A 21 milliós Magyarországra tervezett parlamentben csücsülő, enyhén túlméretezett honatyagárda meghozta első döntését az új évadban. A pénzügyminiszter összekaparta az államkincstár egyik zugában még fellelhető néhány milliárdot, és az újonnan megszavazott törvénynek megfelelően vett rajta egy kissé használt időgépet, ami a Bush II. által indított Sivatagi Vihar II. hadműveletből maradt vissza, ahol igen jó hasznát vették. Az időgépet felállították oda, ahol a parlamenti beszédeket szokás elmondani, és a parlament elnöke egyetlen mutatóujjával bekapcsolta. Sajnos a használati utasítás arabul volt mellékelve a géphez, aminek a fordítása kissé mellésikerült, így a gép az összes képviselőt – jelzem nem akaratuknak megfelelően – visszavitte 1526. március derekára (amit akkor még nem neveztek idusának).

Az első szólásra emelkedett pártvezér közölte, hogy a veszedelem nagy (ezért is hajlandó szóra fakadni), a nemzet végveszélyben van, de a megoldásra az illegitim uralkodó, II. Lajos teljesen alkalmatlan, királyváltásra lenne szükség.

Egy másik pártvezér közölte, hogy az ország előtt álló hatalmas kihívásra csak úgy tudnának megfelelő választ adni, ha a hatalmat Tomori Pál kezébe helyeznék, aki korábban már bebizonyította rátermettségét. Ezt azonban a felszólaló pártvezér pártjához tartozó, akkor már 70 feletti Bakócz Tamás ellenezte, valószínűleg öreg kora miatt, és mert a valós helyzetet nem tudta felmérni.

Ekkor II. Lajos gyorsan külföldre távozott, hogy adományokat kérjen, ami ugyan a helyzetet nem oldotta volna meg, de a veszedelem bekövetkezését el tudta volna halasztani egy időre. Különböző uralkodók, főleg a német császár II. Lajost nagy megbecsüléssel fogadták, de ígéreteken kívül mást nem adtak.

Közben híre kelt, hogy Szapolyai János, Frangepán Kristóf, és mások egy Reform Szövetséget alakítottak, és mint ilyen, katonai tanácsokat adtak II. Lajosnak. A király hajlott arra, hogy elfogadja őket, csak népével való együttérzés miatt úgy gondolta, hogy húzza még az időt egy kicsit, mert korábban híres hadi technikusoktól hallott egy olyan mesét, ami szerint az ilyen nemzeti nagy temetőket ki lehet nőni, amihez nem kell más, mint szemébe nézni a kihívásoknak.

Végül a következő ülésen Tomori Pál is szót kapott, aki a baj elhárításának egyetlen módját abban  látta, ha az ország teljes népességét bevonják a hadviselésbe, de egy aprócska párt liberális elveire hivatkozva tűzzel-vassal hadakozott ellene. Végül úgy döntöttek, hogy magát a népet kell megkérdezni, mi a teendő. A kérdésre a nép szinte egyhangúan azt válaszolta, hogy nem látnak semmiféle veszedelmet, és így nem is kell semmire felkészülni, de ha már megkérdezték őket, akkor kinyilvánítják, hogy jobban szeretnének élni, több juttatást és kevesebb adót akarnak, és hogy a kincstár vegye át tartozásaikat.

Ekkor valaki megpöccentette az időgépet, hogy térjen vissza 2016-ra. Az időgép be is indult, de nem bírta szusszal és 1542-nél újra leállt. Az épületben ülők ijedten vették észre, hogy a korábban felszólalók mind halottak és a nép iszonyatos nyomorban sínylődik. Kevesebb adók helyett mindenüket elvitték adó fejében. Juttatások helyett mehettek ingyen robotolni. A NAV fedőnév alatt működő török szpáhik az utolsó előtti csepp vért is kiszívják belőlük. Még mielőtt a jelenlévők magukhoz tértek volna az időgép magától beindult és meg se állt 2016-ig. A képviselők fellélegeztek, és újra szót adtak egy korábban kardoskodó pártvezetőnek, aki kertelés nélkül kijelentette, ehhez a szpáhi dologhoz többé nem adja szavazatát, mert nyilvánvaló, hogy a kétharmados szavazás csak rosszat hozhat az országra. Kivéve, ha ő lenne a miniszterelnök, mert ebben az esetben a végveszély elkerülésébe legfeljebb beledöglene a nemzet.