Tibor bá’ online
A hatvanas évek derekán, általában minden második hétvégén, a hetedik kerület kőrengetegéből felmentünk apámék szabadsághegyi házába és a hozzátartozó 600 négyszögöl kertbe. Viszonylag korán, 9 és 10 között érkeztünk és minden alkalommal vittem magunkkal egy 7-8 kilós teljes sertéscombot. Ekkor már javában tombolt a gulyáskommunizmus, a csarnokok roskadásig voltak teli élelmiszerrel. A sertés húsnak 39 forint volt kilója, a figyelmességből vitt hústömeg ára messze nem volt megerőltető. Anyám, akiben buzgott a tót-magyar és német vér, mohón vetette rá magát a zsákmányra, és ebédre készített egy nagy rakás rántott húst, természetesen nem az egész 8 kilóból. A maradék hús elég volt nekik a következő két hétre. Ebéd után még egy kicsit elidőztünk a kertben, aztán 4 körül hazaindultunk, mert Tomi, a 4 éves elsőszülött, kábé 5-ig bírta alvás nélkül. Indulás előtt apámnál megérdeklődtem van-e jövő héten programjuk, fel tudunk-e menni. Azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az anyádtól”. Tőle is megkérdeztem, ő pedig azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az apádtól.” Ez eléggé nyilvánvalóvá tette a dolgot, hogy jövő hétre nem vagyunk meghívva. Két hétig aludni hagytam a dolgot, majd a harmadik héten odaszóltam telefonon, hogy megyünk, ha nincsenek otthon, akkor legfeljebb tovább megyünk a Normafához némi friss levegő és mászkálás végett, de nem volt ellenvetés. Reggel 10 körül tehát megérkeztünk a Rege 12 kapujához, ami tulajdonképpen már a Svájci úti oldalon volt, azonban várt ránk egy kis meglepetés. Az ostrom óta rossz, és bezárhatatlan kapun új zár büszkélkedett és maga a kapu is ki volt egy kicsit kalapálva. A kerten belül pedig ki volt feszítve egy drótkerítés, ami láthatatlanul a házat is kettévágta. Ugyanakkor a Rege úti fronton a kerítés fel volt bontva és egy új út volt kialakítva a ház felső részéhez. Semmi kétség, két ingatlannal álltunk szemben. Megfordultunk a kocsival és behajtottunk az újonnan kialakított úton. Kiszállás után a szokásos üdvözlés és mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Teltek a hetek és a téma sose került elő. Később apám vett egy nyugati gépkocsit, mi pedig egy új lakást, majd egy telket Borosjenőn. Ők utazgattak a kocsival, mi el voltunk foglalva az új lakással, majd a telekkel, a közös hétvégi programok lassan elhaltak. Aztán húsz év is elmúlt, közben a maradék házat és telket kisajátították és soha nem derült volna fény a múlt ezen apró szegmensére, ha egy látogatásom alkalmából apám-anyám össze nem szólalkoztak volna, amikor is kiborult a bili és az anyám kipakolta a szennyes múltat.
Ezek szerint már vagy két éve megvolt a 850-es Fiatunk, apám pedig nem bírt magával, neki is kocsi kellett. Meghirdette tehát a telkük felét, és mit ad isten, hamarosan jelentkezett egy vevőjelölt, akinek feltárták az eladás okát. A dolgok nagyon jól összepasszoltak, mert ugye a kocsit kintről kellett volna behozni, amihez valuta kellett. A leendő vevő pedig külkeres volt, aki elárulta, hogy megspórolt kiküldetési pénzét (meg amit hozzálopott) bécsi bankban tartja, méghozzá betétkönyvben, 50.000 Schilling formájában, ami képezheti a vételárat. Megkötötték az adásvételi szerződést, az eladó aláírta, hogy a teljes vételárat átvette, valójában kapott egy 50.000 schillingről szóló betétkönyvet. Ezt követve, már csak útlevél kellett és mehettek is megvenni a kocsit. Kijutva Bécsbe felkeresték az adott bankot és közölték, hogy ki kívánják venni a teljes összeget. Nyelvi probléma természetesen nem volt, mert anyám kitűnően beszélt németül. A banknál bólogattak, és kérték a jelszót. Jelszót? Milyen jelszót? Apámékat felvilágosították, hogy ez egy látra szóló betétkönyv, de tartozik hozzá egy jelszó is. Jelszó nélkül nincs pénzkifizetés. Még aznap visszajöttek Pestre, feltehetően az eseménynek megfelelő lelki állapotban. Természetesen azonnal felhívták a vevőt, aki arra hivatkozott, hogy a pénzt tulajdonképpen a Bécsben élő nagybátyja helyezte el és a jelszót ő maga se tudja. Ez ugyan átlátszó volt, de semmit se lehetett tenni. Apám tehát átadta az ügyet a Bécsben élő Fenyves Lajosnak, aki kiderítette, hogy az említett nagybácsi valóban létezik, tudja is a jelszót, de csak 25.000 Schillingért hajlandó elárulni. Némi diplomáciai tárgyalás után a szereplők szembenéztek a helyzettel. Itt a könyv, ott a jelszó. Egyik fél se tud hozzájutni a pénzhez a másik nélkül. Gordiuszi csomó! Együtt kivették a pénzt, és mind a két fél megkapta a maga 25.000 Schillingjét. Végeredményben az ingatlan hányad a kialkudott vételár 50 százalékáért cserélt gazdát. Viszont apámnak őszre már megvolt a saját vadonatúj NSU Prince, aminek az ára pont 25.000 Schilling volt.
A történet természetesen az utolsó betűig igaz, a kérdés az, ki milyen tanulságot tud levonni belőle.
