Tibor bá’ szatirikus vissza a múltba online

 

Életem vélhetőleg legsikeresebb könyve Szeretném, ha sokáig dobognál címen a 2006-os könyvnapra jelent meg. A „vélhetően legsikeresebb” jelző megelőlegezésének jogosságára több jel is mutat. Először is a manapság szokásos 1000 példány helyett, kiadom döntése nyomán 3000 példány hagyta el a nyomdát. Aztán a kb. 800 Mensa tagtárs közül, akikből statisztikailag minimum 400-at a szíve fog a sírba vinni, egyetlen egyet se érdekelt a téma, az őket megillető 50 százalékos árkedvezmény ellenére se. A siker tehát benne volt a levegőben, ahogy mondani szokás, mert az ilyen sikeres művek sikeres íróit fel szokás kérni dedikálásra, ami az esetemben is megtörtént. Évával, a feleségemmel lerendeztem a dolgot, jó asszony, megértette, hogy egyetlen órácskára át kell adnia az ünneplő tömegnek, aztán 364 napot úgyis az övé leszek. Akadály tehát egy se. Aztán eljött a nagy nap és megvolt a DEDIKÁLÁS, ami után, ha nő lennék, akkor az ideg-összeroppanás és a súlyos depresszióba zuhanás között válogatnék, amíg el nem visz a mentő, vélhetően a Hárs-hegyre.

Szóval puccba vágtam magam, ami kétszer következik be egy évben, mert átlagosan egy temetésre és egy bírósági tárgyalásra vagyok hivatalos. Igaz az utolsó temetési lehetőséget a múlt héten elmulasztottam. Szegény Fóti János hunyt el 15 év lebénulás után, ugyanis annak idején sztrókot kapott. Ez volt Isten igazságtétele, mert a Kistext-nek volt a vezérigazgató helyettese és ilyen minőségben a volt osztálytársait a titkárnője a külső irodából egy tapottat se engedte tovább. Igaz, bénán minden találkozóra eljött, akarom mondani, nem kis fáradtsággal elvonszolta magát, amit a megelőző 30 évben nagy ívben elhanyagolt. Na mindegy a temetésre nem mentem el, mert nem is volt temetés. A hamvakat (bármit értünk is ez alatt) szétszórták egy 30 m átmérőjű virágágyás felett. Volt Fóti, nincs Fóti. Mi meg nézhettük volna egymást, amiért nemigen érdemes kivillamosozni 30 km-t. Hát én nem is villamosoztam. Özvegye telefonon sérelmezte is távolmaradásomat, amit azzal indokoltam, hogy Fóti Jancsi se fog kijönni az én temetésemre, akkor pedig mindössze kvittek vagyunk.

 

Na de, visszakanyarodva a DEDIKÁLÁSHOZ, ott hagytam abba, hogy puccba vágtam magam. Elővettem 10 éve a szülinapomra kapott Pierre Cardin arany töltőtollamat. Szűz volt a lelkem, most raktam bele élete első patrónát. Feketét, ami olyan komoly áhítatot ad a szép ívű betűknek. Íróasztalomhoz ülve gyakoroltam is egy kicsit, úgy fél órácskát, hogy golyóstollhoz szokott ujjaim levessék a váltás okozta drukk első remegéseit. Aztán még egy pillantás a tükörbe és már nyúltam is az ernyő felé, ami ott lóg az előszoba fogason. Kint ugyanis zuhogott az eső. Éva is felvette a csizmáját, dupla bunda bugyit húzott, ebben a korban a felfázás már nem gyerekjáték, pláne június közepén. El se hiszi az orvos, hogy nem készakarva lett beteg. Na, jó, szóval elindultunk a kb. 20 kilométerre lévő Vörösmarty térre. Útközben elállt az eső, amit jó jelnek tekintettünk. Megérkezés után kerestünk egy parkolót 3 km-es körzetben, amit meg is találtunk. Direkt nekünk hagyták meg, ugyanis 235 centire csak én tudok beparkolni a Ticonkkal. Ezt követve csak néhány száz pocsolyát kellet kikerülni (ami Pesten nem kis mutatvány) és már ott is voltunk a helyszínen, időben, negyed órával a kiírás előtt.

 

Volt még egy kis anomália, amikor kiderült, hogy 3 darab 12-es pavilon van, egymástól elég messzire, de hát a szervezést kizárólag a verseléshez értő férfiak és nők bonyolították, akik annak idején a művészetet osztogató sátornál háromszor álltak sorba, így aztán megszületésük előtt már nem jutott idejük ellátogatni a logikaosztogatás színhelyére. Sebaj, pontban 11-re a helyszínre értünk. Kellemes volt látni a hatalmas betűkkel kiírt sort szombaton 11-12 h között Antalffy Tibor dedikál. A művelethez szükségeltetett asztalon 10 centis víz állt, amit a kiadó két alkalmazottja iparkodott eltüntetni. A székek is vizesek voltak, amikre ráülni felért egy vesemedence gyulladással, de ezek az apróságok fél óra alatt a helyükre kerültek. Veszteség nem adódott a dologból, mert a téren kizárólag kiadói bódék voltak láthatók, amik körül néhány tulajdonos és egy-két dedikálásra váró író sürgött-forgott, mert leülni nemigen volt kedvük.

