(VM-237) Csak tíz nap a világ

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~q382Életem első munkahelye a Magyar Gyapjúfonóban volt a Rákosi-terror kellős közepén. Hogy mást ne mondjak, az „ellenségtől” való paranoiás félelem miatt a munka befejezése előtt néhány perccel a használt indigókat összeszedték az irodában, és éjszakára gondosan elzárták egy páncélszekrénybe. Ennek ellenére a legjobban gyűlölt és rettegett személy nem a párttitkár volt, hanem a normás, aki – a melósok fizetését illetően – élet-halál ura volt. Ugyanis ő állapította meg, hogy egy-egy gépen darabra, kilóra, stb. mennyi a norma, vagyis a 100 százalékos teljesítéshez mennyit kell produkálni. A gépen termelő dolgozónak a norma teljesítésének megfelelően számolták ki a bérét. Mivel a norma az adott gép teljesítőképességének a 100 százaléka volt, elméletileg a normát 100 százalékra nem lehetett (volna) teljesíteni, hiszen valami apró állóidő mindig van 8 óra alatt. Ennek ellenére a melósok a normát rendre 105-108 százalékra teljesítették, és persze kapták utána az 5-8 százalékkal több pénzt, mint amennyit az Állam nekik szánt. Mi volt a trükk?

Amint a normás megtudta, hogy egyik vagy másik gép teljesítménye átlépte a 100 %-ot, azonnal a helyszínre sietett és lemérte a gép fordulatszámát, stb. és megállapította az új normát, amit megint 108 százalékra teljesítettek. Ugyanis amikor az üzem területén meglátták a normást, a hír futótűzként terjedt el. A melósok a gép meghajtását biztosító, transzmisszióról lecsatlakozó meghajtó szíjat egy állító csavar segítségével meglazították. Ennek következtében a meghajtó szíjon egy bizonyos szlip (A hajtott tengely fordulatszámának viszonylagos elmaradása a hajtó tengelyhez képest) jelentkezett, ami a gép fordulatszámának csökkenésével járt. Miután a normás ezt lemérte, és eltávozott a műhely területéről, a melós a meghajtó szíjat újra megfeszítette.

A normás persze csak a dolgát végezte, de pont ezért képezte a közutálat tárgyát. Ezen segíteni nem lehetett. A melósok mindent megtettek, hogy a normást elüldözzék, na persze, hiába, mert kaptak helyette másikat, de mégis. A mi normásunk, Kun Sanyi utcai cipőjét az öltözőben egy 100-as szeggel a fapadlóhoz szögelték. Amikor Sanyi 4 óra után átöltözött, majd belebújt az utcai cipőjébe, nem tudott egy lépést se tenni, mert ellépés helyett kijött a lába a cúgos cipőből. Más alkalommal a központi záras íróasztalának középső fiókját alulról egy facsavarral hozzárögzítették az íróasztal vázához. Másnap hiába nyitotta ki a zárat, a fiókot nem lehetett kihúzni, a központi zár miatt persze a többi fiókot se. Sanyi délelőtt 10-re teljesen szétverte az íróasztalát, mert nem tudott rájönni, miért ragadtak be a fiókok .

Persze nekünk, irodai alkalmazottaknak Sanyival semmi bajunk nem volt, sőt, egy kicsit sajnáltuk is, bár fizetése közel felével volt több a mienkénél, jól lehet alig múlt 26 éves. A magam részéről mégsem a kiemelkedő fizetését irigyeltem tőle, hanem azt a magabiztosságot, amivel a nőket kezelte, és persze az eredményezett sikert a nők terén. Ezekre a sikerekre pedig gyakran fény derült, mert abban az időben az emberek főszórakozása a munkahelyi „bálok” voltak, amit a gyár amatőr színgárdájának előadása előzött meg a szebb napokat látott, kultúrteremnek előléptetett raktárhelyiségben. Hát igen, nyugtattam magam, egy normásnak könnyű a dolga, tőle függ az összes csaj fizetése. Csakhogy a szél máshonnan fújt, bár nem tudtam róla.

Aztán egyik vasárnap délelőttre vele együtt voltam kijelölve népnevelni, ami abból állt, hogy a megadott címlista alapján felkerestünk ismeretlen családokat, bekopogtunk és megkérdeztük a véleményüket politikai kérdésekről, valamint iparkodtunk azt a „helyes” irányba terelni. Hülye dolog volt, de nem lehetett kibújni előle. Közben, amíg címről-címre jártunk, igyekeztünk valamivel eltölteni az időt. Így esett, hogy sikerült megtudnom a nagy talány titkát.

Sanyi szerint minket, férfiakat azért esz a fene a nők után, mert sikerül nekik elhitetni velünk, hogy nekik a szex nem fontos, és ezért az engedékenység részükről egy kegy. Én persze minden szavát úgy lestem, mintha ő lett volna maga a Messiás.

–                   Képzeld el, – kezdte a meséjét – én 1944-ben érettségiztem. – ettől a perctől kezdve ittam a szavait.

–                   Abban az időben az volt a szokás, hogy ezt az eseményt megünnepelték. Volt olyan gyerek, akinek az apja adott néhány pengőt, hogy menjen el egy kupiba.

–                   Te is elmentél egy kupiba? – érdeklődtem.

–                   Nem, az én apám a fronton volt, csakúgy, mint sok más százezer javakorabeli férfi. Az anyám 200 pengőt adott, hogy teljesen egyedül töltsek tíz napot a lillafüredi Palotaszállóban. Mindjárt az első este szmokingba öltözve lementem vacsorázni az étterembe.

–                   Szmokingban? – csodálkoztam el.

–                   Hát persze, a háború előtt az emberek nem jártak az Operába melegítőnadrágban, ezt csak Rákosi vezette be. Na szóval, lementem vacsorázni, a pincérnő egy asztalhoz vezetett és hozta az étlapot. Közben körülnéztem. Körülbelül az asztalok fele volt foglalt, de ritka volt, ahol egy férfi és egy nő ült.

–                   Mért, kik ültek? – kíváncsiskodtam.

–                   A legtöbb asztalnál két nő ült.

–                   Ja persze, a háború miatt – szóltam közbe.

–                   Természetesen. Kevés férfi volt itthon, a jómódú nők kettesével jártak. Én meg azon törtem a fejem, hogy ismerkedhetnék meg valamelyikkel.

–                   Mi volt a probléma? – érdeklődtem.

–                   Akkoriban nem lehetett csak úgy leszólítani valakit, ahogy manapság teszik: Odamész egy csajhoz és elhívod zakatolni (fiúk és lányok közös szabadtéri mozgalmi játéka énekléssel egybekötve).

–                   Hát akkor mit csináltak? – érdeklődtem.

–                   Akkoriban a bemutatás kötelező volt, ha egy nőnek nem mutattak be, akkor azzal a nővel nem kezdhettél ki. Ilyen egyszerű.

–                   Mi volt a megoldás?

–                   Akkor még azt hittem, semmi, de tévedtem. Megettem a levest, a pincér elvitte a tányért, ekkor az egyik asztaltól felállt két huszonéves, piszok csinos nő és megindultak felém. El nem tudtam képzelni, mi lesz. Megérkeztek az asztalomhoz, megálltak, én természetesen felálltam, mire az egyik megszólalt. „Kedves uram, engedje meg, hogy bemutassam legjobb barátnőmet, Marikát.” Ezzel a barátnő felém nyújtotta kesztyűs kezét, amit én megcsókoltam, összecsaptam a bokáimat és közöltem, hogy Kun Sándor vagyok. Na most, a másik nő szólalt meg, „Örvendek, és engedje meg, hogy én is bemutassam legjobb barátnőmet, Erzsikét.” Megint egy kinyújtott kéz, megint egy bokacsattanás, kézcsók, örvendek, és valószínűleg alaposan el is pirultam.

–                   És mi történt ezután? – kérdeztem izgatottan.

–                   Egy darabig hárman álltunk az asztal körül, és egy szót se szóltunk, amíg eszembe nem jutott, hogy meg kellene őket hívni. Aztán valahogy kijött a számon, hogy „hölgyeim engedjék meg, hogy meghívjam önöket az asztalomhoz.”

–                   Röhögnöm kell – vallottam be. – Ez olyan, mint egy angol filmjelenet.

–                   Hát igen, akkoriban így működött a világ. Nem is mentünk akkor népnevelni vasárnap délelőtt egy proli környéken.

–                   És hogy folytatódott? – érdeklődtem.

–                   Hogy folytatódott, apukám? Beszélgettünk, sétáltunk a parkban. Bármit mondtam, a nők kacagtak rajta, és olyanokat kérdeztek egymástól, hogy: „hát nem édes?! ” Közben kiderült, hogy mind a kettőnek katonatiszt a férje, és természetesen az orosz fronton harcolnak. Ez még nem lepett meg, csak az, amikor megkérdezték, hogy melyikükkel kívánom tölteni a mai éjszakát.

–                   Na, ne hülyéskedj, ezt kérdezték?

–                   Igen, de én csak egy kicsit lepődtem meg.

–                   És melyiket választottad?

–                   Nem mindegy? Amikor egyikük átjött a szobámba azzal kezdte „ugye szűz vagy?” Persze zavarba jöttem, mert addig a percig nem tegeződtünk, aztán meg nem szívesen vallottam be gyakor­latlanságomat. De nem volt probléma. Másnap a másik nő aludt velem, és ez így ment addig, amíg vissza nem utaztam Pestre.

–                   Minden este keféltél? – esett le az állam.

–                   Na hallod, annyi idős lehettem, mint most te. Biztos vagyok benne, neked is menne a dolog.

–                   Hát, – gondoltam át a dolgot – egészen biztos, és mi lett azután? – érdeklődtem.

–                   Semmi. Természetesen névjegyet cseréltünk, ráírtuk a telefonszámokat, fogadkoztunk, hogy majd telefonálunk. Egy darabig vártam, hogy valamelyik felhív, de nem hívott. Aztán én próbálkoztam, de rossz számokat adtak meg. Ennyi.

–                   Ezzel kész? – kérdeztem némi aggodalommal.

–                   Háború volt, apukám, pár nappal később engem is behívtak.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_______________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

10 gondolat erről: „(VM-237) Csak tíz nap a világ

  1. Tanulságos történet a múltból!
    Szeretem olvasni őket.
    Azon gondolkodtam el közben mi lehet mára a Gyapjúfonóból (rákerestem googlén és a róla szóló cikk 58 éve frissült, ami magában is meglepett).
    Vajon a következőkben jövő depresszióban visszajönnek ezek a régi “szocialista” (akár kapitalista) ruhagyárak is? Netán az akkori életérzés is?
    Érdemes megtartani a használt ruhákat csereeszköznek.

  2. 1:

    A gyárépület létezik, majdnem érintetlen állapotban, de úgy tűnik üres. A soroksári úton van Erzsébet nagyságában egy csepeli átjáró mellett. Amikor Kecskemétre lemegyünk elmegyünk mellette.

  3. Rutinos és értelmes olvasók nyilván tudják, hogy az itt olvasható ilyen sztorik a valódi emlékek Tiborbás “irodalmi” feldolgozásai ( 🙂 ), de azért feltűnik pár egészen érdekes egyéb momentum is, a nemek örök harcán túl. Az egyik ismerős elem, hogy itt, lengyel kisvároskánk egyik korábbi nagyobb üzeme, az egykor a brit birodalmi seregnek egyenruhákat is gyártó pokrócgyár történetében olvastam, hogy az 50-es években ugyan így volt amatőr gyári színjátszókör Csehov-darabokkal, stb. Amikor hitetlenkedtem a melósok egykori magasabb kultúrszínvonalán, akkor olvastam tovább, hogy a kör vezető tagjai például olyan melósok voltak, akik a Szovjetunióhoz került területeken születtek grófi családban…
    Erre rímel az érettségijére 200 pengőt kapó, a Palota szállóban szmokingot öltő ifjú gyári normás esete is.
    Ezért volt magas a gyári melós kultúrszínvonal akkor. Egy korábbi társadalom emberanyagából könnyű volt, még a háború pusztításai után is. Aztán persze jjött a rohamos hanyatlás, 20 év múlva a melós már sokkal bunkóbbat jelentett átlagosan.

  4. 3: Az a baj, hogy ez nem csak a munkások műveltségi szintjével következett be, hanem a szakmai tudással, munkakultúrával is. Mikor én a pályám első felében voltam, olyan kiváló művezető, csoportvezető gárda vezette a munkásokat, hogy a mai napig tisztelettel emlékszem rájuk, pedig jó részük már nem is él.
    Aztán ahogy ezek lassan elkoptak nyugdíjba, bejött a hiánygazdálkodás. 🙁
    A fiatalabb generáció meg sem közelítette szakmai tudásban, munkához való hozzáállásban a régieket.
    A titok csupán annyi volt, hogy a régiek mind a Horthy rendszer gyáraiban nevelkedtek, igen kemény iskolájuk volt, még ha sokuknak nem is volt komolyabb iskolai végzettsége. Konkrétan a legjobbnak csak nyolc általánosa volt, de úgy vezette csapatát, hogy bárki megirigyelhette volna.
    Akkora motiváció és munkafegyelem volt bennük, amekkorát az új rendszer egyszerűen nem tudott kinevelni.
    Amint kiestek a rendszerből, a vezetésnek egyből megnőttek a feladatai, és sokat fájt a feje…

  5. 3:

    Ezek természetesen saját élményeim/emlékeim, ez teszi őket autentikussá, de írásuk közben ügyelek arra, hogy olyan “történelmi” tények is bekerüljenek, amik nélkül a sztori megállná a helyét. Vagyis iparkodok informálni. Ilyen például a “népnevelés”, “zakatolás” és a “transzmisszió” amik ma már hírből sem ismertek. Abban igazad van, hogy a korábbi polgári réteg be lett vegyítve a munkásság közé, és persze szándékosan. Ezzel kapcsolatban már megírtam, hogy Harkai Pista kollégám síkköszörűn dolgozott, amikor a műszaki igazgató egy orosz küldöttségnek bemutatta a gyárat, ami közben megérkezett a síkköszörűhöz. “Szervusz Pista, te mit csinálsz itt?” – “Láthatod, dolgozom”. Pista másnap már az igazgató titkárságán volt, majd átkerült hozzánk, mert történetesen 4 nyelvet beszélt, jogi diplomája révén volt egy dr. a neve előtt (sose használta), kimagasló irodalmi műveltséggel rendelkezett, ez mellett csendes, nem hivalkodó ember volt.

  6. Ma a multiknál, bankoknál és a politikusok között a vezetők kiválastási eljárása valójában egy pszichopata szűrés. Nem kiszűrik, hanem beszűrik őket. Nyilván kell egy alap szakmi tudás, de nem ez a lényeg, hanem az emberi beleérző képesség alacsony szintje, de inkább teljes hiánya. Az oktatásnak is az a feladata, hogy olyan dolgokkal tömje tele a fejeket, aminek csak az a szerepe, hogy a józan világlátást meggátolja (a józan paraszti észt, ahogy mondani szokás). Ma a termelés és a szolgáltatás megszervezésének célja nem a szükségletek kielégítése, hanem kizárólag a profit, ez minden társadalmi – gazdasági félresiklást megmagyaráz. Kiforgatott világ a mai.

  7. Nem értem miért variáltak annyit, egyik éjjel az egyik – másik éjjel a másik. Egyszerre mindkettôt partiba vágni “apukám”!

  8. 9:
    Egyfelől, akkoriban még egy kicsit prűdebbek voltak az emberek. Másfelől, egyszerre két nőben nem lehet elélvezni. Erre pedig általában van igény.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük