Tibor bá’ vissza a múltba online
1960 elég régen volt. Ekkor már néhány éve Ausztráliában fogyasztottam a mindennapi birkahúst, és kezdtek fogalmaim lenni a kapitalizmus igazi arcáról, amiről halovány fogalmam se volt néhány évvel korábban. Azt nem írom, hogy készülődtem hazajönni, mert eleve úgy mentem el, hogy most csavargok egy nagyot, tanulok ezt-azt, többek között egy világnyelvet, esetleg szerzek egy diplomát, meg hozzá a tudást, egy feleség is benne lehet a kalapban, de aztán gyerünk haza, untig elég ez a kurva 5 év. Az már csak hab volt a tortán, hogy megismerése után a kapitalizmus nem vett le a lábamról. És mivel azzal is tisztában voltam, hogy ezzel 10 millió magyar egyáltalán nincs tisztában, legfeljebb politikai okokból kifolyólag nagyokat bólogat, amikor a szemináriumon hall róla, eldöntöttem, hogy megírom.
Meg is írtam, mint egy olyan ember, aki eleget látott a kerítés mindkét oldaláról. Ismeretem a hazai „állapotokat” és honfitársaim csodálásainak tárgyát. Például a fél vekni kenyér vágott felületére ráragasztott picsányi vécépapírt, mint csomagolást, több színben nyomott, fólia bevonattal ellátott, fél-karton csomagolás helyett. Ugyanis abban halálosan biztos voltam, hogy fogalmuk sincs arról, ki fizeti a díszes csomagolás költségeit. Naná, hogy a fogyasztó. És vajon tudják-e, hogy milyen buktatói vannak a „buy now, pay later” csőbehúzásnak? Vagy van-e fogalmuk az adósság behajtó cégekről? A szerződések apró betűs trükkjeiről? Na szóval, volt mit összeírnom. Aztán eljött az idő, és itthon találtam magam.
Az első félév elment az otthonteremtéssel, ami egy külön történet, de aztán némileg fellélegezve körülnéztem mit lehet tenni. Úgy gondoltam, hogy művem minimum bestseller lesz, végtére is egy autentikus pasi nem ideológizál, hanem lehúzza a leplet a kapitalizmus igazi arcáról. A szomszédságba volt egy pasi, aki magyart adott elő az ELTÉN afrikai diákoknak, akik elhatározták, hogy a nemzetközi munkásmozgalom égisze alatt minimum egy magyar lányt teherbe ejtenek, és akkor lehet házasodni, és itt lehet maradni. Ezek a diákok a profuknak összegyűjtöttek hazai folklórt, vagy gyártottak néhányat borgőzös éjszakákon, és mellékelték a kábé magyar fordítást. A kedves szomszéd ezeket úgy-ahogy rímekbe szedte, amit aztán kiadtak „Afrikai költészet” címen. Szóval a pasinak volt némi ismeretsége a kiadók világában, ezért javasolta, hogy menjek el az Európa kiadóhoz és keressem XY-t, előtte majd ő odatelefonál.
Az adott napon elmentem XY-hoz, akinek elmondtam mi járatban vagyok és átnyújtottam a kézirat egyetlen példányát. XY azt mondta, majd elolvassa és értesít. Tekintve, hogy apáméknak volt telefonjuk (ez is egy külön történet), Valóban értesített kábé egy héttel később és kért, hogy egy adott nap, adott órájában jelenjek meg. Megjelentem. Második alkalommal XY közölte velem, hogy az anyag érdekes, ki is lehet adni, de én tapasztalatlan vagyok mind irodalmilag, mind pedig politikailag, ezért javasol nekem egy tapasztalt (minden hájjal megkent) társszerzőt. Ez reálisnak hangzott, ezért hezitálás nélkül beleegyeztem. – Nagyon jó – így XY – a társszerző jelölt itt van bent valamelyik irodába, akkor mindjárt meg is beszélhetjük a dolgokat.
A társszerző találkozás eléggé érdekes volt. A pasi természetesen svéd volt (Dorka után szabadon), amin mi a csudának lepődtem volna meg. Az viszont egy kicsit meglepő volt, amivel kezdte. „Már elolvastam az anyagot (érdekes, a megegyezés előtt?) nem sokat kell rajta változtatni. Írj át néhány dolgot, aztán rendben van.” Már megbocsátasz – így én – mi a fenét írnék át, fogalmam sincs mit tartasz átírandónak, és az átírás, korrekció nem a szerzőtárs dolga lenne?
Megtudtam, hogy NEM. Megnyugtattak, hogy nem kell izgulnom, mert a kéziratot egy erre a célra tartott „szerkesztő” át fogja fésülni, azaz nekem az égvilágon semmi további dolgom nincs. Ebből aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a írótárs ezzel be is fejezte a közreműködést. A könyv borítóján rajta lesz az ő neve is, de csak a második helyen, mert az én nevem A-betűvel kezdődik, és a tiszteletdíj fele természetesen őt illeti meg. Ezzel a kézirattal hazamentem megjátszott átsimítás végett, és mert 30 évesen meglehetősen önérzetes voltam, soha többé még a közelükbe se mentem. De a Bubu és Attila féle tapasztalatszerzésnek ezzel nincs vége.
A nyolcvanas évek elején elég sokat fordítottam olyan folyóiratoknak, mint az IPM magazin, vagy a Magyarország hetilap. Szívesen alkalmaztak, mert nem csak fordítottam, de magam választottam ki a fordítanivalót is nyugati újságokból, amikhez az ausztrál feleségem révén jutottam. Nekik csak le kellett közölni a fordítást. Ezek révén, alapos meginterjúvoltatás után, kaptam megbízatás, hogy tudnék-e írni egy gyerekeknek szóló, ismeretterjesztő könyvecskét a számítógép programozásról. Meg is írtam, szerintem igen szellemesen, például a ciklikusságot a „Dühöng a déli szél, elszakadt a főkötél, nem baj, ha elszakadt a főkötél, van még egy pótkötél. Dühöng a déli szél elszakadt a pótkötél, nem baj, ha elszakad a pótkötél, van még egy pótpótkötél. Dühöng a déli szél…” gúnydallal magyaráztam Aztán egy hónappal később közölték velem, hogy megváltozott az elképzelés, a könyv nem lesz kiadva, de a munkámat természetesen kifizetik, és ezzel hozzám vágtak 40.000 forintot, aminek a tört részét se reméltem. Aztán fél évvel később a könyv mégiscsak megjelent, más neve alatt, de az utolsó szóig megegyezve azzal, amit én írtam. Kíváncsiak vagytok a slusszpoénra? Szerintem már kitaláltátok.
____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________
Svédcsavarral indul újra a verkli? 🙂 OK, hogy Dorka a minap lesvédezte poénból a zsidóságot, de a rasszista szlengben az utóbbi években a cigányokra használják majdnem PC megfogalmazásra a svéd megnevezést.
Két dolgot nem értek Tibor bá’
Az első még rendben is van én se adtam volna oda a fele pénzt nem azért mert sajnálok 50%-ot egy kiadótól de így eben a formában tényleg tisztességtelen. De az biztos hogy kerstem volna másik kiadót. Ez nem derül ki az írásodból hogy megtetted e.
A másik dolog az 40000-es sztori. Az addig rendben hogy kifizették az írást de ha a szerződésben nem írtad alá, hogy lemondasz a szerzői jogról (amit egyébként magyarországon nem lehet megtenni) Akkor nem jelenhet meg az írásod más neve alatt még akkor sem ha 4milliót fizettek volna ki az írásért. Kézirat, ügyvéd, per… Semmi?
2:
Öröm olvasni, hogy sokan nem tudják, hogy működtek a dolgok 1983-ban.
Egy kiadó nagyobb úr volt, mint Rómában a pápa. MINDEN ismeretségi alapon működött. Ügyvéd, per, szerződés? Ez vicc. Ha kellett egy szerződést, utólag írták meg, ha el akarttad olvasni aláírás előtt, az életben többé nem bíztak meg semmivel.
Néhányszor már leírta, akkor és most: Akkor papíron minden gyönyörű volt, de semmit se tartottak meg belőle. – Most mindent betartanak az utolsó betűig, de a papírra naponta az kerül, amit akarnak.
Feltételezem, hogy az volt a slusszpoén, hogy ugyanannak a Dob utcai úriembernek a neve alatt jelent meg, aki elsőként ajánlkozott társszerzőnek.
4:
Fönyeremény!
Szereztél magadnak egy örök rajongót Tibor bá’ 😀
Lehet mégis csak jobb lett volna bevenni társszerzőnek 🙂
És az igazi belgák most már tényleg tudják hogy hova áljanak ….
Ebben talán jobb a kapitalizmus. Különösen annak aki ügyvédként dolgozik. 🙂
d311c – magyarul Kilenceske!
Eltaláltad! Ez is az egyik oka annak, hogy a jogászképzést már nem akarnak finanszírozni.
Erről sajna az jutott eszembe, hogy vajon az a pórnép, melynek fia, lánya csak ezt követően lehetett volna jogász, de pénzük nem sok, az feléri ésszel ennek az igazi értelmét?
Mármint, hogy akinek lesz rá pénze – és persze ebben élen járnak a svédek – abból lehet jogász, akinek nem lesz, az legyen szakmunkás vagy esetleg dolgos műszaki a sok ezerből, aki termeli a pízet a svédeknek. jelenleg annyi a jogász, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, de azokból hány dolgozik, kik és hol és … az nagy kérdés. Illetve nem is az, mert csak figyelnünk kell.
Én amúgy jogosnak tartom, hogy az adókat ésszerű és nem ésszerűtlen dolgokra kell költeni, de valahogy egészen csálén döntik el. Miért nem mondják ki, hogy a jövőben a már megtollasodottak gyerekeinek mindent lehet, a többi meg érje fel ésszel, hogy nekik csak az a szakmunkás szerep marad, amit lejárattak és ami viszont szép pénzt hoz az amúgy rengeteg támogatást élvező vállalkozói rétegnek, amely ingyen jut vagyonhoz.
Ehhez érdemes átnézni a támogatásokat méghozzá azt a listát, ahol a támogatandó cél és a forint is szerepel támogatottanként.
—————————–
Tibor bá!
Azt nem is írtad, hogy végül is megnősültél odakinn. Csak úgy mellesleg. Ezzel együtt már igazán nagyon sokrétű tapasztalatra tettél szert!
Egy élmény ahogy írsz. És ráadásul azon a területen így is mentek a dolgok. Jelzem, hogy szerintem ma is. Csak ma másképp értékelik az emberek. Elfogadóbbak és kisemmizhetőbbek. Sajna.
( most akkor belga vagy svéd? vagy esetleg finn?)
Tibor bá!
Ezt a költői kérdésem lemaradt: Hova tűntek a hajdani öntudatos fiatalok?
11: Otthon vannak és az asztalt csapkodják 🙂
Az orrszarvú nyit egy italkimérést az erdőben. Jönnek és szépen sorba állnak az állatok. A sor végén ott áll a nyuszika is, egy 2 literes palackkal a kezében. Megérkezik az oroszlán egy 50 literes hordóval és beáll a sorba legelejére.
Megszólal a nyuszika a sor végén:
– Hélo-Hélo, a sor vége itt van ám!
– Ki mer pofázni? – kérdi az oroszlán.
Nem mer felelni senki. Mindenki hallgat. Sorra mindenki megvásárolja a boradagját. Ezt teszi a nyuszika is, megveszi a 2 lityi nedűt. Hazamegy, megissza a bort, felugrik, rácsap az asztalra és elkiáltja magát:
– Hát én, a nyúl!
11:
A mai fiatalok elé elérhetetlen célokat festenek fel (na kik?). Ezzel sikerül tömegesen lúzert gyártani belőlük. Egy lúzer pedig nem tud öntudatos lenni, mert az önbecsülése megsemmisült.
12:
Egy másik poszt alatt ezen mentalitás helyessége mellett érvelt kápill, és megsértődött, mert közöltem vele a véleményem 2 lityi bor megivása nélkül.
Bubu (10)
Egyezzünk meg abban, hogy nem svéd vagy finn, hanem Dob utcai magyar.
Vagy egy vicc a témában:
Kovács őrmester vizsgázik a szemináriumon, nem tud semmit, mentőkérdést kap:
-Na, Kovács elvtárs, ki volt Marx?
(Nem tudja, erre a vizsgáztató mutatja neki a jellegzetes marxi körszakállat.)
-Jelentem, zs… volt!
-Hát, nézze, Kovács elvtárs, ez igaz, de nem ezt kellene tudni róla. Mondja, Ki volt Engels?
(Megint nem tudja, megint mutatják neki Engels hosszúkás szakállát, erre megszólal az őrmester:
-Jelentem, az is zs… volt!
-Menjen már a fenébe Kovács, magának mindenki zs… aki szakállas? Talán még Dózsa György is az volt?
-Jelentem, az aztán tuti az volt!
-Honnan veszi maga ezt a marhaságot?
-Jelentem, a múlt héten a múzeumban jártam az iskolás fiammal és ott láttam egy képet, alá volt írva: Dózsa György, metszette Derkovits Gyula!
(Akik ismerik ezt a viccet, azok körében csak azt mondjuk a zs…kra: na ez is Dózsa György unokája.)
14:
Nem túl szellemes vicc, de elmegy. Azt viszont nem értem, hogy miért nem írod ki a poént adó szót, kipontozás helyett. 😉
15.Tibor bá’:Igen, ezen én is csodálkoztam illetve teljesen elbizonytalanodtam a poént illetően:
– zs…mint zsellér vagy
– zs…mint zsugori
– zs…mint zsonglőr
– zs…mint zsan
– zs…mint zserbó?
Ezt én nem értem.
Lemegyünk a (szar) zsidó viccek színvonalára? Általában a buli végét jelzi, ha beindul a viccmesélés. Időnként jól jön, hogy valamit érzékeltessünk, de kicsit felszínes.