________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________________
Óriási szerencse, hogy a „vevő” nagybátyja emlékezett a jelszóra, potom 25.000-ért.
Tipikus példa, a „nagyon jó üzlet” reményében csőbe húzható, hiszékeny, palira vehető embertípusról, aki a józan észt félreteszi, ráadásul olyan helyzetbe keveri magát, jól előreláthatóan, amelyben még az igazságszolgáltatáshoz sem fordulhat.
Mivel a „magyar” idézőjelbe van téve, gondolom a vevő más néphez tartóztatott ?
1:
Apám ekkor már nyugdíjas volt, de életében hosszú éveken át volt vállalkozó és kereskedő. Igazán óvatosabb lehetett volna, de annyira be volt zsongva egy saját autója, hogy teljesen elvesztette a fejét. A vevő részéről ez a leplezetlen pofátlanság viszont meglepő. Napjainkban az a „szokás”, hogy az alvállalkozó esik pofára.
2. Most ezt úgy mondják, hogy „magyar származású”, pl. Schwarz Gy. 🙂
3. Tibor bá’
Sajnos az alvállalkozók pofára ejtése mindennapos, törvényes gyakorlat. A pofára ejtető bukócégeket pár nappal alapítják a szerződéskötések előtt. Miután a fővállalkozó átutalta a munkadíjat, bukócég eltűnik, utolsó tulajdonos Kaya Ibrahim.
Kisvállalkozók többsége már semmiféle állami munkába nem folyik bele. Ezért tartott évekig az esztergomi vasút felújítása. Nem találtak balekokat ingyen munkára és ingyen anyagvásárlásra. Egy kis létszámú munkáscsapatot hurcoltak munkahelyről-munkahelyre.
Tele van a médea a demokrácia féltéssel, lózungolásokkal, de senki sem törődik a kisvállalkozók kifosztásával.
Ha gyorsan akart autót venni, ráadásul nyugati típust, akkor az csak valuta szerzéssel sikerülhetett, ami már magában is kockázatos volt.
Érdekes, hogy a korosztályomban még ma is mennyire benne van a devizával vásárlás félelme.
Azoknál is, akik bátran vásárolnak itthoni webáruházból. Amikor mondom nekik, miért nem veszik meg a Távol-keletről (a 2 kg alatti súlyúakat), hiszen általában nincs ÁFA, szállítási költség és jóval olcsóbb is, mint itt a boltban (gyakorlatilag ugyanaz).
Meglátják az árat EUR-ban, vagy USD-ban és megijednek. Hogyan fizessem? Például kártyával. De nekem a kártyámon csak Forint van. Attól még fizethetsz, majd a Bank átváltja. De nem lesz ebből baj?
De miért nem avatták be az ügymenetbe Tibor bát a kezdetektől? Én azt gondolom, hogy egy ilyen lépés mindenkire tartozik egy családban.
7:
Jól gondolod. – A háborúban apám elvesztette a feleségét, nevelőanyám pedig a férjét. Mind a két polgári család kereskedő volt különböző átmentett vagyontárggyal. Közös gyerek sose lett. Egész házasságuk alatt folyamatosan anyagi „elszámolások”, tulajdonlások, civakodások voltak napirenden. Az egész családra ráült a bizalmatlanság. Szülőanyai örökségünkre rátették a kezüket, úgy gondolták, hogy felnőtt korunkban ezért előállhatunk némi követeléssel. Szóval így valahogy. Ez a tőlem való félelem nagyon sokba került nekik, mert voltak más „ügyletek” is.
8. Tibor bá’
Milyen érdekes, a házasságon belüli vagyoni civakodás.
Ismerős házaspár az esküvő előtt házassági szerződést kötött. Mikor jelentősebb vagyontárgyat vesznek, eladnak, a számított tulajdonrészüknek megfelelően módosítják a házassági szerződést. Állandóan naprakészek egy válás esetére, ha lenne gyermekük, (nincs) halálozás esetén teljesen világos lenne, mit örökölhet apja, vagy anyja után.
Jól belegondolva, van értelme a dolognak…..
Csak a tanulság leszűrése, okulásunk érdekében, írhatnál az egyéb „ügyletekről” is. 🙂
8.
Akkor értem és sajnálom. Sajnos a pénz körüli viták a legjobb családban is okoznak érdekes dolgokat.
9 – bogozy:
Például: Apám 1945-ben 400 $-ért vette egy XVI. században festett olasz festményt, egy megszorult üzletfelétől. Amikor ácsingózott egy nyugati kocsira 1970 környékén, szó volt róla, hogy a festményt el kellene adni. Jeleztem neki, hogy (ausztrál útlevéllel) kiviszem Londonba, beadom egy aukciós házhoz, ahol a legjobb árat lehet érte elérni. A pénzt pedig megfelezhetnénk. Ezt nem fogadta el, a ki nem ejtett, de egyértelmű ok miatt, hogy én lenyelem az egész pénzt (mert nekem nem elég 20-30 ezer dollár, elveszem az apám 20-30 ezerjét is). Helyette odaadta egy régi barátjának, aki még a 40-es években maradt Nyugaton. A pasi lelépett a festménnyel.
11.
Köszönöm, ez is tanulságos eset volt.
A kapzsiság kiváltotta bizalmatlanság még családon belül is pusztító méreteket ölt.
Nálunk a bírósági kapusnak, (Kokes bácsi) nagyobb ázsiója volt jogi kérdésekben, mint a legtanultabb, legokosabb családtagnak.
Tisztánlátás érdekében leszögezem, Kokes bácsinak semmiféle jogi végzettsége nem volt, sem különösebben éles esze. Jogi tudománya abból állt, hogy az érkező-távozó jogtudoroknak előre köszönt, igen alázatosan. 🙂