Tibor bá’ vissza a múltba online
Ahogy a múltkoriban írtam, az 1930-as évek volt az utolsó évtized, amikor még a mai szemmel nézve banális dolgokba is bele lehetett halni. Apai nagyanyám pontosan ezt tette, 52 évesen felfázott, kapott egy húgyúti fertőzést, majd egy évvel később, 1936-ban meghalt veseelégtelenségben. Ha várt volna azzal a fertőzéssel 3-4 évet, akkor élhetett volna még legalább húszat. Apai nagyapám ott maradt 3 eladó lánnyal. SOS. Az elhunyt Róza édesanyja felült a következő vonatra és Szatmárnémetiből (Románia) feljött Budapestre. „Na lányok, férjhez menni!, nincs válogatás, kit ki vesz el, hozzámegy.” Akkoriban nem volt divat a visszabeszélés, a nagymama szava fellebbezhetetlen volt. Olga és Ica nagynénéim a parancsnak megfelelően hozzámentek az első jelentkezőhöz, a legfiatalabb, Rózsi pártában maradt, mert még túl fiatal volt. A nagymama, mint aki jól végezte a dolgát hazautazott. Valami igaza volt neki, mert Rozsi, apám szerint, mielőtt férjhez ment volna, kissé elkurvúlt. Olga, a legidősebb nővér, élete végéig dohogott, hogy rangon alul volt kénytelen férjhez menni, ami még igaz is lehetett, de ez a sértettség elkísérte élete végéig, számtalan kinövéssel. Például, bár csak egyetlen lánygyereknek adott életet, 50 éven át nem ment el dolgozni, mert (hogy divatos kifejezéssel éljek) ez neki jár. A MÁV-nál dolgozó, 24 órázó férje leadta a fizetését, amiért cserébe kapott az útra néhány szelet zsíros deszkát, egy fél életen át. Mindez csupán azt mutatja, hogy a gyerekkor/ifjúkor hatások milyen mélyen beülnek az ember agyába, és mennyire meghatározzák az egyén viselkedését, egy életen át. Apám és húga már jól bent jártak a nyugdíjas években, amikor volt valami dolguk egymással, ahová én vittem el az apámat. A találkozás okát képező témát hamar lerendezték, ami után Olga felemelt hangon azt mondta, „Adj tízezer forintot!” – a csak enyhén meglepődött apám megkérdezte, hogy miért? Amire jött egy pattogó, de roppant egyszerű válasz, „azért, mert neked van”.
A másik nagynéném, Ica, se járt sokkal rosszabbul karrieristának született férjével, aki a háború előtt a katolikus legényegyletnek volt oszlopos tagja, a háború után pedig az Állatorvosi Főiskola (akkor még nem volt egyetem) párttitkára. A cél érdekében mindössze annyit tett, hogy a hülyén hangzó Zacsek nevet felcserélte Marosvölgyire. Icának is egykéje volt, csak éppen fiú, aki történetesen a karrierizmust szívta magába, mondhatnám az apatejjel együtt. Ezek a dolgok igen jól megfigyelhetők, ha az embernek van lehetősége hosszú időn át belelátni egy család életébe, vagy ha van képessége saját helyzetének a feltérképezésére, mondjuk úgy, ahogy ez rám jellemző.
