(VM-124) Élet anno 1930 +

Tibor bá’ visza a múltba online

 

Hogy napjainkban hogyan folyik az élet a lakóparkokban és a panelházakban, azt mindenki tudja, de ezek a lakhatási körülmények viszonylag új keletűek. A két háború között, sőt az ötvenes évekig egészen más volt a „divat”. A magyar népesség 90 százaléka vidéken élt, Budapesten csak 10 százaléknak adott otthon. De milyen otthont. A társasház ismeretlen fogalom volt, a budapesti házak zömmel 3 emeletes bérházak voltak, amelyek legszebb lakásában (első emeleten, utcára néző ablakokkal) a tulajdonos élt. Ezeknek a házaknak két kiszolgálója volt, a házmester, aki az előkelőbb dolgokkal volt elfoglalva, például lakbér beszedés – amivel a háziúrnak elszámolt. Valamint a segéd házmester, akit a még eléggé súlyos latinkodás miatt (lásd Jókai Mór) vice házmesternek nevezetek, de a köznép csak vicének hívta. A vice az alantasabb dolgokat végezte, például a lépcsőházak felmosását, ingyenes lakhatásért, ami akkoriban nagy szó volt.

A bérházak tipikus szerkezete egy középső udvar körül beépített négyszög, az emeleten körbe kialakított függőfolyosókkal, amit az akkori szóhasználat gangnak nevezett. A gangról lehetett belépni az egyedi lakásokba. Ezek a házak csak az utcai fronton voltak becsatornázva, ezért az udvarra néző lakások bérlői kénytelenek voltak a folyosó végén kialakított kommunális vécét használni. Minden háznak volt egy főbejárata, és egy hátsó lépcsője. A főbejárat lépcsője olcsóbb márványból készült, míg a hátsólépcső betonból volt kiöntve, szűk volt és azt a célt szolgálta, hogy a lakók itt hordják fel a pincében tárolt szenet, tűzifát, illetve a cselédek ezt használják a főlépcső helyett. A ház kapuja reggel 6 és este 10 között tárva nyitva volt (senkinek se jutott eszébe besurranni lopás céljából). Tíz óra után érkező lakónak be kellett csöngetni a házmesternek, aki papucsba kicsoszogott kinyitni a kaput, amiért kapupénz járt neki. A mindenkori kapupénzt rendelet szabályozta. Az utolsó szabályozás a Forint bevezetését követte és 30 fillérben állapította meg. A kommunista rendszerre jellemzően ehhez az összeghez nem nyúltak, ezért aztán a 70-es évek elején, ha valaki ennyit adott a házmesternek, akkor élvezhette annak teljesen jogos dörmögését. Tekintettel arra, hogy az ötéves tervek megvalósításáért a gyárak rendszerint három műszakban termeltek 06, 14, 22 órai váltásokkal, az este 10 órai zárás miatt a délutáni műszakosoknak naponta kellett volna kapupénzt fizetni. Ennek elkerülése végett a kapuzárás időpontját felemelték 23 órára.

A bérházak élete a háború előtti időkben színesebb volt, mint egy-két évtizeddel később. A közeli fűszeres (a közért, abc elődje) kifutó fiúja közvetlenül reggel 6 óra után kihordta a tejet az arra igényt tartó lakóknak és rárakta a küszöbükre a hozzá rendelt zsömlékkel és kiflikkel egy papírzacskóban (senki nem lopta el). A háziasszonynak, de inkább az alkalmazott vidéki cselédlánynak csak ki kellet nyitni az ajtót és már is kézbe vehette a reggeli alapanyagát. Reggel nyolc óra után a lakók (egy része) sorba lehordta a szőnyegekeit az udvarra, ahol rárakva a porolóra alaposan kipüfölték egy erre a célra kialakított prakkerrel. Kénytelenek voltak, mert porszívó nem létezett. Ezt a tevékenységet 10 órára be kellett fejezni. Porolni csak 8 és 10 óra között lehetett. Tíz óra után megjelentek a mutatványosok. Betoltak az udvarra egy verklit, amit elkezdtek tekerni, hogy jöjjön belőle valami zenének vélt nyekergés. Akinek tetszett a zene az néhány fillért becsomagolt egy darab újságpapírba és ledobta a kintornásnak, aki ezt összeszedte, nagyokat hajlongott és közben hangosan köszöngette az alamizsnát. Ezzel azonban nem merült ki a repertoár. Jöttek hegedűsök, trombitások, vak énekesek, sőt akrobata családok, ahol a papa a levegőbe hajigálta 6 élves lányát, szóval minden. Ezek természetesen mind-mind a ledobált fillérekért serénykedtek, de egyúttal a háziasszonyok unalmas délelőttjeit tették színesebbé. Természetesen voltak házhoz jött szolgáltatások is. Ilyen volt a handlé, aki beállt az udvar közepébe és elüvöltötte magát: „handlé, használt ruhát, óóóócska bútort, mindent veszek, handlé.” A háború után a handlé átváltozott ószeressé, többé már nem üvöltötte, hogy handlé, csak azt hogy óóóószeres. Mert magunk között legyen mondva, a handlé minden esetben zsidó volt, maga a szó pedig jidis. Viszont erre a két tényre a háború után mindenki kényes volt. Volt még vándorköszörűs és drótostót is. Ez utóbbinak a hátán egy fatarisznya volt, benne drót, bádog, szegecs és szerszámok, az udvarba érve kiabálta: drótoznyi-fótoznyi. Leült a házmester előtti lépcsőre és a lehordott lyukas fazekakat, lábasokat, eltört cserépedényeket megreparálta. Ugyanis abban az időben se alumínium, se pedig rozsdamentes acél lábosok nem voltak. Kizárólag zománcozott vaslábasokat használtak. A zománcozott felület nagyon jó dolog, mert igen könnyű tisztántartani és nem korrodál. Van azonban egy rossz tulajdonsága is, merev. Viszonylag kis koccanásra is a zománc letörik az ütés helyén, és előbújik a vas, ami pedig rozsdásodik, majd kilyukad. Teljesen jó a lábos, mégsem lehet használni addig, amíg az ügyes tót be nem foltozza. 6-8 éves koromban imádtam a drótostótokat nézni munka közben, mert közben meséltek nekem és olyan furcsán beszéltek, de fen ügyesek voltak, és alig kértek érte valamit, néha megelégedtek egy adag étellel. Hetente kétszer üvöltve jött a jeges a csákányával, az asszonyok pedig rohantak le hozzá vájdlingokkal, amibe bemérték a negyed vagy fél tábla jeget. Nyarak végén stráfkocsival görögdinnyét hoztak helybe, kőport viszont egész évben a svábok megfelelő szekerekben, amelyek bakján ülve kiabálták: „köpóóóór.” Gondoom el se tudjátok képzelni minek. A megszeppent cselédlányok kőpor és nedves rogy segítségével vakarták le a lábos aljáról az odasült kozmát.

