Akinek van valami köze a tengerhez, az tudja, hogy a Vizcayai-öböl nyáron sem vicc, télen viszont garantáltan pokol. Nekünk, magyaroknak három tenger ugyan mosta partjainkat, de az több száz éve volt. Napjainkban a tyúk többet ért az ábécéhez, mint mi a sós vízhez. Így nem csodálható, hogy bár február közepe volt, mi vidám vigyorral az arcunkon néztünk elébe a Vizcayai-öböl átszelésének. Nekem ugyan gyanús volt, amikor a tengerészek és a pincérek mindent lecsavaroztak, ami mozgatható volt, de szentül hittem, ez egy holland tengeri szokás.

Na, de csak sorjában. Egyelőre még a La Manche-ot szeljük hosszában. Naponta, vagyis 24 óra alatt átlagosan 600 km-t tesz meg hajónk. Ilyenkor télen a tengerek felett állandó köd honol. Látni nemigen lehet semmit. A hajón belül kellemes duruzsolást hallani, mennek a gépek. Az első nap mindent végignéztünk, ami különben nem ütközött semmi nehézségbe, mivel a hajón egyetlen osztály van, és így mindenhova bemehetünk, ahová nincs kiírva: utasok részére tilos. Estére már a hajótűznéző sem volt túlzottan mulatságos, mert a padlózat sosem ott volt, ahová éppen tettük a lábunkat. Akkor nem, de ma már tudom, hogy 1957 a klasszikus hajózás utolsó éveinek volt az egyike.

Hajónkat jóval a háború előtt építették, vagyis a tengerjáró hajók fénykorában. Írószoba, bár, társalgó, táncterem, üzletsor, étterem, fedélköz, uszoda és rengeteg dekk. A személyzet szinte kötelességének érezte, hogy jól érezzük magunkat. Szerveztek játékokat, elfoglaltságokat. Persze ezek még hátra vannak. Az első program a tengeribetegség. Késő délután elmentem az írószobába, vittem magammal a hordozható írógépemet, amelyet Ausztriában vettem, és nekiültem az első tengerentúli levelem megírásához. Pontosan 12 sor született. A levél többi része csak három nap múlva készült el. A ringatódzás, sőt, az egyre erősebb ringatódzás kezdetben tulajdonképpen kellemes érzésnek tűnik. Kicsit furcsa, újszerű és enyhén komikus bizonytalansági érzetet ad. Az első jel az enyhe szédülés, amely mellé szép lassan belopja magát a fejfájás. Ezután már nem kell sokat várni, és megérkezik az émelygés és a hányinger. Ekkor már alaposan benne vagyunk a dologban. Ez az a fázis, amikor a legtöbb utas már lefekszik, mert fekve sokkal könnyebb elviselni az émelygést. Akár ülünk, akár fekszünk, előbb vagy utóbb megérkezik a hányinger, amellyel lehet küszködni, vagy lehet neki szabad utat engedni, a végeredmény egyre megy. A baj csak az, hogy a déli étel viszontlátása nem hoz enyhülést, mint ahogy például egyszerű gyomorrontásnál szokott. Ellenkezőleg, a gyomor görcsös rángatódzása csak fokozza a betegséget. Egymást követő hőhullámok, izzadás és hőemelkedés. Egy tökéletes betegség és tulajdonképpen semmi bajunk sincs. Ha egy csapásra megállna az imbolygás, 30 másodpercen belül makkegészségesek lennénk. Ráadásul egy rohadt ellentmondásos betegségről van szó. A matrózok azt mondják, nem szabad lefeküdni. Csakhogy a lefekvés az imént leírt kellemetlen szimptómákat azonnal megszünteti. Viszont, aki egyszer ágynak dől, az alig tud onnan kikecmeregni. A legjobb megoldás a nyugodt ülőhelyzet a friss levegőn üres gyomorral.

Hát, kérem, én nem feküdtem le, csak amikor jött az este. Nem is keltem fel másnap reggel és még két egész napig. Akkor már többen jártak, és az is köztudott volt, hogy csak az első felkelés nagyon rossz, és utána jön a viszonylag gyors (két-három óra) gyógyulás. Igen ám, de a visszafekvés azonnali panaszmentességgel jár. A kísértés óriási. Volt egy társunk, aki végig az egész úton az ágyában feküdt. Az istennek nem volt hajlandó felkelni. Amint kikötöttünk, nyomban meggyógyult, de kihajózás után tüstént visszabújt az ágyába. A tengerészek szerint minden úton akad egy-egy ilyen balek. Az a hír is járta, hogy a tenger hánykolódását nem lehet megszokni. Tengeribetegségre nem lehet immunitást szerezni. A tengereket több mint negyven éve hajózó kapitány sem bírja ki lábon a vihart. Nem tudom, igaz-e, de amikor ágynak dőltem, az egész személyzet talpon volt, amikor felkeltem, akkor meg már talpon volt. Betegségem alatt tőlem járhattak-kelhettek vagy ágyban höröghettek, aligha vettem róla tudomást.

Az viszont biztos, hogy évekkel később, amikor visszafelé hajóztam (amit szándékosan, némi nosztalgiából tettem, hiszen addigra a repülés már igen elterjedt), a tengeri betegség egy percre sem vett le a lábamról. Mintha megszoktam volna, pedig az sem volt kutya, egy fele akkora hajón trópusi vihar Indonézia körül, rekkenő hőség, 99 százalékos relatív légnedvesség, mialatt a hajó úgy hánykolódott, mint egy gyufás skatulya. Tengeri veterán lévén az első imbolygásra megkerestem a hajó súlypontját, ahol a legkisebb a kilengés, és kényelmesen elterpeszkedtem egy nyugágyban valami roppant érdekes, figyelemelvonó olvasmánnyal. Este a több mint százszemélyes étteremben egyedül én ültem a megterített asztaloknál. A falnak támaszkodva sorban állt tizenkét pincér, mind engem nézett.

Na, de most még a Vizcayai-öbölben vagyunk. Ülök a friss levegőn, bámulom a hajókorlátot, és azon gondolkodom, mekkorák lehetnek a hullámok. A korlát alatti lyukon hol eget látok, hol meg vizet. Gyerekkorom útleírásaiban olvastam ilyet. Olyan, mintha maga alá akarna gyűrni egy-egy hullám. Most már értem, mi az értelme a tárgyak lecsavarozásának meg annak, hogy minden asztallapnak van egy kiugró pereme. Írógépem négy gumilábán csúszkál az asztal egyik élétől a másikig. A dőlésszög egészen biztos van vagy 20 fok.

Az öböl után szép lassan lecsendesedett a tenger, de azért az állandó imbolygás nem szűnt meg, csak mérséklődött. Ekkor derült ki, hogy az egyik hajtómű elromlott, talán attól, hogy időről időre a hajócsavar kiállt a vízből, és ilyenkor közegellenállás hiányában fel-felhördültek a motorok, nyilván túllépve a maximális fordulatszámot. Persze az is lehet, hogy azért, mert már harminc éve dohogtak. Mindenesetre Las Palmasba egy napos késéssel értünk be, természetesen félsebességgel.

A partraszállás újabb élmény volt. A szilárd talajt néhány percig imbolygónak éreztük, de utána olyan irgalmatlan stabilnak, hogy szinte fel kellett kiáltani. Ez az igazi! (folytatás következik)

A helyzet sajnos az, hogy ez

a csaj nem volt a hajón, de

persze lehetett volna.

ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!