Már harmadik általánosban közel akartam ülni a táblához, mert nem láttam jól azt, amit felírtak rá. El lehet képzelni micsoda szülői gondoskodásban volt részem, ha elárulom, hogy a helyzet negyedikben se változott. Az ötödik osztály elején szólt a szemüveges osztályfőnököm az apámnak, hogy el kellene vinni szemészhez. Két és fél dioptriával kezdtem. Jelenlétem a családban 9 éves korom környékén nem kívánatossá vált, nyűg voltam a javából, csak én nem tudtam róla. Beraktak egy fiúnevelő intézetbe, és ezzel minden gond le volt tudva. Én természetesen biztos voltam benne, hogy fogalmuk sincs, milyen rosszul érzem magam, milyen elviselhetetlenek a körülmények. Mert ha tudták volna – így okoskodtam – akkor tettek volna ellene. Éppen ezért megírtam levélben és nem kis ötletességgel be is postáztam. Eredmény semmi. Akkor tehát csak arról lehet szó, hogy ennek így kell lenni, ezen nem lehet változtatni, akkor pedig bele kell nyugodni. Ahogy korábban, mint példás beteg, a számtalan kórházban eltöltött nap alatt mindent szófogadóan teljesítettem, mert született együttműködő voltam. Ha ezt a pirulát be kell venni, akkor annak oka van, és nem nyafogtam, hogy nem tudom lenyelni, ha egy csövet dugnak a vénámba, akkor annak oka van, nem tiltakoztam ormótlan bőgéssel. Ahogy annak is oka volt, hogy egy feleslegesen szigorú internátusban töltöttem a véget nem érő napjaimat. – Ez az oka annak, amiért nem töröm ki a nyakam a megváltoztathatatlan dolgok megváltoztatásáért, hanem elfogadom, mert tapasztalataim szerint ez a legegyszerűbb. Volt gyerek, aki éjszaka bőgött az anyja után, és mit ért el vele? Semmit, legfeljebb azt, hogy a többiek sajnálták, aztán meg kitették véget nem érő gúnyolásnak. Nem volt sokkal okosabb elfoglalni magam, és megvárni az egésznek a végét? Mert mi tart örökké? Semmi. És higgyétek el, az ember így bír ki a legtöbbet, ha már ki kell bírni. A felesleges megoldáskeresésbe, csatározásba csak kifáradsz, felemészted magad, hátrányba kerülsz az élet nagy versenyében.
___________________________________________________________
___________________________________________________________
___________________________________________________________
Nem tudom elégszer megköszönni ezeket a szombati posztokat..
Az utolsó kilenc sor a Az „ez az oka annak” kezdetű szakasz–meg valahol az én hitvallásom is.
„A felesleges megoldáskeresésbe, csatározásba csak kifáradsz, felemészted magad, hátrányba kerülsz az élet nagy versenyében.”
Számomra az egész egy nagy játék, tehát nem fárasztó. 🙂 Mindaddig játék, amíg nem mások életével játszom. Nem a csatákat keresem, hanem az együttműködési lehetőséget.
Játék, játék, persze:) De amikor mérlegelsz és rájössz, hogy egy bizonyos szituációt nem lehet saját erőből megváltoztatni,és ez a lényeg, amikor tényleg nem rajtad áll a kimenetel, hanem „nagyobb erőkön” akkor könnyebb (és kellemesebb) az „úgysem tart örökké” elvén-a helyzetből kapálózás sírás, ön és más-rombolás nélkül kihozni a lehető legjobb,legkellemesebb állapotot. Várva a córesz végét.Ez is olyan mint a játék.. Nem?
Kisképhez: Édes pofi 🙂 (olyan amit a nénik csipkedni szoktak)
3. Dorka
Én mindig is passzív ellenálló voltam. Nem feltétlenül tiltakoztam a hatalom (pl. tanárok) nekem nem tetsző dolgai ellen, hanem próbáltam kikerülni a hatóköréből, az ellenállás lehetőségét megteremteni. Persze, hogy nem lehet egy folyót vízlapátolással kiléptetni a medréből, de néhány jó helyen elhelyezett sarkantyúval nekem tetszőre lehet változtatni az áramlatokat, aztán a folyó „magától” új medret váj.
A pszichikai nyomásgyakorlás, csoportkényszer kisgyerekként is hatástalanok voltak rám. Az volt az érzésem, hogy nálam hülyébb emberek hülyeségekre akarnak rávenni kamu indokokkal. (pl. délutáni alvás az oviban) Nem nagyon zavart, ha intőt kapok, vagy kiabál velem egy tanár. 🙂
4:
Te megtehetted, mert volt egy stabil családi háttered, ahová végső soron bármikor visszahúzódhattál, azaz minden helyzetben volt megoldásod.
5. Tibor bá’
Így van, bár nyilván otthon sem toleráltak mindent. 🙂 Édesanyámat jellemzően 15 év késéssel borítom ki a rázósabb sztorikkal. 🙂 Szeretem a szüleim, de azt is kerültem, hogy az ő aggodalmuk korlátozzon a tapasztalatszerzésben. Nem szerettem panaszkodni, inkább magam próbáltam megoldást találni a problémákra, vagy inkább kihívásokra.
Ezzel nem akarom lebecsülni a szerető, elfogadó közegben nevelkedésből fakadó előnyöket.
A Te estedben maximálisan bejött – legalábbis a későbbi felmutatott potenciáljaidat tekintve – a korai intézetbe helyezés.
Nem gondolnám ,hogy a te életutaddal magad mögött, alapos okod lenne ezen sopánkodni.
A fiam idén már húsz éves lesz ,de azon kívül ,hogy boldogan keféli egy szép szőke osztálytársnőjét, a felmutatott teljesítményei éppen csak meghaladják egy kicsit a nullát.
Lehet, hogy már férfi lenne – nemcsak az ágyban – ha több ízelítőt kapott volna a védett, szülői házon kívüli élet farkastörvényeiből.
Persze ez csak egy feltételezés.
Mivel a nevelési kísérlet nem valósítható meg újra és újra, hasonlóan a természettudományos kísérletekhez,esetenként egy egy paraméter megváltoztatásával a pedagógiai elméleteink kicsit a levegőben lógnak.
Nem minden működik úgy,mint ahogyan azt kurva logikusan megálmodjuk, feltételezzük, elképzeljük.
A valóság az ismeretek bővülésével minduntalan újra és újra meglepetéseket okoz.
Ami az egyik személyiséget megerősíti, inspirálja, az a másikat visszaveti a fejlődésben.
Elmondható, hogy ezer és ezer egyedi változata van az érzékenységeknek, a kibontható képességeknek és a testi, szellemi ,érzelmi ,adottságoknak ,tehetségeknek ,hiányosságoknak, gyengeségeknek.
Mindenkinek más és más a traumatizáló élményadagja.
Az valahogy mindig kimarad a történetből, hogy hogyan indokolták meg ezt az intézetbe helyezést a szüleid ,mert valamit csak kellett hogy mondjanak.
Továbbá azt sejtem annál azért nyomósabb okuk kellett legyen minthogy zavartad a komfortérzetüket, útban voltál (?) ami szintén meglehetősen valószínűtlennek tűnő magyarázat, mondhatom nekem kissé furcsa.
Ha minden tehertől megkímélik a fiúcskát vagy kisleányt , akkor megakadályozzák a fejlődését.
7:
Már kitértem rá néhányszor, de nyilván kimaradtál. Kb. 9 éves koromig egyszerű munkáscsalád voltunk. Ekkor apámnak volt egy nagy dobása, ami után ömlött hozzá a pénz. Egyszeriben volt mit tenni a szabadidőben, lehetett szórakozni, utazni, társaságba járni, stb. Ehhez egy 9-10 éves fiú útban van. A húgomat kiadták ismerősöknek, és fizettek utána.
Felnőtt fejjel, kábé tíz évente felvetettem a témát, persze csak az apámnak, mert az anyám meghalt. Minden alkalommal az volt a válasz, hogy „a legjobb nevelést akartam neked adni.” Ez persze nem volt igaz, de nem volt hajlandó szembe nézni a tettével, megnyugtatta és mentegette magát.
„Mert mi tart örökké? Semmi. És higgyétek el, az ember így bír ki a legtöbbet, ha már ki kell bírni. A felesleges megoldáskeresésbe, csatározásba csak kifáradsz, felemészted magad, hátrányba kerülsz az élet nagy versenyében.”
Pontosan ez a lényeg Tibor bá..
Nagyon tetszett az írás,és mind amellett igaz is..
A fényképed pedig nagyon cuki.. 🙂
8. Tibor bá’
„Minden alkalommal az volt a válasz, hogy “a legjobb nevelést akartam neked adni.” Ez persze nem volt igaz, de nem volt hajlandó szembe nézni a tettével, megnyugtatta és mentegette magát.”
Középiskolás koromban én is kollégiumban laktam, mondhatni, 14 évesen kikerültem a családból, megszakadt az az igazi kapcsolat. Meg voltam győződve, hogy ez a legjobb, hisz milyen talpraesett, önálló lettem ennek köszönhetően. Azon a véleményen voltam, ha a gyerekeim elérik azt a kort, nekik is kollégistának kell lennie. Aztán nem így történt. Nagyon jó, hogy nem így történt.
Nekem egész más kapcsolatom van a gyerekeimmel, mint az édesanyámnak velem.
Egész másképp fejlődik egy személyiség, ha a családban marad a teljes felnőtté válásig, mintha abból ideje korán kikerül.