A főzéstől származó gőzök kiengedése végett a lakások konyha ajtói rendszerint nyitva voltak hagyva. Ez lehetővé tette, hogy a szomszédok értesüljenek, mit főz a másik. Abban az időben forgalomba volt még a süvegcukor, amit mozsárban össze kellett törni. A mozsár hangja úgy csilingelt, mint egy harang, amit néha akkor is veretek, amikor nem volt benne semmi, nehogy a szomszéd rájöjjön vasárnap délelőtt, hogy a család anyagi gondokkal küzd, nem engedheti meg magának a sütemény készítését. Az álcsörömpölés elterjedése miatt divatba jött néhány sütemény átadása a szomszédoknak „kóstoló” címen. A vasárnapi ebéd után néhány férfi mindig kiült a gangfordulóba snapszlizni (eléggé primitív kártyajáték).

A bérházaknak volt a pincében mosókonyhája hatalmas rézüsttel, ahová a lakók sorba bejelentkeztek az ágyneműk kifőzése végett. Ugyanígy a padláson ki volt alakítva ruhaszárító rész, amit a lakók szintén használhattak. Ezek benne voltak a lakbérben, ami meglehetősen borsos volt. Apám fizetésének az egy harmada lakbérre ment el, pedig csak szoba-konyhát bérelt (és eszébe se jutott, hogy CHF hitelt vegyen fel egy lakóparki lakás megvételéhez). Aki a lakbért nem fizette ki a hó 5. napjáig, annak a bútorait 6-án kihordták a kapualjba és kizárták a volt bérleményéből. A kilakoltatott hamarosan elhúzott a helyszínről, nem okozott problémát. Akkoriban szégyen volt szegénynek lenni. Helyesbítek, nem szegénynek volt szégyen lenni, mert mindenki szegény volt, hanem szégyen volt nem megbirkózni a szegénységből származó problémával. A köznép úgy vélekedett, ha nem tud kifizetni 50 pengőt összkomfortra (fürdőszoba, vécé), akkor menjen 30 pengős szobakonyhába. Ha ez se tudja kifizetni, akkor menjen el egy 10 pengős albérletbe, vagy egy 5 pengős ágybérletre. Munkavállalási probléma nem volt, legfeljebb valakinek csak alulfizetett munka jutott.

A lakbérbe belefért néhány olyan dolog, ami manapság aggályos. A lépcsőház, folyosó mindig tiszta volt, télen a ház előtti járdáról már hajnalban el volt takarítva a hó, napközben is többször, ha havazott.

Mindezek mellett az akkori kapitalizmus valamivel jobban működött, mint ez a mai, mert se fél millió üres lakás nem volt, se lakáshiány. A bérházak kapuira rajzszeggel ki voltak tűzve kis cetlik, hogy a házban mi az, ami kiadó és mennyiért. Jelentkezés a házmesternél, ami ma már nem létezik, helyét átvette a közös képviselő. A házmester kiirtása egy folyamat volt. Legelőször a vice szűnt meg funkcionálni. Ugyanis a lakásából senkit nem lehetett kitenni, a vice pedig nem volt hajlandó lépcső mosni egész hónapban egy 30-40 forintos lakbér helyett. A házmesterek sokkal tovább húzták, mert a hatóságok adtak nekik némi hatáskőrt. 1968-ban az 5 éves fiamat ki akartam küldeni Angliába egy kis nyelvgyakorlás végett, amihez kellett útlevél. Az útlevél iránti kérelmet alá kellett íratni a házmesterrel. Hogy ennek mi lehetett a célja, azt meg nem tudom mondani. Viszont a 11 órás kapuzárás, valamint a a kapupénz értékének az erodálása miatt a házmesterek iparkodtak megszabadulni a tehertől, aminek egyik módja a lakáscsere volt. Ekkor bevezették a tömbösített házmesterség intézményét. Jól sejted, egy egész háttömbnek volt egyetlen házmestere, de ez már kínlódás volt a javából. Néhány évtized alatt totálisan megváltozott minden, és véleményem szerint nem a jó irányba.                  

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

 

6 gondolat erről: „(VM-124) Élet anno 1930 +

  1. Jó volt olvasni.Szép.
    A drótostótról még hallottam, igaz látni nem láttam. Csaba nagymamájának még volt olyan zománclavórja, ami viselte a keze munkáját a drótosnak, be volt foltozva az alján a luk.
    Az én nagyanyámnak meg volt jégverme.Azt hiszem a kocsma miatt kellett, nem kérdezősködtem róla, és sajnos már nincs kitől kérdezősködni, pedig MOST MÁR, annyi mindent kérdeznék..Szalma közt tartották a jeget, erre emlékszem, meg hogy valaki beleesett oda régen, aki leharapta az eséstől a nyelvét… Jégbarlangot láttam is láttam valahol, ahol nyáron is nulla fok körül van a hőmérséklet. Sajnos elfelejtettem merre. Telkibányáról jövünk kifele, van egy völgy az erdőben, és nagyon hideg víz jön egy kis forrásból, a barlang alól. Az is lehet hogy Makkoshotykánál van, Talán Mátyás király kútjának nevezik.. Vagy mindkét helyen.

    Érdekes a sütikóstolós mozsaras leírásod, nem gondoltam, hogy innen indult volna a szokás. De mi a házban is szoktunk vinni kistányéron sütit így egymás közt háziasszonyok, főleg ha valaki valami újfajtát süt, vagy különlegeset. De ma ha már csak azt akarnám bizonyítani, hogy volt módom sütit sütni, csak felnyomnám a képet a FB.ra , és nem adnék belőle senkinek 😀 igaz, akkor nem is kapnék.. Jobb ez így:)

  2. A 60-as években én is hasonló bérházban nőttem fel, bár én Egerben. Akkoriban már nem jöttek eme míves mesterség képviselői, de a szódás még lovaskocsival járt, és rázta rendesen a kezében a kolompot…..
    A régi háztulajok, (egy öreg zsidó házaspár) valóban az utcafronton lévő
    közel száz négyzetméteres lakásban „kuporogtak” ketten, mi meg a mellettük lévő szobakonyhás „cselédlakásban” laktunk hárman. Aztán a 80-as évek elején az IKV felújította a házat, és mivel volt ismerős itt-ott, úgy alakult, hogy mi is kaptunk az ő 100m2-ükből vagy 30-at, egyszerűen hozzáépítették a mienkhez. Nem nagyon örültek neki… 🙂

  3. Tibor bá’, a devizahitelesek jó szerződést kötöttek, az már más kérdés, hogy nem értettek hozzá, és hogy a PSZÁF nem csapott időben az asztalra. Nem akart sokat az a szarka, elbírta volna a farka.

  4. Az én nagymamám házmester volt, még a hetvenes évek elején is kapott húsz forintot az éjjeli kapunyitásokért.A nyitott ajtókon keresztül egész nap lehetett hallani a rádiót. Még mindig emlékszek néhány mondatra a vízállás jelentésből 🙂 A Duna Serdingnél árad, Gönyünél apad……Szabócsalád 🙂 Majdnem minden udvar közepén volt lefolyó, nyaranta slagolták az udvart, hogy hűljön a levegő, mi meg fürödtünk így…..milyen jókat nyaraltam a pestimamimnál. 🙂

  5. 4: És hajóvonták találkozása tilos 🙂
    Én nagyimnál is mintha folyamatosan a vízállásjelentés ment volna !

  6. Nekem is jó volt olvasni Tibor bá..Anyósom szokott ilyen dolgokat történeteket mesélni..

    1!
    Én is pontosan ezért igyekszem kérdezni anyósomtól,nagymamámtól,amíg még lehet.De főleg nagymamám testvére szokott többet mesélni nekem régi dolgokról,aki sátoraljaújhelyben lakik..Nagyapám meghalt 15 éve,és bizony én is most kérdeznék tőle igazán dolgokat,mikor már fel tudnám fogni ésszel,de sajnos már nincs kitől..
    A Telkibányás forrást ismerem.. 🙂
    Nagybátyám feleségének a nagymamája lakott arrafelé egy kis tanyán,és sokat voltam ott annak idején vagy 20 éve,akkor még Miskolcon laktam..Jártunk oda vízért..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük