VM-256 Szardínia

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~q228Édesanyám 1945 januárjában halt meg, vagyis apám ekkor özvegyült meg, amit éhes nőstények hada konstatált. Végül is egy elvesztett háború végén tartottunk, aminek egyik hozadéka a férfihiány volt. A környéken több fiatal nőnek a férje vagy „hősi halált halt”, magyarul elesett a fronton, vagy eltűnt, illetve hadifogságba került. Ezek azonnal bejelentkeztek nevelő anyának, amit első nekifutásra apám inkább leendő feleségnek fogott fel és mint ilyen tartott néhány gyakorlati próbát. Szóval sürögtek-forogtak nálunk a fiatal nők (harminc alatt), amit egyes szomszédok orgiának tituláltak, és persze nem lehetett a végtelenségig fenntartani. Így esett, hogy az év decemberében beköltözött hozzánk az egyik pótmama önjelölt, amiről az egész ház menten értesült, mert az ajtóra apám neve mellé felkerült a „Berdó Béláné” név is, hadd tudja meg apraja nagyja, hogy a verseny immáron eldőlt, a célba érő kanca már be is tette a lábát.

Apám a háború végére tisztességesen megszedte magát, de a vagyona napok alatt közel nullára redukálódott. A Rimaszombat, és hasonló részvények mögötti vagyon többnyire háborús megsemmisülésen esett át. Árukészletének hatalmas hányadát elrabolták. Pengő készpénzének értéke rohamosan csökkent. 1945 karácsonyán a heti zsebpénzem 10.000 Pengő volt, amiért 2 évvel korábban még egy házat lehetett kapni valahol a Főváros területén. Ez a tény és a hatalmas választék arra ösztönözte apámat, hogy bölcsen döntsön, ne menjen a nemi szerve után. Nem is ment.

Berdó Béláné, alias Manyi néni és eltűnt férjének 50 százalék részesedése volt egy finomacélárú nagykereskedésben, és ami a legfontosabb, hogy az árukészletét (minőségi német áru) sikerült átmenteni, magyarul nem zabrálták el. Így esett, hogy a két háztartás egybeforrt. Manyi néni, a kitűnő háziasszony, végezte az egyesítést. Lett két porszívónk, két kávéfőzőnk, két pirítós sütőnk, szóval mindenből legalább kettő, vagy két tucat, de lettek új dolgok is.

A háború kezdeti szakaszában sorra tűntek el, de nyomtalanul, azok az áruk, amiket többnyire Európán kívülről importáltak. Így aztán évekig nem volt citrom, narancs és egyéb trópusi gyümölcs és persze mindenféle fűszer, csokoládé, kávé, tea. Szóval a jegyzék meglehetősen hosszú, de megvoltunk nélküle. Viszont az okosak még az elején bespájzoltak, és persze Manyi néni az okosak közé tartozott, amit lehetett bespájzolt.  Így például rengeteg konzervje is volt, amiknek nagy része átvészelte a háborút és 45 végén átvándorolt a mi, most már közös, kamránk polcaira. Mint szemfüles kamasz a jövevény konzerveket amint alkalom adódott rá, számba vettem. Ezek szerint kiderült, hogy két dolgot nem ismerek. Egyik a spárga konzerv volt, amit roppant furcsának tartottam, mert spárga addig részemre egyet jelentett a kender zsineggel. Itt viszont egészen másról lehetett szó. A másik egy lapos konzerv volt, amire apró halak voltak felfestve, és a szardínia szó. na ez utóbbi különösen izgalmas volt számomra. Halat ugyanis soha nem evett a családom, aminek oka a Nagy Alföld kellős közepén felnőtt édesanyám lehetett. akkoriban ugyanis nemigen voltak halastavak.

Az csak természetes, hogy szerettem volna a dolog végére járni, vagyis megenni a szardíniát, amit szintén nem lehetett üzletben kapni, elvégre egyetlen egy tenger se mosta hazánk határait, nem úgy mint régen, de akkor meg szardínia halászat nem volt. Manyi néni azonban a kérésemet elutasította azzal, hogy majd egyszer megesszük vacsorára. Csakhogy ez az egyszer sehogyan se akart eljönni.

Teltek az évek, közben már 1949 lett, a spájzból az összes régi konzerv kiürült, és már csak a szardínia árválkodott magában, amikor is apának lett egy indokolatlan ötlete, vagyis Manyi nénit elvette feleségül. Ebben nem a házasság volt az indokolatlan, hanem, hogy azt az én születésnapomon (02.11.) tartották. Azóta se tudom, miért. Minden esetre én megragadtam a lehetőséget és javasoltam a szardínia ünnepélyes felbontását az esti vacsorához, és mit ad isten, Manyi néni rábólintott.