 

Pontban 12-kor lejárt a dedikálásra kitűzött időm, amikor az első vevőnek kinéző két alak betéved a mi bódésorunkba és elkezdte véget nem érő andalgását felénk. Egy szimpatikus házaspárról van szó, jóval túl a 60-on. A férfi nehezen, zilálva vette a levegőt, feje vörös volt, mint a rák, vérnyomása – csak így pofára – nem lehetett kevesebb, mint 180/100. Szerettem volna homlokon csókolni. Bántam is én, hogy holnap mellé fogják temetni az el nem olvasott könyvem, csak vegye meg. Dehogy vegye, megkapja ingyen, csak hagyja, hogy dedikáljam, legalább arra az egy napra, ami még hátra van neki.

 

Bingó. A házaspár megállt az asztalomnál, amin húsz darab „Szeretném, ha sokáig dobognál” volt szétterítve. A nőnek ugyanis szúrta a szemét ez a hatalmas rendetlenség, de végre elolvasta a címet, és megszólalt, „Apukám ez téged egészen biztos érdekel. Ülj le ide, nézegesd a könyvet, én mindjárt visszajövök.” És ezzel az asszonyság eltűnt a nem létező forgatagban.

 

A férfi unottan felvett egy példányt, belelapozott, majd palóc akcentussal megszólalt: Á, koleszterin, most Pozsonyban is ez a divat.

 

–        Hát igen – erőlködtem egyet – a mi korunkban már elég fontos téma.

–        Persze, persze – lapozott tovább a pasi – látom, van itt más is, na, igen, ezt a Tenox-ot én is szedtem, aztán valaki meghalt tőle.

–        Ugyan már, csak nem mondja? Kalciumcsatorna blokkolótól nem lehet meghalni.

–        Dehogynem, ahogy elkezdte szedni, mindjárt meghalt, és tudja mit? Nem boncolták fel. Nem akarták, hogy kiderüljön.

–        Hirtelen halál, – bólogattam – szívbetegeknél nem kell hozzá Tenox, jön az magától is.

–        Lehet, hogy igaza van – de ez a mondat töredék már nem nekem szólt, mert valami megragadta a figyelmét a könyvben. – Azért elolvasnám – és ezzel tovább pörgette a lapokat. – Itt van ni, by-pass műtét, ezt maguknál is így nevezik.

–        Így is, meg angioplasztika, revaszkularizáció, meg kinek mi jut az eszébe. A lényeg, hogy az elmeszesedett koszorúereket megkerüljék. Különben inkább gányolás, mint műtét.

–        Ne mondja, még jó, hogy nekem nincs rá szükségem.

–        Egyelőre, – „nyugtattam meg” a most már kissé irritáló pasast.

 

Ekkor megérkezett a feleség – már itt is vagyok apukám, gyere, mert mindjárt indul a busz – majd felém fordult – nincs nekünk pénzünk könyvekre, szegény pozsonyi nyugdíjasok vagyunk.

Ekkorra újból csöpögni kezdett az eső, a kislányok rohanva hozták vissza a hatalmas nejlon lepedőket, amikkel alig tudtak megbirkózni. Mi beültünk az ernyő alá. Ekkor Gyuri, a kiadó tulajdonosa, porcelán csészében forró feketét hozott  Évának, nekem pedig pozsonyi kifliket a Gerbeaud-tól. Gondolom egy kisebb vagyon. Meg is kérdeztem a Gyurit, hogy a csészék eldobhatók, egyszer használatosak, mert azért az mégis csak túlzás. Nem, nem, bizalmi alapon adták őket ki, vissza kell vinni. Az más, könnyebbültem meg. Nem szeretek túl lekötelezett lenni.

 

Közben a tér közepén a hatalmas óra nagymutatója komótosan csúszott a fél kettő felé, és engem már semmi más nem érdekelt csak az, hogy valami ürüggyel elővehessem liliomtiport töltőtollamat. Szerencsére igenis van gondolatolvasás, mert Gyuri kinyitotta az egyik könyvet, és elém rakta,

 

–         Légy szíves dedikálj nekem egy példányt.

–         Neked? – csodálkoztam el a kérésen – ne viccelj velem. Öt év múlva a könyv borítójával fogod kitapétázni az irodád falát.

–         Azért csak dedikálj egy példányt.

–         Természetesen. Különben tudom, hogy miben sántikálsz. 50 év múlva a fiad egy árverésen egy kisebb vagyont fog kapni ezért a példányért.

 

Utolsó mondatomon Gyuri úgy röhögött, hogy majdnem leesett a székről. Sebaj, a 20 éves Picassót is kiröhögték. Igaz én nem 20 éves vagyok, és nem festek, hanem írok, de ki lát a jövőbe? Miután Gyuri abbahagyta a röhögést és arcszíne visszanyerte eredeti tónusát (azért az ő vérnyomását is szeretném megmérni és látni a pofáját, amit eltorzul a 220 láttán) meghívott minket ebédelni, amit köszönettel nem fogadtam el. A dedikálásnál a koleszterin szintem egy kicsit jobban érdekel.

 

Az esti hírekben 15 percet szenteltek a Vörösmarty téri eseményekre. A felvételt délután 4 körül készíthették. A tömeg beláthatatlan volt, a Nap hét ágra sütött, önmagam nem láttam sehol, ugyanis akkor már otthon ültem. Este Gyuri telefonált. Könyvemet szépen veszegetik a kíváncsiskodók. Istennek hála, hogy ennyi szívbeteg van az országban. Erről jut eszembe a Tenox-ot még nem vettem be. 

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________