(VM-168) Selyemhernyó

Tibor bá’ vissza a ltba online

 

~at0002A forint bevezetése után óriási defláció volt az országban, persze nem véletlenül. Forinthoz csak úgy lehetett jutni, ha valaki bevitt az MNB-hez aranyat vagy dollárt és azt átváltották neki forintra, illetve az állami alkalmazottak forintban kapták a fizetésüket. Amikor nagy nyomor van, és 1946-ban nyomor volt a javából, az ügyeskedők száma megugrik. Ha tehát azt hiszitek, hogy a pilóta játékot Tribuszerné találta ki, akkor nagyon tévedtek. Alig vezették be a forintot, amikor a nevelőanyám kapott egy géppel írt levelet valamelyik ismerősétől, ami arra szólította fel, hogy rózsaszín csekken adjon fel 10 forintot a lista első helyén álló címre, majd az egészen másolja le 5 példányba, hagyja el az első helyen állót, önmagát pedig írtja be az ötödik helyre. Az új leveleket pedig adja át 5 ismerősének és ellenőrizze le, hogy feladják-e a 10-10 forintot.  A várható eredmény 5^4  x 10 forint lett volna, ha minden jól megy. Viszont, ha a megkeresett mulasztást követett volna el, arra valami ilyesmi volt a levél alján: „Don Pedro brazil földbirtokos megszakította a Szent Antal láncot, három nappal később megtalálták holttestét a templom lépcsőjén.” Ez lehetett az a nyomós érv, ami Anyámnak megtetszhetett, ezért elküldött a Bazilika sarkán lévő postára 10 forinttal. Aztán közösen vártuk, hogy elkezdenek hozzánk is érkezni a tíz forintok. Még ma is várnánk, ha nekem nem jön meg jóval hamarabb az eszem. Különben ez a levélküldözgetési szokás eredetileg csak imádságokról szólt pénz nélkül, és „szent Antal láncnak” hívták, nem pénzt lehetett vele nyerni, hanem a Mennyországba jutást. Aztán 1906-ban egy olasz bevándorló gondolt egy nagyot Amerikában és imádság helyett néhány dollárt helyezett be, amiért aztán börtönbüntetés lett a dolog vége, viszont a séma az óta is viseli nevét: PONZI. Az anyámhoz eljutó „ponzi séma” még magán viselte a vallásos megközelítést, később az ateizmus terjedésével ez kimaradt, viszont a nyerhető összeg megnőtt.

Máskülönben nevelőanyám akkor már évek óta üzletasszony volt, bármit is jelentsen ez a státusz. Minden esetre takarékos volt, pontosan számolt és mindent nyilvántartott. Csak a spájz ajtót nem zárta, de nem is volt rá szüksége, mert ha csak benéztem az ajtón és nem nyúltam semmihez, akkor is tudta, hogy ott jártam. Éppen ezért nagyon meglepődtem, amikor még 47 őszén hajlandó volt 20 forinttal hozzájárulni a Lánc-híd újjáépítéséhez. A beszervezőktől kapott egy szép kitűzőt, amit büszkén viselt. 20 forint hatalmas pénz volt, az még a konyhapénzből is hiányzott, de hát a haza hívó szavának még egy rideg, ma azt mondanák, hogy profitéhes üzletasszony se tudott ellenállni. Én csodálkoztam a legjobban, mert bevásárlásaihoz elkísértem, és megláthattam személyiségét a viselkedésén keresztül. Nem lehetett a fejére ejteni, de a Lánc-híd az egy egészen más kategória volt. Az előttem lévő generáció úgy érezte, hogy övék a város, nem a gazdagoké, nem az autósoké, nem a politikusoké, övék. És ez igaz is volt, mert nem menekültek minél többször, minél messzebbre. A szabadidőt szívesen töltötték a város terein, parkjaiban, a szigeten, a Rómain, Hűvösvölgyben, vagy a Budai hegyekben, vagy csak sétáltak vasárnap délután a Kőrúton vagy a Duna parton. Nem volt kipufogó gáz, kutya szar, járdán parkoló gépkocsik. Viszont ingyen volt a vizelde, és volt belőle elég. Aztán 1949. november 20-án át is adták az újjáépített Lánc-hidat, az eredeti átadás pont századik évfordulóján. A nép apraja nagyja ment, hogy átsétálhasson rajta oda és vissza. Végre megint van Lánc-hidunk!

A szent Antal lánc befizetésekor 13 és fél éves kamasz voltam, aki éles szemekkel figyelte a világot, és ott tanult, ahol lehetett. Az világossá vált számomra, hogy a pénzszerzés fontos felnőtt tevékenység, valamint, hogy nem feltétlenül kell tisztességesnek lenni, illetve az jár jól, aki elől van a listán – hiszen az anyám 10 forintját valaki megkapta. Legokosabb, ha mindjárt én vagyok a kezdeményező. Csináltam is mindjárt egy saját szerkesztésű levelet, ahol az első őt helyen én és a barátaim álltak. Kerítettem is 5 balekot, akik kaptak egy-egy levelet, de annyira azért nem voltak balekok, hogy pénzt is küldjenek. Akkor elkezdtem tombola jegyeket gyártani, amiket az iskolában 1 forintért árultam. A főnyeremény egy cserkész-tőr volt. Aztán megejtettem a tombolahúzást is, ahol a tőrt természetesen a beépített emberem nyerte, azaz a tőr visszakerült hozzám. Igaz, csak két jegyet adtam el, a tőr meg 30 forintba került. Minden esetre első próbálkozásnak nem volt rossz. Annyit azért megtanultam, hogy munka nélkül pénzt keresni nem olyan egyszerű. Akkor marad a munka, amitől elméletben egyáltalán nem féltem.

