdezni tőle, hogy falatozásának tárgya friss-e, amire – az adott körülmények között – nem lehetett megtagadni a választ.
1966-ban már egy 3 éves kisfiúnak voltam büszke apukája, és egy nyomorúságos társbérlet használója. Társbérlőnk egy vendéglátó ipari házaspár volt. A férfi pincér, hajnal 4 körül járt haza. A nő a Jégbüfébe lett kiszolgáló. Egyik vasárnap délelőtt bementem néhány krémesért a délutáni uzsonnához. Megvettem a blokkot a pénztárnál, mert ez volt a rend, aztán átnyújtottam Galambosné asszonynak, kölcsönös üdvözlés után. Két perccel később kaptam tőle egy hatalmas tálcát, amire rápakolta a becsomagolt fél pultot. A nagy halom sütemény mellé kaptam tőle egy kacsintást is. Nem volt rá szükségünk, de mindkettőnknek jólesett az állam közös meglopása. Nem sokkal később a kissé túlsúlyos Galambosné benyújtotta a számlát. Feleségem több napra elment tolmácsolni olasz honba, amit a társbérlő asszony kihasználva 23 óra környékén, betörve a szobánkba, és divatos bébi-doll hálóingben közölte velem, hogy fél egyedül. Szóval, többé nem kaptam ingyen tortákat.
Végül megözvegyült apám kevéske programjainak egyike a Jégbüfé meglátogatása volt III. kerületi lakásából, búrkifli vásárlás ürügyén. Szerinte az egész országban ott gyártják a legjobb búrkiflit. Meglátogatásaim alkalmából, ünnepélyesen fogyasztottuk el a foszlós leveles tésztából gyártott csemegét.
Aztán apám is eltávozott, mert semmi se örök ezen a világon, amit az is aláhúz, hogy a Jégbüfét is utolérte a végzet. Kár érte, százezrek emlékeznek rá elhomályosuló szemekkel.
___________________________________________________
___________________________________________________
____________________
Én a 80 -as években iskola után jártam renszeresen a jégbűfében. csinosabb osztálytársnőimmel együtt. Egy érdekes bedobos kaszályuk volt amibe egyenként lehetett az érmeket beledobni. Mivel csóró gyerek voltam hamar rájöttem hogy a tanuló lányok egyáltalán nem nézik mit dobsz be a lukon csak koppanjon valami. természetesen az otthol találhható értéktelen szocialista apró pénzeket meg csavar alátéteket sikerült fagyira váltanom.
De a legrosszabb esetben is 10-20 százaléknyi magyar aproval is beérték. 🙂
Osztálytársaim között egy legenda voltam akivel ingyen lehet fagyizni.
Szép emlékek maradtak, kát hogy bezárt
A Jégbüfével együtt az egész Párizsi Udvart egy jelenleg „arab” néven nyomuló közel keleti ingatlan fejlesztőnek juttatta
Rogan művész úr.
Egy első osztályú helyen fekvő magyar ingatlan tulajdonnal kevesebb.
Kár érte. Gimis koromban hazafele menet többször jártam arra (ha ez az a Felszab téri metrómegállónál lévő jégbüfé – de másikat nem ismertem). Emlék marad ez is.
Jó pár éve nem járok arra. Viszont itt még akkor is kopogós repedezett mázú islert lehetett venni, amikor máshol már nem is ismerték csak a sima csokiöntetest!