Az, hogy az édesapád azt gondolta, hogy jót cselekedett veled, nem biztos, hogy hazugság volt a részéről. Az ő felnőtté válásáról nem tudok, de biztos befolyásolta abban, hogy veled és hugoddal miért épp úgy bántak, ahogy.
Te tudod, felnőtt fejjel, miután saját gyerekeid vannak, hogy mi hiányzott neked akkor, s a te személyiséged épp ezért lett ilyen.
Én is tudom, mi maradt ki az életemből, s mi nem a gyerekeiméből.
Ő valószínűleg tényleg nem nyugtatgatta magát, hisz beadott, s a többi róla készült leírásod alapján, amit olvastam, nem hinném, hogy valaha is kételkedett volna saját magában, a saját maga által hozott döntések helyességében. Főleg nem feléd.
Így van. Pont ez a fajta életiskola hozza azt a személyiséget, hogy …. „nem töröm ki a nyakam a megváltoztathatatlan dolgok megváltoztatásáért, hanem elfogadom, mert tapasztalataim szerint ez a legegyszerűbb.”….
Hisz te írod, „mert született együttműködő voltam.” Most is az vagy. 🙂
A modern emberformálás pedig a család ki sem alakulását preferálja. 🙁
Formál a facebook, mint egy központi köldökzsinór, jönnek le róla az egyenfigurák. Tiszta falanszter. Persze tagadjuk, s hozzuk példáknak az úgymond „egyéniségeket”, a celebeket, az újkeletű sztárokat.
Én nem akarok egyéniség lenni, csupán egy az ember közül.
A képhez pedig. Semmi cukisság nincs benne. Pont, hogy hiányzik belőle minden, ami egy 10 éves arcon látszódni kellene. Milyen komoly az a kissé szorított száj, s a szemöldök összehúzva, a tekintet szintén koravén. Biztos voltak igazi tizenéves pillanatai Tibor bá’-nak, de ez a kép nem az.
10!
Mi hiányzik a képről szerinted?A nyakig kényeztetés?
Az én fiam is elkerült 14 évesen koliba,hétfőn vittem ,pénteken hoztam..Egy évig én itthon sírtam,ő ott sírt.Megerősödött,megszokta.3 és fél évig volt,ma már bejáró..És most ezt is megszokta ,megszerette..Ha majd az élet úgy hozza hogy el kell menni itthonról,(akár munka vagy bármi miatt)nem fog neki már zokon esni.Fogja a kis bőröndkéjét és indul..A Te gyerekeidnek pedig zokon fog esni..Van itt is a környezetemben akinek a fia 20 évesen ment Debrecenbe egyetemre,és akkor került külön.Le fogyott 11 kilót,meg ilyenek.Az én fiam már csak nevetgélt rajta..Ő már ezen átesett 14 évesen..
Persze hogy teljesen más ha otthon van,és teljesen más ha kollégiumban…De nem árt a személyiségnek szerintem..
Azért Tibor bá idejében is egy kicsit másképp volt,meg azért most is..
Látod mit írt Tibor bá?Akkoriban nem igazán lehetett vissza feleselni..Most azért nem olyan szigorúak a szülők..Lásd Istvánt feljebb..
Az, hogy gyerek. A gyerekekre jellemző vigyor, pajkosság, felelőttlenség.
Én nem sírtam annak idején. Az anyám biztos sírt néha.
Én magam utaztam, sokszor két hónapban egyszer tudtam hazautazni.
Mindhárom gyermekem külön él tőlem,s egymástól. Egyiknek sem okozott törést, maguktól döntöttek úgy, amikor annak idejét érezték, addig együtt voltak/tunk.
Nem jó, ha már 14 évesen megtörténik az elszakadás. A kötődés fontos minden ember személyiség jegyében.
Talán lesz még valaki, aki a korai elszakadással kapcsolatban ír véleményt, saját tapasztalata alapján, hogy felnőtt fejjel, hogy néz erre vissza.
Melike pont te írod ezt? 😀 😀
Ha a fiad visszaszólna, mit tennél? 😀 😀
12!
A kötődés fontos..Igen,de a szakma is,és ha az iskola nem itt van hanem ott,hát mit lehet tenni?
Ha a fiam vissza szólna? khm…Szokott olyat csinálni.. 😀
Akkor utána én is vissza szólok neki,és apjok meg menekül hét határra,mert azt mondja cirkuszt nem hallgat… 😀
13.