Eljött az este, az asztal meg lett terítve, amit négyen ültünk körül, és bámultuk a kibontott szardíniát, ami az asztal közepén helyezkedett el, és iszonyatosan erős illatot terjesztett maga körül. A húgom és én kaptunk fejenként 2-2 halat, amit én nem tartottam méltányosnak, mert kétszer voltam akkora, mint a húgom, de érvemet Manyi néni nem fogadta el, pedig kérésére a Manyi nénizéssel is felhagytam, húgommal együtt áttértünk a „Kisanyi” megszólításra, amit apám talált ki, bár később ezt letagadta és azt állította, hogy mi ötletünk volt ez a megszólítást.

A lakmározás elkezdése előtt Kisanyi figyelmeztetett, hogy együnk hozzá sok kenyeret, különben nem lakunk jól. Igaza lett. A két-két hal után kenyérbéllel nekiestünk a szardíniás doboznak, hogy kitunkoljuk belőle az olajt, aminek szintén szardínia illata volt. Persze még így se laktunk jól, bár a doboz egy idő után ragyogott, mint Salamon töke (ami apám szavajárása volt).

Ezzel tulajdonképpen a történetnek vége is lett volna, de volt némi „utóélet”. A szülinap/házasságkötés keltezésétől számítva néhány napon belül megjött Berdó, a hősi halott, illetve eltűnt katona. Na most kié legyen a nő? Bigámiáról szó se lehetett, mert Berdó holttá lett nyilvánítva, hogy mégis él, hát istenem, nem volt egyedi esett. Nevelőanyánk maradt, de a volt férjet ki kellett anyagilag elégíteni. Pontosítok, nem kellett, mert mindenkinek többnyire mindene elveszett, akinek nem, az nyugodtan letagadhatta, de Kisanyi ilyet nem tett, az ő polgárik nevelése ezt nem tűrte volna. Mindössze annyi történt, hogy ellentétben apám számításaival, utólag csupán fele olyan jó partinak bizonyult Berdóné, mint az előzetes számítások szerint várható lett volna.

De még mindig nincs vége az utóéletnek, csak várni kell még 6-8 évet. Ausztráliában, amikor összeköltöztem a leendő első feleségemmel, és vacsorára szardíniát terveztem felszolgálni, akkor tudtam meg tőle, hogy a háború alatt nagyon szegény volt a család (a papa az európai fronton harcolt, természetesen a németek ellen). Olyannyira szegények, hogy ő az iskolában mindennap az otthon becsomagolt, szardíniás kenyeret volt kénytelen enni. Magyarul, rá se tud már nézni a szardíniára. Különben való igaz, egy doboz szardínia 5 ½ penny-be került, ami tényleg roppant olcsónak számított, olyannyira, hogy az árban következő konzervért 1 shillinget kértek, azaz 12 penny-t.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
___________________________________

10 gondolat erről: „VM-256 Szardínia

  1. A szardíniához nekem is igen régi emlékeim fűződnek, mondhatni a legrégibbek közül valók.
    56 vége felé, mikor már közel négy éves voltam a család kapott egy svájci vöröskeresztes segélycsomagot. Te bizonyára emlékszel ezekre az időkre, amikor nyugaton nagy felbuzdulással gyűjtöttek a hős magyar nép javára. Na ebből csöppent akkor nekünk is.
    Kaptunk egy szép nagy kartondobozt, ami tele volt kincsekkel számunkra, a rizs, liszt, étolaj és egyebek mellett ott volt néhány szardíniás doboz is. Ez volt életem első találkozása a szardíniával. Jó ideig nem is találkoztam vele ezután, mert a későbbi emlékeim szerint igaz, lehetett nálunk kapni olajos halat, ami talán a szegedi konzervgyárban készült édesvízi halakból, talán keszegekből, de az olyan messze volt a klasszikus szardíniától, mint Makó (ami már majdnem Szeged) Jeruzsálemtől 🙂
    Kerek konzervdobozban árulták, acélkék színű oldalán volt a felirat, és evése nem volt valami nagy élmény, mert a benne lévő halak állaga nem volt valami jó, az olaj sem tűnt egy jó minőségű olívának, valószínű az is hazai termék volt, a halak gerince pedig jó ropogós állapotban maradt, amit igaz, el lehetett rágni, de a falatokban érzékelhető volt a homokszerű csonttörmelék.
    (Egyetlen pozitívuma volt az, hogy nem volt az az átható tengerihal szaga, amit sokan nem bírnak. A hazai édesvízi halaknak nincs az a penetráns szaga, viszont nem is olyan finomak mint a tengeriek. Az biztos, hogy ha szardíniát eszek, akkor a kiürült dobozt szigorúan tilos a konyhai szemetesbe dobni, legfeljebb légmentesen lezárt fóliazacskóba rakva. 🙂 )
    Aztán persze megjelentek nálunk is az import szardíniák, de ezek elég húzós árúak voltak az akkori viszonyok között. Nekem a mai napig kedvenceim, szeretem olajosan és paradicsomosan is, de nejem rendszeresen megjegyzi, hogy ha lehet akkor egyem, mikor ő éppen nincs otthon, de legalábbis akkor, mikor ő éppen nem eszik. 🙂

  2. padisah szerint:
    2015. január 3. szombat – 09:22

    Köszi a kiegészítést, erről még nem hallottam…

  3. Szia Tibor Bá’
    Korábban már olvastam ezt a story-t és örülök, hogy újra terítékre került, mert így megoszthatok egy kérdést a témával kapcsolatban:
    Én is nagy rajongója vagyok a szardíniának. Az utóbbi időben azt vettem észre , hogy egyre kisebb halak vannak a dobozban. Emlékszem régebben a hal gerince egy finom kis roppanással tört ketté a fogam alatt. Mostanában olyan kis „vékony dongájú” halacskák vannak a dobozban, hogy az ember szinte észre sem veszi, amikor a gerincet harapja.
    A dobozokon egyébként az utóbbi időben feltűnt pár új infó:
    A halászat helye és egy megnyugatásnak szánt infó, „nem fenékhálóval fogták”.
    (a Greenpeace persze mást mond)
    Kipróbáltam a távol-keleti , atlanti illetve balti vizeken fogott halat is, nincs igazán nagy különbség (legalábbis a halak méretét illetően)

    Ti hogy látjátok ?

  4. 4 Bab
    Reméljük, a távol-keletiek minősítésére nem kell majd Geiger-Müller számláló is. 🙁
    Hirosima és Nagaszaki után a japán háziasszonyok azzal jártak a halpiacra.
    A halak méretével nincs gondom, a szardínia annál finomabb, minél kisebb, így jó kenhető állagú. Azt nem szeretem, mikor nagyobb, darabolt halak vannak a dobozban.

  5. A szardíniát kb. ugyanannyi vajjal + citromlé + pici só villával összezúzod, és már kenheted is! Másnapra is jó! 😉

  6. 6:
    Erre találták ki a szardella pasztát. — Különben a posztban jóval több „történelmi” adat volt. Remélem vettétek.

  7. Off
    A szardella pasztát nem vettem még (meg fogom nézni), eddig csak heringeket raktároztam be. Kíváncsi vagyok a különbségre. Holnap veszek egyet megkóstolni (nem tudom a ruszli szardínia-e, mert jó az csak kicsit savanyú).
    Február 11-én biztosan azt fogok enni, közben Rád gondolok :).

    On

    Kemyeretek honnan volt a krízis alatt?
    Bab, a ruszlik gerince az ecetes lében egyszerűen feloldódik ha nem pontyból csinálod.
    Gondolkodom a következő geddon miatt sokféle dolog vásárlását meg kell tennem és mivel elég közel érzem … (felvonulási terület lettünk) ezért amit tudok veszek (nem tudom a szobaWC mennyire keresett geddon cikk, most vettem mert városban élek 🙁 )
    A Zaporizzsja atomerőműve pedig kezd Fukushimához hasonlítani, csak az ukránok még tagadják – remélem onnan nem fogunk halakat importálni.

  8. 7: Nagyon jó volt ez a kis korkép, bele tudtam magam képzelni az akkori viszonyokba. Nem semmi lehetett ez a halott házastárs visszatér szituáció, habár akkoriban tömegesen előfordult.
    8: Bízom benne, hogy a helységnév nem ezzel írja felül korábbi hírnevét.
    Azt tudod, hogy itt van Repin híres művének, „A zaporozsjei kozákok levelet írnak a török szultánnak” c festményének színhelye?
    Kedvenc képem, többet ad, mint a hajóvontatós kép!
    http://hu.wikipedia.org/wiki/A_zaporozsjei_koz%C3%A1kok_levele_IV._Mohamednek
    Érdemes a levelet is elolvasni, a képpel együtt élmény! 🙂

  9. Tanulságos a levél is. És hogy nem támadta meg őket.
    Utánanéztem, hogy december 3-án történt a baleset Zaporizsje mellett atomerőműben.
    A napokban német újságban olvastam, hogy van ott olyan „elővigyázatos” német, aki a piaci vásárlásaihoz már magával viszi a GM-számlálóját, hogy eldöntse sugárfertőzött-e az a termék (hal, zöldség), amit meg akar venni.
    Köszi a linket a képre is, igazi kozákos 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük