Tibor bá’ vissza a múltba

Az én időmben Ausztrál állampolgárságot kétféleképpen lehetett elnyerni: őt év türelmes várakozás után, vagy született ausztrállal kötött házasság révén. Nekem a kettő majdnem egybe esett. Elayne-nel 18 éves kora óta éltem együtt, de mivel arrafelé a nagykorúsághoz 21 év kell, összeházasodni nem tudtunk, mert a rokonság hallani se akart egy „kibaszott idegenről” (bloody new Australien).  Mire Elayne 21 lett, már a hátam mögött volt 4 kemény év. Minden esetre házassággal kezdtük a hatóságok megrohamozását. Nekünk persze csak a papír kellett, hiszen már 3 éve „házasok” voltunk, az akkori öregek szerint „vadházasok”. Állítom viszont, hogy mi házasságunk is megér egy misét. Bejelentkezés után megjelentünk az anyakönyvezető előtt két tanúval, akik a húgom és a sógorom voltak. Időpontra mentünk, mert ez így volt szokás. A közjegyző megkérdezte, hogy ki a vőlegény, mert öltözékről eldönteni nem lehetett. Jelentkezésem után félrehívott és kérte a gyűrűket ujjrahúzás végett. Mondtam neki, hogy nincs gyűrű. Na jó – állt kötélnek – azt nem írja elő a törvény, megy a dolog gyűrű nélkül is. A következő kérdése az volt, hogy lesz-e egyházi esküvő, amire heves nemmel válaszoltunk, szinte egyszerre. Különben a törvényt azt se írja elő. Na akkor felszólított minket, hogy az előkotort bibliára ő előtte esküdjünk örök hűséget. Erre közöltük, hogy a biblia „is out”, mert mi csak egy rosszminőségű történelemkönyvnek tekintjük. Ha nincs eskü akkor…. A pasi elgondolkozott, akkor fogadalom. Az rendben van, megfogadtuk, hogy sose hagyjuk el egymást, amit 30 éven át be is tartottunk. A közjegyző elég jól állta a sarat, „Nem hogy eljegyzési gyémántgyűrű nem volt, de még karikagyűrű se – gondolta magában, nem emberek ezek, hanem ember formájú állatok.” a szeme se rebbent, de abban biztos voltam, hogy este mesélni fogja a Pub-ban, hogy egy kibaszott idegent összeszedett egy szerencsétlen ausztrál csajt, és feltárja a szaftos részleteket. Mindegy, túllettünk rajta. Másnap rohantunk a Bevándorlási Minisztériumba az állampolgárságomért. Papírmunka ez-az, egy kis beszélgetés VELEM, hogy tudok-e angolul, legalább annyira, ha megcsíp egy halálosan mérges pók, akkor fel tudjam hívni a mentőket. Aztán néhány kérdés az ausztrál történelemből, nem sok, csak kevéske – mert nem szeretik feszegetni az elítélt bűnöző ősöket – és már fel is esküdhettem a királynéra. Na ezt megtettem, mert féltem, hogy fogadalommal nem lehet helyettesíteni. A következő lépés az útlevélkiváltás volt, életem első útleveléé, amivel aztán szépen áthajóztunk Európába, egészen pontosan Nápolyba, ahonnan átbumliztunk Londonba vagy két hét alatt, mert mindenféle marhaságot meg akarunk nézni. Februárban érkeztünk, ami nem kifejezetten turista szezon, így aztán láthattuk a helyiek igazi arcát. Elayne-t például megkergette egy vécés néni, mert szegénykém azt hitte, hogy a hajón van. Lement egy utcai vécébe és fizetés nélkül távozott, mögötte loholt egy erősen elhízott mamma-mia éktelen rikácsolással. Nekünk meg fogalmunk se volt mit akar. Aztán nagy nehezen kiderült, hogy kell adnunk 50 Łirát. Londonban egészen más kalandjaink akadtak, de azt majd egy másik alkalommal.

Végeredményben 9 hónapos „hányatás” után gépkocsival megérkeztünk a fővárosunkba. November vége felé járt az idő, amikor a déli órákban elértük a külső Bécsi utat. Elképesztően lepusztult volt, Elayne kapkodta a fejét, én meg lapultam a volán mögött. Most már mindegy, ez van. A Flórián téren támadt egy ötletem és egy merész húzással felkanyarodtam a néptelen Árpád hídra, majd végigmentünk a még néptelenebb Margit-szigeten, hogy a nőm lásson mást is mint ütött-kopott házakat. Aztán a 30 éves Ford valahogy felvánszorgott az istenhegyi úton, és megkezdődött lehorgonyzott polgári életünk, aminek első epizódja igen érdekesre sikeredett. Ugyanis 24 órán belül Elayne-nek a KEOK-nál kellet jelentkezni (aki nem tudja: Külföldieket Ellenőrző Országos Központ), nekem pedig az Népköztársaság útja 12-be, ami valami belügyi izé volt. Itt az első húzásra elvették a házasság árán szerzett útlevelemet azzal a felkiáltással, hogy „ez nem fog magának kelleni”. Nem is kellett, 12 hónap  csavargás után semmi kedvem se volt utazni. A seggemen akartam ülni, esténként papucsba bújva olvasni, pelenkamosás közben zenét hallgatni (akkor még nem dobáltuk el a pellust, takarékoskodtunk öreg napjainkra), meg hasonlók. Az útlevél tulajdonjoga azonban nem azé, akiről szól, hanem a ,kibocsátó országé, ezért azt visszaadták az angol követségen székelő ausztrál missziónak. Tőlük pedig „véletlenül” visszakaptam én.

Aztán telt múlt az idő, már voltak gyerekeink, jól kerestünk (bár újabban a volt és megvénült feleségem azt híreszteli, hogy ő tartott el engem), ki kellett volna mennem Angliába néhány olyan tárgyért, amit itthon nem lehetett kapni, elsősorban szellemes játékokért. Kértem tehát útlevelet, amit kerek – perec megtagadtak valutagazdálkodási okok miatt – ez volt a sablon szöveg – de privát elárulták, hogy volt disszidensnek nem adnak útlevelet. Indoklás egy se. Hatalmas marhaság, mert aki visszajött, az már nagyon jól tudta, hogy mi van kint, és nemigen vágyott oda. Nekem azonban családi okokból kifolyólag ki kellett mennem, mert az volt a mániám, hogy a gyerekeimnek mindent megszerzek ami a földön megszerezhető. [Na jó, én se voltam tökéletes!] Viszont a hatalomnak hatalma van, az állampolgárnak pedig esze. Kérvényeznem kellett egy szocialista útlevelet, ami Nyugatra nem, csak Keletre volt érvényes. Ehhez viszont ajánlás kellett a személyzetistől (ez most human erőforrás izé), ahhoz pedig munkahely kellett, ami nem volt. Jelentkeztem tehát egy hirdetésre adatfeldolgozási munkakőr betöltéséhez. Volt ott valami felvételi féle, amit egyszerre húszunkkal töltettek ki. Persze én lettem az első és másnap már be is állhattam. Mindjárt az első nap elmentem a személyzetishez, hogy üsse már be a pecsétjét erre az útlevélkérő lapra, amit meg is tett, mert azt hitték, hogy aranyra leltek. Másnap már nem mentem be dolgozni. Kezdhették elölről a felvételi vizsgákat. Hi-hi-hi!

A szocialista útlevél birtokában néhány nappal később egy Fiat-500 kocsival átkeltem a Jugoszláv határon és aludtam egy jót egy sok csillagos szállodában, majd másnap irány Trieszt. A határnál természetesen nem a szocialista útlevelemet nyújtottam át, még véletlenül se, hanem az ausztrált. Az álmos határőrnek nem tűnt fel, hogy magyar rendszámú kocsival érkeztem, vagy nem érdekelte a dolog. Intett, hogy menjek. Én meg mentem, és még aznap megkíséreltem átkelni az Alpokon. Kb. úgy sikerül, ahogy Hannibálnak. Átégett a hengerfej pakolásom, aminek az volt a következménye, ha leállt a motor, az istennek se volt hajlandó beindulni, nem volt elég kompresszió, és persze a dögnek nem volt semmi ereje. A legkisebb emelkedőn is egyesben tudtam csak felkúszni. Alig vártam, hogy Londonba érjek. Ott bejelentkeztem egy olcsó szállóba, és az első dolgom volt keresni a telefonkönyvben egy Fiat szervizt. Szóval volt kaland, ha akartam, ha nem. Aztán jól bevásároltam, elhülyéskedtem 30 napig – ha már kint vagyok – majd ahogy mentem, ugyanúgy vissza is jöttem. A kocsi csordultig volt teli nyugati cuccokkal 5000 CHF-et vittem magammal, és nullát hoztam vissza. Csak azt nem tudtam, mit fogok mondani a magyar vámosoknak? Semmit! Meg se kérdeztek, mert mi a fenét lehet hozni Jugoszláviából, néhány tábla csokoládét.

Később ezeket az utakat megismételtem, a trieszti határátkelőnél már majdnem ismerősként fogadtak. Nem piszkáltak, mert „nyugati” voltam, akik valutát vittek (keresztül) az országba. A Piccadilly Circuson is híres lettem, mert a Trabantommal felparkoltam egy járdaszigetre. Hatalmas csődület támadt, mert ilyet még nem láttak. Ráadásul a műanyag csodabogár tulajdonosa angolul is beszélt… bár ezt azért természetesnek vették. A traffic warden (lásd fotó)  meg akart bírságolni, amin rajtam kívül még százan röhögtek. Végül megkérdezte, hogy megnézheti-e az útlevelemet (nem volt jogosítvány elkérés). Átnyújtottam, de nem az ausztrált, hanem a magyart, amiből egy büdös szót se értett. Akkor megkért, hogy menjek tovább akárhova. Azt mondtam neki, csak akkor ha eljön velem moziba szolgálata után (nem 80 voltam). Nem állt kötélnek, így nekem kellet megkönyörülni rajta. Hatalmas taps közepette elpöfögtem mind a két ütememmel.

Így eltököltem a világútlevélig, az is eljött. Aztán 1992-től évente mentünk Nyugatra a legújabb magyar útlevéllel. Akkor még megérte, mert Görögországban 10 napig cipeltek ide-oda 30 ezerért. Ma ugyanez 300 ezer, igaz, nem kell hozzá útlevél. Hiába, mindennek megvan az ára.  

___________________________________________________________________  ___________________________________________________________________
___________________________________________________________________