Utólag könnyű okosnak lenni. Se nálam, se a gyerekeimnél nem a középiskolás tanulmányok jelentették a végső „szakma” kialakulását, vagyis utólag, bárhol bármilyen középiskolát végezhettünk volna, nem az az időszak volt a sorsdöntő.
A közösséghez, a családhoz való viszonyban azonban nagyon sorsdöntő volt ez az időszak, s a közintézmény, amelyben tanultam, s tanultak a gyerekeim.
Meggyőződésem, hogy középiskolás korban többet formál egy fiatalon az iskola szellemisége, mint az, hogy milyen szakmának az alapjait próbálják neki bemutatni.
Pont azt halljuk nap mint nap, hogy nem lehet egy szakmával boldogulni, a modern embernek élete során több szakmát is el kell sajátítani.
No most akkor miért is fontos, egy távoli településen egy szakmát tanulni, mikor az sem biztos, hogy öt év múlva nem lesz szükség egy egészen más szakma elsajátítására, egy másik országban esetleg ? Hogy kekeckedjek egy kicsit.
Persze, tudom, vannak hiányszakmák, amiket ha időben felismer az ember lánya/fia, s arra kormányozgatja gyermeke szekerét, talán könnyebb lesz az gyermeknek, de mit nyerek? nyerek vele valamit? Majd az idő megmondja. Nekem kell kitalálni a gyerek jövőjét, vagy rábízhatom. Hol az egészséges határ?
Anyámnak a mondása, ha a városba jött a cirkusz, s el akartunk menni, : nem kell ide cirkusz, csinálok én akkorát….:-)
Ezt szeretem, minden korosztálynak meg van a szlengje. 🙂
A cirkusz hasonlatot már nem igen használják a fiatalok.
Kedves hölgyeim!
Tény az, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye, minél tovább, annál jobb. Persze, ha van kényszerítő körülmény, annak engedni kell, de ha lehet el kell kerülni.
Ami nagyon fontos. Ne keverjétek össze a várisi kollégiumot a r.k. internátussal. Ez nem egy távoli alvóhely volt a gyerekek részére, hanem szigorú kaszárnyai fegyelem, szoros időbeosztással és életellenes vallásos sulykolással. Minden reggel szent mise, napi 3 étkezés előtt és utána ima, délben ima, lefekvés előtt ima és ájtatoskodás. Minden hónapban gyónás. Májusban minden délután litánia, más hónapokban csak szombaton. Délelőtt iskola, délután studium. Még a szülők se jöhettek látogatni, csak minden második vasárnap 2 órát. levelet csak cenzúra után lehetett postázni. Ez gyakorlatilag börtönnel volt azonos. Kifejezetten büntetésnek fogtuk fel.
Buzának van igaza. Nem várom el, hogy egy fényképet dicsérjetek, nem azért teszem be. De látni kell a történet szereplőjét. Igen, fejletlen voltam, és riadt, és szomorú. Nem volt vidám gyermekkorom. A körülmények: Az osztályfőnököm bejárt az apám üzletébe, „összehaverkodta”, magyarul a kedves atya tarhált. Nem tudom miért, de az apám fényképezőgépét kölcsön kérte, és ha már megkapta, akkor készített rólam egy felvételt az udvaron. A mögöttem lévő kerítéshálóval volt elválasztva 3 játszótér az 1-2, 3-4, és 5-8 osztályosok számára. keveredés nem volt megengedve. Studiumok között itt lehetett futkározni.
14!
Buza.
Annyi a történet hogy gimnáziumba nem akart menni,és mi sem akartuk..Szakmunkás kizárt..Más lehetőség itt parasztiába nincs..(szakközép)Lehet több szakmát tanulni,de nem egyszerre .Szépen sorban..Nekem nagyon lelkis amiket leírsz..
„No most akkor miért is fontos, egy távoli településen egy szakmát tanulni, mikor az sem biztos, hogy öt év múlva nem lesz szükség egy egészen más szakma elsajátítására, egy másik országban esetleg ? ”
Azt a problémát majd akkor kell megoldani..Addig csak azt tudom megoldani,ami most van..
A fénykép nekem akkor is aranyos..Tudom hogy háború volt és egyéb nehézségek..
15!
Jajj most olvastam,hogy városi kollégiumot írtál,meg internátust…
Szóval nekem magán kollégiumba volt,vagyis „Minorita rend” kollégiumába..Ahol szerdánként kellet templomba menni,és ministrálni,meg segíteni a templomban..Vacsora előtt imádkozni kellett..De ezt nagyon szerette csinálni,és beszélgetni a papokkal..Megismert egy másik világot is..Mindig élvezettel mesélte.Mondom,nagyon nehezen indult előre,de aztán kialakult..Most meg a bejárást is megszokta..Már az éven 19 éves..Azt sem bánta meg hogy elektronikát tanul,sőt még érettségizni is akar ebből a tárgyból(Legalább én elmondhatom hogy a gyerekem akar valamit magától is,sok más szülővel ellentétben)..
10: „a szemöldök összehúzva”
Mivel a szemébe süt a nap 🙂
Érdekes volt a hölgyek párbeszéde, hogy menjen a gyerek koliba, vagy maradjon otthon. Ebben nem foglalnék állást, mert érdemben nem is tudnék, de talán egyetemista korban már nem árt egy kis kollégium és önállóság – hozzátéve, hogy gyereke válogatja. Itt nálunk nagyon sokszor az egyházi középiskolába járt (és ott koleszos) gyerekek ‘engedik el’ magukat leginkább, ahogy megszabadulnak a kötöttségektől.
18!
Én sem kitörő örömömben adtam kollégiumba..Azt mondom hogy egy fiú gyereknek vagy elektronikát kell tanulni,vagy gépészetet..A szakmunkás azért van most kizárva,mert eljutottunk odáig ,hogy oda már csak az alja nép megy,ugyanis befogadó iskolát csináltak belőle,hogy mindenkit be kell venni,akit sehova nem vesznek fel..Ami itt van nálunk az katasztrófa..
„Itt nálunk nagyon sokszor az egyházi középiskolába járt (és ott koleszos) gyerekek ‘engedik el’ magukat leginkább, ahogy megszabadulnak a kötöttségektől.”
Ezt már máshol is észrevettem .Igen. Én nem tudom hogy csak az én gyerekemnek kell az iskolába lenni negyed nyolctól negyed négyig?Utána éppen hogy bement a koliba,gyorsan bekapott valamit ,majd ment külön angolra,és aztán este hatkor meg már vacsora volt,aztán fél héttől tanulás estig..Egy perc ideje se volt soha.Most sincs hogy haza jár..
18.
Akkor hunyorogna, nem ekkora szemekkel nézne a kamerába. 🙂
Az egyetem az már másik történet.
19: „Azt mondom hogy” És a többi családtag mit mondott? 😉 🙂
21:
A „többi családtagnak” nincs véleménye, ha mégis lenne, akkor már neme lenne családtag. 😀
20:
Teljes mellbedobással kiállok melletted. Abban az időben (visszaemlékezéseim szerint) a nevelőanyám gyakran szólt rám „Ne húzd össze a szemöldöködet Tibike” Vagyis egészen biztos, hogy összehúztam. A kérdés inkább az, hogy mikor, miért húzza valaki össze a szemöldökét?
Ma nem volt időm olvasni, ezért most értem csak ide. A posztot olvasva, az elején a kép, és az utolsó mondat ragadott meg leginkább. Aztán végigolvastam a hozzászólásokat, és szinte mindenki ugyanerről a két dologról írt. Érdekes!
Nekem az első gondolatom a képről, az volt, hogy már ennek a gyereknek a szemében is a „mai Tibor’bá-t” látom.
„A felesleges megoldáskeresésbe, csatározásba csak kifáradsz, felemészted magad, hátrányba kerülsz az élet nagy versenyében.” mondat, pedig elmúlt néhány évem túlélésének kulcsmondata. Erkölcstan órán ugyan, jó nagy karót lehetne kapni érte, de nagyon tetszik így más által leírva.
21-22!
Nahát így ismertek engem?.. 😀
Valakinek muszáj rendet tartania.. 😀
24: Melike, neked nem szegedi a férjed?
25:
Mért kérded? Szegeden születnek a balfaszok?
25!
Sárospataki,én meg Miskolci..
26!
Ne haragudj meg,nem az én fiam teljesítménye közelít a nullához..Akkor ki is a balfasz?.. 😮
27: „én meg Miskolci..” Azt hittem, Szendrei… 😉 🙂
28!
Nagyon hiszékeny vagy Observer.. 🙂