Közben, a mezőgazdasági ismeretek órán (bizony, agrárállam voltunk!) kiderült, hogy milyen jól lehet keresni a selyemhernyótartással. Négy hétig zabálnak, bebáboznak, és már lehet is eladni a bábokat, amiből selyem kelme lesz. Elmentem hát a minisztériumba, ahol a portás megmondta, hogy a 2. emelet 23-as szobában foglalkoznak selyemhernyókkal. A szobában egy nőt találtam egy férfi ölében, ami kissé feszültté tette a helyzetet, így a férfi a gyors lerázás érdekében a kezembe nyomott egy 10 x 15 cm-es karton, ami le volt fedve egy sűrűn szőtt hálóval. A háló és a karton között csörgött a milliónyi apró pete, nem lehettek nagyobbak, mint egy mákszem. Otthon a polcon a körülmények megfelelők lehettek, mert két nappal később az aprócska hernyók kikeltek és átmásztak a háló lyukain. Hirtelen nyakig találtam magam a tenyésztésben. Szerencsére a Wágner nevű osztálytársam szüleinek volt egy kocsmája az Istenhegyi úton, aminek a kertjében egy eperfa állt, arról szedtünk leveleket, amire a hernyók mohón rámásztak, és már külön is voltak válogatva. Öt-hat doboz, benne 2-3 levél, azokon meg bolhapöcse méretű hernyók sebesen zabálták a leveleket, és nőttek, mint eső után a gomba. Még egy hét se telt el, egész délután az eperfán szedtük a leveleket, és növeltük a dobozok méretét, és darabszámát. A hernyók a második hét végére igen tekintélyes méretűre nőttek, de hol volt ez még a végeredménytől. Én minden esetre kiszálltam, az egészet átruháztam Wágnerékra, akiknek a hernyók az egyik terem mind a hat asztalát birtokolták, ott másztak levélről, levére és híztak, mint a kukoricán tartott mangalica. Közben az eperfa lekopaszodott, újabb fákat kellett találni a közelben. Ekkor derült ki, hogy milyen bölcs húzás volt részemről a kiszállás. Wágnerék nem hagyhatták abba, mert akkora már a hernyók 8-10 centisek voltak és jó húsosak, közeledett a bebábozódás. Ilyenkor abbahagyni az etetésüket vétek. A bebábozódás előtt még van egy utolsó munka, apró „sátrakat” kell gyártani és behelyezni, hogy legyen hova bebábozni. A végén a kocsmában csak a söntés nem volt foglalt, mindenütt hernyók zabáltak és az egész család leveleket szedett és trógerolt haza, hogy az éhes banda ne koplaljon. Aztán bebábozódás után kaptak valami pénzt is értük, de állítólag nagyon nem érte meg. Én pedig megtanultam, hogy pénzt keresni nem egy könnyű foglalkozás. Valamint azt, hogy más ötletének a kivitelezése nem egy jó üzlet. Igazi az, ha az én ötletemet más kivitelezi és az én markomat üti a pénz.

Amikor apámnak elmondtam a nagy felfedezésemet, azt a választ kaptam, hogy jegyezzem meg sose a gyártó keres, mindig a kereskedő (forgalmazó) és nagy pénz csak két dologban van: alkoholban és a pinában. Ezen apai instrukció hatására lehettem volna strici is, de az ötlete nemigen vett le a lábamról. 😀

_____________________________________________________
_____________________________________________________
_____________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

2 gondolat erről: „(VM-168) Selyemhernyó

  1. Köszönöm!
    Hiteles, nagyon emberi metszetek a múltból. Mindig olyan kettős érzésem van ettől, egyrészt közeli mert az ember alapvetően ugyanolyan,kedvesen ismerős – másrészt van annyira más,hogy tanulni lehessen belőle. Kis merengő napsütéses hangulatot adott ezen a fostos havas hideg reggelen.

    Itt szemben Pestújhelyen még van egy pár nagy eperfa, talán még a hernyótenyésztő korszak túlélőjeként, júniusban kijárunk legelni alkonyatkor róla, na nem a leveleket, hanem a jó indigós kövér gyümölcsöket. Mikor kisebbek voltak a fiúk, és elmentek bicajozni arrafelé mindig kékre festve érkeztek meg, aztán mentem velük én is:) Nagymamámék előtt is a kis közben is volt egy eperfaóriás, annak az árnyékában autóskártyáztunk az utca gyerekeivel. Kékre festve úgyszintén kezünket arcunkat.Valamit mesélt nagyim is a hernyótenyésztős időszakról, és mintha említette volna, hogy meggazdagodni nem sikerült belőle senkinek, meg jött valami bogár ami miatt ki kellett vágni a fákat..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük